Dunántúli napló, 1975. április (32. évfolyam, 89-117. szám)

1975-04-04 / 92. szám

0OOOG©OOGOO00OO0OOOOOOOOOOO0O0OGG00OO0O0OOOOOOOO0OGG0OCt3OOO0OOOOGOGGOOOGOGGGGGOGOOOGG0OOGOGGGOGGGOOGOOGGOOOOOGCÖGOO(}GGGGGGGG< Harcaink, küzdelmeink lelkesítsék az utódokat A 30 év előtti történelmi múlt emlékeivel talál­koztam Szófia belváro­sában. Az egyik kirakatban korabeli fotók idézik a nők részvételét a háborúban, egy másikban ismert bolgár anti- Fasiszta harcosok életének fo­tódokumentumai. S a város egyik főútvonalán, a Ruszki ut­cában, a Bolgár Néphadsereg központi tisztiházának díszes kőkerítésén — egykor ez az épület is a cári rezidenciához tartozott — a nagy háború eseményeiről összeállított tab­lósor. Az első tabló első képe egy vékonyarcú, keménytekin­tetű férfit ábrázol, akinek fe­jén helykén félrecsapva ül a tányérsapka: Vladimir Sztojcsev altábornagy, az I. bolgár had­sereg ma már legendás hírű parancsnoka. A mellette levő képen egy katonavonat, rajta a hevenyészett felirat: Előre, Berlinig! A tábornok maga a megtes­tesült történelem, azon kevés élők egyike, aki szervezője és irányítója volt az 1944. szeptem­ber 9-i felkelésnek, s aki a fasizmus ellen hadrakelt bolgár hadsereget vezette. Bárkivel is beszéltem róla rövid szófiai utamon, nagy szeretettel szóltak személyéről. Ügy, ahogy arról az emberről szokás beszélni, aki igen közel áll a nép szívé­hez. Mégsem mondanám, hogy lénye a megállapodott mítosz. A nyugalmazott vezérezredes ma is képviselő (a megbeszélt napon is azért nem fogadha­tott, mert éppen a bolgár nem­zetgyűlés ülésszakán vett részt) és köztiszteletben álló elnöke a Bolgár Olimpiai Bizottság­nak, tagja a Nemzetközi Olim­piai Bizottságnak. Mint régi, nagyhírű lovassportoló, ma is rendszeresen lovagol, bár a kö­zelmúltban sajnálatos baleset érte. Lova bukott, lovasát maga alá temette, s a tábornok a lábát törte. A nehezén már túl van és nagyon bizakodik, hogy április végén ismét lovon ülhet. 82 esztendős, de nem aggastyán ... Egy Marin Drinov utcai villá­ban, a BOB székházában fo­gad. Az elnöki szoba különös figyelmet érdemel, hiszen falain olyan felbecsülhetetlen értékű dokumentumok vannak, ame­lyekkel csak a hozzá hasonló jelentőségű emberek dicseked­hetnek. Egy fénykép ragadja meg mindenekelőtt a figyelme­met. Levelezőlapnyi csupán, mégis maga a történelem. Az 1945. június 24-i moszkvai győ­zelmi díszszemlén készült, s a III. Ukrán Front parancsnoki karát mutatja kivont karddal vonulni a Vörös téren. A tábor­noki sor szélén a helykén félre­csapott tányérsapkás, alacsony kép mellett egy bekeretezett férfi: Sztojcsev tábornok. A kép mellett egy bekeretezett különlenyomat az 1945 március végi, április eleji hadparan­csokról, amelyeket Sztálin fő- parancsnok írt alá, s amelyek a magyar föld felszabadításá­ban hatalmas véráldozatokkal küzdő bolgár hadsereg — és parancsnoka — történelmi ér­demeit méltatják . . . Aztán a béke csodálatos dokumentu­mai. Egy fotó, amely Sztojcse- vet a feledhetetlen baráttal Georgi Dimitrovval ábrázolja, s a szoba főhelyén egyszerű keretben néhány sor, Dimitrov kezeírása . .. Sztojcsev vezérezredes egy kis puffra ereszkedik le, keze- ügyében a botja, amivel — ne­vetve mondja — másodszor tanul járni. Egyszerű barna öl­tönyt visel élénk sárga nyak­kendővel, amelyen az olimpiai karikák jelentik az egyetlen díszt, no, és azt, hogy vendég­látóm ma hivatalos minőségben van a BOB székházában. A beszélgetés egy még frissen élő magyaror­szági emlékkel kezdő­dik. A tábornok Dobi Istvánt idézi, akitől annakidején magas magyar kitüntetést vett át, s akit ő a 44-es bolgár felkelés egyik kimagasló vezetőjéhez, Dobriter Pesevhez hasonlít. Az­tán felteszem az első kérdést, amit saját történelmünk fáj­dalmas emléke sugall: — Német megszállás köze­pette, hogyan maradhatott tá­vol Bulgária a Szovjetunió el­leni háborútól? — A bolgár kommunisták és más hazafiak harca abban az időben nemcsak a háború, ha­nem maga a cárizmus ellen is irányult, s ez tudtára adta az ország akkori urainak, hogy nem lesz ember, aki a Szovjet­unió ellen menjen — emléke­zik vissza a tábornok azokra az évekre, amikor Hitlerék Európa népeit egy rettenetes „keresztesháborúba" hajszol­ták. — A mi kapcsolatunk egyébként is más a Szovjetunió­val, mint más népeké. A mi népünk soha nem felejti el, hogy orosz segítséggel szaba­dult fel a sokévszázados török elnyomás alól közel egy év­századdal ezelőtt. A Szovjet­uniót nemcsak azért szeretjük és tiszteljük, mert kommunisták vagyunk... — 1941-ben a Bolgár Kom­munista Párt harca nyílt fegy­veres harccá vált, aminek leg­fontosabb következményeként egyetlen bolgár sem emelt fegyvert a Szovjetunió ellen. Borisz cár elég intelligens em­ber volt ahhoz, hogy megértse: ezt a népet képtelen háborúba vinni. 1943-ban bekövetkezett halál. Ezt én nem hiszem, hi­— Hitler egyre erőszakosabb követelődzése váltotta ki. Lát­ta, hogy nincs kiút. Akkoriban azt mondták, Hitler ölette meg, hiszen a vezéri főhadiszálláson tett látogatása után érte a halál. Ezt én nem hiszem, hi­szen Hitler tudta, hogy Borisz- nál jobb embere nincs Bulgá­riában. — Kérem, beszéljen a szep­tember 9-i felkelés előzményei­ről. — A legkorábbi előzménye az 1923-as antifasiszta felke­lés volt, amit a hadsereg ke­gyetlenül vérbe tudott fojtani. A következő — 1934. május 9-i — felkelésben már magam is részt vettem. Vladimir Sztojcsev az akadé­miát kiváló eredménnyel elvég­zett fiatal tiszt előtt nyitva állt az érvényesülés útja. Köztársa­sági érzelmeit a családjából hozta magával, a dinasztiáról jól tudta, hogy az nem egyéb, mint a németek keze a bolgár nép fölött, amelynek feladata egy Nagy-Bulgária álmának szövögetésével megakadályoz­ni a balkáni népek barátsá­gát, testvériségét. A fiatal tiszt így is katonai attasé lehetett Párizsban, majd Londonban. Onnan hazatérve, vett részt a 34-es eseményekben. — Kézbe akrtuk venni a cári hadsereget, s megdönteni a cárizmust. Zlatev tábornok, a mozgalom vezetője azonban a hadügyi tárca reményében hoz­zásegítette a cárt a puccs meghiúsításához. Zlatev minisz­ter lett, a puccskísérletben résztvevő tiszteket pedig elbo­csátották a hadseregből, letar­tóztatták, majd internálták őket. Engem is . . . Egy évtized múlva már tudtuk: a kommunisták nél­kül nem lehet megszerezni a hatalmat. A szeptemberi felke­lést már ők irányították. — A katonai vezetők Tarpe- sev, Tosev, Trandafilov volt és — szerényen fűzi hozzá — ma­gam is közéjük tartoztam. Min­den simán ment. . . Ellenállás nélkül került a kezünkbe a pos­ta, a telefonközpont, a hadügy­minisztériumból pedig Marinov miniszter Tosev és Trandafilov utasítása szerint szólította fel a hadsereget a teljes átállásra. Sikerült elkerülni a vérontást és még az éjjel megkezdte mun­káját az új forradalmi kormány. — Ezekután hogyan bontako­zott ki a németekkel való szem­befordulás? — Amikor a Szovjet Hadse­reg bolgár földre lépett, népünk oly nagy szeretettel fogadta, hogy nem volt szükség semmi propagandára a hadüzenethez. A tábornoki kinevezéseket már a felkelés éjjelén megkaptuk, s nyomban hozzáláthattunk a hadsereg szervezéséhez. Szep­tember 10-én volt a hadüzenet, s azt a feladatot kaptuk, hogy a Görögországból visszavonuló németek útját elvágjuk. Ez a jugoszláv partizánokkal közösen vívott harcban sikerült is. Ez­zel a fasizmus ellen vívott há­borúnk első szakasza végétért. Az akkori első elgondolás az volt, hogy nem is megyünk to­vább. Én azonban az első pil­lanattól nem is gondoltam erre. Szeptember 10-én kiadott pa­rancsom is a végső győzelemre buzdította katonáinkat, s azzal fejeztem be, hogy: „Előre Ber­linig I . . .” — Mik voltak a magyaror­szági felszabadító harcokban való részvétel előzményei? — Az új kormány a háború folytatása mellett döntött, s 1944 novemberében engem ért a megtiszteltetés, hogy Újvidék térségében megszervezzem pa­rancsnokként az I. Bolgár Had­sereget. A sereg december 3-án már együtt volt, s csatlakozott a 3. Ukrán Fronthoz. 160 ezer emberünk volt... Januárban in­dultunk Magyarország felé, s az I. jugoszláv hadsereggel vállvetve küzdöttük át magun­kat a még német kézen lévő területeken, majd februárban foglaltuk el a Dráva északi partján kijelölt védelmi sza­kaszt Jobb oldalunkon a Sa- rohin vezette 57. szovjet hadse­reg, bal oldalunkon a Koszta Nadj vezette jugoszláv hadse­reg A mi szakaszunk Dráva- szabolcstól Barcsig terjedt. — A március 6-i német of- lenzíva nem érte Önöket várat­legyőzhetetlenek van, de gyakorlatilag ma is ak­tív, mert jelenleg is a területi védöerők parancsnoka. De egyébként is mindig talál mun­kát. Elkészült és kiadásra vár emlékiratainak első, nyolcszáz lapos kötete. Az egykori ese­mények felidézése a hadvezér számára a legkevésbé sem ma­gamutogatás: az emlékiratok végső célja mindennek az újra­gondolása, rendszerezése, hig­gadt fővel való elemzése. — Miben látja tábornok elv­társ, most, három évtizeddel a fasizmus teljes veresége után, Jugoszlávia ' népei eredmé­nyes harcának titkát? Mi adott erőt ezreknek, tízezreknek azokban a súlyos években, ami­kor úgy tűnt, nincs hatalom, mely útját tudja állni a fasiz­musnak? — Azzal szeretném kezdeni, hogy már 1942-től mindig vol­tak Jugoszláviában felszabadí­tott területek, tehát olyan terü­letek, ahol nyíltan és magasan lobogott a győzelem eszméjé­nek lángja. Kialakultak ezek­ben a körzetekben a helyi nép­hatalmi szervek, a pártszerve­zetek, az ifjúkommunista szer­vezetek. Voltak körzetek, ahol jelen voltak ugyan a megszál­lók, de jelen voltunk mi is. Ahol fegyveres egységeink voltak, ptt azonnal kiépült a néphatalom is. És a lakosság mihozzánk fordult, bármilyen ügye volt, szinte tudomást se véve a meg­szállókról. Az ilyen falvakban nem éjszakázhatott nyugodtan az ellenség. Igen nagy jelentő­sége volt a népfelszabadító há­ború győzelme szempontjából annak a ténynek, hogy a párt kezdettől fogva központilag szervezte akcióinkat, s létezett központi katonai parancsnok­ság is. Amikor létrejött a regu­láris hadsereg, már félmillió emberünk állt fegyverben. Har­caink és sikereink bebizonyítot­ták, hogy a korszerűbb fegyve­rek, a hadigépek óriási töme­ge sem képes legyőzni azokat a népeket, melyek szabadsá­gukért, függetlenségükért küz­denek. Amikor 1944-ben az an­golok megkezdték olaszországi hadműveleteiket, s már a mi hadseregünk is egy szervezett állam hadserege volt, létrejött az antifasiszta erők egységes és hatalmas frontja, mely az Adriai-tengertől a Balti-tenge­rig húzódott. A Szovjetunió II. és III. Ukrán Frontja mellett Délkelet-Európában a bolgár, a jugoszláv hadseregek, a ro­mán hadsereg, s az ebben a térségben élő népek valameny- nyiének legjobbjai harcoltak a fasizmus erői ellen. Ez volt a sikerek titka. Az a tény, hogy a mi oldalunkon volt az igazság, s az, hogy sikerült létrehozni az antifasiszta erők széles koalí­cióját.- Háborús érdemeiért ön elnyerte a Néphős címet. Meg­kapta a Bátorságért Érdemrep- det, a Testvériség és Egység, valamint a Néplelszabaditás Érdemérmet. A Szovjetunió a Kutuzov Érdemrenddel tüntette ki. És 1970-ben, hazánk felsza­badulásának 25. évfordulóján, a Magyar Népköztársaság kor­mányától megkapta a Vörös Zászló Érdemrendet. Ez a kitüntetés a fasizmus egy kér­lelhetetlen ellenségének és a magyarság egy igaz barátjá­nak szólt. Kérem, beszéljen befejezésül magyarországi él­ményeiről, a magyarokkal való kapcsolatairól. — A Petőfi-brigáddal kell kezdenem. Tagjai közül sokan, nagyon sokan vesztették életü­ket a háború utolsó hónapjai­ban vívott kegyetlen csatákban. De beszélhetnék azokról a pé­csi, illetve Pécs környéki bá­nyászokról is, akik Pécsre való bevonulásunk után megkeres­tek, hogy fegyvert kérjenek. Többségüket nem fegyvereztük fel, mert ekkor már tudtuk: lesz demokratikus magyar hadsereg, de a tény, hogy jelentkeztek, történelmi jelentőségű. Amikor, 1970-ben, huszonöt év után, Magyarországon jártam, s le­hetővé tették számomra, hogy bejárjam egykori harcaink út­vonalát, látogatást tegyek üze­mekben, gyárakban — szívet melegítő élményben volt ré­szem. Gyönyörű volt minden, Kamenjar — mint partizántábornok, 1944 telén. És ma... amit láttam. Egyetlen egy do­log volt, amit szóvá kellett ten­nem, mert nem értettem vele egyet. Egy katonai alakulatnál voltunk vendégségben. A pa­rancsnok jelentést tett az egy­ség helyzetéről, életéről, ered­ményeiről, s közben ki tudja hányszor elmondta a jelenlevő fiatal katonák előtt: önök nél­kül, felszabadítóink nélkül nem lenne Magyarország ... Nem, mondtam, ez így túlzás, bará­taim. Magyarország akkor is lenne. Magyarországnak óriási tradíciói vannak. Magyaror­szágnak nagyszerű forradalmai voltak, s olyan emberei, mint Kun Béla. És Magyarországnak Csepelje is van, csepeli mun­kások tízezreivel. Ezt a hábo­rút nem a magyar nép akarta: a magyar nép egészen mást akart, ahogy azt láttuk 1919- ben is. Horthy és bralkodo kö­re taszította ebbe a szörnyű háborúba Magyarországot - ez az igazság. Erről beszélgesse­tek, barátaim, a fiatalokkal sokszor és sokat. És ezt tudom csak mondani most is, a győ­zelem harmincadik évforduló­ján ... Békés Sándor lanul. Mi a véleménye, miért éppen a bolgár hadseregre ne­hezedett a németek legnagyobb nyomása? — Hitlert utolsó bolgár csat­lósa, Csankov úgy tájékoztatta, hogy a bolgár hadsereg kény­szerből vesz részt a szovjet had­sereg oldalán a háborúban, s az első komoly csapásra átáll, vagy megfutamodik. Hitler ezt elhitte, s úgy vélte, hogy a bol­gár hadsereg megsemmisítése után a szovjet hadsereg há­tába kerülve megnyílik számára az út Budapest felé, illetve a Balkánon rekedt haderőit visz- szavonhatja a főerőkhöz. Hitlernek ez sem sikerült, a bolgárok hősi ellenállása meg­hiúsította a tervet. 14 napig dúlt Drávaszabolcs környékén a háború utolsó heteinek egyik legnagyobb ütközete, az „Erdei ördög" fedőnevet viselő had­művelet, amelyben 1317 bolgár harcos áldozta életét hazánk szabadságáért, 3895-en sebe­sültek meg. Az ő nagyszerű helytállásuknak is köszönhető, hogy alig négy hónapos sza­badság után Baranya megye és Pécs nem került ismét német kézre. Március 6-án kezdődött, 19-én ért véget a drávai csata, amely­nek bolgár hőseire így emléke­zett utóbb Sarohin szovjet had­seregparancsnok: „Biztosak vol­tunk abban, hogy a bolgár ka­tona bátor és kitartó, a harc­ban szilárd, a nehéz pillana­tokban jó bajtárs. És nem csa­lódtunk!” Mennyivel jobban is­merte a szovjet fegyvertárs a bolgár katonákat, mint a bol­gár renegát Cankov. Március 19-én csitult el a harcizaj Drávaszabolcs környé­kén, utána Sztojcsev hadsere­ge résztvett Nagykanizsa fel­szabadításában, majd április 4-e már osztrák földön érte a bolgár harcosokat, akik nem sokkal utóbb Szlovéniában és Ausztria déli területein — a horvát usztasákkal vívott ke­mény harcok után — egyesül­tek a legendás hírű 8. brit hadsereggel. így ért véget szá­mukra a háború. Egyik utolsó kérdésem: — A háború óta felnőtt bol­gár generáció tudatában ho-. gyan él az Önök harca? — Úgy gondolom, lelkesíti a mi harcaink, küzdelmeink meg­ismerése mai fiataljainkat. A mostani 30 éves évforduló ide­jén állandóan keresnek tele­fonon, levélben és személyesen és hívnak oly sok helyre, hogy nem is tudok eleget tenni min­den meghívásnak. De ahová el­jutok, ott megható figyelmet és érdeklődést tapasztalok, hiszen amiről én beszélek nekik, az számukra már történelem ... Beszélgetésünk végefelé ezt mondja: — Nagyon sajnálom, hogy soha nem vezettem naplót. Sok minden megőrződött volna, ami­re ma már nem nagyon emlék­szem. De vannak események, amiket soha nem lehet elfelej­teni. Ilyen a moszkvai győzelmi díszszemle. Feledhetetlen emlék számomra az a látvány, amit a Lenin-mauzóleum elé vetett hit­lerista zászlók nyújtottak. Ez bennem az ellenség teljes meg­semmisítésének szimbólumaként E s miután tolmácsolom Vladimir Sztojcsev vezér- ezredesnek Baranya la­kosságának hálatelt köszöntését hazánk felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából, s külön is közelgő születésnapjára, ő így búcsúzik: — Szívélyes üdvözletemet küldöm magyar barátaimnak, azok nevében is, akik 1945 ta­vaszán résztvettek a kemény harcokban. Külön meg szeret­ném köszönni elesett bajtársaim hozzátartozói nevében a ma­gyar asszonyoknak hőseink sír­jainak a gondozását. És a búcsú: — Remélem, eljutok még Magyarországra. Nagy szeretettel várjuk! G G 0 i 0 o G G G G Hársfai István G0OGOGO00OGOO0OOOOOOOOO0OGOGOOOOOOO0OOOOOGO0OOOOOOOOOOOO0(3OOQOOOOOGOOOOOGOOOOOOOOGOOOO0OGOOO0OOOOO0OGOO00OOGOOOGG;0OG0OO0O0OOGG

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom