Dunántúli napló, 1975. június (32. évfolyam, 148-177. szám)
1975-06-28 / 175. szám
Dóbozy Imre Fehérvár Részlet A balatoni műúton mindkét irányban gépkocsik száguldanak. Fehérvárra lőszert, fegyvert visznek, visszafelé sebesülteket. Nyitott teherautókat is látok, dugig rakva bekötözött katonával. Megállunk, további parancsra várva. Mondani kellene valamit embereimnek, valami olyat, amitől eltökélteb- bek és nyugodtabbak lesznek. De míg végigmegyek a sorok mentén, karjukat megszorítva, vállukra ütve csak ilyesmi jut eszmbe: — Majd vigyázunk egymásra, fiúk! Fel a fejjel! Senki ne röhögjön rajtunk, hogy becsináltunk ijedtünkben. Előrehívnak, Vaszilij Dmit- rijevicshez. Térképére mutat: a zászlóalj feladata a Veszprémből bevezető út lezárása, a csapat- és lőszer-utánpótlás elvágása, a miénk meg az, hogy biztosítsuk a zászlóalj hátát a siófoki úton esetleg beszivárgó kisebb német—magyar csapatokkal szemben. Lőszerkészletünket kiegészítik, a magyar század minden katonája kap még két tratalék dobtárat és három-három kukoricagránátot. Innen tovább már harci alakzatban megyünk. A Budai út két oldalán, a kerítésekhez, házakhoz lapulva nyomulunk előre. A seregélyesi útelágazásnál néhány szovjet harckocsi tüzel befelé a városba. A Budai út és az állomás közti városnegyed rommező. Ahogy a laktanyához érünk, megtorpan a menet. A Vár- körútról, teljesen váratlanul, német harckocsik és roham- lövegek kanyarodnak ki, pillanatok alatt lövik a szovjet páncélosokat, s veretik az utat, visszafelé szorítva a szovjet csapatokat. A harckocsik mögött lövészek. — Bekerítenek — mondja a nyehó. — A disznók egyszerűen bekerítenek. Ffátrább fut, a téglagyáriakhoz. Néhány pillanattal később, meglepetésemre, a mieink közül a téglagyáriak nyitnak tüzet először. Hát nemcsak szakszervezet ez. Lőni is tudnak. A nyehó köztük ugrál, vezényel, lövöldöz. A zöld sapkás páncélelhárí- tók visszafordítják lövegeik csövét, amerről jöttünk. Két rohamlöveg lángba borul, aztán egy páncélos, még egy, a többi sietve befordul egy mellékutcába. A támadó lövészek fedezetlenül maradnak. Bodoni zászlós megszólaltatja golyószóróit, a második szakasz is tüzel, csak az első nem, fogalmam sincs, mi az ördögöt csinálnak. Ekkor megpillantom Dodót, megáll az eszem, az út közepének tartva vezeti szakaszát, a túloldalon a zöld sapkások is meghök- kenve bámulnak, Dodó megáll, tiszteleg a német lövészeknek, akik nem lőnek a magyar egyenruhára, a tisztelgés ellenben jeladás is, ebben a pillanatban az első szakasz minden géppisztolya ropogni kezd. Rettenetes aratás. A tömör támadóoszlopból tucatszómra hullanak ki az emberek, Dodó szakasza már fekve tüzel, a zöld sapkások húrráznak, a támadok visszafordulnak, most már miénk a Budai út, a németek a leánygimnáziumig hátrálnak, onnan tovább, be a belvárosba. Vaszilij Dmitrijevics a sapkájával integet; Dodó megáll fehér zsebkendővel törli a verítékes arcát. Két perccel utóbb a 69- es emlékmű felől Tigrisek robognak ki teljes sebességgel. Húsz-huszonöt harckocsin Wehrmacht-jelzés, a többin a Hunyadi-hadosztályé. Druzkin hozzám ugrik. — Tudsz valamilyen mellékutcát kifelé? A zöld sapkás páncélelhá- rítók kilövik az első páncélost. ,— Tudok — mondom Druzkinnak —, de át kell mennünk az út túloldalára. Átrohanunk, míg félrelökik a döglött tankot, épp átérünk, de a második szakaszból Hartyányi rajparancsnok nem ér át, nehéz- puska-lövedék éri, kibontva mellkasát, mint egy fűzfa kosarát; és Bogár Imre sem ér át, lehajol Hartyányihoz, felegyenesedik, telibe kapja egy géppisztolysorozat. A zöld sapkások keményen verekednek, de hátrálva, a Budai útra nyíló utcákból mindenünnen hátráló, tüzelő, sebesülteket cipelő szovjet katonák özönlenek ki. Vaszilij Dmitrijevics elkeseredett kísérletet tesz a helyzet megfordítására, leállítja tábori lövegeit, a harckocsik lánctalpára lövet, de a támadást most már nem lehet megállítani. Ettől kezdve a teljes besötétedésig futunk, levágódunk, szőlőkben s kukoricásokban csetlünk-botlunk, utolsó Tlobtárunkból egyes lövéseket adunk le hátrafelé, zihálunk, káromkodunk, imádkozunk. A nyehó sír, megáll az Aranybulla dombján, kézbe fogja gránátjait. — Én innen nem megyek tovább! A téglagyáriak elvonszolják, Cserháti hisztérikusan kiabál, kötözzük, köpenyét, zubbonyát lehúzva, sebét jóddal körülöntve, s közben mind csak futva, futva. Hat órakor Vaszilij Dmitrijevics megállást parancsol. Közel vagyunk a tóhoz, valahol a Szúnyog-sziget táján. Ledőlünk a hóra. Dodó cigarettát sodor, nekem is. — Itt — mondom Druzkinnak — 1848 őszén először győzött a magyar honvédsereg. Druzkin nem válaszol. A város felé néz, ahonnan — meg-megállva — még mindig tüzelnek ránk a páncélosok. Berták László Csak egyszer A máz alatt a kés alatt otthon hagyott arcotokat arcotok homorú falát egyszer csak egyszer legalább A szajha szavak combjai között egyszer a hajdani beszéd piros kakasait ha nem virrad ha letaszít Díszszemlére kész testetek ritmusában az önfeledt mozdulat néma népdalát legalább ha senkise lát Huzallal díszes orrotok ködében a szűz fűszagot a föld alól a vas alól egyszer amikor elhajol Fületek dzsungel-mélyiböl azt a dobot melyen a bőr a szellőtől is megremeg legalább ha az üzenet Ujjatok hegyén a tüzes kemencét jelző őrhelyek ünnepén a csütörtököt egyszer két szélütés között Nyelvetek kényes üstjei partján egyszer a reggeli tengerek sós rémületét legalább ha a kés izét Szemetekben az egyszeregy levelét hozó gyereket az anyag egyenes szavát egyszer csak egyszer legalább Fohász Ez a vers is menekülés, isten alkalmi tagadása. A dolgok lényege fölött elfogyasztott krumplis pogácsa. Mert szembenézni nincs erő, csak idő van, csak zabálás van. Élvezkedünk, mint az anyag a soros bolygó ágyékában. Am iegvégül ez sem igaz, mert így vagy úgy belehalunk. Tekints le ránk gyermekeidre, József Attila, Urunk! Gyurkovics Tibor Egy alma Egy álma kellene nekem, vörös hegyek közt termett alma, amit az ember a bűn után jutalmul, ráadásul kapna, hogy megtette, amit tehet, a szikrázó tájon úgy állhat, fújtatva, lassan, szőrösen, mint paradicsomban az állat. Fölértem s elrontottam én amit lehet. Jutalmazzatok meg, gyermekeim szétszórtam és magamban állok, mint a gyermek. Egy alma kellene, egy alma a harapásra, dühre, bajra, gyógyíthatatlan, szétesett fák között a bűneim jutalma. ■ •• • • •: .:.+ v£ • ’ • Jij?" • ..!••' : . ' í f:::V ' 'í:j:f íf :\y ff fi ff. ;f if: f *£, •.::'. i: • ' ff;. íSS-í a i cÁ k > ? i «v < í í £ *■ ' ; ff>: : ■•:.i. .. ;f! :ff fV ‘ vf:: fff: . • : " 'fi ; .' fff' ' ff: ‘ •: fi ' Interjú v N Dobozy Imrével Dobozy arca most fáradt, szinte kopott. De ahogy felpillant, szeme villanásából látom, hogy ez a reggeli fáradtság. Egy óra múlva már újra erős lesz. Bár az arcvonások nem mindig rendeződnek el pontosan, hiszen ha egyszer egy váza összetörött... De összetörött? Dobozy Imrének volt három infraktusa, s ha nem lett volna, akkor is belefáradhatott abba, amit az utolsó negyven évbens végigcsinált. Bele is fáradt, de mindig újítani tud. Valamilyen titokzatos ősi energiák élnek a bensőjében, melyekről idáig nem tudtunk, melyeket még mozgósíthat. Mesélt nekem egy rokonáról, aki apai ágon kötődik hozzá. Tüdőlövést kapott a szabadságharcban. Bem 'elengedte, hogy otthon haljon meg. Hetekig, talán hónapokig szekerezett a döcögős magyar utakon, mire hazaért. Közben rossz fogadók. Orvos sehol. És meggyógyult. Ha ezt a belső erőt örökölni lehet... Ahogy fűzi a cipőjét, mögötte látom az egész írószövetséget. A kávéfőzőgépek, mint a rakétaütegek állnak a titkárságon. Jönnek a delegációk, mennek a delegációk. Tárgyalóasztal mellett töltenek napokat, aláírnak egy-egy nagyon fontos dokumentumot. De kérdés, közben mit írnak a magyar írók? Ha jót, jó az irodalom, ha rosszat, nem használnak a tárgyalások sem. Aztán ugye az írók bemennek a szövetségbe. Megkeresik Dobozy Imrét. Mást már nem is kereshetnek, mert Darvas meghalt. Az írók panaszkodnak, hencegnek, kérnek, reménykednek, mérgesek, szomorúak ... Mit tehet egy főtitkár? Biztatóan mosolyog. Egy íróra, kettőre, tízre. Hát a huszadikra? Aztán a választmányi ülések. Jó műfaj. Állni az elnöki asztal mögött és magyarázni a gyanakvó íróknak, hogy mit miért, mit igen, mit nem, mit később... És tudni közben, hogy nem mindig hiszik el, amit mond. Dühítő érzés, amikor nem hiszik el az embernek azt, ami igaz... Miért gyanakodnak az írók? — Csak ... Ilyenek ... Dobozyval semmi bajuk nincs, a nagy többség szereti. De azért gyanakodnak. Ha mondanak az embernek valamit, akkor gyanakszik. — Aztán éjjel kettő és három között felidézi a jelenetet, s megsejteni, reménykedni, hogy mégiscsak elhitték. A többség elhitte. Mondom, jó műfaj. Talán ki lehet bírni. — A gyerekkorodról szívesen leljegyeznék valamit. Az irodalmi lexikonban csak annyi áll, hogy 1917. október 30-án születtél, de hol? — Válón születtem. Másfél évig laktunk ott. Apám katona volt. Anyai nagyapáméknál húztuk ki a háborút. Onnan Vértesdobozra mentünk. Apám nagyapám földjén dolgozott. Aztán a 19-es tevékenysége miatt két évre ítélték. Tanácsköztársasági veteránként halt .meg. Az öreg harmincéves korában kitanulta a bognárságot, és ’ a Dreher-uradalomban heRészletek lyezkedett el. Kismartonban laktunk 1923-tól 1945-ig. A gyerekkorom nagy élménye az a puszta volt. Emberileg nagyon szoros közösség, méghozzá a szegények közössége. Másfelől a táj tágassága. Az ablaknál kezdődött a határ, és öt kilométerre nem volt egy ház sem. (...) Az egyik bajom, hogy gyerekkori lakóhelyeim közül egy sem maradt meg. Nem tudok leülni egy olyan szobában, ahol gyerekkoromban ültem. Mindegyik épület a háborúban pusztult el (...) — Katona voltál. Hogyan alakult a sorsotok 1944-ben? Határozni kellett és a vezetéseddel nagyon sok ember vállalta a döntést. — Ez egy karhatalmi század volt Érden. Bevetették, mert már ott volt a front. Átmentünk a szovjet hadsereghez. Akik élve maradtak, sokan törzstisztek, most mennek nyugdíjba. Most Írogatom alá az igazolást arról a fél évről, amit a parancsnokságom alatt töltöttek. Életem egyik kedves emléke lesz az ismétlődő telefonálás: „Kapitány elvtórs, XY őrnagy vagy alezredes jelentkezem." — Én sok mindent megírtam a háborúról direkt módon, de a magam részvételéről keveset. Nem hiszem, hogy valaha is 'megírom az emlékirataimat. Úgy látom, tisztelet a kivételnek, ez a műfaj a si- kálásokra és fényesítésekre szolgál. Ami engem illet, a magam emlékezetében olyan alak maradok, amilyen voltam. Nem akartam harcolni, azért lettem katonaszökevény, de mivel a körülmények „vállaltak” engem, hát én is vállaltam a körülményeket. írtam erről iróniával és Tizedesben, a Kedd, szerda, csütörtökben komolyan, az Eljött a tavaszban tragikusan, és novellákat. Most fejeztem be egy kétrészes tévéfilmet. Dolgozom egy nagyobb regényen, amely bizonyos alkotói eltérésekkel, lényegében arról a századról szól, melynek parancsnoka voltam a szovjet hadsereg oldalán. Ezzel most már kiírom maqamból a háborút. (...) — Nehéz lenne körülhatárolni, hogy egy művész mikor, mitől ideges és mitől ■ fél. Mivel egyértelműbb volt a helyzet, arra talán emlékszel, hogy 1945-ben, frontvonalban volt-e benned félelem? — Az ember a civil életben is gyanakszik rá, hogy otthagyhatja a fogát, mert egyszer tényleg otthagyja. Azt hiszem, az igazság lényege az, hogy én nem voltam tipikus katona. És ez egyúttal azt is jelentette, hogy a túlbiztosítás iránt nem volt érzékem. Valahogy természetesnek vettem, ha ilyet egyáltalán annak lehet venni, hogy a háború olyan állapot, melyben a halálozási arányszám felszökik. Ha még pontosabban akarok fogalmazni, tudnunk kellett és tudtam, hogy a leg- betyárabb összecsapást is meg- úszhatom, de utána rám dőlhet egy romos ház, vagy ráléphetek egy aknára, amit nem hatástalanítottak. Később infarktusaim közben sokszor ellenőriztem ilyen szempontból magamat. S talán az volt a szerencsém, hogy inkább a figyelés, mint a félelem állapotában éltem. (.,.) — Főnök vagy, íróasztallal, hivatallal. Mikor tudsz írni? Es hol? — Nem szoktam mellette ülni. Most elpanaszolhatnám A Jelenkor júliusi száma Gazdag, változatos tartalommal, értékes szépirodalmi és tanulmány-anyaggal jelent meg a Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új száma. A lírai rovatban többek között Berták László, Demény Ottó, Kiss Dénes és Rózsa Endre költeményei kcptak helyet. A prózai írások sorában új interjúval jelentkezik Bertha Bulcsu; ezúttal a Dobozy Imrével folytatott beszélgetést olvashatjuk. Ehhez kapcsolódik Dobozy Imre ,,Fehérvár előtt'’ c. írása, amely a második világháború időszakát idézi. — Újszerű műfajjal, ironikus mesékkel szerepel Gera György. A képzőművészeti rovatban Martyn Ferenc László Gyula kiállításán elhangzott megnyitóját és Tüskés Tibor sorozatának ,,Beszélgetés Bors Istvánnal” c. új darabját találja az olvasó. Fülep Lajos Emlékezete címmel négy írással — Major Máté, Németh Lajos és Takáts Gyula tanulmányával, továbbá Lakatos Kálmán költeményével — emlékezik a folyóirat a 90 éve született kiváló művészetfilozófusra. A szomszédos országok kultúrájával ápolja a kapcsolatot a Két nép hű fia c. összeállítás. Ebben Illyés Gyula Pável Ágoston emlékezését, Csuka Zoltán jugoszláviai körképét és kél könyvismertetést olvashatunk. Az ötvenéves Nagy Lászlót köszönti Czine Mihály írása, Vasy Géza pedig Nagy László ,,Ki viszi át a szerelmet” c. költeményét elemzi. neked, hogy nagy megírandó gondolatok vannak folyton c fejemben, de a szövetségi elfoglaltság miatt nem tudom leírni. Csakhogy ez nem igaz Először is túl sok nagy gondolat nem cirkulál a mai világban. Valamifajta eltömegesedés folyik, és az egy főre eső jó gondolatok száma nem emelkedik. Azon kívül sohasem dolgoztam rendszeresen. Vagy egyvégtében éjjel-nappal, vagy sehogy semmit. Irigylem azokat, akik a napi penzumot mindig megcsinálják, de képtelen vagyok követni őket. Inkább szeretem kihordani a mondanivalót, és többnyire csak akkoi ülök le írni, amikor összeáll bennem. Emellett, ha van haragom önmagommal, éppen ez ügyben van, írás ügyben. Nagyon nehezen szabadultam meg fiatalabb koromban egy olyasfajta szemlélet- és írásmódtól, melyben nem én idomultam a világhoz, hanem a valóságot akartam az elképzeléseimhez hajlítani. Ezt mindenfélének hívják, többek között szubjektív idealizmusnak is. Persze, ha megkérdeznék, magyarázzam meg, hogy én, aki tizennyolc éves korban fájóan realista verseket írtam a Válasznak és más lapoknak, hogy nem folytattam egyenes vonalúan a pályámat, igen érdekes, izgalmas és tanulságos értekezéssel tudnék válaszolni. Csakhogy egy ilyen utólagos magyarázat hasonlítana az olyasfajta történelmi magyarázatokhoz, melyek szerint a parasztság fölszabadulása Dózsa Györggyel kezdődött. — A háború kiirtotta belőlem a verset. (...) — Az iró szerinted befolyásolhatja az ország tudatát és szellemi közéletét? —■ Ez sok mindentől függ. A műtől, a helyzettől, a közvélemény hangulatától és más tényezőktől. Hogyan magasztalják fel, hogyan hallgatják el. A műveknek azonban megvan a maguk szívós, egyéni életük. Lassan hatnak, inkább tűnődéseket, elmélkedéseket kiváltva, mint konkrét elhatározásokat, és ezt nemcsak az olvasók, hanem a művek megítélésénél is számításba kell venni. Azt mondják, a jó mű egyúttal igaz. Az igazság azonban egyúttal nem mindig jó mű. Valahogy meg kellene értenünk — mindenfajta jószóndékú írásmű jogosultságát elismerve —hogy a jó mű a beavatkozásnál kezdődik. A többi csak csillogó, elmés frappírozás lehet.
