Dunántúli napló, 1975. április (32. évfolyam, 89-117. szám)

1975-04-04 / 92. szám

Prof. dr. Romhányi György M Ä / f Az egyetemi tanszék folyosó­ján csend van és apró üveg­kádak, vesék, tüdők, szívek és más szervek preparátumai. Színesek. Láttam már sok efféle preparátumot, de azok sápad­tak voltak, megfakultak a for­maiinban. Ezek itt színesei«. Eredeti hatásukat megtartot­ták, s ezt neki köszönhetik, az ő nevéhez fűződik — sokmin­den más mellett — ez a „talál­mány". És elhatározom, hogy meg­próbálom kivédeni a tudomá­nyosságot, megkísérelem a le­hetetlent, megrajzolni egy olyan ember portréját, aki mind a tudományban, mind az ok­tatásban, mind pedig a gya­korlati munkában nagyot al­kotott. Nem kevés. A professzori előszoba egy­szerű, éppúgy a szoba is. A nyitott ajtón bemegyek, nem ikell sokat várnom, hamaro­san megjelenik. Fehér köpeny, fehér sapka, munkája közben zavarom ... — Nem zavar — válaszol a szabadkozásomra tömören, s abban a pilanatban úgy érzem, hogy dr. Romhányi Györgyöt, a Pécsi Orvostudományi Egye­tem kórbonctan-professzorát nem is tudnám munkáján kívül zavarni, hiszen mindig dolgo­zik. Ez később ki is derült. A szakmáról kezd beszélni. — Az orvostudománynak vol­taképpen két fő forrása van — mondja, s mindjárt meg is kérdez — meg tudná mondani, hogy melyik ez a kettő? Elbátortalanodom, mint egy felkészületlen vizsgázó. — A beteg ... — próbálko­zom óvatosan, nehogy valami rosszat mondjak. — A másik pedig a halott. Egyszerűen, tömören beszél, a zenében stacatto-nak hívnák ezt a fajta közlést. És az első pillanatban meghökkentő vá­lasz nagyon is igaz. Amióta or­vostudományról beszélünk, csakugyan ez a két fő forrás adta azokat a felfedezéseket, eredményeket, amelyek segít­ségével mind jobban tudták gyógyítani a beteg embereket. És nekik — a kórboncnokoknak, kórszövettani laboratóriumban tevékenykedőknek az Utóbbival sokat kell foglalkozniak. — Mikor került professzor úr a pécsi tanszék élére? —• 1951-ben. Azelőtt pedig a szombathelyi kórházban dol­goztam a kórbonctani osztá­lyon. Még korábbi elképzelések? Medikuskor? Orvos akart len­ni, s az ma is. Tanit, renge­teg tanítvány került már el az intézetből. Egy tablót mutat meg, a falon lóg. Ez itt fő­orvos, az ott sebész, ez elment genetikusnak, abból híres gye­rekgyógyász lett... Ismerős ar­cok is akadnak, sőt, közös is­merőseink is vannak köztük. Pécsiek, budapestiek. Az ok­tatásról folyik már a szó. „Biz­tonság kell hozzá — vallja meg — át kell vezetni a medikust a könyvek erdején. Meg kell mu­tatni neki, hogy tulajdonkép­pen milyen egyszerű az egész. Kedvet kell neki csinálni.” — És ha kedve van? — Akkor kell magára hagy­ni. Neki a budapesti egyetemen Balogh Ernő professzor csinált kedvet. A kórbonctan szigorlat után megszólalt: kolléga úr, szívesen látnám az intézetben. — És most itt vagyok. Egy ideig csönd van. A dol­gokat úgy fogadja tehát, ahogy jönnek, a maguk természetes­ségében. Egyszerűség — ez le­het az ars poetica, amit vall. — Prolesszor úr említette, hogy a tudományos munkán, az oktatáson és a mindennapi gyakorlati munkán alapúi az intézet munkája. — Igen. Nálunk mindenki mindhármat csinálja. Nem le­het valaki csak kutató, vagy csak más. A tett színhelyéről jön a gondolat. Látta a Szent- györgyi professzorral folytatott beszélgetést? Mit is mondott? A tudomány egyik fele játék, a másik fele gyötrelem. — Van azonban egy másik dolog is... Arra gondolok, hogy az intézetben sokan dol­goznak. Munkájukat irányítani kell, igazgatni kell az intéze­tet ... Ez még a ráadás lehet. — Amikor ide kerültem — emlékezik — kilencen dolgoz­tunk itt. Most? ötvenen. Mind fiatalok. Itt nevelkedtek a mi intézetünkben, nincs olyasféle gond, hogy nem szokják meg az. uralkodó szellemet. Az övék. Igazgatni? Naponta egy óra. Valami mást szeretnék meg­tudni. — Prolesszor úr,... Este tíz­kor mivel foglalkozik? — Hát — oldalról néz rám — ebben a szakmában az es­ték nagyon sokszor szüksége­sek ... Készül a másnapi előadásra. Verebély professzor elvét vall­ja, aki előadás előtti napon soha nem fogadott el meghí­vást, nem ment színházba, moziba, sehová, mert készülni kell. A katedra szent, dolog, aki oda kiáll, annak tudni kell. Az előadásnak érdekesnek, sza­batosnak és lebilincselőnek kell lenni. — És amikor van rá időm — derül ki végül — muzsikát hall­gatok. Ha dolgozom, akkor is szól a zene. Arra valahogy szükségem van. A heg ed üszőt szereti halla­ni. Valamikor maga is hege­dült, de, ahogy mondta nevet­ve, a zenegépek igen nagy konkurrenciát jelentettek, hát inkább hallgatja Menuhint. —r Akarja tudni, mi a leg­csodálatosabb gyógyszer? Váratlanul ér a kérdés, ér­deklődve várom a választ. — A fizikai tevékenység. Ná­lam a sétálás. De nem ám a Kossuth Lajos utcában, hanem fölfelé a hegyre. Fölfelé, hogy egy kis munka is legyen ben­ne. Megerőltetés. — Ez a fölfelé-törekvés nem jelentheti azt, hogy a munká­ban is így kell részt venni? Hogy a mércét mindig egy kis­sé magasabbra kell állítani? — A munkában? A hozzáál­lás a legfontosabb. Megtett-e az ember mindent aznap? Elhangzott az ars poetica. Az elolvás előtti vizsgálat, aznapi életünk értékelése a fontos. No, meg az, hogy egy kis nyugtalanság maradjon ben­nünk, másnapra. Harmadnapra. Egy egész nagyszerű életre. Kampis Péter A POTE elméleti tömbje osztottak annak idején két-két embert, s útravalóul még any- nyit: próbáljatok a régi, az urán bányaüzemeinek feltárá­sában kimagasló vágathajtási rekordokat elérő Hadnagy csa­pat híréhez méltóan dolgozni. Az átszervezett brigád szeren­csés volt: azonnal bizonyítani tudott, még abban az eszten­dőben a legjobb vágathajtó csapatok közé küzdötte magát. Az elmúlt évek alatt sok-sok kilométer vágatot hajtottak ki, a szocialista brigádmozgalom valamennyi kitüntetését elérték. A legmagasabbakat többször is. Kiszámították: csak a petőczi bányaüzemben tizezer-kétszáz méter vágatot hajtottak ki, Bozó Dezső azt is, hogy a legrégebbi brigádtagokra fejenként másfél kilométer vakond-munka jut. Ök megvalósították mindannyiunk gyermekkori ólmát: az udvarban fúrt alagúton egy „más világig" fúrjuk magunkat. Mindig a „jövő” bányaüzemét építették. Amikor az l-es üzem­ben dolgoztak, a III-as feltárá­sát kezdték meg, a lll-asból a IV-es felé törtek, s most a XI. Pártkongresszus váqat ismét újabb területek feltárásának le­hetőségét teremti meg. A brigódvezető szerint azon­ban nem is a sok-sok kilomé­terért' a díj . . . Az új technikai eszközök, az új technológiák bevezetésében mindig élenjár­tak, az újítások tucatjait alkal­mazták. Régebben a gyorsvá- gathajtó brigádokat kilóra válo­gatták össze, a barábereket izmaikról, külsejükről is meg le­hetett ismerni. Nyolcvan kiló alatt aligha volt bárkinek is esélye . . . Ma inkább az ügyes­ség, az ész a döntő. Tancsa szerint a két rakodógéppel, mi- nirondó fúrógéppel, robbanó­anyagtöltő géopel, lézeres irányjelzővel inkább a fér, mint az izmok boldogulnak. Bozó és Király most végzik a bányaipari technikumot; mint panaszolják, ez nem megy úgy, mint a gyorsvágathajtás. A bá­nyamunka zajából, a párából, izmokat ernyesztő, agyat bénító melegből nehéz az iskolapadba ülni: matematikát gyúrni. Hárman kapták az Állami­díjat. Akik legrégebben együtt dolgoznak. Ha ők hárman kü- lön-külön dolgoznak, más csa­patokon próbálkoznak, talán soha nem kapták volna meg: a három harmad, s a szakvezetők csak együtt voltak képesek a munkában, önművelésben, élet­módban egyaránt példamutató brigádot kialakítani. Ők hárman — s társaik — másfél évtized alatt a legnehezebb fizikai munkában kimagasló teljesít­ményeket produkáltak. Közben arra törekedtek, hogy minél ke­vesebb legyen a bányában a fizikai munka, a technika elter­jesztésének úttörői voltak. Azért Írom ezt le másodszor, mert a három kitüntetett földművesből vált ipari munkássá. Tancsa József apja mezőgaz­dasági cseléd volt, ő maga ál­lami gazdaságban dolgozott, majd a Folyamőrségnél teljesí­tett szolgálatot, 1957-ben onnan jött az Ércbányászati Vállalat­hoz. Bozó Dezső csongrádi sze­gényparaszt gyerek, szintén ál­lami gazdaságban talált először munkát, majd egy ideig urán­várost építette, aztán a katona­ság után a bányát választotta. Király Imre szülei téglások vol­tak, ő a gépállomáson keresett először munkát. Ha 15 éve kap új gumikat a vontatójára, ma is a traktor nyergében ül. A vá­szonig lekopott cumikkal azon­ban nem akart közlekedni, oda- haqyott csapot-papot s a bá­nyához jött. . . Tancsáéknál beszélgetünk. Kifály Imre zokniban kényel­mesen felhúzza lábát a (leverő­re: látszik, hogy itthon érzi ma­gát, miként Bozó is. Mindhár­muknak kétszobás lakása van; Tancsának két lánya, Bozónak egy fia, a legfiatalabb 33 esz­tendős Királynak (talán mint Állami-díjas is a legfiatalabb) három fia. Azt remélem, Tancsa felesége nem hall bennünket: férfiak ha­mar megegyeznek, hogy a pénzt megosztják társaikkal, az asszo­nyok azonban ...? Felesleges aggodalom. A három bányász asszonya azonnal az osztozko­dásra szavazott... Átfúrják az ősmasszívumot. A XI. Pártkongresszus vágat első méterei készültek el, amikor Tancsáékról írt első riport ezzel a címmel megjelent. Geológu­sok szerint a cím nagy baki volt - az ősmasszívum a Mecsekben sokkal mélyebben van, mint ahol ők dolgoznak. Bizonyára így van. Most még egyszer le­írom: átfúrták az ősmasszívu­mot. A pénzszeretet, az önzés, az egyéni érdek sokezer éves masszív páncélját üti át a há­rom Állami-díjas embersége, amikor a pénzt megosztják ... Lombosi Jenő Mészöly Katalin operaénekes A portréírás szabályai szerint, ha énekművészt kell megrajzol­ni, alapkérdés: ki a mestere? Hiszen „edző” nélkül ez a pá­lya sem igen megy. Mészöly Katalin sok mestere közül a két évvel ezelőtti salzburgi kur­zus szakemberei számítanak legtöbbet és Kapitánffy István­ná, a budapesti konzervatórium tanárnője, aki mostanában „karbantartja” a hangját. 1968 óta van Pécsett itt kezd­te a szólistapályát. • Azóta ti­zenkét operaszerepet énekelt el. Vallja, hogy itt nőtt énekes­nővé, és azt is vallja, hogy eb­ben jelentős szerepe van a pécsi operatársulat jó alkotó légkörének és Breitner Tamás zenei igazgatónak, aki bízott benne, s már kezdetben komoly feladatokat adott neki. Külföld­re is elvitte a Pécsi Nemzeti Színház nevét: Brassóban éne­kelte a Carment, a román— magyar Trubadúr előadás tv- felvételén olaszul Azucénát, a rigai televízióban Kodály: Rossz feleség-ét hallhatták az elő­adásában és most, április 9-én Berlinben lép fel. A színpadon vérbő és perzsel. Három kiugró sikere is ilyen nő: Csupa-élet Carmen, súlyos­lelkű Azucena, sziszegő Eboli hercegnő. A legértékesebbnek Azucénát tartja: — Ha a pályám a Carmennel kezdett is felívelni, Azucena a legkedvesebb. Tulajdonképpen ezt a szerepet kaptam meg idő­ben: a hang és egyáltalán a művészi érettség dolgában a legjobbkor jött. A Carmen még nagy volt, hosszú, kicsit féltem tőle, nem tudtam, hogy bírom majd erővel, légkörrel. De a Trubadúrban már biztosabbra mentem. Szerepépítkezése? — Sosem abból indulok ki, hogy mások hogyan építik fel a Történt, hogy Hetényí Jancsi tízéves pesti srác, néha meg­várta kishúgát egy maszek ba­lettiskola előtt, mert úgy illett. A balett-tanárnő pedig nemso­kára szólt az anyukájának: „Szép szálas ez a gyerek. Most van a felvételi korban. Nem adná oda az Állami Balett- intézetbe?!” Anya és fia pici vállrándítással egyezett bele az ajánlatba és a szép szálas gye­rek most Liszt-díjas balettmű­vész. A história így persze túl egy­hangú volna, ám erre a pályá­ra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egyhangú. Először nem kapott szerepet. Ennyire szálas fiú volt. Ráadá­sul még csak tizennyolc éves. Ő lett tehát az ügyelő: nyom­kodta a gombokat, hogy mikor milyen fény kell, meg sorra színpadra szólította a töb­bieket, esetleg néha átment a színpadon, mint „valaki a tö­megből”. A prófétaság neki sem a saját hazájában sikerült, hanem Londonban, 1963-ban. A nagyszerű Vujicsics—Eck ba­lett, a „Változatok egy találko­figurát. Legfeljebb az érdekel másokban, hogy lássam: mit nem szabad. Inkább magam igyekszem felkutatni a szerep legjellemzőbb emberi vonásait. Például a Carment úgy építik fel, hogy az első pillanatban lássék: ez a végzet asszonya. Szerintem nem az, hanem kez­detben egy fiatal lány, aki imád élni, szeretni; imádja a sza­badságot, szertelen és vad, és soha nem nézi, hogy mi lesz a következménye annak, amit csi­nál. Azuoena sem démon, vagy boszorkány, ahogy igen gyak­ran megformálják, hanem egy elmondhatatlanul szerencsét­len ember. Eboli? Az már ne­hezebb volt, mert — szemben Don Carlos-szal — történelmi­leg nem hiteles figura, nem élt. De sokat olvastam hozzá, ott ez volt a megoldás. Gordonka-szép hangjára sok alt-szerep vár még. De ha már most bele kellene őt szerkeszte­ni valamilyen lexikonba, akkor azt az operaénekes-világban ritka jellemzést lehetne a neve mellé írni, hogy „Remek hang, nagyszerű színészettel”. F. D. Hetényi János balett-táncos zásra” férfi főszerepébe ugrott be —, betegség következtében volt erre szükség — és a szak­ma észrevette, hogy az eltelt három év alatt Hetényi János­ban történt valami. Utána jött a Bartók-est —, ő a Concerto férfi főszerepét táncolta —, s akkor látták: elért már egy olyan szintet, hogy igényes sze­repekben is lehet rá számítani. Nem sokkal előtte három és fél hónapig Kievben tanult tovább. Hazajött, megint egy betegség követelte beugrás: három nap alatt vette át az Eszmélés fő­szerepét. A pályaív tehát így emelkedett felfelé. Aztán lassan el is mentek néhányon az együttesből, szerepeket vett át és utána már szinte minden be­mutatóban kapott egy fősze­repet. És végül — a Faust. — Időtartamban is óriási fel­adat — mondja —, igen nehéz volt megoldani is. Egy órán át vagyok a színpadon és több partnerrel táncolok. Ez azt je­lenti, hogy állandóan váltanom kell, hiszen mindegyiknek más­más az adottsága, testkultúrája, stílusa. A megoldás a próbák során fokozatosan épült és ahogy az lenni szokott: állan­dóan változott is. Az alkotás kohója volt ez. Ha kitaláltam egy jó megoldást, azt a követ­kező jelenet esetleg megvál­toztathatta. Ha egy új gondo­latot hoztam, akkor a többit is meg kellett hozzá változtatnom, hogy egyensúlyban legyen az egész. Hát így született az eddigi legnagyobb tánc, a Faust. Más­különben Hetényi János heten­ként néhány alkalommal „tanár úrrá" változik: tanít a művészeti szakközépiskola színházi táncos tagozatán. F. D.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom