Dunántúli Napló, 1976. május (33. évfolyam, 120-149. szám)

1976-05-16 134. szám

6 Dunántúli napló 1976. május 16., vasárnap frCMYCfffYlf fffIfff€M|f1Crü fi kecskeméti Forrás Kecskeméten szerkesztik az esztendőnként 10 alkalommal megjelenő Forrás című szépirodalmi, szociográfiai és művé­szeti folyóiratot, amelyre sokan odafigyelnek hazánkban és a szomszédos népeknél. Az eddigi hét évfolyam biztos alapokat teremtett. Kialakult a szerzők törzsgárdája és az olvasótábor. A Forrás cimű folyóirat kezdetben minden második hó­napban jelent meg. A publikációk azóta is ébren tartják a tájegységre jellemző hagyományokat, kitekintenek a hatá­rainkon túli magyar szellemi életre, szinte oroszlánrészt vál­lalnak a mai valóság feltárásából, s ezzel együtt Bács-Kiskun sajátos arculatának bemutatásából. Az utóbbi időben a hazai szociográfia fontos fórumává vált ez a műhely. Két országos szociográfiai tanácskozás zajlott le Kecskeméten a Duna— Tisza közi Irócsoport kezdeményezésére, ösztönző pályázatokat hirdettek. A hasábokon következetesen feltűnnek a tanyavi­lág, a népesedés, az átalakuló falu, a paraszti és munkás­élet, a változó életformák kérdései. A tájegység mai irodalmát — holnapi irodalomtörténetét — az itt élő és valamiképpen a Forrás vonzáskörébe tartozó irók, költők formálják. Alkotásaikból mutatunk be rövid válo­gatást. Halász Ferenc A konyhaasztalnál ült, ked­vetlenül csipegette fel a szétszóródott zsemlye­morzsát a virágos abroszról, s rakosgatta őket karikára szép sorjában. Felesége sietős léptei halla­tán remegni kezdett a gyomra, teljesen váratlanul, csaknem érthetetlennek ítélte maga is a dolgot, s ösztönösen fordult el a reggeli maradványainak lát­ványától. — Papot akar — szökkent be a folyosóról az asszony. — Beszélj vele. . . mégis a te apád. Mindenáron papot köve­tel. — Papot? — Azt. Megijedt? Érzi tán, hogy nem húzza soká? Ki tud­ja .. . Papot akar. Arca elfehéredett, de perc­nyi töprengés után csak a vál­lát vonta meg, felállt, s a für­dőszoba felé tartott. —■ Most mi lesz? Beszélj már — nógatta az asszony. — Mit tudom én! Letusolok, az lesz. — És az öreg? — Majd elhívom a papot. Mondd neki, hogy elhívom. — El? — ütődött meg az asszony. — Mondd neki, hogy el — szótagolta. — Megnyugszik. — S hogy a másik nem mozdult, türelmetlenül szólt rá: — Hal­lottad, nem? Persze . . . No . . . majd meglátjuk. — Áthúzom az ágyát. Laj- csikám. Most, rögtön. Ö bólintott, s kényelmesen vetkőzni kezdett. Amint jó félóra múltán gon­dosan, ám szerényen öltözve a tornácra lépett, felesége ép­pen az előszoba ajtaját nyi­totta óvatosan — az utcai be­járat felől. Hogy őt megpillan­totta, virrasztásból sápadt arca enyhén megszínesedett. — Pizsamát vettem neki. Újat — mondta hirtelen elszánással, s fejét a betegszoba nyitott ablaka felé billentette. Ö sarkonfordult, s ment be a konyhába. Az asszony meg­szeppenve követte. — Pizsamát — állt meg a helyiségbe lépve, felesége mö­gé hajolt, s behúzta az ajtót. Várt. — Nem mondom, szép da­rab ... — húzta félre a szá­ját. A férfi kezében tartotta a csomagot, lazán lógatta, him- bálgatta, s ledobta a konyha­székre. A szövetkezeti irodába az eladók útján már eljutott a hír -— falun ne jutna el? — s várták őt. Mind a három mun­katárs arca fájdalmas együtt­érzésről tanúskodott. Ö szó nél­kül szorította meg a feléje nyújtott kezeket, majd az ab­lakhoz lépett, s a poros úttes­tet nézte elmélázva, percekig, csak azután mondta halkan, visszafogottan, még mindig háttal a várakozóknak: — Köszönöm, barátaim. — Végre megfordult, intett: — Folytassátok, mintha itt se len­nék —, s a telefonhoz lépett. Kundecsit kérte, a járási székhelyen saját hivatalát. S míg a készülék sűrű, rikoltozó jelzésekkel nem csörömpölt, újra az ablaknál álldogált.-—• Halló — emelte meg, s igazította hivatalossá a hang­ját —, igen, én. Sittkei Lajos, elnök-igazgató! Jó... megbo­csátom. Halló! Ma ne várja­nak . . . apám rosszabbul van. .Igen. Rosz-szab-bul! — Kis szü­net után ingerültebben szólt: — Maga tudja, maga a fő­könyvelő . . . vagy megkérdez­zem, miért éppen maga?! . . . Na, ugye . . . Csak hiba ne le­gyen. Jó... nem bánom. — S hosszabb szünet után: — Kö­szönöm. A három közül a legkisebb, a kopasz most felnézett. — Kávét, elnök elvtárs? Pa­rancsolsz egy jó erős . . . Ő fanyalgott: — Van is most kedvem . . . Magam se tudom, mit szeret­nék. De . . . azért nem bánom. A kopasz a kicsihez fordult: — Szólj Margitkának. Az meg szó nélkül viharzott ki, nagy buzgalommal. — Hiába... nem mindegy — mondta ő nagyon-nagyon csendesen. A sovány, fakó szemű, eddig hallgatagon figyelő harmadik sóhajtott. — Nem bizony. Kínos szünet következett. — Meddig rendel az orvos? — kérdezte ő megéledve. — Délig. Úgy tudom délig — mondta a kopasz. Szenvedőn hunyta le a sze­mét, majd résoyire nyitotta meg, elmélázott. — Ez a . . . no .. hogy is hívják? Ez a . .. Margitka . . . felhívhatná a kedvemért. Be­szélhetne vele. Hogy . . . szól­jon ide, ha a többivel végzett. Nem túl sürgős, de megnézhet­né az öregemet... mégis in­kább itt várakoznék. Barátok között. A sovány felugrott, kisietett. — Nehezemre esik még a lé­legzetvétel is. A kopasz tollat forgatott té­tova ujjai között, s bólogatott megértőn. A másik kettő egy­szerre jött be, a kicsi hozta a tálcát, — És ti? - nézett körül a vendég kávéját kavargatva. — Túl vagyunk rajta, elnök elvtárs — mondta a kopasz­— No, persze . . . hol van már a reggel, ugye? Hanem ... ku­tyafáradt vagyok. Nincs vala- melyikteknél kártya véletlenül?. Ultizhatnánk egyet. . . gyorsab­ban múlnék az idő. A három férfi kapkodva sza­badította fel az asztalokat, s a három szempár tekintete leg­feljebb ha véletlenül akadt össze — kínos szándékossággal kerülte egymást. Az öregember hat óra tájban ébredt - a kertben már meg­nyúltak az árnyak. Lassan esz­mélt, fejét a szokottnál is ne­hezebbnek érezte. Félmaroknyi világa alig-alig tágult, nehéz­kesen úsztak belé, s rendeződ­tek a tárgyak: a szürkébe haj­ló, halványkék fal, az ablak, ajtó, kis asztal, csésze... az egyetlen szék. Takarója súlyos­nak és hidegnek tűnt, papla­non nyugvó keze fázott — a kinti fény már nem bántotta szembogarát. S hogy akkurátuson, szépen elrendeződtek a dolgok körü­lötte, már a hangokat is érzé­kelni tudta újra — a folyton ri- száló fűrész rekedt lihegését, s azon túl valami edénycsörgést, éppen saját konyhájuk felől. Figyelt. Fia monoton beszéd­módjára bárhol ráismert vol­na. A szavak nem jutottak el hozzá tisztán, érthetően a nyi­tott ajtón-ablakon át, de a fia itt van azért, itthon, elérhető közelben. Éjfélre járt már, amikor az öregember a fűrész hangját halkulni, majd távolodni hal­lotta. Nekik is kell a pihenés — gondolta engedékenyen, megbékélt mosolyra húzta még az ajkát, azután minden el­csendesedett. Fia elfordult, hogy ne lássa megfakulni az előbb még ele­ven arcot. Zsebkendőjét ajká­ra szorította, s a szélesre tárt ablakhoz lépett. Az öregember szobája sötét volt már, az ég éppen csak világosodott. A tornácon le-föl sétálgatott sokáig, sehogyan sem akarózott lefeküdnie. Fe­lesége a konyhaszéken ült bó­biskolva, kimerültén, arcát a villanyfény kegyetlenül töp- pedtté nyomorította, testét fá­zósan fogta össze. — Hol az a pizsama? — állt meg a küszöbön. — Odabe - intett az asszony a fürdőszoba felé. — Hozd csak ki. — De Lajcsikám ... itt virrad ránk . . . — Hozzad, ha mondom. Az asszony kelletlenül tá- pászkodott fel, s kínlódva in­dult. Szédült, az ajtófélfába kapaszkodott, csaknem elbot- lott a küszöbön. Az ura a puplinhalomra pil­lantott. — Vasald ki szépen. Gondo­san — mondta. — Most? Hisz ki se mostam még . .. — Kimosni? — mosolyodon el bágyadtan, finoman, fensőbb- séggel. — Hogy elveszítse a tar­tását? Különben is . . . a forró vas biztosabban fertőtlenít. Az­után meg . . . alig használta szegény. — Mit... mit akarsz vele? Az asszony még mindig ér­tetlenül állott, mint a bálvány, megvastagodott szemhéja ne­hézkesen emelkedett. A férfi elhúzta a száját. — Becserélik, ne félj semmit. Vagy visszaváltják — mondta. Karjait széttárta lazán, föld fe­lé lóbálva, tehetetlenül: — Fáj­dalom, szükség már nem volt rá — mórikálta magát, arca megnyúlt, szemében fájdalom sötétlett. Azután újra feleségé­re nézett, ásított. — Mozdulj már. A végén valóban itt vir­rad ránk a reggel. Neki meg — intett a sötét kisszoba felé — neki úgyis mindegy már. Csak minékünk kell ügyeskednünk ebben a nyomorult világban. Raffai Sarolta: A pizsama (Elbeszélés részlet) SZÉPIRODALOM, SZOCIOGRÁFIA, MŰVÉSZET forrás A Forrás címoldala, Szervátiusz Jenő Kokoskaevők c. szobrának részletével. Lezsák Sándor: Idegbefont ének Udvaroltam hold-udvarnak, kértem' köves nyugodalmat, hüvösitő nyugodalmat, vérehulló Asszonyomnak, oltalmazó Asszonyomnak, Gabriella leányomnak, Levente-szép fiacskámnak, gyarapodó családomnak, gyönge-parázs homlokomnak, gyönge-parázs homlokomnak. Udvaroltam hold-udvarnak, kaptam fényes riadalmat, ostorozó riadalmat: Jaj-ereje van a dalnak, idegbefont igaz dalnak. Vesztőhelyre abroncsolnak. Bevérzem a tej-hatalmat. Füvek, fák is megsiratnak. Szemem alján bibor-harmat, szemem alján bibor-harmat. Hatvani Dániel: Vasmézben Vasmézben fekete szivárványban milyen fulánk sebzi meg szájam ütközik dús herevirágaimnak vizroncsra hulló dongó-csillag Dunatáj lepedékes csendje rakódik küllőre kerekekre salak-csipkézte tornyokon túl imhol jövök a nádasokból Kasok kohók füzeseimnek szerelemszagu nedvét szedik meg fondorlat s vakbuzgárok hatalma zöld lángot vető farkasalma Uszály fordul megcsapolt égre szikrát pattintó táncba vérbe s hordalékból jövök csirátlan vasmézben fekete szivárványban 50. Miközben a fejedelemmel tár­gyalt, megérkezett Javorovóba a szatmári békekötés híre. 1711. május 10-én ratifikálták Bécsben az okmányokat. Mivel Magyarország részéről a ren­dek töltötték be a szerződő fél szerepét, Rákóczi egycsa- pásra magánemberré lett, ott, a lengyelországi Javorovóban, a cárral való tárgyalás köz­ben. Nagy Péter változatlanul a fejedelmi rangot megillető előzékenységgel bánt vele, de a bevegzett eseményeken ez már mit sem változtatott. Négy hét állt rendelkezésre ahhoz, hogy Rákóczi elfogadja a szatmári béke kikötéseit, hű­séget esküdjön az Ausztriai Háznak. Ő azonban az igazi hűséget választotta: megőriz­te a hazának tett esküjét. To­vábbra is, mindhalálig fonto­sabbnak tartotta Magyarország szabadságát és függetlensé­gét, mint személyes érdekeit. Legjobb hívei mellette marad­tak. Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Eszterházy Antal és még spkan mások vele együtt vállalták a száműzöttek sor­sát. Bújdosásuk még Lengyelor­szágban elkezdődött. Rákóczi­ra lépten nyomon kémek, pro­vokátorok, bérgyilkosok lesel­kedtek. Szakadatlanul, éjjel, nappal, városon és vidéken rejtőzködnie kellett. S miköz­ben ő a puszta élete megőr­zéséért a legnagyobb titok­ban Franciaországba készült menekülni, itthon kezdetét vet­te a zabolátlan osztoszkodás, Bécs akaratából az idegenek eldorádójává tette a szatmá­ri béke Magyarországot. Meg­kapták jutalmukat a labanc magyarok is, de a kincstár ál­tal lefoglalt hatalmas birtok­mennyiség túlnyomó részét a Habsburg dinasztiához hű be­települő urak között osztották szét. A fejedelem roppant kiter­jedésű uradalmait sok család vásárolta meg, szinte jelképes áron. A gróf Breuner, gróf Dietrichstein, a báró Ullier, báró Lickingen familiák jutot­tak nagyobb birtoktestekhez. A Rákóczi-latifundiumok központ­ját, Sárospatakot Leopold Trauthson herceg vette meg mindössze százötvenezer forin­tért. Schcnborn mainzi érsek­nek még ennyibe sem került Munkács és a hozzá tartozó egész sor uradalom: ajándék­ba kapta III. Károlytól. Nem kevesebb, mint 2 millió holdnyi ősi Rákóczi-birtok ke­rült ily képpén a Habsburg res­taurációt támogató főrangúak kezére. Kétszer akkora terület, mint a mai Szolnok megye. Semmi kétség, a zsákmány ily- képpeni felosztásával is a nemzet elsorvasztását, a ma­gyar nép nyelvi-érzelmi önáU lóságának mielőbbi megsem­misülését akarta siettetni az osztrák adminisztráció. De épp a nyolc esztendős sza­badságharc kovácsolta tartósra azt a népi-nemzeti jelleget, amelyet semmiféle fegyveres győzelemmel, semmiféle rontó birtokpolitikával nem irthattak ki a Habsburgok. Bármilyen különös, bukásában is képes volt megújulni a szabadságáért harcot vállaló magyar nép. Ide számítva természetesen a jobbágyokkal együtt a nemesi osztály becsülést érdemlő ré­szét, elsősorban a bocskoros nemességet, meg a kuruc örök­séghez hű köznemeseket. * A fejedelem bújdosását már nem célunk leírni. Küzdelmei­ről, a reménykedés jegyében zajló harcáról kívántunk szól­ni, nem pedig a haláláig tar­tó lelki szenvedéseiről. Szíve, amelynek oly kevés örömöt jut­tatott a sors, 1735. április 8- án hajnali három órakor szűnt meg dobogni Rodostóban. Hamvait 1906 októberében hozták haza, azóta a kassai dóm szolgál nyughelyéül. Befejezésül, életútjának összegezéseképpen idézzünk az állásfoglalásból, amely a Rákóczi-emlékbizottság 1976. január 21 -i ülésén fogalmazó­dott meg: „Haladó hagyománynak te­kinti Rákóczi tevékenységét a magyar forradalmi munkás- mozgalom és a szocialista Ma­gyarország is. Emléke tiszta forrása a mai szocialista haza- fiságnak és internacionaliz­musnak, a közösségért való tenniakarásnak, a tántorítha­tatlan haza- és népszeretet­nek. E gondolatok jegyében ünnepeljük II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évforduló­ját.” (VÉGE!) Vili. ÉVFOLYAM, 1976. MÁJUS JÚNIUS >c

Next

/
Oldalképek
Tartalom