Dunántúli napló, 1975. április (32. évfolyam, 89-117. szám)
1975-04-04 / 92. szám
^XDGOOOOOOOGOOOOGOOGGGOOOGOOCXDOOGGOOOGGOOGOOOOOOOOOOOGGOC OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOGOOOOOOOOGGOOOOOOGOOC'OOGOOOOOOOOC M oszkva március végén ragyogó napsütésben fogadta vendégeit. Egymást követve érkeztek a turista-csoportok, telve voltak a múzeumok, a forradalmi emlékeket őrző intézmények; az áruházakban hatalmas forgalom, sétálók, nézelődők a Vörös téren, a Kalinin sugárúton, a kul- túrparkokban, a Metro állomásain. A házak falán, homlokzatain feliratok éltetik a pártot, a kommunizmust építő népet. Az emberek ünnepre készülnek: a német fasizmus feletti győzelem köszöntésére, melynek 30. évfordulójára május 9-én kerül sor. A moszkvai tv műsorában szinte minden nap látni a győzelem emlékeit felelevenítő műsort, filmet. Ezekben a napokban sokfelé hallani Moszkvában magyar szót. Hazánk felszabadulása 30. évfordulója alkalmából a külföldön rendezendő kiállításaink közül a moszkvai lesz a legnagyobb, 3500 magyar terméket mutatunk be, melyek iránt már most nagy az érdeklődés. Közös rendezésben kulturális rendezvényekre, baráti találkozókra kerül sor a veteránok és a fiatalok között. Vonaton és repülőgépen egymást követve érkeznek magyar rendezői, szervezői és résztvevői a gazdag programoknak. Elhatározták, hogy hazánk felszabadulása 30. évfordulója napján Moszkvában született első gyermeket Magyarország díszpolgárává választják, megajándékozzák és figyelemmel kísérik majd egész életének alakulását. Ezekben a március végi napokban érkeztem Moszkvába, Pécs díszpolgárát M. Sarohin vezérezredest akartam felkeresni, újra felidézve azoknak a harcoknak emlékét, melyeket az ő irányításával vívtak meg Baranya megye felszabadításáért ... A Magyar Népköztársaság Nagykövetségének moszkvai épületében a „Krasznaja Zvejz- da" 1974. szeptember 24-i számát adják a kezembe. Harmincnégy tábornok, egykori harcostárs írta alá azt a nekrológot, mely tudatja: Sarohin tábornok elhunyt. A hős, a felszabadító, Pécs város díszpolgára már nem él. Emléke azonban örökké élni fog! Erről tanúskodott az a néhány nap, melyet Moszkvában töltöttem, keresve barátait, családját, felkutatva, ami megmaradt utána. Nehéz volt percek, órák alatt megkeresni azokat, akik ismerték, akik életének utolsó éveiben gyakran együtt voltak vele. Telefonbeszélgetések a veteránok szövetségével, a Szovjet-Magyar Baráti Társaság vezetőivel, egy közeli jó ismerő- sé/el, tábornoktársával. Megtudtam ki él még, ki halt már meg régi harcostársai közül, hol temették el, hol lakott, kit találok meg családtagjai közül .. . Nevek... F.gy régi Dunántúli Napló segíti munkámat. Ebben idézte fel Sarohin vezér- ezredes, az 57. hadsereg csapatainak volt parancsnoka Baranya felszabadításának történetét. Az 57. hadsereg csapatai 1944 október végén Baja és Mohács térségében értek el a Duna keleti partjához. Feladatuk az volt, hogy átkeljenek a Dunán, annak nyugati partját elfoglalják, biztosítsák a további előrenyomulást Pécs irányába, elősegítve a III. Ukrán Front fő erőinek előretörését Székes- fehérvár, Esztergom felé, hogy a II. Ukrán Front csapataival együtt bekerítsék az ellenség Budapesten csoportosuló erőit. Pécs város felszabadítására A. N. Petrusin tábornok 10-es ejtőernyős hadosztályát és N. J. Zavjalov ezredes 32. gépesített brigádját jelölték ki, a város bekerítésére N. M. Dreyer tábornok 20-as gárdahadosztálya nyomult előre. A szovjet csapatok 1944. november 25-én Bár, Udvar, Erdőföld, Majs frontján léptek be megyénk területére, s november 29-én már megtisztították Pécs városát az ellenségtől. Győztes harcokat vívtak Siklós, Harkány, Villány, Szigetvár felszabadításáért. Ezekben a küzdelmekben vett részt L. E. Lazarjev tábornok, a 19. lövészhadosztály parancsnoka Sz. V. Kirján ezredes A díszpolgár *• •• i i * * t mokko mmsimsmmm 113. lövész hadosztálya. December 5-én az 57. hadsereg csapatai befejezték Baranya megye felszabadítását és előrenyomultak Somogy megye irányába. Sarohin tábornok egykori küzdőtársainak sora megritkult, közülük már többen nem élnek, mások hatalmas országuk különböző tájain telepedtek le. Az első út Moszkvában a Novogyevicsi temetőbe vezetett. A temető falába, a 128-as ko- lombáriumban helyezték el Sarohin tábornok hamvait. A temető bejárata előtt több csoportban gyermekek hallgatták vezetőik magyarázatait. Az ország különböző részeiből érkeztek, hogy megismerkedjenek o főváros nevezetességeivel. A Novogyevicsi kolostor arany kupolái, a kertjében lévő sírok régmúlt idők nagyjainak emlékeit idézik. A kolombárium irányába halódva ismert politikusok, költők, hadvezérek neveit olvasom a sírköveken, meg- megállok egy-egy művészi síremléknél, melyek szoborba faragva örökítették meg az oda eltemetetteket. A 128-as kolombárium a temető Moszkva folyó felőli folá- ban található. A legfelső sor szélén fehér márványtáblán arany betűk jelzik: itt őrzik M. Sarohin hamvait. 1898-1974. Hetvenhat évet élt... Újra meghódította a várost... 1970-ben, amikor fel- szabadulásunk 25. évfordulóján nálunk járt. Képek, újságcikkek, a találkozások emlékei kerülnek kezembe. Mosolygó arc. kezében az emlékplakett, előtte az asztalon o díszpolgárságot igazoló oklevél. Utcákat járva, beszélgetve. Ambrus Jenő és Horváth Lajos elvtársaknak idézi fel, mi volt itt 25 esztendővel ezelőtt. A jövőt kutatta. Érdeklődéssel nézte Pécs városfejlesztési teTveit bemutató makettet, hallgatta, milyen is lesz néhány év múlva az a város, melyet az ő csapatai szabadítottak fel, adták meg lakóinak a lehetőséget az új élethez. Levetett sapkával állt a szovjet hősök pécsi emlékműve előtt, nem szégyellte könnyeit. Amikor a katonák elhelyezték a koszorút, letérdelt, meghajtotta ősz fejét. Igen, akkor újra meghódította a várost, de már nem fegyverrel, hanem emberszereteté- vel, érdeklődésével minden után, amivel gazdagodtunk, jóságával, közvetlenségével, derűs, barátságot kötő magatartásával. Sokfelé járt akkor az országban, mindenre kíváncsi volt, hiszen 25 év után először látta viszont azokat a magyar tájakat, ahol harcolt hazánk felszabadításáért. Szeretettel, tisztelettel fogadták mindenütt ... családjának tagjai. A Barátság Háza szomszédságában élt. Úgy éreztem, hogy ez szinte jelképesen kapcsolódik életút- jához, hiszen sok barátja volt azokban az országokban, melyek felszabadításában részt- vett.. . Kolasnüj pereurok 2/10, ötödik emelet. Itt lakott 26 éven keresztül. Lánya, Natália engedett be bennünket. A dolgozószobájába ültünk le beszélgetni. Fekete ébenfa bútor. Középen kerek asztal, nagy íróasztal, üveges szekrény. Egy heverő és néhány szék. A falon képek. — Sokat beszélt erről az útról, számára felejthetetlen élményt jelentett magyarországi utazása! — így kezdődött beszélgetésem Natália Sarohiná- val moszkvai lakásukban. Amikor hozzájuk készültem, úgy igazítottak útba, hogy keressem meg a Kalinin sugárút elején a Barátság Házát, attól nem messze kell egy kis utcába befordulni, ott találom azt a házat, ahol élt, ott laknak — Az a festmény — mutat az egyikre Natália Sarohina — a háboiú végén készült, egy katonatársa festette le altá- bornagyi egyenruhájában. Még a fronton voltak, ezért nem ünneplőben készült a kép, s a háttérben egy elfoglalt város romjai láthatóak. A lénykép már vezérezredes korában, a háború után készült róla. Mindkét képről egy fiatal, energikus, fekete hajú férfi tekint le ránk. Ilyen volt harminc évvel ezelőtt... Felőliünk. A szekrényt nyitja ki vendéglátónk. — Itt őrizzük azokat az emléktárgyakat, amelyeket jugoszláviai, bulgáriai és magyarországi látogatásairól hozott. Mind nagyon kedves volt számára. Eozin Lenin-fej, siklósi kerámia ... Baranyai emlékek. Az íróasztalon lövedékek hüvelyeiből készült írókészlet. Könyvek, jegyzetek ... Natália Sarohina egy könyvet vesz elő. „Üt a Balaton felé" — ez a címe. 1966-ban jelent meg. — Apám irta. Visszaemlékezett benne a magyarországi harcokra. Az első fejezete a dunai és drávai csatákról, Baranya, Somogy felszabadításáról szól. kát mesélt nekünk Pécsről. A ról, hogy milyen szép a váró milyen nagy szeretettel fogat ták ott őt. Boldog volt, hot, odautazhatott! Rövid volt a látogatás. Els ízben járt közülünk valaki at ban a lakásban, ahol városun díszpolgára élt, dolgozol ahonnan kórházba került... Nézem a könyvet, arra gondolok, milyen jó lenne lefordítani, nálunk is megjelentetni. Sajnos, otthon már csak ez az egy darab van, a többit elajándékozta életében, barátainak, egykori harcostársainak. Talán meg tudom majd idehaza szeE miékeket kerestem c találtam. Sarohin te bornok már nem ke szöntheti velünk együtt hazán felszabadulása 30. évforduló jót. Mi azonban köszöntjük c is. Emlékeztünk rá, amikor fel avattuk a felszabadulási emlél művet, megkoszorúztuk a szo\ jet hősök sírját. Megőrizzük c tudatunkban. Olyannak, ami lyennek találkozásaink alkai mával megismertük. Városun díszpolgáraként tartjuk nyilvói továbbra is. A fal felső sorában, balról a harmadik urnahelyben falazták be Sarohin elvtárs hamvait Vendéglátónk egy aranykeretes képet vesz elő a szekrényből. Pécs város díszpolgár- sógát igazoló oklevél. — Talán ennek örült a legjobban! Amikor hazaérkezett, sokszor elővette, nézegette, majd bekeretezte. Nagyon soÚj házak, utcák, terek épül nek Pécsett. Egyszer máj' egyik viselni fogja nevét, em léktábla emlékeztet rá, hogy < késői utókor se feledje, ki voí Mihail Sarohin szovjet tábor nők... Mitzki Ervin A z újvidéki Duna-par- ton, szemben a pé- terváradi erőddel, egy tipikusan nagyvárosi bérház első emeletén lakik Marko Peri- csín. Magas, tagbaszakadt alakja, tömör, hófehér haja hol itt, hol ott tűnik fel a rohanó tömegben. Egy ember, aki nem fut, akit nem lehet kilendíteni derűs nyugalmából, öblös hangja betölti a lépcsőházat, derűt varázsol az udvaron, versenyre kel az autók zajával. Nagyon sokan ismerik, s ő mindenkit messzehangzó szóval üdvözöl. A gyerekek megrohamozzák, s megmász- szák, mint egy jóságos, szelíd hegyet; a fiatalok kíváncsisággal vegyes tisztelettel fürkészik: hát ő lenne az, tényleg? — az öregebbek pedig úgy járnak hozzá, ahogy valamennyiünkhöz visszajárnak távolodó ifjúságunk emlékei. Ez a népszerű, s minden tekintetben figyelemre méltó ember, Marko Pericsin, egy kor szimbóluma. Élete része a történelemnek. Megöregedett, civilben jár — nyugalmazott altábornagy —, másik énje azonban az, aki a partizánháború kegyetlen éveiben született, s lett népszerűvé és egyszersmind rettegetté, semmit sem öregedett. Kamenjap — ez a név mindenki előtt ismert Jugoszláviában. Nos, Kamenjar itt ül velünk szemben, eav bö'cs kiegyensúlyozott és jósegos öregember személyében, aki örömmel vállalta, hogy a fasizmus felett aratott győzelem harmincadik évfordulója alkalmából válaszoljon a magyar olvasók képviseletében feltett kérdéseinkre. Legyen hát az első kérdés e rejtélyes név — mt b U W U B ■ B II B WB A szabcidsciaukert küzdő m Kamenjar —, titkának feloldása. — Ez az ön partizán fedőneve volt, amolyan harci név. Jelentése valami ilyesféle: kő- törö, kővel dolgozó... A név és viselője elválaszthatatlanul eggyé forrt a harcok évei alatt — olyannyira, hogy sokan ma is úgy Írnak önről: general Kamenjar... De hát hogy született a név? Van-e története? én akkor hirtelen azt mondtam: ide megyünk néhányad magammal, a kőbányába. Kőmunkások vagyunk ... Hát így történt, ezóta vagyok Kamenjar... A foglyok egyébként sikerrel kijutottak, aminek igen nagy volt akkor minden tekintetben a jelentősége. — 1941-ben történt. Azt a feladatot kaptam, hogy néhó- nyad magammal vegyek részt a mitrovicai börtön politikai foglyai egy csoportjának kiszabadításában. Egészen pontosan: az volt a feladatunk, hogy álljunk készenlétben, s ha úgy fordul, fegyverrel fedezzük elvtársaink szökését. Odabent, mindent előkészítettek. Mi a hatalmas kukoricásban lapultunk, várva, mikor jön el az a bizonyos időpont. Élelmünk nem volt, már a kukoricát ettük. Akkor elhatároztam, elmegyek a legközelebbi tanyára. Leraktam a fegyvert, csak a gránátok maradtak a zsebemben. Civilben voltam, egy kopott, rongyos ember. Bemegyek a tanyára, előkerül a gazda. Az úristenit! Egy usztasa I Otthon a tanyán is viselte az usztasa-sapkát: ott virított a fején az U-betű. Azt mondja: mi kell és ki vagy? Mondom: Kenyér kellene — és munkás vagyok. Munkás? Hát persze, óvatos volt. — És — Tábornok elvtárs a kezdetkezdetétől részese volt a nép- lelszabaditó háborúnak. Egyszerű partizánból lett legendás hírű parancsnok. Hogy kezdődött? Mi volt az az élmény, mely elindította a fegyveres harc útján? — Bognár-munkás voltam a háború előtt egy egyszerű kőtár. A Fruska Gora tövében éltem egy kis faluban. A községben volt pártszervezet, méghozzá igen erős. Ennek pedig az a magyarázata, hogy volt egy ember, aki mindennek a motorja volt. Egy asztalos. Ber- naisz Károlynak hívták. Az anyja cseh volt, az apja német. Ez az ember Magyarországról tért haza, ahol részt vett Kun Béla forradalmában. Kitűnő szakmunkás volt, becsületes, köztiszteletnek örvendő ember — s ez azt eredményezte, hogy szinte az egész falu követte, azaz haladó szellemben gondolkodott. így aztán már a megszállás első napjaiban megkezdődött a szervezkedés. Én az első percektől részt vettem tényleg a harcokban; szakaszparancsnok lettem, majd századparancsnok: végigjártam a háború kegyetlen iskoláját. Amikor 1943-ban megalakult a Vajdasági Brigád, annak az élére állítottak. És 1944 márciusában, amikor elérkezett a partizánerők reguláris hadsereggé való átszervezésének ideje, a 16. hadosztály parancsnoka lettem ... — ... Mely, mint ismert, a Kosta Nadj tábornok-vezette III. hadsereg kötelékében a háború utolsó napjáig harcolt, sőt, még annál is tovább, mert 1945. május 12-én még jelentős fasiszta erőket kellett leküzdeniük. Most, harminc év után, hogyan értékeli ön az 1945-ös év tragikus eseményeit, melyek oly nagy áldozatokat követeltek Jugoszlávia, illetve Magyar- ország területén? — A német fasiszták elkeseredetten, áldozatokat nem kímélve próbálták megvetni a lábukat Európának ezen a részén. Politikai, katonai és gazdasági okok egyaránt közrejátszottak ebben. A csatlós államok sorra elszakadtak Hitlertől, Magyarország megtartása így hát döntő jelentőségű volt számukra. Nem mondhaPak le a magyar olajról sem. Katonai vonatkozásban a végsőkig való kitartásra kényszerültek az úgynevezett E hadseregcsoportjuk visszavonása érdekében, ez a csoportosítás ugyanis lent rekedt a Balkánon. A sz legszorosabb értelmében vé áztatott itt minden darabki földet. A 16. hadosztály rés vett a bolmáni harcokban, i Dráva menti küzdelemben, hog aztán Dél-Ausztria területéi fejezze be a háborút, 1945. má jus 20-án. A hadosztály köte lékében harcolt a Petőfi Sán dór zászlóalj is, mely a drávc átkelés után, 1944. decembe 31-én magyar területen, Csány oszrá községben, alakult dán dórrá, négy magyar nemze tiségű alegység összevonása illetve a magyar területen je lentkező önkéntesek felfegyver zése révén. És itt szeretnél megemlékezni harcainknak ar ról az időszakáról, melyet ma gyár földön éltünk át. 1944 december elején érkeztünl Beremendre, illetve Siklósra majd egy nappal később Pécsre. A németeket üldözve léptük át a határt, s a magya lakosság megértéssel fogadót bennünket. Fiatal hadseret volt a miénk, nagyon sok prob lémával. Nem volt megoldvr ilyen nagy távolságokra a szál lítás, az élelmezés, nehézsége két okozott a sebesültek gon dozáca. Nem nélkülözhettük te hát a lakosság támogatását És mondhatom, ugyanezt a se gítséget megkaptuk Magyar- országon, mint itthon... Marko Pericsin-Kamenjar altábornagy tíz éve nyugdíjban DOOOGOGOOGOOOOOGOOOGOGGOOC'íSGOGOOGGOOOOOOOOOGOOOOOOGOOOOOGOOOGGOOOOOGGOGOOOOOOOOOOG.OOOGOOGOGOOGí;
