Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)
1975-07-26 / 203. szám
Fodor András A feleség levele ... Ma voltunk Magyaréknál. Ott bizony Jánosunk elég közepesen viselkedett Nem beszélgetett senkivel, egyedül csak a nyuszik érdekelték. (Valóban, igen aranyosan ugráltak az istállóbeli ketrecekben.) Végül, eperevés után úgy lepipilte ünnepi bársony nadrágját, sőt alatta inge, trikója alját is, hogy alig lehetett hazavinni benne. Indulás közben még a hátsóudvaron jól megkergette a gyöngytyúkokat (Dávid meg közben fölrepitette a forgattyút a csatornába. Hernyózó ollójával kotorta le Magyar Pali.) A különbség, hogy mindezt sokkal könnyebb viselni itt. Ez a finom hazai levegő: a Báta parti keverék, a vizkömyéki zöldek s á kerti nyári illatok ... hozzá a konyhai ételek, sütések szaga és ellenpontként a szomszédos baromfiudvarok, (Ádámka mondaná erdélyiesen - majorságok,) fűszeres kacsa, malac, tehénillatja, úgy fölfrissitik együtt az egész-télen lichthófok, kávé, kinti dohos zugok s a hagyma, szagán sínylődő szervezetet hogy bár reggeltől délutánig segítek, jövök-megyek, itt nem ének fáradtságot. Rengeteg gyümölcsöt szedünk: málnát epret, ribizlit... Míg írok, Fickó, akár öccse Fonyódon, épp olyan állhatatosan ugat Néha néha a szomszéd kutyák is fölzárkóznak hozzá és csihölő, csaholó hangon kisérik levelem. Ablak előtt nagysietősen iparkodott el valaki, - lehet, G. Évika, kiről D. Bözsi most is fölemlegette, hogy „Gömbölyű a szeme és sokfelé forgatja" - ez fiai véleménye, - meghogy azért ilyen lányokra is szükség van ... A padláson szép, régi családi Írásokat találtam, többek között egy Móringlevelet Apai ükapámék házasságára készült Pálfán, piros pecséttel, 1823 május 12-edikén, s egy gyönki iskolai bizonyítványt, a fontiek fiáét, gondos cirkalmasan kitöltve, szintén piros pöcséttel. Majd elviszem őket, megmutatom. Szekszárdról, péntekhez egy hétre, autóbusszal megyünk ... öcsény, 1974. június 23. Q HÉTVÉGE A Balaton felé hömpölygő autók áradatában Varjú István óvatosan vezette a Zilt. Újra kapott egy fenyvesi fuvart. Két hete még boldogan lépett volna a gázra, hogy minél előbb a tóhoz érkezzen, de azóta megváltozott az élete. Eszébe sem jutott a fürdés, nem kívánkozott sem Fenyvesre, sem Fonyódra, sem Boglárra. Ráadásul szombat volt. Ha teheti, nem távolodik a várostól, hanem közeledik hozzá. De távolodott. Egykedvűen hallgatta a Negyvennyolc robaj-t, s néha egy- egy pillanatra olyan érzése támadt, hogy a teherautó nem a kerekén gurul, hanem Suzi Quatro hangján úszik előre. Suzi Quatro hangja összekeveredett a bőséges délelőtti fénnyel, s mint egy új, titokzatos anyag az M7-es felett lebegett. — Rágyújtott egy cigarettára. (...) Suzi Quatro már régen végzett a Szűk bőr-rel, s néhány perce már a Slade együttes számai forogtak. Először Lea Holderéktől a Minden nap, majd a Gyere, érezd a lármát. Belefülelt a zenébe és eszébe jutott, hogy a gyógyszertári technikus szerint a Slade együttes először a bőrfejűekhez tartozott, de alig volt sikerük. Aztán 1970-ben melléjük állt egy Chas Chandler nevű producer, aki korábban basszusgitáros volt. Elvitte őket a Bahama- szigetekre, ahol négy hónapot töltöttek. Lebarnultak, megnövesztették a hajukat, és napozás közben írtak néhány új számot. Hosszú hajjal baromi sikerük lett, és elindultak a slágerlistán felfelé. — „El kellene menni a Bahama-szigetekre, és lebarnulni” — gondolta Varjú és belenézett a visszapillantó tükörbe, mert úgy érezte, hogy valahol mögötte felbukkant egy fénylő tárgy. Nem akart hinni a szemének. Ragyogó, aranysárga Corolla lőtt ki a Zil mögül, és könnyedén előretört a kocsisor mellett. Varjú futólag a Car and Driverből kivágott Corolla reklámra pillantott, ami régi dísze volt a vezetőfülkének, aztán mámorosán beletaposott a gázba. Titkon mindig remélte, hogy egyszer valahol majd megpillant egy Corollát, de ahogy múltak a tavaszi, nyári hónapok, az országúti találkozás egyre valószínűtlenebbé vált. És most mégis ... De csak egy pillanatra látta a kocsit, mint egy villanást. Száznegyvennel, vagy ki tudja mennyivel belefúródott q nyári fényözönbe. Varjú legalább eqy pillanatig szerette volna még látni. Az aranyló formákat, az ülések színét. Fémesen kékek a valósáaban is, vagy csak a reklámon? Amikor a Corolla elsuhant mellette, az ülések színét nem tudta megfigyelni, mert az embereket nézte. Ketten ültek a kocsiban. A volánnál egy férfi, akinek csak a kontúrjai rajzolódtak ki, amikor eléje vágtak. A nő arcát oldalról is látta, de nem tudta megjegyezni. Csak arra emlékezett, hogy a nő hosszú, kibontott haja lobogott az ablakon betörő szélben. A haj színére nem emlékezett, de abban biztos volt, hogy vagy szőke, vagy fekete. N yomta a gázt. A Zil felgyorsult százra. Még látta a Corollát. Kanyar következett. Megkönnyebbült. „Most utolérem, mert nem tud előzni... Ha az üléseket nem is láthatom, de a rendszámtáblát biztosan. Abból minden kiderül. Honnan jönnek? Kik ülnek a kocsiban . ..” — gondolta Varjú. Ekkor megszólalt a Corolla dallamkürtje és előzésbe kezdett. Megdöbbent. A Corollá egy zöld Wartburgot akart megelőzni. A Wartburg nem vette észre, hogy előzik, de észre is vehette. Százzal ment, egyenletesen, mintha mi sem történne körülötte. Varjú a Zil magas üléséből látta, hogy a kanyarból előbukkan egy fehér Zsiguli. Hirtelen megnőtt, kigyulladtak a reflektorai, jobbra húzódott, amennyire tudott, de a Corolla bal lámpáját elkapta. A Zsiguli megbillent, fején át az árokba fordult. A Corolla nekivágódott a zöld Wartburgnak és letaszította az útról. Varjú úgy látta, hogy egy helyben áll a japán kocsi, és nem mozdul többet. De ez csak káp- rázat volt, mert a következő pillanatban újra a levegőbe emelkedett, megfordult a tengelye körül, a betonra csapódott, kinyílt az ajtaja, és kiesett belőle valami. Aztán újra “ felemelkedett, s még kétszer átfordult a levegőben, majd tíz métert csúszott a hátán és lángbaborult. Varjú a csomagra kapta a szemét, ami kiesett a Corollából. Jobbra tekerte a volánt, mert félt, hogy az a valami, amit csomagnak látott, nem is csomag. A kocsi nehezen engedelmeskedett, mert már hosszú másodpercek óta ösztönösen nyomta a féket, de ezt észre sem vette. A Zilt nem bírta az úton tartani. A rakomány oldala húzta, így először a jobb hátsó kerék csúszott az árokba, majd az egész kocsi. Bizonytalan helyzetben állapodott meg, de a kerekein maradt. Varjúnak úgy tűnt, hogy a zöld Wartburg valahol mögötte fekszik a mezőben. Mintha valaki vagy valakik futva menekültek volna a kukoricás felé a Zil elől. De ebben nem volt biztos. Az út szélén, tizenöt-húsz méternyire a Ziltől nagy lángokkal égett a Corolla. — „Még két perc és felrobban" — futott át agyán a gondolat. Előkapta a poroltót és kiugrott a teherautóból. Odarohant az égő kocsihoz, s vastag sugárban rázúdította az oltóanyagot. Először a motorra irányította a sugarat, aztán a hátsó kerék fölé, ahol a benzintartályt sejtette, majd a kocsi belsejébe, öt perc múlva kialudtak a lángok. Az aranysárga Corolla maradványaiból feketés füst szállt fel és szétterült a napfényben úszó úton. Az égett gumi, emberhús és sörte szagától Varjúnak felkeveredett a gyomra. Ledobta a poroltót, s a térdére támaszkodva az út szélére hányt. Amikor felnézett, a balatoni út már olyan volt, mint egy aréna. ötven-hatvan fős tömeg vette körül a karambol színhelyét. Néhányon már átlépték az aréna szélét, és a roncshoz közeledtek. Ekkor, mélyrepülésben a rendőrség repülőgépe húzott el az út felett. Leírt egy nagy kört, aztán újra és újra visszatért. rjuhoz odalépett egy aszkéta arcú, szemüveges úr. Fehér pantallót viselt és kockás inget. Orvosi táskát tartott a kezében. — Rosszul van? — kérdezte. Nem. Mór elmúlt. — Magáé volt a kocsi? — Uram, ez egy Corolla — mondta Varjú szabadkozva. — Maga oltotta, úgy láttam. — Én. Féltem, hogy felrobban. — Kicsoda maga? — Sofőr vagyok. Ott a teherautóm az árokban. — Nézzük csak — mondta az orvos és a roncs Corollóhoz lépett. — Bentégtek — mondta Varjú és legyintett. A repülőgép újra elhúzott az út felett. Varjú felpillantott a rendőrökre, aztán körülnézett. Mindenütt kocsik álltak, amed- dik a szem ellátott. Egy beszédfoszlány megérintette a fülét: — „Húsz kocsi egymásba szaladt a Zsiguli mögött... A kanyarból nem lehetett látni, mi történik itt... Csak amikor előbukkantak..." — Varjú a beszélőre pillantott. Alacsony, kövér férfi volt. Műanyagos típus. — Ez bentégett — mondta az orvos. Varjú erőt vett magán. A feje tetején álló Corolla mellé guggolt és benézett a kiszakadt ajtó helyén. Megdöbbent Az orvosra nézett, ^tiajd újra a kocsiba. Benyúlt a roncsba, hogy odábbhúzzon egy leszakadt lemezt, de gyorsan visz- szakapta a kezét. A roncs még forró volt. — Ebben ketten voltak — mondta Varjú és felegyenesedett. — Biztos ez? — Mint a halál — karonra- gadta az orvost. — Jöjjön velem — mondta Varjú. Elindultak az úton visszafelé. Mindenütt emberek álltak. Nézték Varjut és az orvost. A két- három kilométeres messzeségben összetorlódott autók mérgesen dudáltak, mivel nem tudták, miért áll a forgalom. Túl az árokba csúszott teherautón és a zöld Wartburgon újabb embergyűrűbe ütköztek. Körülállták valamit. — Orvos vagyok! Szabad? Orvos vagyok! — kiáltozott az aszkéta arcú férfi, és áttörte magát a tömegen. Varjú követte. Az út szélén pirosas, lassan feketedő tócsában egy nő feküdt. Hosszú fekete haja porosán, rendetlenül az útra tapadt. A kreolnál barnább volt, a szája vastag és véres. A po- facsonjain látszott, hogy mongoloid. — Ez egy maláj nő — mondta az orvos és letérdelt melléje, megfogta a kezét. — Nincs pulzusa — mondotta és felállt. Varjú látta, hogy a nő mellkasa lapos, összeroppant egy autókerék alatt. így nem is lehet pulzusa. Torokba markoló szörnyű érzés kezdett elhatalmasodni rajta. Érezte, szinte biztos volt benne, hogy az a csomag, ami a Corollából kizuhant, nem csomag volt, hanem egy maláj nő. Még nem mozdult. Nézte a nő arcát, fekete haját, a lábát. Aranyozott bőrszandált viselt, de csak az egyik lábán. Jól megnézte. A maláj nő jobb lábáról hiányzott a szandál. Az orvos közben otthagyta, lement a rétre a Wartburgo- sokhoz. Amikor Varjú megfordult, látta, hogy a fűben térdel és kötöz valakit. A mentőautók szirénái már délben megszólaltak a távoli dombtetőn, de csak egy óra múlva érkeztek a helyszínre, mivel alig-alig tudták áttörni magukat az összetorlódott kocsik között. Először a fekete hajú maláj nő mellett fékeztek le. Az orvos lehajolt hozzá és a pulzusát kereste. — Nem él — mondta és Varjura nézett. A fehér mentőautó vij- jantott egy kicsit és továbbgurult az ösz- szeégett Corolla mellé. Az orvos gyalog követte. Varjú lassan ódalgott a menet után. Látta, hogy valakit hordágyra tesznek a Wartburg mellett és elindulnak vele a másik mentőautó felé. A nagy műtőskocsi az út túloldalán állt, a karambolos Zsigulival egy magasságban. A kocsiban valaki jajon- gott. A Corolla mellett tanácstalanul állt az orvos és az ápolókra nézett. — Ez is kész — mondta az egyik. — Megnézem ... A biztonság kedvéért. Az orvos a betonra térdelt és benyúlt a kocsiba. Varjú elfordította a fejét. — Meghalt — mondta az orvos. Az ápolók körüljárták a kocsit. A rendőrautók negyed kettőkor érkeztek a helyszínre. Egy magas főhadnagy irányította a munkát. Amikor elhallgattak a szirénák, nagy csend ereszkedett az útra. Az embergyűrű morailása is abbamaradt. A rendőrök mind kiszálltak a kocsikból, csak a rádiós őrmester maradt az URH mellett. A főhadnagy a mentősökkel tárgyalt. Egy civilruhás rendőr a helyszínt fényképezte. A többiek krétával felrajzolták a nyomokat, mérőszalagokat húztak ki, majd meqkezdték a tanúk kihallgatását. Varjú szótlanul nézte, hogyan mérik fel a Zil féknyomát, s jelölik meq azt a pontot, ahol a maláj nő kizuhant a Corollából. A rendszám alapján az URH-s őrmester már megkezdte a Corolla, és a bentülők azonosítását. Szorgalmasan • dolgozott a készülékkel, s időnként odakiáltott a főhadnagynak: — „Főhadnagy elvtárs, Budapest... Főhadnagy elvtárs, Hegyeshalom ..." — Később Varjú azt is hallotta, amikor az őrmester egy noteszlappal a kezében jelentette a végeredményt: — „Nyolc óra tízkor lépték át Hegyeshalomnál a határt. A férfi Stefan Wolf üzletember, harminckét éves zürichi lakos, a nő Yvonne Wahai, húszéves fotómodell, szintén zürichi lakos.” —„Bécs- ben aludtak" — mondta a főhadnagy, aztán Varjura nézett és intett neki. — Jöjjön csak . .. Varjú megkönnyebbült. Nehezen bírta már idegekkel a hosszú méricskélést. A Jelenkor augusztusi száma Az új szám élén a júliusban elhunyt Simon István költőt búcsúztatja Czine Mihály irodalomtörténész. Simon István költői indulása Pécshez kapcsolódik: első verseit a Sorsunk mutatta be. A lírai rovatban Albert Zsuzsa, Czigány György, Fodor András, Iszlai Zoltán és Kelemen Lajos költeményeit olvashatjuk. A prózai írások sorában Bei- tha Bulcsú regényének újabb részlete és Ungvári Rudolf elbeszélése kapott helyet. Az elbeszéléshez Pomogáts Béla írt jegyzetet. A felszabadulási jubileumi sorozatban Pál Rita: Kesztyűvarrónő c. riportjának első részletét kozh a folyóirat. Az írás a Pécsi Kesztyűgyár egyik szocialista brigádjának életébe nyújt bepillantást. A művészeti írások közül kiemelkedik a Németh László hagyatékából származó tanulmány, a mely „A Gandhi-dráma naplója" címmel az ismert .mű keletkezésének történetét és műhelyproblémáit tárja fel. A pécsi színházi évad tanulságairól Futaky Hajna, a budapestiről pedig Taxner Ernő írása számol be. Bán András a Pécsett élő Aitorjai István festőművész budapesti kiállítását elemzi. Folytatja a folyóirat az előző számban Fülep Lajos emlékezete címmel elkezdett sorozatot. Martyn Ferenc Fülep Lajos zengővárkonyi éveire emlékezik, Szabó lúlia és Zádor Anna a kiváló pedagógust, a budapesti egyetem tanórát mu- tartja be, Vekerdi Lászlá írásának témája pedig: „A korprobléma Fülep Lajos írásaiban.” A kritikai rovat élén Szabó Ede „Ex libris" c. olvasónapló-sorozatának első közleményét találjuk, Ga- tambosi László új verseskötetét Csányi László ismerteti. Bertha Bulcsú A kenguru Részlet Az URH-s őrmester utánuk lépett: — Főhadnagy elvtárs, már az Osztyapenkónál is állnak a kocsik. — Az összekoccant autókat távolítsák el az útról, és nyissák meg a baloldali sávot. Százanként engedjék a kocsikat Pest felől, majd fordítva — mondta és tovább lépett. Varjú követte. A főhadnagy megállt a maláj nő mellett. — Kérem a jogosítványát — mondta. Varjú benyúlt a zsebébe és átnyújtotta. A főhadnagy belelapozott, aztán Varjura nézett kérdően: — Mit gondol, a zöld Wartburg hajtott át ezen a nőn. vagy a teherautó? — A teherautó. A főhadnagy csodálkozva vizsgálgatta Varjú arcát. — Ezek szerint érezte, amikor áthajtott rajt? — Nem éreztem. — Akkor miből gondolja, hogy a maga kocsija gázolta el? A Wartburg is átmehetett rajt. — Főhadnagy elvtárs, a Wartburg azonnal lerepült az útról. — Látta? — Igen. — Ha balra kapja a kormányt, éppen kikerüli a nőt. — Lehet, főhadnagy elvtórs, de egy teherautón, ami harminc mázsa betonvasat szállít, nem lehet a kormányt megrántani. Abba a sávba ösztönösen sem akartam átmenni, mivel az a szemközti forgalomé ... — Nem érezte, hogy a kocsi átment egy emberen? — Nem. A Zil jobb oldala már a padkán volt. De a betonon sem éreztem volna. Harminc mázsa és hozzá a kocsi súlya ... Kivasalta a nőt. Ha még élt... — Tehát árokbacsúszott. A motor lefulladt, vagy leállította. Mindegy. Mit csinált ezután? — A poroltóval kiugrottam a kocsiból és a Corollához rohantam. — Maga oltotta el? — Én. — Miért...? — Felrobbant volna ... Még két-három perc és a benzintartály . . . Az út baloldalán megindult a forgalom. Varjú odapillantott. A mentők is besoroltak, és vijjogó szirénákkal csakhamar a konvoj élére törtek. — A jogosítványát bevonom. Túllépte a megengedett sebességet, plusz gázolás — mondta a főhadnagy. — Igen . . . — Holnap bejön és aláírja a jegyzőkönyvet. — Igen — bólintott Varjú. Kolbe Mihály rajza
