Dunántúli napló, 1975. április (32. évfolyam, 89-117. szám)
1975-04-12 / 99. szám
Tf—TiniM ■■ 111111 IP1»™—■■ ■——■—*■ KJ ézegetem az anya‘ ^ könyvi bejegyzést. „Folyószám: 613”. — „A bejegyzés ideje: 1905. április 16.” A számok élni kezdenek. Nevek következnek. Egy rubrikában a gyermek utóneve, neme, vallása: „Attila, fiú, g. kel.” Egy másik rubrikában a születés ideje: „1905. április 11”. Aztán a szülők neve, születési helye, vallásuk, életkoruk: „József Áron, szappanfőző, Félegyháza, g. kel., 34; Pő- cze Borbála, Szabadszállás, ref., 29". S végül az aláírás: „Kosztolányi Alajos anya- könyvvezető”. Hetven évvel ezelőtt, 1905. április 11-én született Budapesten — a Ferencvárosban — József Attila, a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja, a világirodalom egyik halhatatlanja. A Gát utcai bérkaszárnya földszinti kislakásában nézelődöm, a proletárköltő bölcsőjénél — hetven évvel később. ünnepi pillanatok. S az emlékezés ekkor átcsap egy kérdésbe, amit nem ünneprontás, ellenkezőleg, meggondolt-átérzett ünneplés elibénk idézni. A hetven éves József Attila öreg-e már, avagy fiatal maradt, amilyen volt életében? A válasz könnyű is, nehéz is. Könnyű, mert nem önerőnkből kell eljutnunk hozzá, hanem József Attila költészetéből. S nehéz is, mert közben óhatatlanul önvizsgálatot kell tartanunk arról, hogyan sáfárkodtunk ezzel a költészettel; József Attila örökösei az ő örökségével. Mit hagyott József Attila a proletár-utókorra; a szocializmus költői vreaáimo- dója-harcosa a szocializmust élvező, immár a fejlett szocializmust ép'tő népére, társadalmunkra? Az ember, mióta eszét tudja, az egyenetlenséget, a társadalmi egyenlőtlenséget igyekezett — alkalmasint vérrel, de mindig verítékkel — összhanggá alakítani, a disszonanciát harmóniává rendezni, önmaga és a külső világ kapcsolatában elsősorban. A történelem során voltak ebben előrelépések, de megtorpanások, sőt, vissza-visz- szalépések is. Az emberiség végül is mindig előre haladt. Ehhez viszont mindig: előbb fel kellett ismerni, meg kellett érteni a disszonanciát, mert csak ezen át — nem pedig ezt átlépve — lehet egyáltalán eljutni a harmóniához. A szabadsághoz, amely rendet szül. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet" — írta József Attila. De amíg ez a gyönyörű verssor, igaz felismerés megérett a költőben, előbb meg kellett értenie, át kellett élnie e rend ellentétét, a disszonanciát; eltökélten, tudatosan be kellett járnia a harmóniakeresés emberi és költői útját. Tudjuk: útvesztőit is, hiszen a kereső-kutató sem védett a pillanatnyi tévedés lehetőségétől. De a végül is felismert A hetvenéves József Attila igazságot követni! — kötelesség. József Attila a saját életén keresztül érezte az egyenetlenség, társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság pirongató, sebsza- gú kínjait. Még fiatalember, és már lázong. Munkástragédiákról ír, a forradalmi proletariátusba helyezi reményét (Fiatal életek indulója), ám első költői lépései még el-eltéved- nek a sejtelmes hangulatok, a jóság, és szépség túl általános kultusza felé. A disszonanciát már ismeri, a harmóniára ekkor még nem talál rá. Csak később, amikor 1925-ben Bécsbe, 1926- ban Párizsba kerül: ekkor már Marx, Hegel, Lenin tanításaival ismerkedik s életét a forradalmi munkás- mozgalommal köti egybe. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet" — írja, mert óhajtja, akarja a szabadságot, küzd, megküzd érte. És a szabadságért vívott emberi s költői harcához megtalálja s követi a legbiztosabb, odakötöző, soha fel nem oldó rendező elvet. Az egyértelmű társadalmi-politikai elkötelezettséget. Beleértve: osztálya szakadatlan vállalását, a munkásosztály össztársadalmi érvényű s az egész emberiség haladó törekvéseire összpontosuló érdekeinek szolgálatát, — a pártosságot. Ez úgy „kötötte meg” József Attila kezét — és szükségképpen szívét is —, hogy általa magasságba, halhatatlanságba emelkedett költészete; máig ható s mindig a jövőbe mutató érvényűvé vált hite, élete, munkássága. M em öregedett meg te‘ '* hát, ellenkezőleg, örökké fiatal a ma már hetven éves József Attila. Ifjú erejű, mert a harmóniateremtés soha be nem végzett, jóval inkább mindig is rrieg-megújuló feladat; folyamatos kötelességünk. Az eredmények folytatásának, gyarapításának parancsoló szükségessége. Csorba Győző Kálói János // Őriznek Nagyapáim alig dédapáim sehogy nevüket is lassú elmélkedéssel de talán ha a napba nézek; szemem hunyorgása s a nőkre: az az áramütés talán vagy a víz és a csönd szerelme igy úgy amúgy ez az amaz; a világ nem szokhat le róluk létezésemmel kényszerítem s folyton lazítva könnyedebben hiszen gyarapszik a csapat s ha kiállók s mindent viszek rólam se szokhat a világ le maradnak akik kényszerűik nem a nevemre — nem-sok-érő nem a híremre — az se többet hunyorgásomra ha a napba nézek amaz áramütésre ha a nőkre a csönd szerelmére meg a vizére akármire s akárhogyan de őriznek hogy meg ne haljak Költemény két kérdőjellel Nem kételkedett. Ahogy volt, ami volt, az volt a jó. Ahogy rajzol a szél a fűre, ahogy ir az útra a hó. Miért kapkodja most fejét, akár egy régi-régi nagyúr, idegesen, düh-tördelten? Miért dúl-fúl — vigasztalanul? Arató Károly Takáts Gyula Maradj itthon bennem! Maradj itthon bennem, busafejü! Ajtóm bezárom, hűségedre bizom szobáimat, magamból halkuló léptekkel távozom, hasalva benti küszöbömön aludj éberen bennem, vakkantással felelj, ha közben rámcsöngetnek, ugasd nekik: nem-tudni-hová-mentem magamból, bármikor betoppanhatok, sarkából tépd ki inát, ki álkulccsal belém osonna, idegeim riaszd, vonits fel agyamig, ha kesztyűs kéz szivtájékom kinyitná, őrizz belülről engem, szükölve, belém zárva ne kaparj lyukat oldalamba, morogva rajta ki ne nézz, ne vicsorogj belőlem — Eggyé csavar Mint ágyuszó dörög a fojtó párák mélyét szaggató vihar! Úszik a nappal-telt uszály. Bőrünkön izzad szét a táj. Reszket melled ivein, mint tükrön csillag és az arcod a nyári láng tüzes vasába hajtod. Dorongos korlátokkal ver körül s izzó billoggal, vérpiros pecséttel zúg a nádasok közül s az ég széle és hossza-egy szikrázó útján a csorda és a szentek szárnya takarja a csontig nyűvö kezét... Rézsút leány-szobor, egy árva szőlő térdel kibillent kőterasz fokán. Már ketten álltok ott s míg átfogod, eggyé csavar vele az orkán. Vad idő repíti... Letépi arcod!... Madár-iszonynak, partra szórt halak kínjának sincsen emlék-oszlopa ... Szívemben sem marad! — És ez üvölti — A tollat, mint ki az idő vizébe fulladt, árva szőlőm, süllyedő szobor, dőlt partunkról utánad engedem ... Makay Ida Jutalmat majd a vágóhidról hazafelé jövetI... Proksza László rajza. Ősz Nehéz mézillat. Ravatalszag. Lepkekánkán a fű felett. A lélek vásznán átvonulnak lassított filmfelvételek. Kelyhek, ölek tárulkozása, szemérmetlen és kétségbeesett. Gerinctörő szeretkezések, mellekben rezgő késhegyek. Kapukban a kőarcú vének. Csöndjükben pogány ige hallgat. Gerinctörő szeretkezések. Nehéz mézillat. Ravatalszag. A DUNAMii wmm Talán éppen így ült. Magasrahúzott térddel, állát ke- ■ zefejére támasztva nézhette a vizet, a fényt, ami felületén vibrál, s csak ritkán sima tükör, amiben meglátszik a túlpart. A vizet nézve, hallgatagon csodálva a piszkoszöld mélységet, juthatott eszébe ez a négy csodálatos sor:' A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. ülök a rakodópart alsó kövén, dinnyehéj nem úszik, április van még, Pestre nézek át. Talán éppen itt tűnődött különös sorsán. Milyen sorsa, miféle élete lehetett? Vézna, gyomorbeteg ember volt, de egyszer azt mondta Tersánszky Józsi Jenőnek, aki valóságos Herkules volt, hogy „engem a nyomor úgy megedzett, hogy igen meglepődne, ha ösz- szemérn^nk az erőnket...” Zavaros gondolataim támadnak. Két háború közt... Gazdasági válság... De mindez már érthetetlenül messzi múltba merül. 1975 van, szocializmus, a proletároké a hatalom — verseiben erről álmodott. És, amit ő megálmodott, számomra az áprilisi Duna-parton már valóság. Nyomorban élt? üldözték? Agyonhallgatták? Mellettem ül köpcös festőművész barátom és nem érti, hogy miért kellett most ideülnünk, a víz mellé? Dödög, morog — egy korsó sört emleget. Szereti. Felriaszt tűnődésemből, s ezt úgy bosszulom meg, hogy meglehetősen gorombán figyelmeztetem: De rkovits annak idején éhen- halt... Meglepődve és ijedten elhallgat. Csönd van. Egy könyv jut hirtelen az eszembe. A könyvnyomtatás ötszázadik évfordulóján Gyomán, Kner Izidor nyomdájában kiadtak egy József Attila-kötetet, húsz példányban. Kner Mihály tervezte és nyomta. Szeretnék belőle egy példányt, sokat érhet. Ritkaság. Miért éppen őt adták ki erre az alkalomra? Azt a költőt, akinek életében csak néhány vékonyka kötete jelent meg, akit a kiadó holmi előfizetői jegyzékkel szaladgáltatott, nem bízva a könyvek eladhatóságában ... _.> T ényleg: hány kiadást ért meg összesen napjainkig? * A legelső kötete 1922-ben jelent meg a Koroknay kiadó gondozásában. Ez volt a Szépség koldusa. Negyven- nyolc lap az egész, az előszót Juhász Gyula írta hozzá. Aztán még néhány könyv: a Nem én kiáltok, a Nincsen apám, se anyám ... A kötet címe a Tiszta szívvel című vers első sora. Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm. Híres verse volt, polgórbosszantó, meghökkentő verse. De nagyon szép. Kevéssé értékelték, s bár akkori hangulata sem volt valami rózsás, még jobban elkeserítette a teátrális professzor, Horger Antal... Életrajzában így emlékezik meg erről: „... minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznám, magához hívatott s két tanú előtt — ma is tudom a nevüket, ők már tanárok — kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert -olyan emberre — úgymond —, aki ilyen verseket ír-, s ezzel elém tárta a Szeged című lap egy példányát, -nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését-”. A Petőfi Irodalmi Múzeumban, egy asztalon mindenféle kézirathalmok hevernek. Az éppen elkészült József Attila bibliográfia anyagának egy elenyésző része csak, az egész a Szabó Ervin Könyvtár bibliográfiai osztályán van. Az elenyésző részből kiderül, hogy 1967-ig negyvennyolc kiadást ért meg magyar nyelven verseivel, összes verseit és válogatott írásait elsőként Németh Andor rendezte sajtó alá, egy évvel a költő halála után, 1938-ban. Utána Bálint György, két esztendő múlva, szintén a Cserépfalvi kiadónál. Prózai művei tizennégy kiadást értek meg, a legteljesebb az Akadémia kritikai kiadása. Prózája csöndes és őszinte, önéletírása, a később híressé vált Curriculum vitae, la- konikus, tárgyilagos és iszonyatos drámákat rejt. „ ... engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz... A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonják kétségbe ...” Dési Huber István szénrajza József Attiláról
