Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)
1975-07-19 / 196. szám
Panyik István: Cserkút! Árpád-kori templom; Táe; Gorsium; Tési szélmalom Várkonyi Nándor: Dunántúl A német hódítással szembeni szellemi ellenállás fölébresztésének vágya parázslik Várkonyi Nándor Dunántúl című könyvének sorai mögött. Helytelen volna ezt csupán az írásművet jellemző tulajdonságok egyikének tekinteni, mivel ez a legfontosabb. De ugyanilyen helytelen volna a szerző érdemét - akár az irodalomtörténeti távlatokra hivatkozva is - mindössze ennyire redukálni. Jóllehet ez sem volna kevés.... Mint ez köztudott, Várkonyi Nándor kultúrtörténész volt és lapszerkesztő — tehát közéleti ember. Kultúrtörténészként az emberi múlt valamennyi elérhető táját bejárta, ismerte. Könyvet írt a prehistorikus kultúrákról, összefoglaló, rendszerező képet alkotott a nagy kezPannonhalmi apátsági templom deti mítoszok világának emberéről, isteneiről, otthonosan mozgott mindenütt, ahol az emberi kéz és értelem nyomot hagyott. De ezt az otthonosságot, akárcsak a tudós Kerényi és az író Kodolányi, hazai tájakról vitte magával. Mert igazán otthon, itt — a medi- terránummal érintkező és annak nyugati nyúlványaként emlegetett — Dunántúlon érezte magát. Aki annyi szellemi kalandra vállalkozott, aki annyi megfejthetetlennek látszó fonalat gombolyított és annyi mindent vont be érdeklődési körébe, mint Várkonyi Nándor, hogyan is állhatta volna meg, hogy ne vegye birtokba testes- tül-lelkestül éppen azt a világot, amelyben élt, és amelyet megélt — tegyük hozzá nem immel-ómmal, teljes odaadással. A korabeli szélsőséges — többségükben nacionalista — magyarságmentő áramlatok cipője talpa alatt surrogtak el. A Magyar Dunántúl, a könyv 1944-es eredeti változata zűrzavar ellenére alapvetően realista értékítéleteket tartalmaz, fogalmaz meg — nem a német néptalaj-kultúrtalaj „elméletekkel" vitázva, hanem csupán azok kihívását elfogadva. És ehhez adódott még a némely — csápját ma is megrezzentő — hírhedt népies-urbánus vak- töltényhóború. A népies-urbánus hamis ideálok összecsapása és a valóságos tömeg- katasztrófa idején Várkonyi a maga módján szinte optimálisan realista: az egész magyar haladó hagyomány kibontásának, megfogalmazásának és továbbvitelének igényével ír. T öbben azt hihették, hitték is, Várkonyi Nándor az említett német élettér- és kultúrtalajelméletekkel vitázik. Csak látszatilag. Igazi vitatémát nem lát, nem is láthat bennük. Ezek olyan tendenciózus „elméletek", amilyenekkel értelmes embernek nem lehetett, nem lehet vitáznivaló- ja. A mű — említettük már — csak válasz ezekre, az író mindössze a kihívást fogadja el. Terminológiájában ugyan kénytelen besebészkedni valamennyit ezeknek az „elméleteknek" a „szakkifejezéseiből", de azok csupán kontrasztot növelő, egyértelműen idegen testek maradtak a tanulmányban, és ilyen minőségükben erősítik az Író mondanivalójának nem egyszer szükségképpen áttételes meqfogalmazódását. Várkonyi szembeszállt az el- németesitő törekvésekkel, állást foglalt a bekebelezés ellen. Mindezt adott időben, adott körülmények között tette. Tettének hogyon-ja maga az írói egyéniség, aki egyértelműen sohasem vallotta magát politikusnak, de széplélek sem volt. Bátran mert párhuzamot vonni 1944-ben megjelent írásában a törökkori és az akkori német hódítás jellege között. A török ellen harcolni hazánkba zúduló német a magyart is ellenségnek tekintette. Rombolt, ezreket tizedelt, igyekezett „tabula rasát teremteni a nyugati térfoglalás számára. Erre a célra pedig semmi eszköz nem volt eléggé kíméletlen, eléggé hatásos: népírtó háború következett." A Dunántúl című munkáról, pontosabban a Magyar Dunántúlról szóivá miféle tettről lehet beszélni? Mindenekelőtt egy átfogó, — a vértesszőlősi Homo (erectus seu sapiens) palaeohungaricussal, azaz Sámuellel kezdődő hatalmas embertani és ezzel együtt környezettani — ismeretrendszer kézikönyvvé formálásáról, bárki számára elérhetővé tételéről. Olyan ismeretrendszerről, amely nélkül a mai, magát általános műveltségűnek mondó ember aligha lehet meg. Ezenkívül a mű körvonalaz egy ideálként is magunk elé állítható magatartásmódot amelyben a tudatosság, a tudatosan-élés, tu- datosan-cselekvés nem nélkülözheti az alapot, az elődök tapasztalatait, értékeit, drágán megfizetett eredményeit, röviden a történelmi önismeretet. Ez így közhelynek látszik, Várkonyi Nándor megfogalmazásában azonban mégsem az. Egyetemes emberi értéket, törvényeket tár fel, fogalmaz meg és állít szembe a fasiszták és a fasisztabarátok átlátszó törekvéseivel, anélkül, hogy nacionalista hangot hallatna, ahogyan ez abban az időben divat volt. Várkonyi Nándor, mint ebben a könyvében is — egész életében az emberi múltat kutatta, de igazában az emberi jövőt kereste. Azért törekedett a múlt minél alaposabb megismerésére, hogy minél többet megsejthessen, megismerhessen a jövőből. Könyve dokumentum. Nemcsak a koré, Várkonyi személyiségének, íróságának fejlődéséé is. Második kiadását nem bővítette ki, pedig mindent tudott, ami azóta történt a Dunántúlon, a világban. Megrövidíteni megrövidítette ugyan, kihagyott belőle némely — az akkori tudományosság követelményeinek megfelelő, de a mai kritikát már ki nem álló- állítást. Saját magát azonban nem kellett „meghúznia". A füljegyzetíró a Dunántúlt az író „utolsó üzenetének", „életműve summó- zatának" tekinti. Ezzel nem értünk egyet és ez ellen nyilván maga az iró is lázadna. Könyvét több, mint 30 éve írta, és akik ismerték, tudják róla, írt azóta is egyet-mást, mint chogy azt a már sajtó alatt lévő, reméljük rövidesen megjelenő további kötetek is bizonyítják majd. — Bebesi Károly — Panyik litván: PBM»Ar (Jakabhogy) Konkoly-Thege Klára: Tanulmány Pécsi alkotók az amatőrök szekszárdi kiállításán A szekszárdi Babits Mihály Művelődési Házban rendezték meg a IX. országos amatőr képzőművészeti kiállítást. A kiállításon szép sikerrel szerepelnek a pécsi képzőművészeti szakkörök is. Bodrogi Frigyes, Csepregi Gyűlő, a Ságvári Művelődési Ház szakköréből, Egerszegi Margit, ilj. Balázs József, Kovács Andor, a Zsolnay Képzőművészeti Körből, Szétesik Zoltán, Kovács Gábor, Gradwohl János, a Puskin Művelődési Házból. A kiállítók között szerepelnek Konkoly-Thege Klára, Kiss István, Pilinczes Zsuzsa pécsi alkotók is. A szakkör-vezető tanárok közül is többen küldtek be munkáikból. Szép dolog együtt látni a nevelőt és a neveltet. Az ő alkotásaik igazolják, hogy a nagy elfoglaltsággal járó, sok időt és energiát követelő, pedagógiai munka mellett arra is törekednek, hogy példát adjanak munkáikkal tanítványaiknak. A kiállítás gazdag seregszemle. A grafikusok rézkarcai, szén- és tollrajzok, papirnyomatok, monotipiák mellett a festők akvarelljei, olajképei, a textilesek ba- tikjai, gobelinjei kaptak helyet a nagyon gazdag plasztikai anyag társaságában. A Babits Mihály Művelődési Ház minden termét és folyosóját elfoglaló kiállítás megtekintése során rábukkanunk két didaktikus anyagra. Itt találjuk Lantos Ferenc Pécsről már ismert Termé- szet-Látás-Alkotás sorozatának első egységét, mely a formák szerkezetére figyelmeztet, s a vizuális alapműveletekkel ismertet meg. Ezzel és a Nyomdász Képzőművész Kör kiállításával a rendezők célja az volt, hogy szemléletet alakitó módszereket mutasson az amatőrmozgalom számára, s felhívja a figyelmet az önképzés szükségességére. Pandur József A realizmus lehetőségei Világszínházi fesztivál Varsóban Az utóbbi években, évtizedekben szinte eltemettük mór a realizmust a színpadon. Kicsit mór olyan „nagyapa-do- lognok" tartottuk ezt is, mint a XIX. század egyéb kedves furcsaságait. Szinte általános lett a vélemény színházi berkekben, hogy az új kezdeményezéseket, a világ új arcának feltérképezését a különféle új irányzatok fogják majd elvégezni: az „utcai színház", a „kegyetlen színház", az „anti- színház” ... Ez a vélemény kapott hangot kimondatlanul is az ún. realizmus-vitában, amely ki sem próbálta terjeszteni ezt a fogalmat a színházművészet területére. Az élet azonban újra rácáfolt az elméletekre. Miközben a kritikusok egy része még javában küzd az elismertetésükért a modernista irányzatok egymás után fulladnak le. Az „új baloldal”, amely az 1968-as nyugateurópai megmozdulásokban vereséget szenvedett a közvetlen politikai cselekvés frontján, nem tudott igazi tömegbázisra szert tenni a színházban sem. Bebizonyosult, hogy a forradalom nem csupán látványos felvonulás, hanem kitartó harc és munka. És világossá vált, hogy a forradalmat először nem a színházban, hanem magában a társadalomban kell győzelemre vinni. Az idei fesztivál megnyitó beszédében Jean-Luis Barrault meg is fogalmazta ezt a tapasztalatot: a színház maga is hat a társadalomra, de nem lehet számonkérni rajta annak minden problémáját. A színház akkor szolgálja jól a társadalmat, ha szüntelenül fejleszti, tökéletesíti művészetének eszközeit, amelyek segítségével láthatóvá, érzékelhetővé teszi a társadalmi mozgást, haladást. Törvényszerűen megbukik minden olyan kezdeménye, zés, amely egyetlen módszer, stílus abszolutizálásával akarja megoldani ezt a feladatot. A pince- és padlás-színházak padlóján kuporgó „forradalmárok" egyre gyérülő közönség előtt tépkedik azt a néhány húrt, amely nemrég még olyan bátran, újszerűén szólt. Az igazi színházak pedig világszerte a realizmus új lehetőségeit valósítják meg. Az elmúlt évtized a Szovjetunióban és a többi szocialista országban is a nagy színházi megújulás ideje volt. Ennek is eredménye, hogy az idén először szocialista országban újították fel Jan Vilar nagyszerű kezdeményezését, a Nemzetek Színházát, amelynek eddig Párizs volt a székhelye. És hát persze, szerepet játszott az is, hogy a franciák húzódo. zása után — amelynek következtében hosszú évekig nem tudták megrendezni a találkozót - most a lengyel állam vállalta a több mint tízmillió zlotyi kiadást, amibe a tizenkilenc együttes és a vendégek fogadósa került. A Világszínházi Intézet, az ITI végrehajtó bizottsága mindezek alapján úgy határozott, hogy a belgrádi BITEF-en szerepelt „avantgarde”-együttesek után ez a fesztivál a hivatásos színjátszás, a realista színház seregszemléje lesz. Európából túlnyomó részt nagy hagyo- mánnnyal rendelkező színházak vettek részt klasszikus művek előadásával. (Kivétel a párizsi Théátre du Soleil és a belgrádi Atelje 212.). Ezt egészítette ki New York-i Manhattan együttes, a tokyói Washedo Sho-Gekijo és egy nigériai együttes. A szocialista országokat a moszkvai MOSSZOVJET Színház, a berlini Volksbüchne, a bukaresti Teatrul Mic és a kaposvári Csiky Gergely Színház képviselte. Hónapokba telik majd bizonyára, amig a szakemberek és kritikusok megvonják a fesztivál mérlegét. Csak két gondolatot szeretnénk most felvetni, amelyek feltétlenül tanulságai voltak a találkozónak. Az első az, amelyet bevezetőként említettünk: a széles közönségnek játszó realista színház továbbra is meghatározó tényező a világ színházművészetében. A varsói seregszemle megmutatta azt is, hogy milyen sok színe, árnyalata, stílusa van ennek a színházformának. Nagy élmény volt Bergman színházának az aprólékos színészi realizmusra építő Vizkereszt előadása és a MOSSZOVJET Színház nálunk is sikert aratott Vaszilij Tyorkin produkciója. Nem aratott viszont sikert a glasgowiak — szakmailag egyébként kifogástalan — Amalfi hercegnője, amely „kegyetlen színház" akart lenni. A párizsi Napszínház híres produkciója, az Aranykor, egyszerű bohóctréfák és helyzetgyakorlatok lazán összefűzött sorozatának bizonyult, amelyet a szünetben otthagyott a közönség. A legkellemesebb meglepetés egy fiatal nyugat-berlini rendező, Peter Stein bemutatkozása volt a Homburg hercegével és Az ingolstadti kaland dal. Az első mint kiválóan képzett és hatalmas apparátust mozgató rendezőt mutatta be, s mint teljesen szuverén alkotót, aki mindezt egyetlen művészi gondolatnak rendeli alá. A díszes bemutató közönségének jó negyven percig kint kellett toporogni a folyosón, mert az egyik lámpa beállítását nem találta megfelelőnek. A színészeket az egésznapos próba után is újra meg újra kihívta a színpadra, amíg csak nem sikerült elérni a kívánt fényhatást. Akkor aztán beengedték a közönséget és könnyedén végigjátszot- ták a hosszú, rendkívül fárasztó előadást. Ez — a szó legjobb értelmében vett professzionalizmus mutatkozott meg Az ingolstadti kaland előadásán is. Úgy kerékpározik két színész fent a színpadon egy bonyolult dialógus előadása közben, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. Egy deszkapalánk előtt többkilós kövekkel megköveznek egy színészt. Háttal áll, tehát nem is • láthatja a feléje repülő éles köveket, amelyek tenyérnyi darabokat szakítanak ki a feje mellett a palánkból. Ami azonban a legfontosabb: mindez nem öncél, nem csupán a kegyetlenség és a sokkolás érdekében történik. Mindez konkrét tartalmat hordoz. A fiatal Stein, az európai színháznak ez a legújabb fenegyereke elvszerűen, következetesen, szinte skrupuló- zusan realista. A „kegyetlen színház” eszközei itt a műből következő jelentést fejeznek ki: az erőszak pszichológiáját mutatja be, amelyet a szerző negyven éve megidézett és amelyet félelmetesen igazoltak az eltelt évtizedek társadalmi tapasztalatai. A kaposvári színház Ahogy tetszik előadása, amely idehaza nagy szakmai és közönség érdeklődést váltott ki, nem került a fesztivál nagy eseményei közé. Ez a másik tanulság, amelyet végig kellene gondolnunk. Nem úgy persze, ahogyan egyesek máris teszik: hogy keresünk egy bűnbakot, s aztán szépen mind megnyugszunk. Tisztában kell lennünk vele, hogy a fogyatékosságok, amelyekben a nemzetközi szakmai közvélemény a kaposvári színházat most elmarasztalta, kimutathatók szinte minden magyar színházban: a rendezői koncepció egyszerűsítésései és önkényessége, az előadások képzőművészeti és zenei megformálásának kimunkálatlansá- ga, a színészi munkában pedig a megfelelő beszéd és mozgás- kultúra hiánya. Mindez közös okokra visszavezethető közös problémánk, amelyeket megoldani is csak közös, sőt, központi erőfeszítésekkel lehet. Hogy ezt most ilyen félreérthetetlenül hozták tudomásunkra, az is közös élményünk és tapasztalatunk kell legyen. Mór csak ezért is el kellett mennünk. Peterdi Nagy László HÉTVÉGE □
