Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)
1975-07-19 / 196. szám
KÖ TÉT LE NÜL Szabl/a B. István Távolodás Még hiányzóm. Tudom. Jó, hogy vagyok, De fecskeröptüek A hétköznapok — Szállnak nélkülem. Meglátogatsz, eljössz Hétvégeken, De lassan szokás lesz Törődni velem — Néha terhes is. • Elszéledt, szétfutó Nyáj a „család”, És holnap talán már Adat lesz apád — Kérdőiveken. Proksza László rajza Zombor Béla Varjú szívvel VARJÚ áll ott varjú lábon fekete tél fényes nyáron csőre hegyes csőre hosszú szemén hályog vaksi bosszú KIKEZDTED már minden álmom mikor tűnsz el milyen ÁRON varjú áll ott varjú lábon VARJÚ SZÁLL OTT varjú szárnyon pipacs tüzű vidám NYÁRON szárnya büszke szárnya hosszú JÓLLAKOTT a vaksi bosszú Néki adtam viszi ÁLMOM unt-életem félt-halálom in MARADTAM VARJÚ SZÍVVEL varjú lábon Tasnádi Gábor Féltés szél-szárnyú istenek boldogok jóllakottak felfalták az eget szépek akár a holtak senki nem hoz tüzet felejtsd kedves ha szóltak sírjukon kék kereszt akik még veled voltak Alighogy letette a kabátját, megérkezett az asszony is. István számított rá. mégis úgy érezte magát, mint a tetten ért tolvaj. Valahogy jobb lett volna, ha néhány percet késik az a busz: amíg kényelembe helyezi magát; átöltözve, papucsban, házi-nadrágban, s legalább egy percre belepillant az újságba.'Bosszankodott: ha nem álltak volna le vitatkozni a csárdában, már régen megtehette volna mindezt. Míg bent volt a fürdőszobában, feleségével amolyan távkiabálást rendeztek: a szokásos „két nap távol" utáni beszélgetést. Igaz, alig hallott valamit a vízcsap bugásától, de azért sikerült tisztáznia, hogy megint ökörség volt felmenni a központba. Biztosan valami hájfejű találta ki az egészet, hogy bevehesse ezt az értekezletet is a hóvégi jelentésbe ... Ilona már a krumplit hámozta, amikor a konyhába ment. Megérezte a halszagot, s ettől majdnem a falnak rohant. Persze bölcsen titkolva utálatát: s ahogy számított rp, Ilona azonnal elkezdte, hogy igazán nem akart megint halat, hiszen kedden is az volt, de hát bejött az irodába délután Lajos bácsi, s oly kedveden tukmálta. Nem volt szíve visszautasítani. István maga elé képzelte a jelenetet, s bánta már, hogy annakidején nem mondta meg: igencsak utálja a halat, a szálkákkal való pisz- mogást, a mocsárszagot, s ilyenkor legszívesebben főbelőné magát. Vacsora közben újságolta el Ilona nagy részvéttel, hogy tegnap itt volt Bea, és sírva mesélte, hogy á férje bejelentette: válni akar. — Képzeld — mondta Ilona, két szálka meg egy ujjcuppan- tás között —, Zoli már három hónapja jár egy fiatal fruskával, akinek kocsija van ... — Hát — állapította meg István, s örült, hogy rövid pihenőt tarthat az evésben. — Remélem tudod — folytatta Ilona —, hogy mit jelentett ez Beának? Pont most, amikor a hatodikban van. Persze sejthette az egészet... Mi az, nem vagy éhes? István elhatározta, hogy tovább nem köntörfalaz. Kivágta magát. — Pesten is halat ettünk. — Hát miért nem szóltál, te csacsi? Bort töltött, s amint megemelte a szódásüveget, Ilona kikapta előle a tányért. — Szóval válnak ... — Majd vidd le kérlek a vödröt — kaparta Ilona a maradékot a púposodó szemét tetejére. — Még nem biztos. Bea jól kisírta magát, majd kérlelni kezdte Zolit — én bizony szóra sem méltattam volna! —, hogy gondoljon a gyerekre, meg- hogy mindent megbocsájt neki, hiszen az a cafka kész átjáróház. Hírlik róla ... — Hogyhogy a gyerekre gondoljon? — Tudod, hogy a hatodikban van ...! — Ja. Tehát Zoli meggondolta magát? Ilona megrázta a fejét. — Meggondolta, meggondolta? Csak annyit mondott, tudom a kötelességemet. Hát nem piszokság? Mi az, hogy tudom a kötelességem? Én bizony úgy fenékbe billentettem volna, mint a pinty. Pinty-ponty. Egy hatalmas akvárium a világ, benne mar- nirozott pontyokkal. — És Bea? — Bea? Ismerheted azt a kis hülyét. Ilona mosogatni kezdett, s István elérkezettnek látta a pillanatot, amikor illik a törlőruhát megfogni, örült, hogy a hal nagyobbik felét megúszta. Zolira, meg arra a pimaszul csinos gépírónőre gondolt, akivel legutóbb a Virágban konyakozni látta. Biztosan ő lehet az. Beát még csak össze sem lehet hasonlítani vele ... — Te mit csináltál volna? — kérdezte pohártörlés közben Ilonát. — Annyi szent, hogy többet szóba sem állok vele. Inget mosni, reggeliztetni ...? Még mit nem! — Te...? — nevetett István.- A fejire csapsz mozsórtörő- vel. Aztán meg szálkákra szedegeted. Átkarolta hátulról feleségét, s azonnal megérezte, hogy nincsen rajta melltartó. — Hagyj! — fordult ki Ilona. — Te mindenből viccet csinálsz. Kíváncsi lennék, te mit tettél volna Bea helyében? István elképzelte magát hathónapos terhesen: mint világcsodát. Az lenne csak szép dolog. Szülési szabadságra menne Pál István, s jönnének a pápaszemesek konzíliumot tartani. Felakasztotta a törlőruhát.- Azzal mi lesz? - mutatott Ilona a lábosra. — Majd lecsöpög. Ilyen melegben, egykettőre. Ilona nekilátott felmosni a konyhát, István meg bement a szobába és előkapta az újságot. Olvasni ugyan nem volt valami nagy kedve, csak éppen átfutotta a címeket. Aztán ledobta az asztalra. — Ilona — kiáltott ki a konyhába — tudsz figyelni? — Mit akarsz? — Azt mondtad, hogy Bea tudta?! Ilona megjelent az ajtóban. — Ezt nem lehet kiabálva. Mindjárt befejezem. Ismét felvette az újságot. Ausztráliában meleg van, és napoznak a nők. Nem rossz. Ilona bejött, bekapcsolta a tévét, s lábait maga alá húzva beült a fotelba. — Persze, hogy tudta. Az • i cafka, alig egy hónapja, irt neki a munkahelyére. Hagyja el a férjét, mert Zoli őt szereti mór. A híradó ment, de István nem tudott rá figyelni. Holnap úgyis megírják a lapok. Más izgatta A gyomrában mintha ezer elektromos rája úszkálna. — Tényleg írt a nő ...? Ilona annyira belemerült a tv-nézésbe, hogy kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést. — Hát ki más .. .?! István is nézte a tévét, — már a film ment javában — de egyetlen mondat sem jutott el hozzá. Az elmúlt napra gondolt, a szállodai szoba kedves hangulatvilágítására és Verára .. . No persze. A kétnapos értekezlettel most éppen nincs baj, hiszen azt megtartották. És meg is tartják majd, annak rendje-módja szerint. Ez tiszta sor. Csakhát, Vera ... Még a gondolattól is elborzadt: amilyen szeleburdian tud nagyobb- nál-nagyobb képtelenségeket csinálni. Legutóbb is... De írni azt nem fog - nyugtatgatta magát. írni nem. Még- csak az hiányozna . . . Kivett egy cigarettát: Ilona nyújtotta a hamutartót, amelyet eddig az ölében tartott. Jó mélyet slukkolt a füstöt hosszan benntartotta. Kényelmesen hátradőlt. — Azért szemét egy alak! — jegyezte meg. — Kiiii . . .? - bosszankodott Ilona, hogy éppen a film végét nem értette. — Hát ez a Zoli. Lepörgött a híradó második kiadása is. István kikapcsolta a tévét. Ilona ágyazni kezdett, friss ágyneműt húzott fel, s mielőtt oda tette volna férje felére a párnát, jól megveregette. Aztán kiment a fürdőszobába. Golácz László Akkor Mikor már ott állsz, és magad elé nézel. Mikor kezeddel megfogod — a kezed, mikor kisirt szemmel nézed a ködfelhőn a borult eget. Akkor, mikor — leomlott az a fellegvár. És akkor, már nem' Neked húznak a darvak délnek, akkor, mikor én — lentről rád felnézek. Utóirat: Azokat az utakat, próbáld most bejárni, egyedül, amit Te akkor forradalomnak, lázadásnak neveztél! Nagy Gyula Agyaggolyó Pomáz a kergetőzések ideje volt. Szentendre valahol a Rét fölött odalátszott, ahol kölyökként kibámultam a kerítésen. A Rét rejtette a legillatosabb ibolyát, a legkékebbet, a leghuncutabbat Ilyen az emlék. Nagyapám nem törődött a virágokkal. Felesleges ta- posnivalónak tartotta őket, és ha rájuk tiport, nem torpant meg. Keményebb ember volt ő annál! Én viszont végigböngésztem a kertet egy-egy sziromért, egy-egy csodáért. Hasaltam a piszkebokor alatt, lopakodtam a sufni mögött, elmerültem a mályvák közé. Az agyaggolyót is igy találtam meg, vörösre égetett testén az idő kormával. Beloholtam nagyanyámhoz, magosra tartottam az új kincset, a múltat És ő mesélni kezdett Mesélt az ala- gútról is, amely a lugas alatt fut, s melyet talán a törökök építettek. Hogy milyen céllal? Ki tudja azt! A méteres föld takaró erre a titokra is. Akkor fedezték föl a boltívet, amikor a szőlőnek ásott vermeket nagyapám. Kondult a csákány, röppent a kő. A meglepetés kitágította a gödröt, és odalent márványból rakott sor húzódott. Mi lehet? Jöttek a régészek Pestről, és megállapították, hogy az bizony alagút. Méghozzá jó régi. Ki kéne ásni! De nagyapám nem hagyta. A szőlőt nem szabad bántani! Az többre való, mint egy rég elfeledett lyuk, akárki építette! A szőlő az újbornak való saszlót érleli venyigéin. Igy hát maradt a lugas, nem vágtak ásót a gyökerek közé. Nagyapám a 60-as évek derekán kapott agyvérzést Az ország másik felén laktunk, igy onnan vonatoztunk a fővárosba, ahová szállították. Jó messze volt a kórház, erre emlékszem. Nagy sokára engedték haza. Akkor már nem járt olyan katonásan, mint régente. Ha sétára indult az udvarban, nagykabátot húzott Talán hideg is volt. Szóba került az alagút, furdalt a kíváncsiság. Már kaptam vona az ásót, amikor rámnézett nagyapám. Hát igen. A szőlőt nem engedte. Sőt, szemügyre vette azt a sok gazt, ami már jóideje ágaskodott a tőkék között, és lassú szikkadásra ítélte az indákat, kacsokat Aztán fogta magát és óvatosan fölmászott a padlásra, sokáig matatott, amíg meglelte, amit keresett. Kaszával a vállán jött le. A régi kaszájával. Bizony, már rozsda ülte az erős acélt! Utána leült az udvar közepén, és kalapálni kezdte a csorbult élt Úgy ringatta ölén, mint egykor engemet. Szóltam, hogy ez a munka már nem neki való. Ó nem! Vörös lett a méregtől, ahogy a vállán keresztül rámtekintett. A gazt ki kell vágni! Nekem lett igazam. Rosz- szul lett. Fölsegítettük, betámogattuk a szobába. Én pedig kimentem a kertbe agyaggolyókat keresni. Decsi Kiss János rajza
