Dunántúli napló, 1975. december (32. évfolyam, 329-359. szám)
1975-12-25 / 353. szám
IO Dunántúli napló 1975. december 25., csütörtök Rétisas Nemigen ismerek rétisasokat. Egyik-másik kisebb, szürkébb rokonát szoktom néha látni. Nem messze a tó zsivajától, a növendékerdő fölött, ahol gyomok virágoznak, akkorák, hogy eltakarják a csemetefákat. Ott néha a domb mögül előbukkan egy lomha madár. Áll a levegőben, mint akinek semmi dolga, csak elnézelődik a rétek felett. Aztán hirtelen zuhanórepülésbe vált, és lecsap valami mezei egérre. Olykor látom, hogy dolgavégezetle- nül, csalódott szórnybillen- tésekkel távozik. Talán a másik domb fölött több szerencséje lesz. Dehát ezek csak ölyvök vagy héjafélék lehetnek, nem sasok. Sasok már alig vannak, a büszke sas kihalófélben levő madár. Két tucatnyi ha még él belőlük. És most, olvosom, lelőtték Dél-Dunóntúl valószínűleg utolsó rétisasát is. Ezt a „piszkosbarna színű, fehér farkú, sárga csőrű és lábú, csaknem egy méter hosz- szúra is megnövő" madarat. Ki lőtte le, nem tudják. Nyomoznak utána. Ki lőhette le? Nehéz lesz megtudni. Némelyek lődöznek össze-vissza a levegőbe, sasokra is, gólyákra is. Alighanem azért is fogyatkoztak meg ennyire. Vannak emberek, akiknek ha puska kerül a kezébe, válogatós nélkül lőnek. Elsütik azt a puskát, ha már töltény van benne. Büszkék, milyen jól céloznak. Aztán hátat fordítanak az áldozatnak és megpucolnak. Vannak ilyen orvvadászok. Néha volán mellé ülnek, és az eredmény ott is sokszor ugyanaz. De nem róluk akartam beszélni. Valaki lelőtte az utolsó rétisast. A rétisas gyanútlanul lebegett odafenn, tolón egy tovasurranó egeret követett a szemével. A lövés hátulról érte. Váratlanul. A rétisas valami furcsát érzett, furcsa elszörnyedést. A felhők fejtetőre álltak, megfordult a világ, a föld barna síkja fö- lülre került. A rétisas lezuhant. Ott töltötte az éjszakát is, vére beivódott a földbe. Ott halt volna meg az utolsó rétisas magányosan, észrevétlen, ha arra nem megy éppen valaki. Az a valaki egy igazi vadász volt, nem tudom a nevét. Fölszedte a rétisast és kórházba vitte. Állatorvosok, műtősök, ki tudja még kik nem dolgoztak a rétisas életéért. Megmentették. A rétisas ma itt van fent a mecseki állatkertben. Lehet, hogy sokan látogatják. Biztosan etetik is már. Ez talán nem ugyonaz, mint mikor még maga vadászott. Mégis: él. Miért kerítek ekkora ügyet ebből a rétisasból? Nem is szép madár, énekelni se tud, bizonyos szempontból teljesen értéktelen állat, meg sem közelit például egy kitűnő származású uszkárt. Nem lehet a nyakára tenni csinos piros örvet, valódi bőrből. Egy rétisastól nem lesz elegánsabb egyetlen nyaralóhely se. Nem is tudok semmit felhozni a rétisas mentségére. Csak azt, hogy az ő pusztulása menthetetlenül szegényebbé tesz bennünket. Attól, hogy a rétisast nem lehet mutogatni, még örülhetünk a létezésének. Jó tudni, hogy a vízparti erdőkben élnek még rétisasok. Akik fölszedték a haldokló rétisast és segítettek rajta, nagyon jól érzik ezt. Sopán- kodás, mások szidása, felháborodott nyilatkozatok, ügyiratok, átiratok és egyebek helyett csak fölszedték a lelőtt rétisast, hátha meg lehet menteni. Nekik van igazuk. Manapság sokan burkolóznak szavakba. Jogaikba. Saját érdekeikbe. Feddhetetlenségnek nevezett közönybe, amit paragrafusokkal tudnak igazolni. Bármikor, kívánságra, bebizonyítják, hogy logikájuk megtámadhatatlan. Nem tehetnek semmiről. Nem hatáskörük. Nem az ő dolguk. Lehet, szántszándékkal nem lövik le a rétisast, de nem is szedik föl. Legfeljebb, ha ez feladatuk, készítenek az esetről egy feljegyzést. Ha nem feladatuk, átlépik a rétisast, azután fejcsóválva elmesélik, hogy lám, mik vannak. Néhány héttel ezelőtt megláttam egy öregembert. Bottal járt, szabad kezében egy követ cipelt. Este volt mór, a boltok is bezártak, csak a házak ablakai világítottak, meg az a néhány neonlámpa. A munkások rég elmentek a feltúrt utcából, gyerek se játszott sehol, csak az öregember matatott a félhomályban. Utcahosszon botozott végig a kődorabba'l. Elhullójtott. elszóródott kődarab volt, a tereprendezés maradványa. Az öregember a nagy ház mögé vitte a követ, ahol a hajdani gyepből még megmaradt egy abrosznyi négyszög. De már arra is rá-rá- álltak az autók, az őszies füvet kikezdték a keréknyomok. Oda vitte el az öreg a követ és larakta. Sok estén át hordta sántikólva a köveket. Előbb kis kupacokba gyűjtötte módszeresen a gyep körül. Aztán az egyik oldalon a sok kis kupac alacsony fallá nőtt, a kövekből, amiket az öregember egyenként hordott oda. Esténként figyeltem a titokzatos munkálkodást. Mondta neki valaki, hogy csinálja? Prémiumfeladatnak kapta, hogy takarítsa el a környéken elszórt kődarabokat? Vagy csak a párméteres kis füvet sajnálta? Ki tudja ... De úgy látszik, ezért sem tűnhet el minden tenyérnyi fű és ezért sem halhat ki minden rétisas mifelénk. Hallama Erzsébet M ásodszor olvasom a könyvét — néhány év után — s ugyonaz játszódik le bennem, mint először. Rácsodálkozom erre a különös, egzotikus virágra, aztán ezt a rácso- dólkozást a meghatottság váltja fel. Ez több mint olvasmány: találkozás. Találkozás egy néppel, mely legközelebbi rokonaink egyike, s azzal a világgal, mely egykor sajátunk volt... Kék vándorútok. A könyv szerzője Juván Sesz- talov, a vogul nép első igazi írója - költője, a hatalmas Ob folyó vidékének szülötte, tehát annak a földnek a gyermeke, mely évszázadokon át csak egy nagy fehér folt volt a művelt világ térképein. A vogulok — vagy ahogy önmagukat nevezik: a manyszik —, ma alig 6—7 ezren élnek a Szovjetunió Uralon túli vidékének északi területein, melyek ma hivatalosan o Hanti-Manyszi Nemzetiségi Körzet nevet viselik. Valaha ezen a vidéken — a Szoszva, a Konda és a Szigva folyók mentén — terült el Jugria, a manyszik fejedelemsége. A XI. századtól bukkannak fel Jugriával, illetve a vogulokkal kapcsolatos adatok a különböző dokumentumokban, s valamikor a középkor derekán élhette fénykorát ez az ország. A nyugat felé vonuló népek, a tatárok, majd az oroszok rettenetes nyomásának kitéve éltek a fejedelemség már akkor is kicsiny népei, mígnem az 1500-as évek végén a novgorodi és moszkvai nagyfejedelmek seregei megtörték ellenállásukat. Csak Amerika indián törzseinek élete, tragikus harca, s végül kegyetlen bukása és pusztulása hasonlítható az itt élő népek tragédiájához. A hatalmas területeken szétszórtan élő nép a szó legszorosabb értelmében felmorzsolódott. A földrajzi elszigeteltség, a vad természeti adottságok azonban nemcsak a pusztulás irányába hatottak, de közrejátszottak abban is, hogy egyáltalán hírmondó maradt az Észak-Szibériót lakó kis népekből. Ezeket a körülményeket, s ezt az életmódot senki sem vállalta, egyetlen nép se tudta megszokni. A havas tundrák konzerválták és megvédték egy évezredes életforma szinte minden jellegzetességét, így aztán a huszadik század, s az orosz föld népeinek életében oly alapvető változásokat hozó Nagy Októberi Szocialista Forradalom manyszi-földön is — a Magas-Észak más területeihez hasonlóan —, egy már-már teljesen kihalt népet, s egy szinte érintetlen primitiv kultúrát talált. A fiatal író, friss tanári diplomával a zsebében, a csodálatos Leningrádból hazaérkezik szülői földjére, s egyszerűen nem tud kitérni a minduntalan elé tornyosuló sorskérdések elől. Mit jelent egy ilyen kis nép számára a technika? Mit az iskolák? Érdemes-e ragaszkodni egy földdarabhoz, mely nem egyszer embertelenül kegyetlen, csak azért, mert ezt a földdarabot úgy hívják: szülőhaza? Meddig kísértenek még a múlt babonái? S mi lesz akkor, ha mór nem kísértenek? Sesztalov mindezekre a kérdésekre egy nagy utazás tapasztalatai alapján igyekszik választ adni. A rénpásztorok elindulnak a hatalmas Obtól a távoli Ural lankái felé. A csorda ugyanazt az utat járja be évszázadok óta, s az emberek is ugyanazokkal a nehézségekkel, gondokkal találkoznak. Embertelen világ. Könnyen kicsúszik az ember száján az ítélet — ez azonban a kívülálló, az idegen, a civilizált és kellemes éghajlatú haJegyzetlapok Juván Sesztalov voguJ író könyvéről zabon született ember felületes ítélete. Juván Sesztalov már könyve első fejezetében rádöbbent egy másik igazságra: az ember jelenléte, élniakarása és végtelen fantáziája nemcsak, hogy elviselhetővé tudja tenni a kietlen tájakat, de széppé, emberszabásúvá is varázsolhatja azokat. „Ügy tűnhet neked, hogy az erdőben egyáltalán nincs élet. De ez nem így van: mégy, mégy, és hirtelen ezüstös szivárvány hullik az ágakról eléd; egy mókus cirbolyatoboz-magocs- kókat ropogtat, melyeket még ősszel takarított be meleg fészkébe. És mi ez a hófergeteg, mikor szél se rebben ebben a fagykékségben. Egy öreg fájd repül, repül nagy zajjal és robajjal. Itt meg egy farkas farkának nyoma húz végig a hóban, ott meg az alatt a cirbolyacédrus alatt egy coboly hancúrozott. Van élet a tajgán ..." És a tajgai élet nem is merül ki a föld ember és állat lakóivalI A tajgát borító végtelen ég csillagmiflió közt ember-gondú, ember-örö- mű, ember-álmú istenek élnek, minden vogulok társai. Sámánok, istenek. Potyopko, Sesztalov könyvének sámánja, azt mondja: Én mór nem vagyok többé sámán! Én most népművész vagyok — de amit csinál, ahogy zenél, ahogy énekel, az tulajdonképpen mégiscsak misztikus dolog. Juván Sesztalov egy nagy sorsforduló eseményeinek a tanúja: a vogul ember ősi világképe szép lassan összekeveredik a tudományos és technikai világ ismeretanyagával és életérzésével, s ez a kettősség hordoz magában valami tragikusát. A sámánt kicsúfolják a gyerekek. „A kisfiúk körülugrálták a táncost, grimaszokat vágtak és hahotáztak, mint az őszi vadlibák. Kimentem a házból, hogy megnézzem, ki járja a táncot ilyen korán az Ob partján. Potyopka volt. Szeme vidámságtól fénylett, fáradhatatlan két keze tekeregve, felfelé röpködött. Táncolt és énekelt. Körülötte pedig ugráltak a kisgyerekek . .." Sámán a népszórakoztatás szolgálatában .../ A változó életkörülmények tehát visszavonhatatlanul kikezdték a manyszik ősi világképét, mely a természeti ember tiszta, gyermeki gondolkodására, s kiszolgáltatott voltára épült. A vogulok vallása — mint általában az ősi finn- uqor vallások —, nem volt tételes vallás, nem volt kikristályosodott ideológiai alapja, s nem voltak merev dogmái sem. Az istenek szerepét többnyire a természet erői, a nagy folyók, állatok, vad szelek töltötték be, s ebből következett, hogy az ember nem túlvilági kegyeikre vágyott. Emberek és istenek között a sámán volt a kapocs. Rajta keresztül váltottak szót. A sámán persze több volt, mint pap: orvos, ideológus, jós, színész, s zenész is volt egyszemélyben, hiszen nemcsak az „istentiszteleteken", de az örömünnepeken, a hadi események alkalmával is fontos szerepe volt. A sámán táncol, énekel, s az emberek felszabadultan nevetnek. Aztán sír a sámán, zokog kezében az ősi vogul hangszer, a szankal- tap, és sírnak az emberek is. Potyopkától már nem fél senki, de Potyopkára szükség van, mert a sámán éneke, muzsikája, tánca, varázsszava a múltat, az ősöket, a bizonyosságot jelenti. „ ... a lélek nem tud szárnyaló dalok, furcsa- furcsa mesék nélkül élni..." A rént az Ural felé terelő pásztorok medveünnepet tartanak. Ég a tűz, a tűz felett hatalmas üst, az üstben a „Gazda" feje. Mindenki együtt van: a „Bűnös" a Gazda baloldalán ül, a bűnös, aki elejtette őt... Rádió is van a sátorban, a rádióban Moszkva beszél, a medveünnep varázslatos hangulatát azonban mindez egy cseppet sem zavarja. Szól Moszkvából a jókedvű zene, s egy asszony azt mondja: úgy látszik, ott is medveünnep van... De hát ki volt tulajdonképpen Ö, a Gazda, a Nagy öreg? A vogul nép hit- és mondavilágában az egyik legelőkelőbb helyet a medve foglaljo el: a medve nem egyszerűen egy nagy állat a sok közül, a medve már-már egyenrangú az emberrel, sőt: a medve egy kicsit már az istenek világa. Egyes nemzetségek azt vallják, hogy az Eg-isten fia, mások azt: ő szült isten-fiat, egy közös vonás azonban van valamennyi finnugor nép medve-kultuszában, s ez a medve emberi rangra emelése. Több nemzetség is vallja: őseit medve hozta a világra. A medve neve tabu. Ha beszélnek róla, körülírják „kiről” is van szó — vagy éppen embernek járó nevekkel, címekkel emlegetik. A medve feje, bőre is különleges valami — majdhogynem szent tárgy. Vagy mégsem? A szertartás-komoly játék újra meg újra vad komédiózásba csap át, nem fél itt senki a medvétől, s amit mond, azt se a medvének mondja. Az emberről beszél itt mindenki, az emberek egymásra utaltságáról, az emberek jóságáról, gonoszságáról. „Medveünnep — ez egyáltalán nem a medve ünnepe, nem vallási ünnep, ahogy egyesek hajtogatják — mondja Sesztalov —, hanem a vadászok ünnepe, forró fürdő élet szavakkal, szárnyaló tánccal, lágy dallal, varázslatos zenével ...” — s ebben nincs okunk kételkedni. A vogul ember vallásos, milyen hisz a lényekben, de ugyanakkor minden tettében, szavában józan és bölcs is. Vogul öntudat. Juvár, Sesztalov, egy Szoszva-vidéki kolhozcsalád gyermeke, tanulmányait a berjozovi vogul nemzetiségi iskolában kezdte, majd Lenin- grádba kerül — pedagógiai főiskolára. Hogy ki is ő tulajdonképpen — itt fogalmazódik meg számára először, ebben az összehasonlítási alapul szolgáló távoli környezetben. „Ó, te kőváros, te segítettél nekünk meglátni azt, amit régebben nem láttunk, és megérteni azt, amit nem éreztünk. Nem, mi egyáltalán nem szűnünk meg északinak lenni. Ellenkezőleg: valahogy világosabban azok lettünk. Te tanítottál meg hallgatni saját magunkat, és mi eg/re gyakrabban kérdeztük: Kik vagyunk mi. .." De még rá se döbbent igazán ez a kis nép, hogy nem a lélekszám jelenti egy nemzet igazi nagyságát, s máris szemtől-szembe találta magát az önkéntes feloldódás rémisztő veszélyével. Változik a gazdasági alap, változik a tudat, s változnak a vonzástörvények is. „A halászok, a vadászok gyermekei — az én tanulóim —, mind traktoristák akarnak lenni..." — mondja Sesztalov érezhetően vegyes érzelmekkel. A tanulás vágya jövőt építő tényező, az ősi mesterségek felhagyása azonban sokszor az ősi föld elhagyását is jelenti . . . Feszit, nyugtalanít, kétségbeejt és lelkesít a kérdés: hogy lehetne úgy megváltoztatni mindent, hogy változatlan maradjon a lényeg? Geológusok járják a vidéket. Helikopterek szállnak az égen. Csővezetékek szabdalják a tajgát. Ipari üzemek épülnek. Mindez könnyíti az életet, a fiatalok számára is biztosítja a von zó munkakörülményeket, de nemzeti szempont ból ez sem egyértelműen pozitív változás. Ver senyfutás ez. Ha a fejlesztés üteme meghalad ja a nép fejlődésének ütemét, elkerülhetetlenné válik sok tízezer telepes szakember beözönlése, s ez a vogul föld teljes jellegváltozását ered ményezheti. A tanulás tehát létkérdés. Mire felnő az ipar, fel kell nőnie a nemzetnek is. N apló, útleírás, néprajz, Ura és publicisztika ez a mű. Utazás a térben, utazás az időben! Juván Sesztalov szenved, fél, dolgozik, har- col, érvel, alul marad és győzedelmeskedik ezen az úton, s bár a felvetett kérdések jelentős részére hiába kereste a választ, megerősödve, kiteljesedett szeretettel és elhivatottsággal érkezik ismét haza. ül a könyvei mellett, nézegeti a kisiskolások füzeteit, s egész lényét kitölti az övéi erejébe vetett hit. „A rénszarvascsorda mégis növekszik! S milyen ö, a rénpásztorember? Nem kőből van-e kifaragva, nem jégből fagyott-e egybe, nem az északi szelek szülték-e a világra?" — kérdezi, s ebben a kérdésben az is benne van, hogy nem bukhat el az a nép, amely ennyit szenvedett, s ennyi mindent áléit! Békés Sándor ? v||i rJm 1 nk^ t *'
