Dunántúli Napló, 1976. április (33. évfolyam, 91-119. szám)
1976-04-25 114. szám
1976. április 25., vasárnap Dunäntait napló A föltámasztott Bánk bán MA! MAGYAR MŰVÉSZET ’ Katona József drámája Illyés Gyula átigazításában Tiborc és Bánk bán. (Győry Emil és Herda Edina). talomra termett, energikus asz- szonyt formál Gertrudis királynéból. Szakít az alak egyoldalúan negatív értelmezésével. Ez az összetett, ellentmondásos, önmagával is viaskodó királyné igazabbnak látszik, mint a puszta „kerítő”. Minden gesztusa jelentést hordoz. Külön tanulmányt kellene írni például arról a minden ízében kidolgozott átgondolt mozdulatról, ahogy leül a vérpiros (!) székre, amikor szobájában Bánkot várja. Miklósy Judit intellektuális eszközökkel teremti meg Melinda alakját. Főként az eszelős- séget játssza el sokszínűén. Tetszett még Bárány Frigyes Biberachja (okos önmérséklete megóvta az alakban rejlő hatásvadászó elemek kihasználásától); Paál László Mikhál bánja (az ősz-öreg emberben is volt erő és keménység); iij. Kő- míves Sándor méltóságos és komoly Endre királya. Sir Kati Izidórája szép, dekoratív jelenség, de hideg, szenvedélytelen. Huszár László (Petur bán) nazális hangja, hol mackós, hol indokolatlanul kirobbanó mozgása árnyékot vet az alak pszichikai rajzára. Pogány György Ottójának hamvas-sze- mérmes-lányos arcából éppen az hiányzik, ami az alak lényege: a célratörő csábító. Győry Emii Tiborcán hiba volna bármely más értelmezést (például a mégoly szuggesztív Bihari József alakítását) számonkérni: i rendezőnek-színésznek joga van j ilyen Tiborcot is megformálni, fiatalsága, szerepértelmezése azonban helyenkint menthetetlenül szembefordítja az ajkára vett szöveg tartalmával. Kutas Béla (Udvarník), Garai Róbert (Solom mester), Fülöp Mihály (Myska bán), Melis Gábor (Simon bán) s az előadás többi szereplője, „zászlós urak, vendégek, udvarnikok, udvari asz- szonyok, ritterek, békétlenek, katonák, jobbágyok”, a Katona Józsefnél név nélkül fölsorolt „játszó személyek” mind szerepük és tehetségük szerint segítették az előadás sikerét A Pécsi Nemzeti Színház vállalkozása és Nógrádi .Róbert rendezői értelmezése természetesen az egyik lehetőség az átigazított Bánk bán színpadra állítására. Az első kísérlet érdeme és kockázata mindenkép az övék. Kezünkben a színszerűség követelményét megvalósító, a tragédia színpadi értékeit föltáró, „megfényesített”, újracsiszolt szöveg. A dramaturg és az író munkájának értékét és jelentőségét a mű további színpadi élete, az újabb és újabb színházi és rendezői nekirugaszkodások igazolhatják. Tüskés Tibor Nincs kifogásom az irodalmi átdolgozások ellen. Nem tartom szentségtörésnek klasszikus szövegek átigazítását. Csak a konzervatív kritika, a bakafántos szövegmagyarázók tiltakoznak az irodalmi művek megfiatalítása, a színház igényeinek alkalmazása ellen. Maguk az írók sosem vitatták a beavatkozás jogát akár a maguk, akár az írótársak szövegébe. Füst Milán minden újabb kiadásban igazított versein. Arany Az ember tragédiájába javított. Móricz a régholt Bornemiszát, s a példaelőd Kemény Zsigmondot és Tolnai Lajost ébresztgette. Ke- resztury Madách elfeledett műveit hozta fényre. Továbbá azt is tudom, hogy jobb nálunk külföldi, mint honi klasszikusnak lenni. Shakespeare-t, Goethét, Balzacot ugyanis húsz-huszonöt évenkint újrafordítják, s az olvasó mindig a legfrissebb nyelven kapja. Balassi, Zrínyi, Eötvös viszont a távoli, letűnt századok irodalmi állapotát őrzi. (Ebből von le hamis következtetést az iskola, amikor a régi irodalmat kizsuppolja a tankönyvekből.) A hasonlat persze sántít. Illyés Gyula átigazítása nem a Bánk bán nyelvi megfiatalítására, a stílus modernizálására, „lepo- rolására" irányult. A szövegben megmaradt jóformán minJánost idézni. Lukács György, Sőtér István, Pándi Pál véleményét citálni. Arra sincs mód, hogy színpadi életét végigkövessük, a jelentősebb Bánk bán alakításokra szerepelemzésekre (pl. Bessenyei, Sinko- vits véleményére) mutassunk. Csupán a jelenlegi vállalkozás méreteit szeretnénk megéreztetni. Czímer József, a mű dramaturgja maga mondta el, hogy huszonöt gépelt oldalon írta meg és adta át Illyés Gyulának a mű dramaturgiai elemzését s azoknak a helyeknek a jegyzékét, amelyek kiigazítást kívánnak. Emellett Czímer József az Új írás 1975 novemberi számában publikálta nagy műhelytanulmányát a Bánk bán színszerűségéről. A kiváló szakismerettel és körültekintéssel írt tanulmány kitűnő forrás azok számára, akik majd a Katona József-i szöveg és az átigazítás filológiai pontosságú egybevetését, az átdolgozás hogyanjának és mértékének vizsgálatát kívánják elvégezni. A dráma átigazított szövege, valamint Illyés Gyula bevezetője az Új írás áprilisi számában olvasható. Szándékáról Illyés a Film Színház Muzsikában (1976. márc. 6.) huszonhét kérdésre adott válasza beszél. Vegyük még mindehhez, hogy a pécsi bemutató előkészítéséújat mondani mindig merész dolog. A Pécsi Nemzeti Színház az átigazított Bánk bán színpadra állításával vállalta a kísérlet kockázatát. A naturalista indulatok, a „sok haza- puffogatás”, a lobogó drapériák, a csillogó kosztümök, a színpadi látás-futás helyett nemesen leegyszerűsített, korszerű előadást kaptunk. (Emlékszem az ötvenes évek elejéről a pesti Nemzeti Színház egyik Bánk bán előadására: a dráma legforróbb pillanatában, amikor Bánk bán kicsavarja a királyné kezéből a tőrt e szavakkal: „Én? — Kerítő!" — kipukkadt a nézőtéren a nevetés.) Nógrádi Róbert rendezése a szó erejét hagyta érvényesülni; nemcsak a látvány, a gondolat is átjut a színpadi árkon. A mozgást, a gesztusokat visszafogta, a tömegjeleneteket állóképbe rendezte: a néző figyelme a gondolatra, az eszmékre tapad. A kettős Bónk-i sérelem (Bánk mondja: „Két fátyoK szakasztok el, hazámról és becsületemről”), a magánemberi és a köztörténeti ok között a rendezés igyekezett egyensúlyt teremteni. A szereposztás hangsúlyai és színvonal-arányai talán a szerelmi motívumot erősítették, de nem sikkadt el a mii társadalmi-politikai, nemzeti mondandója sem. Nógrádi szöveghű, korrekt rendezői fölfogása az alapjában véve romantikus drámát nem az avantgarde kísérletek, hanem a realizmus irányában mozdította el és fejlesztette tovább. Az előadás nem irodalmi, hanem igazi színházi élménnyel, néhány szorongató és szép pillanattal ajándékozta meg a nézőt. A rendező elképzelését jól szolgálja a szimmetrikusan tagolt, a változtatható elemekkel (ráccsal, lépcsővel) építkező, az egyetlen teret szellemesen kihasználó, ugyanakkor dekoratív színpadkép. (Díszlettervező Jánosa Lajos.) Az alapszínekre redukált, pasztell hatású, csupán zsinórokkal díszített ruhák is nemesen egyszerűek, gondolati következetességet tükröznek, hivalkodó csillogás nélkül szépek. (Jelmeztervező Vágó Nelly.) den ^ „ejh", „beh", „ah", „páh”, s Illyésnél is „padlat”- ot és „leventá”-t mondanak. Illyés mindenekelőtt dramaturgiai meggondolásokból avatkozott Katona szövegébe, a színszerűséget tartotta szem előtt, s a tragédiának azokat a szeplőit tüntette el, amelyek a mű színpadi érvényesülését gátolták eddig. Nem iktatta ki a dráma romantikus vonásait (pl. a szerelmi bájital motívum, a rejtekajtó — azaz a beszélgetések véletlenszerű kihallgatása - is megmaradt), de feloldotta a nyelvileg homályos, a gyakori névmás használat miatt az első hallásra nem mindig érthető fogalmazást, világossá és egyértelművé tette a cselekvényveze- tést, jeleneteket hagyott el és helyezett át, következetesebbé és hitelesebbé vált Bánk jellemfejlődése, belső drámája. Beavatkozása a dráma ötödik szakaszában a legnagyobb mérvű: Bánkot jobban bekapcsolta a drámába, a felvonást megrövidítette, a fölösleges motívumokat" elhagyta, a szertefutó szálakat összefogta, s ezáltal a tragédia hiteles lezárást kapott. Talán a legelis- merőbb, ha munkájáról azt mondjuk: nem érezzük az átigazítás jelenlétét. A mű olyan, mintha Katona maga eredetileg így írta volna meg. A közönség észre sem veszi a változást. Ahogy Juhász Ferenc költői szépségű kommentárjában írja: „Csak annyi történt, hogy az élő halandó halhatatlan kihúzta a halott halandó halhatatlan csontvázát a gyökeres homok-sírból ... Mert egymást folytatni jöttünk az időben, nem temetni! Föltámasztani I” re megkülönböztetetten hosszú idő, két hónap állt a színház rendelkezésére... A vállalkozás újszerűségéhez, rendhagyó voltához illő előzmények ezek. Olyan kezdeményről van szó, amelynek szükségességét másfél század érlelte, szorgalmazta, de megvalósítására csak most kerülhetett sor. Dramaturg, író és színház fogott ösz- sze, hogy egy mindenki által elismert mű, a „legnagyobb nemzeti tragédiá”-nak mondott Bánk bán tetszhalott állapotából föltámadjon, könyvdráma mivoltából kilépjen és a színpadon újjászülessen. A művészetben a konvenciók, a megszokott formák helyett Végre olyan előadást láttunk, ahol valóban Bánk bán volt a dráma főszereplője: a dramaturgiai hiányosságokat Illyés átigazítása pótolta, s ezt a törekvést erősítette föl a rendezés és a színészi játék. Holl István művészi bravúrja nemcsak az őszinte és mély átélés, a súlyos fizikai teljesítmény, hanem az alak belső jellemfejlődésének fokozatos kibontása és hiteles megrajzolása is. Jól megfigyelhető ez például a számonkérés nagy jelenetében, ahol az újabb és újabb mozzanatok (Tiborc, majd Ottó megjelenése) fokról fokra juttatják el a végső cselekvésig. Pásztor Erzsi magabiztos, haA Bánk bárr értelmezéséről és színpadi sorsáról könyvtárnyit írtak. Nincs helyünk a fölfedező Gyulai Pált és Alany Ottó és Melinda (Pogány OySrgy és MiHósy Judit). Kismonográfia Simon Béláról Hogy Simon Béla szenvedélyes, indulatfűtötte művész, arról a képeivel való első találkozás alkalmával meggyőződhet az ember. Idegességnek, kapkodásnak, az újabb és újabb áramlatokhoz kapcsolódós gyors, és rendszerint röpke hevületeinek azonban nyomát sem leljük életművében. Szenvedélyességében is következetes, a mesterség örökérvényű aranyszabályaihoz hűséges művész ő, aki a táblakép lét- jogosultságát is megkérdőjelző korunkban alkotott, alkot jelentősét — éppen a' táblaképfestészetben. Mindennek és az efféle megállapítások vidékéről sorjázó gondolatoknak újbóli számbavételére a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat Mai Magyar Művészet című sorozatában Simon Béláról most megjelent kismonográfia ad aktualitást. A tizenhat színes reprodukciót tartalmazó kisméretű és kisterjedelmű kötet — mintahogyan maga a sorozat is — a művészeti ismeretterjesztést szolgálja. Rendeltetése ennek megfelelően tehát nem az, hogy részletes elemzést adjon a bemutatandó művész életművéről, mégkevésbé az, hogy művészet- történeti jelentőségét értékelje, netán „elhelyezze" korában. A Simon Bélát bemutató kötet előszóírója Sarkadiné, dr Hárs Éva — mivel nem is erre vállalkozott — elkerüli az ilyen jellegű végletes, véglegesnek ható megállapításokat A lehetőségek megszabta igen rövid terjedelemben elmond mindent amit ilyen módon csak lehetséges, a Pécsett élő Munkácsy-díjas festőről. A párhuzamos vonalvezetésű tanulmány egyfelől felvillantja a művész életének jelentős állomásait, különös tekintettel azokra a mozzanatokra, amelyek festészetét is alapvetően befolyásolták, másrészt pedig az életmű alakulását kíséri végig — a szemlélet a szín- és formavilág változásának, gazdagodásának tükrében. Ezzel kapcsolatosan meg kell jegyezni: talán könnyebb dolga lett volna a tanulmányírónak, ha Simon szóban, írásban beszédesebb művész lenne. Mivel azonban mi sem áll távolabb tőle, mint a manifesztumok, kéjeit beszélteti maga helyett. Ebből pedig az következik, hogy ilymódon a képi mondanivalót szóra lefordítani meglehetősen nehéz. így csúszhatott be a csaknem kivétel nélkül helytálló megállapítások közé például az a túlságosan leegyszerűsítő mondat, hogy Simon Béla Magvetőjében „A magot szóró ember alakját megsokszorozta, ma úgymond: a közösség gondolatát fogalmazta meg”. Az ismeretterjesztés nehéz, de szép hivatására vállalkozó — kis kötetekből álló sorozat — külön erényeként kellene szólni a színes reprodukciókhoz mellékelt műelemzésekről is. Ezek, azon túl, hogy fontos információkat bocsátanak rendelkezésünkre, o művek megközelítésének kulcsát is kezünkbe adhatják. Sarkadiné, dr. Hárs Éva tanulmánya végén Simon Béla 1964-ben írott életrajzából idéz: „Baranyában élek, a Dél- Dunántúl mediterrán színvilágában a meleg vörösekre, sárgákra, kékekre építem piktúrá- mat. Itt leltem igazi otthonra, ide köt munkám”. A két mondat össze is foglalja, le is zárja a tanulmány megállapításait. A fogarasi havasok, Budapest, a cigánylakta Alsó- szentmárton és végül Pécs voltak Simon Béla életének, művészetének meghatározói, téma- és formavilágának tápláló forrásai, kibontakoztatói. A hozzájuk való kötődés mégsem vált sohasem merevvé, görcsössé. Nem is válhatott, mert az indulatok, az érzelmek nyersessége sohasem sérthette meg ama különösen nagyerejű harmóniateremtő intellektus elsőbbségét, amely még a „legzabolátlanabb" művekben is nyilvánvaló. És amely tegyük hozzá: legalább olyan jellemző Simon Bélára, mint például az ecsetkezelése. A kötet színes felvételeit Schiller Alfréd, a fekete-fehér fotókat pedig Nádor Katalin készítette. B. K. QYERMEKÉVEK—QYERMEKÉLET Fotópályázatunkra érkezett: „Három a kislány”. Fotó: Egyed Imro I 1 * Az Összeesküvés, (Középen Holl István: Bánk bán).
