Dunántúli napló, 1975. június (32. évfolyam, 148-177. szám)
1975-06-28 / 175. szám
Megalakult az orvosírók köre Camilla Mondral lengyel műfordító Pécsett Több mint hatvan magyar müvet fordított Az orvosírók körének első konferenciáját a fél évvel előtti budapesti alapító ülés előzte meg, amelyen körvonalazták a társaság célkitűzését. Ezt így lehetne summázni: összefogni az orvosírókat és művészeket, akik a szakmai munkán kívül szépirodalommal vagy a művészetekkel aktívan foglalkoznak. A kör szívesen lát tagjai közt minden egészségügyi dolgozót, így természetesen gyógyszerészeket is. Az ovosírók köre a Magyar Orvostörténelmi Társaság keretében fejti ki működését. A szombathelyi konferencián már gyakorlati munka indult meg. Az elhangzott előadások és viták az orvostudomány és a művészet, az orvosok társadalmi felelőssége, és a tudományos szakmák közti együttműködés kérdéseiről olyan munka indulását jelezték, amely az alkotó művészet módszerével kívánja kiegészíteni, tartalmasabbá, elmélyültebbé tenni az orvosi munkát. A konferencia résztvevői közt nemcsak szépirodalommal foglalkozók, hanem képzőművészek is szerepeltek, így sor került a néhány érdekes festmény, grafika és szoborból álló tárlat bemutatására is. A kör tagjainak sokirányú tevékenysége arra mutat, hogy az orvosi pálya olyan felismerésekkel jár, amelyet más szakmák nem adhatnak meg. Nem véletlen, hogy világhírű írók közt számos orvos akad, legalábbis olyanok, akik orvosi tanulmányokat folytattak, akár Csehovra, Somerset Maugham-ra, Duhamel-re, Albert Schweitzerre, vagy a nemrég elhunyt Németh Lászlóra gondolunk. Érthető, hogy a „halál árnyékában járó", a testi és lelki szenvedéssel állandóan közvetlenül találkozó orvos sokszor keres támaszt, vagy vigaszt a művészetekben. A kör költő-kerekaszta la keretében elhangzott versek, epigrammák, karcolatok jelezték azt a többletet, amelyet az orvosírók adnak a maguk egyéniségéből és kapnak a művészettől. A kör azonban nagy gyakorlati jelentőségű feladatot is vállal, amikor az irodalmi és képzőművészeti eszközökkel támogatni kívánja az egészségügyi kultúra fejlesztését, az egészségnevelés sokirányú munkájának támogatását minden olyan kérdésben, amely a szocialista egészségügy koncepciójában szerepel. Már az első konferencia reményt keltett arra, hogy a kör tagjainak munkássága hozzá fog járulni olyan határkérdések megoldásához, amelyek az orvosi munkát bizonyos többlettel egészítheti ki — amelyet művészetnek is nevezhetünk — az egészségkultúra emelésére, az emberi sors javítására. Konkoly Thege Aladár Dr. Lajos László: Abaligeti ház — Délelőtt tízkor találkoztam a Jelenkor szerkesztőségében a kollégákkal. Gondolták, hadd pihenjek, pedig én már hétkor megmásztam a hegyet ... — mutat a Mecsekre Camilla Mondral. Felhúzott lábakkal ül a fotelban, miközben beszél, kicsi, energikus kezeivel pontokat ír, vonalakat húz a levegőbe; kacsintásokkal teremti meg maga körül a jóbarát légkörét. Az asztalán kirakott pasziánsz, könyvek, folyóiratok. Cukorral kínál, mondom nem szeretem az édességet, dohányzóm. Nálam ugyan nem, hangzik a kategórikus válasz. • Camilla Mondral. Ez nem lengyel név. — Dehogynem, csak kicsit franciás hangzású. Az apám festő volt, Párizsban dolgozott, és én ott születtem. Csak tíz éves korom óta lakom Lengyelországban. • Hogyan találkozott a magyar nyelvvel először? Mi indította arra, hogy megtanulja ezt a lengyelek számára oly nehéz nyelvet? — Beleszerettem. 1937-ben a lengyel vívó válogatott tagjaként jártam először Budapesten. Budaörsön volt a repülőtér és a Hegyalja utca felől láttam meg a várost. Kék volt a Duna, csodálatos kép tárult elém. Úgy éreztem, ez az a város, ahol élni tudnék. Akkor még nem tudtam, hogy a vágyam hamarosan teljesül, csak nem egészen úgy, mint elképzeltem. 1939. szeptember 1 Varsóban ért, akkor a Hadügyminisztérium protokoll osztályán dolgoztam. Az első napokban mindenki azt hitte, nem lesz nagyobb baj. — Amikor megtudtuk, hogy el kell hagynunk az országot, úgy éreztük, mintha kettészakítottak volna bennünket. Gondolhatja, mennyire megdöbbentünk, amikor a lengyel menekültek vagonjait már a magyar határon várták. Kijöttek a falvakból, ennivalót hoztak, sírtak az emberek. Akkora szeretet vett körül bennünket, mintha hazaérkeztünk volna. Később is sokan voltak a magyarok közül, akik kifelé „németbarátok" voltak, otthonukban pedig lengyel testvéreiket bújtatták. 1944-ben, mikor a németek megszállták Budapestet engem is elítéltek 4 hónapra. A börtönben ismertem meg Herényi Gráciát, a lengyel irodalom eddig legnagyobb tolmácsolóját. Hosz- szú copfos kislány volt, mindig egy babát szorongatott a hóna alatt. Ö akkor kezdett lengyelül tanulni. 1945 szeptemberében menjem haza, láttam a lerombolt Budapestet, hidak nélkül... Szörnyű volt... • Mikor kezdett tudatosan foglalkozni a magyar nyelvvel? — Budapesten egy „úri” házban voltam francia kisasszony, akkor kezdtem magolni a szavakat. Nagyon sokat beszélgettem a szakácsnővel, a szobalánnyal, a sofőrrel. Szabad időmben találkoztam a barátaimmal, hiszen a vívás révén sok embert megismertem. Nem gondoltam, hogy bármi hasznom származik a magyar nyelvből. Végzettségem szerint közgazdász vagyok, így Varsóba való visszatérésem után az Iparügyi Minisztérium osztályvezetője lettem, majd egy nagyvállalat igazgatója. Amikor feloszlott a vállalat, nem volt munkám, gyakran jártam a Varsói Magyar Intézetbe. Kértek, vállaljak fordítást. Az első könyvem Darvas József: A fekete kenyér című műve volt. Hű, de drukkoltam! De nem volt probléma. Rájöttem ennek a munkának a csodálatos ízére és több ifjúsági regény lefordítása után Jókait, Mikszáth- ot fordítottam. • Az eltelt húsz egynéhány év alatt több mint hatvan regényt, drámát fordított. Van-e a szerzők között olyan, akinek több műve is Önhöz került, vagy különösen a szivéhez nőtt? — Ritkaság, ha egy szerzőtől több művet is fordítunk. Most beszélünk arról, hogy hiánypótló klasszikus műveket kellene fordítani, mert van egy olyan törekvésünk, hogy minden házban legyen minden nép irodalmából egy-két könyv. Ezért ismét elővesszük a magyar klasszikusokat is. Felüdülésnek számított a nemrég Lázár Ervint fordítani. És Bertha Bulcsú! A Tűzgömbök egy becsapás könyv volt. Elolvasva úgy éreztem, könnyen fog menni, nagyon szép könyv. Azonban fordítás körben rájöttem, hogy sok réteg nyelvét alkalmazza. Ezért több hónapon át olvastam Reymontot, hogy át tudjam ültetni lengyel nyelvre a magyar népi nyelvet. Kiírtam egy csomó népi szólást, kifejezést. • Milyen a magyar könyvek fogadtatása Lengyelországban? — Általában a megjelenés után 4—5 nappal elfogynak a könyvek. Egyébként vallom, hogy a fordításnak nagyon szépnek kell lenni, mert ez tükrözi egy másik nép kultúráját. Különösen érvényes ez a gyermek és az ifjúsági irodalomra. Nekik nem szabad fércművet adni soha. • Bizonyára hallott arról, hogy Magyarországon a műfordítók nincsenek a legjobb helyzetben... — Igen, tudok róla. és ezért minden alkalommal, ha csak tehetem, elmondom, hogy Lengyelországban a műfordítót azonos megbecsülés és rang illeti meg, mint az írót. Legutóbb 80 százalékkal emelték a honoráriumunkat és rendezték a nyugdíjunkat is. Jó lenne minden országban hasonlóan kezelni ezt a problémát. Hárságyi Margit Díszítőművész szakkörök Kettős hivatás Június elején nyílt meg a sásdi díszítőművészeti szakkör jubileumi kiállítása. Nemcsak a Békés Károlyné vezette sásdi szakkör, hanem a gerénye- si, bakócai és bikali szakkörök is kiállítottak, összesen mintegy kétszáz gyönyörű eredeti, tájjellegű kézimunkát. Ez a szép kiállítás alkalom arra, hogy a díszítőművész szakkörök eredményéről, törekvéseiről beszéljünk. Megyénkben járásonként átlag 8—10 díszítőművész szakkör van, jórészt a falvakban. Sem Mohácson, sem Komlón nem sikerült meggyökereznie ennek a szakkörformának, és Szigetvárott is visszaesőben van a szakköri munka. Ugyanakkor szembeszökően nő az érdeklődés a népi hímzéssel, díszítéssel ellátott ruhadarabok, térítők, faliszőnyegek iránt. A pécsi vásárban két- háromszóz forintért árulják a sokac blúzokat és egy valamire való hímzés legkevesebb ötszáz forintba kerül. Úgy tűnik, a századvég paraszti világának mindennapi tárgyai feltámadtak a múzeumok vitrin-sírjaiból, hogy újra a mindennapi életünk részesei legyenek — csak egész másképp. A rokka, a sulyok, a mángorló nem rokka, nem sulyok, nem mángorló többé, hanem dísztárgy. S egy ízlés- típus jelzője ugyanúgy, ahogy egy másik ízlést jelzett a pisilő kisfiú, a romantikus pózba hanyatló nő, a Ludas Matyi a libán porcelánnippje. A hímzés, varrottas is elhagyta eredeti környezetét, hiszen a mai nők nem hordanak tíz-tizenkét alsószoknyát, rék- lit, pruszlikot és a férfiak sem cifraszűrt. Megváltozott a hímzett díszítés környezete, de a funkciója nem: dolga továbbra is a gyönyörködtetés. Csakhogy óhatatlanul előbukkan a kérdés: vajon a gyönyörködtetésen túl igazában miféle funkciót töltenek be ezek a dísztárgyak? Vajon tényleg jóízlésű-e az az ember, aki szőttessel, varrottas- sal, rokkával, sulyokkal, mozsárral, mángorlóval, fakanállal, cifraszűrrel zsúfolja tele lakását, s a dísztárgyak között ott áll a drága whisky és a sztereó-magnetofon? A népművészeti tárgyak fel- használása különböző és e különbségek nem annyira anyagi, mint az ízlés, az életforma sajátosságaira utalnak. Sznob viselkedésre, „nippesítésre" mindig van lehetőség. És ha a divat kapta föl, hát divat- szerűen is termelik a népművészeti tárgyakat. A ktsz-ek gépi felszereltséggel, akár exportra is magas áron; a falusi asszonyok hihetetlen kézimunkával már olcsóbban, de még szintén drágán. Ahhoz az emberekhez, aki ma a lakásán kiállít egy mángorlófát, nem tapad a falukutatók szellemi frisseségéből semmi. Viszont azt sem felejthetjük el, hogy a kultúránkat megalapozó nagyok, Bartók, Kodály, József Attila a „tiszta forráshoz" nyúltak vissza, hogy belőle merítvén képesek legyenek az új kultúra, az új művészet megépítésére. Azt hiszem, hasonló utat járnak be a baranyai díszítőművész szakkörök, a Halmos—Sebő duó, a József Attila Művelődési Házban működő Táncház, a Baranya néptáncegyüttes. Egy olyan utat, ahol el lehet kezűim a sablonosság, a sznobság, a divatmajmolás csapdáit, s egyben megőrzik legszebb kincsünket: a népi kultúrát. Szunyogh Szabolcs Horvát ingmell eleje B ' | T : .1 If ] i; ■ í :• f||| [ÄÄpl fi#1! '£%* í fJ ||£ 'X-// * íilLllii! Százhúsz éve halott a Szózat költője. A sors különössége, hogy nemcsak ugyanabban a pesti (Váci utca 5. számú Kap- pel-ház) lakásban lakott és halt meg, amelyikben Kisfaludy Károly élesztgette a nemzet szunnyadó lelkiismeretét, hanem még a temetése is (1855. november 21-én) Kisfaludy halála napjának évfordulóján történt. Első életrajzírója Gyulai Pál, Petőfi sógora, ekként írja le a nagy költő temetését: „Pest emberi emlékezet óta nem látott ily népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót, s a fogatok számlálhalatlan sora lepte el az utcákat. Az életét nemzetének áldozott férfiú halálával is a nemzeti érzelem ny'ilvánu- lására adott alkalmat.” Amiként halálát megsiratta a magyar nép, amelynek sor- sóvol negyed évszázadon át összefonódott élete és költészete, akként halála után is osztatlanul a miénk egész költészete, amelyet méltatni ezen a helyen meghaladná egy napilap lehetőségei. Éppen ezért életéből és költészetéből csak néhány olyan mozaikdarabkát ragadunk ki, amelyhez valamiféle pécs-baranyai vonatkozás tapad. Kevesen tudják, hogy Vörösmarty családnevét a dél-baranyai Vörösmart községtől kapta. Pécs városa mindig nagyra értékelte a költőt. Ennek tanúbizonysága, hogy 1848. március 18-ón „a választott község és az összes polgárság jelenlétében tartatott közgyűlés’’ őt a város díszpolgárává választotta. Vörösmarty már fiatalon, 1821-ben meglátogatta megyénket a Perczel fiúk társaságában. A szigeti vár roskadozó falai előtt állva Zrínyi hősi szellemét idézi: „Te a hazáért halni tudói, dicsői Mi nem tudunk már érte csak élni is!” Sziget c, epigrammájának soraival a Szigetvár főterén levő hősi emlékmű talapzatán találkozunk. Az „elhullott magyaroknak sírja, Mohácsföld" is versírásra készteti. Barátainak egy része is Baranyában, Tolnában él. Egyed Antalhoz, Teslér Lászlóhoz, a későbbi bükkösdi plébánoshoz, illetve Klivényi Jákobhoz több verset irt. Az Egyed Antalhoz című versben meghatóan figyelmezteti barátját: Oktass és magyarul terjesszed az isten igéjét; így vele terjed majd a hazanyelvnek ügye, S a honn is gyarapul; te pedig fő karba jutandasz: Fényleni fog neved is Hunnia díszes egén. A Teslér barátomhoz című költeményben az egyébként érzelmi világában tartózkodó költő feltárja Perczel Etelka iránti szerelmi érzését: így ir barátod, kit ha talán feléd Vezet korának szétlebegő szele: Olvashatod bágyadt szeméből Haszontalanul epedő szerelmét, Az édesanyja vallásos szemléletmódját követő költő egy pécsi kispap hatására — bármilyen groteszk is — szembe tudott fordulni a klérus haladást gátló törekvéseivel. Klivényi Jakab, akivel Vörösmarty még Pesten barátságot kötött, akarata ellenére lett papnövendék, s súlyos ellentétbe került feletteseivel, akik költői kibontakozását gátolták. Vö- rösmartyhoz írt levelében így panaszkodik: „Midőn látom, hogy a legmiveltebb elme lecsüggő fővel szolgál a szinlett erkölcsnek, vagy amint itt nevezik, ájta- tosságnak, lehetetlen, hogy meg ne borzadjak, lehetetlen, hogy ily érzésekre ne fakadjak... Átkot érdemelnek ... kik a szentség palástja alatt bitangolnak." Bár Klivényi később beletörődött sorsába, ez a költészet iránti rajongásának feláldozásával járt „Hatása azonban - írja Nemes István — nyomot hagyott Vörösmarty költészetén, s nagy része volt abban, hogy az antiklerikális kritika egyre gyakrabban jelent meg verseiben." Ars poeticája már 1833-ban: „Legszentebb vallás a haza s emberiség." E kettőt együttesen szolgálják későbbi nagy verseinek mondanivalói. A meddő gondolati küzdelmet elejtve, ekkor már a nemzeti felemelkedést hirdeti — az egyetemes emberi sorsfejlődés feladatául is ugyanazt a programot állítva fel: Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivittük a mély süllyedésből S a szellemharcok tiszta súgaránál Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt! A Szózatban és nagy gondolati verseiben kibontott pró- fétikus meglátásait a történelem igazolta. Dr. Tóth István
