Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)

1975-07-26 / 203. szám

Jegyzetek a Pécsi Nemzeti Színház prózai bemutatóiról Eszmei gazdagság, művészi igényesség Nyolc prózai művet mu­tatott be a most zárult évadban a pécsi színház. A műsorrend önmagában is nagyon figyelemre mél­tó. Jól tükrözi színházunk legfőbb törekvéseit: a klasszikus hagyományok ápolásának igényét, a kor­társ szocialista drámairo­dalom iránti figyelmét és országosan becsült munkál­kodását az új magyar drá­ma ügyéért. * A hármas törekvés arányait tekintve két klasszikus — Mo- liére: Don Juan, Shakespeare: A vihar -, egy szovjet — Rozov: Kényes helyzet egy lengyel — Krasinski: Ha megjönnek a fivéreim... - és négy mai magyar ősbemutató — Illyés Gyula: Dupla vagy semmi. Her­nádi Gyula: Vérkeresztség, Sá- rospataky István: Zára, Szüts Bernát: Istenek csatája - jelzi, hogy a színház prózai reper­toárjának középpontjában az új magyar drámát teremtő műhely­munka áll. Nem először írjuk le elismeréssel, de most sem hallgathatjuk el, hogy műsor- politikai szempontból színhá­zunknak jó ideje ez a tevé­kenység hitelesíti országos rang­ját, ebből ered a régión mesz- sze túlsugárzó vonzása s ez a magyar színházkultúra és a szocialista közművelődés érté­kes szolgálatának legfőbb ta­núsága. Nem a pécsi színház volt az első az országban, amely vállalta ezt a feladatot, de mióta vállalja, hat esztendő óta példás következetességgel járja a nehéz utat. Érdeme an­nál nagyobb, minél inkább úgy tűnik, hogy a magyar dráma korábbi országos fellendülése csökken, kevesbednek az új művek és ritkul a színházak és írók alkotó együttműködése. A négy új magyar dráma írója közül kettő — Illyés és Hernádi — kissé már pécsi „háziszerző", műveik bemutatá­sa országos esemény, és drá­mai világuk változatossága foly­tán új és új meglepetés. Illyés inkább gondolatainak mélysé­gével, Hernádi ötleteinek szi- porkázásával nyújt élményt, s közös jellemzőjük, hogy soha­sem az apró, lényegtelen moz­zanatok érdeklik őket, hanem a közösség legfontosabb kérdé­sei. A Dupla vagy semmi... csakúgy, mint a Vérkeresztség az értelmes, hasznos élet, a kö­zösségi felelősségvállalás, a mai forradalmiság példáit keresi és mutatja fel magas művészi szín­vonalon. * A gondolati és művészi igé­nyesség a színházhoz közeledő fiatal pályakezdőket is kötelezi. Illyés és Hernádi mellett siker­rel mutatkozott be két új drá­maíró: Sárospataky István és Szüts Bernát. A Zára és az Iste­nek csatája eszmeiségükben kö­zel állnak a másik két darab­hoz, ha művészi színvonaluk még alattuk is marad. A gon­dolatok szépen kapcsolódnak, dúsítják, gazdagítják egymást. A Zára Dózsa korában, az Iste­nek csatája az ókori Babilon­ban játszódik; a forradalomtól való eltávolodás tragédiája az egyikben, a zsarnokság alak­váltásai, a másikban azon­ban nyilvánvalóan a mai világ­ról szólva a mai embert esz- méltetik. Illyés és Hernádi darabja sem közvetlenül és „egyenesben" szól hozzánk, hanem egyik a mese, másik a „tandiráma” sa­játos példázat-nyelvén igazsá­guk megértése, teljes birtoklá­sa a nézőtől is. együtt-gondol- kodást, szellemi erőkifejtést igé­nyel. Feltehető a kérdés: a pécsi színház eredeti magyar bemutatói nem kívánnak-e túl sokat a közönségtől, közelítés helyett nem távolítják-e a ke­vésbé „vájtfülűeket"? Ha figyelembe vesszük, hogy az új magyar drámák a köny- nyebb szórakozást is nyújtó, többtagozatos színház prózai repertoárjának felét clkotják, az arányt és mennyiséget nem tartjuk túlzottnak. Komoly drá­mai — és dramaturgiai — mű­hely színvonalas fenntartásához és fejlesztéséhez nem sok a négy bemutató egy évadban. Ha a művek és az előadások jó színvonalúak, a közönségnek se sok. A pécsi színház korábban is sokat tett azért, hogy meg­tartsa és növelje közönségét. Nem csupán igényeinek kiszol­gálásával, hanem magasabb igények ébresztésével. Az új magyar drámák ennek legjobb eszközei. Az is igaz azonban, hogy ilyen arányú eredeti re­pertoár fenntartása mellett a közönségszervezés régebbi mód­szerei nem elégségesek, s a színháznak fokozottabb erőfe­szítéseket kell tennie, hogy erő­sítse, bővítse, egyre szélesebb rétegekre terjessze ki közönség­nevelő tevékenységét. A pécsi színház jó hírnevé­hez, országos tekintélyéhez a kiváló dramaturgiai műhelyte­vékenység mellett hozzájárul az előadások egyenletes, meg­bízható művészi színvonala, a rendezőknek, a színművészek­nek, s az előadások többi al­kotójának tehetsége és jó fel- készültsége. Jó és erős együttes a pécsi, magként igazi „törzsgárdával”, itt beérett művész középgene­rációval, köztük kiváló egyéni­ségekkel. Ők a siker legfőbb hordozói, nékik szóltak a leg­szebb tapsok ebben az évad­ban is. S nekik köszönhető el­sősorban, hogy koncepciózus vezetőik irányításával a szín­ház előadói stílusának is ala­kulnak sajátos jegyei. A népiség és modernség, a közösségi hagyományok és a legújabb törekvések ötvözésé­nek kísérlete jól illeszkedik a pécsi kultúra talajába. Az újabb évad erőteljesebben ki­rajzolódó folklorisztikus törek­vései, a Dupla vagy semmi, a Zára és a két gyermekszínházi bemutató stiláris összecsengé- se bizonyára nem csupán di­vatjelenség és nem is csupán a főrendező személyes vonzal­mának megnyilvánulása, ha­nem jól átgondolt és csak he­lyeselhető program, amely re­mélhetően hosszabb távra szól. A folklorisztikus törekvés mellett, amely leginkább a jel­zett magyar drámáknál érvé­nyesült, a két klasszikus — Moliére és Shakespeare — előadásában a rendezők tradí­ciókat elutasító kísérletező kedve és képessége került elő­térbe. A bemutatók előkészí­tése nem volt zavartalan. A Don Juan-nál a tervezett cím­szereplő hirtelen megbetegedé­se, A vihar-nál pedig a közel­gő évadzárás időtorlódása is bravúrokra kényszerítette az együttest. A szovjet drámák ciklusába sorakozó Rozov-vígjáték az írónak viszonylag szürkébb mű­vei közé tartozik s a pécsi elő­adás sem művelhetett csodát. Kellemes meglepetést keltett az eddig nálunk ismeretlen lengyel Krasinski kamaraszín- ház-beli bemutatása. A Ha megjönnek a fivéreim ... érde­kes darab, s jó volt az előadás is. * A színvonalas átlagteljesít­mény és a sajátos jegyek elis­merésével a fejlődés kibonta­kozását a jövőben a rendezői munka további élénkülésétől és többszínűségétől várhatjuk. Ebben az évadban mértéktele­nül nagy teher, a nyolcból hét előadás rendezése nehezedett Nógrádi Róbertre, a színház igazgatójára és Sík Ferencre, a főrendezőre. Arányosabb terhelés, jobb munkamegosz­tás, új erők mozgósítása lehet­ne a megújulás egyik forrósa. Néhány előadásban az idén is gyümölcsöztette a színház a különböző tagozatok — kivált­képpen a balett és a prózai részleg — együttműködésének lehetőségét, de sikerei nem eb­ből származnak. Érdemes len­ne a hatásosabb együttműkö­dést már a dramaturgiai mun­ka szakaszában megalapozni. Weöres Sándornak évek óta elkészült pécsi tárgyú drámá­ja, ez a „történelmi panopti­kum", talán leginkább a pécsi színházban megoldható tóncos- zenés-prózai bemutatásra kí­vánkozik. A régóta meglévő s nem mindig kihasznált tagoza­ti együttműködés talán a to­vábblépés második lehetősége. Rendkívül hasznosnak és mű­vészi szempontból is gyümöl­csözőnek látszik végül a szín­ház fokozódó nyitottsága, a színházközi kapcsolatok élén­külése, az előadások cseréje. A pécsi színház fővárosi elő­adásai éppúgy fontosak vol­tak, mint a Madách pécsi ven­dégszereplése. Még kézenfek­vőbb és indokoltabb a pécsi és a kaposvári előadásoknak a jövő évadtól tervezett cseré­je. * Eredményes, jó évadot zárt a pécsi színház prózai tagoza­ta. A jövő évi tervek az eddigi út folytatását ígérik. Ismét több mai magyar ősbemutatóval és klasszikusokkal. Érdeklődéssel és bizalommal várjuk az új évadot. Szederkényi Ervin A manierizmussal, azzal a korral, amely a XVI. század közepén jelent­kezik és átnyúlik a kezdődő XVII. században is, újabban sokat foglalkozik a nemzetközi irodalomtörténeti, művészettör­téneti, esztétikai kutatás. Kla- niczay Tibor, a korszaknak ta­lán legjobb magyar ismerője, már 1970-ben terjedelmes ta­nulmányt szentelt ennek a problematikának. Most pedig, több mint háromszázötven ol­dalon, széleskörű áttekintést nyújt. A könyv az „izmusok" ismert sorozatában jelent meg. Klani- czay a könyvben részletes átte­kintést ad a manierizmus esz­tétikájáról, aztán válogatott szemelvények következnek a manierizmus elméletíróinak és bírálóinak műveiből, számos képmelléklettel, majd a sze­melvények forrásainak és a fontosabb szakirodalomnak fel­sorolásával. A manierizmus Klaniczay számára átmeneti kor. íróiról, művészeiről ezt a jellemzést adja: „Munkásságukban a re­neszánsz válsága jutott kifeje­zésre. Ennek a válságnak az ideológiai, pszichológiai, iro­dalmi, művészeti szimptómáit, illetve e jelenségek összessé­gét nevezi a tudomány újab­ban manierizmusnak ... A ma­nierizmus elválaszthatatlan ré­sze tehát a reneszánsznak, an­nak utolsó fázisa, kései áram­lata. Megjelenése mindenütt összefügg a’reneszánsz válság- jelenségeivel, gazdasági, tár­sadalmi, politikai katasztrófái­val, a reneszánsz kultúra tár­sadalmi bázisát alkotó erők megrendülésével. Itáliában el­ső jelei már az 1520-as évek­ben megjelennek, kibontako­zása pedig a század második felére esik. Európa többi or­szágában a század utolsó év­tizedeiben figyelhető meg ki­alakulása, 1600 körül pedig többnyire már végleg alulma­rad a barokkal szemben.” Klaniczay utal arra, hogy a spanyol Góngora, a görög— sponyol Greco, az angol Sha­kespeare és Donne is beletar­toznak a manierista művészet és irodalom összképébe, az il­lusztrációk sorában pedig fran­cia, német, németalföldi alko­tások is szerepelnek. A mani­erizmus elméletírói és bírálói elsősorban mégis olaszok: a képzőművész Giorgio Vasari és Giovanni Paolo Lomazzo, Bar­tolomeo Ammanati, a gondol­kozó Giordano Bruno és Fran­cesco Patrizi. A csodálatos elem, a költői-művészi képzelet fontossága, az édesség, a fel­nagyítás, a hatásosság, a le­lemény, a fantázia szerepe: mindez igen fontos a manieris­ta kor esztétikai felfogásában, s végső fokon az irodalmi és művészeti alkotásokban is jelen van. A magyar Rimay János szerint — tőle is két szöveget idéz Klaniczay - „ . .. nem nyúlnak jól az íráshoz azok, akik a mesterséget idegenétik, hidegétik, lopogatják s foszto­gatják is tőle, azt vélvén s ítél­vén felőle, hogy ne kívántassék semmi mesterséges dolog hoz­zá.” íme, a mesterség, azaz maniera mind a kor egyik meghatározó eleme. Mögötte természetesen ott a képzelet, a phantasia, amely nem egy­szer a kor válság-hangulatá­nak is kifejezője. Lomazzo sze­rint „a legtöbb festő fantasz­tikus és zaklatott módon vi­selkedik társalgás közben”. A kor művészeinek, íróinak „fan­tasztikus” magatartására, „zak­latott”, nem egyszer tragikus életsorsára Klaniczay fejtege­tése során utal is. Az alkotók magatartása nem is mindig egyöntetű. Poétikájában Patrizi néha az antikvitáshoz nyúl vissza, néha viszont a manie­rizmus esztétikai elveit fejti ki. J obban megismeri ezt az érdekes, válságos, ellent­mondásos kort, aki Kla­niczay gyűjteményét tanulmá­nyozza. Az olasz szerzők mel­lett két angol írót (George Puttenham, Samuel Daniel) is találunk, azonkívül - mint már említettük - a magyar Rimay Jánost. — Kritikai megjegyzé­sünk csak ennyi lehet: nem ártott volna a könyvet ötven- száz lappal bővíteni, részlete­sebben szólni a magyar ma­nierizmus íróiról, s elemezni más kelet-közép-európai (első­sorban cseh, horvát, és len­gyel) műveket, hiszen ezekben az országokban eléggé kifej­lődött a manierista irodalom és művészet. Végül elemezni kel­lett volna a képmellékleteket, Vásári, Michelangelo, Greco, Primaticcio, Pontormo, Brue­ghel és más mesterek alkotá­sait. Egy újabb kiadásban ta­lán erre is sor kerül. Addig is azonban mindenki, akit a ma­nierizmus kora foglalkoztat, nagy haszonnal fogja forgatni Klaniczay fejtegetéseit és for­rásközléseit. (Gondolat, Budapest 1975) Angyal Endre Iparművészetünk harminc éve Az öltözködés terme Tárgyaink vallomása A Műcsarnokban megnyílt jubiláns iparművészeti kiállítás az egyedi iparművészet és a „tömegcikkek” művészetének egységét dokumentálja. A tárgyak világa, a környe­zet kultúrája minden időben vallott az emberről és a kor­ról, amely létrehozta. A felsza­badulás óta eltelt három év­tizedben a társadalmi, gazda­sági átalakulással együtt zajlott le az iparművészet észrevétlen, csak a beavatottak számára, viharos forradalma. A jubi­leumi Iparművészeti Kiállítás az eddigi kiállítások hagyo­mányos szemléletével szakítva a társadalmi funkció szemszö­géből láttatja az új iparművé­szet korszakváltásának mérföld­köveit, kibontakozását. A kiállítás a modern magyar iparművészet előfutárainak, Kozma Lajosnak, Kaesz Gyulá­nak és a köréjük csoportosuló iparművészeknek, Gádor István­nak, Kovács Margitnak, Gorka Gézának, Tevan Margitnak, Bozzay Dezsőnek munkásságát is idézi néhány tárggyal. A szocializmust építő ember életformájának átváltozásával, az életszínvonal emelkedésével, a nagyarányú lakásprogram megvalósulásával százezreknek nyílt meg a lehetősége a jobb, tartalmasabb életkeretek meg­Király József: Bölcső teremtésére. A tömegigény kö­vetkeztében az iparművészet területén, a hangsúly napja­inkban elsősorban a formater­vezésre esik, mely nagyüzemi módszereivel a széleskörű gyárthatósággal, az ízlésfej­lesztés hatalmas — mert min­denhová behatoló — eszköze. A kiállítás nem hallgat az e téren felmerülő sok problémá­ról sem, a sokszor idegtépő harcokról, a tervezők, a gyár és a kereskedelem között a jobb formájú, modernebb, ez­által célszerűbb és gazdaságo­sabb termékekért. A kiállított tárgyak közül jónéhánnyal hosszú évek óta találkozik a látogató az egyes iparművésze­ti bemutatókon, például a ház­tartási edények közül Szeke­res Károly, Horváth László, Ambrus Éva, Torma Istvánné kerámia- és porcelánkészletei­vel. Rénes György füstszínű üvegeivel, Király József székei­vel, Attalay Gábor, Prohászka Margit, Perczel Erzsébet szép szöveteivel, vagy a néhány éve elhúnyt Kovács (Borz) Sándor finomvonalú lámpatesteivel. Sajnos, ezen a kiállításon is csak prototípusaik szerepelnek, pedig ezeknek a tárgyaknak éppúgy, mint a kiállításon be­mutatott munkák zömének for­mai kialakítása néhány fokkal jobb, mint a jelenleg forga­Bán Mariann: látók lomban lévő hasonló, külföldi behozatalból származó, drága termékeké. A modern esztétikai elvek szerint a higiénia, a célszerű­ség és a formai tisztaság egy­sége a tárgyalkotásban embert formáló tényező. Ennek az egy­ségnek már a gyermekjátékok­kal el kellene kezdődnie. Na­gyon fontos, hogy a gyermek- játékok és a gyermeket körül­vevő környezet, az otthon, az óvoda és iskola kialakítása célszerű és esztétikus legyen: jó ízlésre, a szépség szereteté- re neveljen. Sajnos, itt még nagyon sok a tennivaló. Ezért a kiállítás csak néhány proto­típuson, Bán Marianne cserép­játékán, Szilágyi Júlia faldísz­nek is alkalmas filcbábúin, Kaliczky Katalin célszerű isko­latáskáján, Bihar Katalin épí­tőkockáin, Ortutay Tamás és Somogyi Pál játékkockáiból összeállítható szekrénykéin, asztalain mutotja be a gyer­mek életfunkcióit szolgáló, cél­szerű és esztétikus tárgyalakí­tást, amely abból indul ki, hogy a gyermekszoba mérték- egysége maga a gyermek és a benne elhelyezett tárgyaknak a gyermek fejlődését, önálló te­vékenységét kell szolgálnia. Életünk jelentős része a mun­kahelyen, közlekedési eszközö­kön zajlik le. Kívánatos lenne, ha az itt körülvevő használati tárgyak, bútorok, eszközök, szerszámok is magukon viselnék a rendeltetésüknek megfelelő igényes formálást, az ipari tervezés nyomait. A modern magyar ipari formatervekből a kiállítás csupán ízelítőt ad, Finta László Ikaruszcsaládjával azonban már az utcákon talál­kozhatunk éppúgy, mint ahogy a kereskedelemben is kapha­tók Dániel József kazettás magnói, Veress Lajos hangszó­rói, s a különféle formaterve­zett magyar televíziók. A kiállítás felhívja a figyel­met arra, hogy a modern ipar­művészet a maga sajátos funkciójával és eszközeivel az ízlés- és tudatformáló szerep betöltésére mily széles körben hivatott. P. Brestyanszky Ilona HÉTVÉGE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom