Dunántúli napló, 1975. február (32. évfolyam, 31-58. szám)
1975-02-01 / 31. szám
Tischler Ferenc rajza. LOVÁSZ PÁL A süketség gyolcsa Szavak sebeznek, hangok hasogatnak, ajak mozog, a súly zuhan, vas, csont reped Körötted itt, vagy távol, távolabb: nem érik más, csak zűrzavar Gyengéd süketség, hozd hát gyolcsodat, pályáid lejem két oldalát, legyek bohókás félrekérdező: a rosszra mindig csak jót felelő HALLER GÁBOR Csendesen megszerettelek Mint amikor a nyugtalan éj után feldereng a fény, s a Nap pirosra megkékiti a fekete eget úgy melengeti szivemet a kósza érzés: csendesen megszerettelek. Mint ahogyan a hajnali harmat is tisztára mossa, friss iriatával felébreszti a szunnyadó füveket, úgy nyilallik agyamba a felismerés ize: csendesen megszerettelek. Mint ahogy az ébredő csalogányok Napot köszöntő éneke feltöri a csend átlátszó, gömbölyű kristályát úgy árad szét bennem a végtelen öröm: csendesen megszerettelek. Fábiánné balkezében mereven tartotta a levelet jobbkezével a térdére vett, nyitott táskájában motozott.- Mindjárt... mindjárt elolvasom — mondta, csak a szemüvegemet ... Gyakorlottan nyúlt a táska egyik sarkába, de mert ott nem találta, amit keresett, fokozódó nyugtalansággal, s két kézzel kutatott a rekeszekben.- Csak nem hagytam otthon? — felemelte a fejét és kicsit zavartan mosolygott ró barátnőjére. - Rossz érzés, ha nincs velem . . . egészen megbénít, mintha a látásomat veszítettem volna el . . . Pedig mennyire szeretném elolvasni a Pista levelét. A táska fölé hajolt és most már ideges kapkodással túrt a kulcsok, fésűk, szépítőszerek, apró kis tárgyak közé. — Hagyd már abba! Ha nincs, hát nincs! — szólalt meg fojtott ingerültséggel az ura. — Nem olyan fontos, majd Anni felolvassa nekünk, mit írt a fia. Igaz? — Persze, persze! — helyeselt gyorsan, udvarias készséggel a háziasszony. — Előbb is eszembe juthatott volna. Persze, hogy felolvasom. Szabad, Mártám? „Drága szüleim! Már két napja, hogy megérkeztem. Ne haragudjatok, amiért csak most ültem le az asztalhoz, hogy írjak nektek, de annyi új benyomás ...” Fábián, míg a levél szövegét hallgatta, a feleségére nézett, aki változatlanul úgy ült, mint abban a pillanatban, amikor ő rászólt, hogy hagyja abba a szemüvege keresését. „Ha hátradőlne, árnyék vetődne rá, s nem látszanának annyira az apró ráncok a szeme körül — gondolta a férfi. — Meg a nyakán sem. Miért nem ügyel erre?" Az asszony ebben a pillanatban megrándult. A merev, kutató tekintet megzavarta, mintha valaki, egy idegen rányitott volna fürdés, vagy vétkezés közben, s hideg, kegyetlenül bíráló szemmel méregetné tetőtől-talpig, önkéntelenül a hajához nyúlt, és ellenőrző tenyérrel megérintette, eligazgatta a halántékánál és hátul, a tarkója fölött. „ ... mert csak most örülök igazán ennek a kiküldetésnek” — dongott Anni hangja a füle körül. „A képzelet mindig mást mutat az embernek, mint a valóság. Most nemcsak a szakmai lehetőségekre utalok, más, szubjektív vonatkozásban is annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki.. Bihari Klára A szemüve „Milyen szép volt" — gondolta Fábián. Az imént rajtakapotton elfordult a feleségétől, de most a hang, amire csak udvariasságból figyelt, s ami éppen azt mondta, hogy „más, szubjektív vonatkozásban is annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki” ismét az asz- szony felé húzta a pillantását. Az most már hátradőlt, testével még kissé hátrább is tolta a fotelt, mintha el akarna merülni a ráboruló árnyékban, amiből csak a szőkesége fénylett elő. „Milyen szép volt. Milyen nagyon szép volt” — gondolta az ura. Nem elérzékenyülten, inkább keserűen és haraggal, mint aki éppen az elmúlt ép és hibátlan szépség elmúlása miatt érzi becsapottnak magát. Akkor régen a haját még nem kellett festeni és a szemealja sem volt ráncos és nem bugy- gyant meg árnyékosán. „Annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki ...” — A szavak ott motoszkáltak emlékezetében a tovább olvasott szöveg és tudatának felszíne alatt. „Mi tárulhat még fel és mi nyílhat ki?” — gondolta. A keserűség a múlt mélyéből érkező másfajta érzéssel párosult, ami, mintegy orvul kilőtt nyíl szúrt szívébe. A mérge elviselhetetlenül édes volt, egy pillanatra átsajdtilt testén-lelkén. Igen, a fiatalság lehetőségei... A keresés, várakozás, az új kinyilatkoztatás öröme, a tünékeny boldogság és boldogtalanság. Ez már nincs és nem is lesz többé. Megint a feleségére nézett és megint haraggal, mint aki tulajdon eltorzított arcvonásait szemléli egy-egy repedésekkel átszántott, makacsul előtte álló, s már el nem távolítható tükörben. Csakugyan nem távolítható el? Talán. De mennyi minden köti hová, mennyi szál szakadna ki vele élete gyökérzetéből! Bolondság és bűn erre még, gondolni is. Mi maradna meg őbelőle egy ilyen csonkuló műtét után? Elfogta a jeges rémület. Nem is a válás felködlő lehetősége ijesztette meg, hanem az a bizonyosság, hogy tönkremenne bele. De ha nem, akkor is csak öreg, kihasználásra való figura lenne egy friss érzelmeket és cselekvő testet kereső fiatal nő szemében, múlt és jövő, sőt jelen nélkül. Hiszen nem lehetne megismételni a volt érzéseket és kábulatokat. És fel lehetne még újra lobbantam a hajdan volt emberi reményeket? Igazán és valójában nem. És éppen ez az, aminek a tudata és súlya ... „Úgy érzem több leszek, helyesebben csak ezután leszek igazán én, ezután teljesedik ki az egyéniségem és az életem." „Ezután teljesedik ki.. ." Az asszony végighúzta ujjait az arcán. Könnyedén és óvatosan, hogy lehetőleg ne érintse a horpadásokat, s mindazt, amit megváltozottnak érzett, s amit akarata és rémülete ellenére szüntelenül alakított az idő. -Alig észrevehetően, mint amikor egy ház falát téglánként hordja el, bontja le a könyörtelen, alattomos ellenség. Kiteljesedés! Hiszen már meg volt, már része volt benne a győzelem, a „mindig így marad” nagyszerű és sírnivalóan ostoba kísérőzenéjével. De akkor, amikor ez a diadal áthatotta, még nem nyíltak meg belül a múlandóság, a pusztulás előérzetének mélységei, amelyeknek partján olykor olyan fagyasztó végleges magányban'szédeleg mintha senkije sem lenne és nem is lett volna sohasem. Az urára pillantott, a tiltott cselekedetek borzongásával. S tudta, azért így, mert a magánynak ez az érzése nem vallható be, még a tekintetével sem közölhető. S önmagának sem mondhatja meg világosan. Ez azt jelentené, hogy minden erőfeszítés hiábavaló volt az eltelt, közös évtizedek alatt, az élet végső szakaszát egyedül kell végigcsinálni, akar hajdan a születést, és majd egyszer a halált. Nem, nem! Át kell ugrani a mélységeken, s nem engedni a vacogtató vonzásnak, a tehetetlenné tévő, erőt, életvágyat megsemmisítő szédületnek. — Felesleges volt olyan sokáig keresni a szemüvegedet — mondta Fábián, amikor már odalenn az utcán karonfogva mentek az autóbusz-megálló felé. Hangján ismét átütött a fojtott ingerültség. — Miért? Miért? — kérdezte az asszony, ösztöneivel már régen tudta a választ, s a szíve megrándult. — Az a lázas kutatás a táskádban . .. Miért kellett azt Anniéknak látni, hogy . . . — Hogy már nem tudok szemüveg nélkül.,. De hiszen legalább tizenöt éve, hogy azzal olvasok... És te most kezded restellni... Mert ez annak a jele számodra, hogy én már... — Bolondság! Hogy restelleném ... — mondta mesterkélt nevetéssel, zavartan az ura. — De igen, igen. Ezt így még soha . .. A hangja elfulladt. Nemcsak a szája fehéredett el és kezdett reszketni, hanem a lelke is. Miféle, összetartozásukat és közös életüket szaggató, om- lasztó foyamat lehet az, miféle reménytelen, de kínzó vágy másfajta emberi lehetőségek után, ami ezt a dúlt, elnyomhatatlan miértet még az utcán is kimondatta az urával! Karja kicsúszott a férfi karja alól. — Hát mit képzelsz, te az vagy, olyan vagy, amilyen voltál? A hajad ritkulása, a ráncaid, a szemed, szád sarkában a nyakadon, a két kezeden ... A*ok csak a tükörben és csak a magad számára láthatók? Az állad alatt megereszkedett bőr... a tartásod változása ... Az egész világon egyedül csak én tudom letörölni rólad a kopás szaporodó jeleit, mert egyedül az én szemem lát annak és olyannak mégis, mint... Vagy talán éppen ez fáj neked, éppen ez a baj? — Ne haragudj — szólalt meg az ura és mintha roppant távolságon nyúlt volna át, megfogta a felesége könyökét — én csak azért... mert hiú vagyok rád. És nem akarom, hogy mások ... Némán várakoztak a megállónál és némán szálltak fel a befutó autóbuszra. Már nem kaptak ülőhelyet. A peronon álltak, velük szemben fiatal, szinte gyermeki párocska kapaszkodott össze. — Ezek még előtte vannak mindennek — ötlött fel az asz- szonyban. — Még csak ezután kezdődik el számukra mindaz, ami .. . Az urára nézett, mert magán érezte a tekintetét. Mindketten tudták, hogy a párocska ugyanazt a gondolatot juttatta eszükbe. És egyszerre fordultak félre, mintha valami szégyenletes és titkolnivaló dolgot próbálnának elrejteni egymás elől. O tven éves volt. Rügyező, késői kamasztavaszom idején. Budapest. Egyetem, üres zseb, üres gyomor, semmi hajlék. Apám, törpe patika törpe gazdája, a beiratás költségeit bírja csak, rám bízza a többit. Tehát: reggel klubot takarítok, délben valamelyik menzán ebédet kunyerálok, este ... Mi is volt este? Éjjeli menedékem kevés luxust kínált. Szék, sőt mosdótól sem volt benne. „Lakásom” legszebb része a Nagy Nemzeti Park: Kispest gödrös pereme, a törmelék és szeméthalmok díszletével, ahol gyomnövények közt vitt a gyalogút a kis akácos szélén. De sok kóborkutya-sorsot rekesztett ki errefelé az életből a nyomorúság! Csak engem nem. Mert az égi hatalmak hajlandóságából, esténként álommezőkre szánhattam. Néhány órára enyém lett a valótlanság villogó viálga, a festett szenvedélyek papírpalotája. A Színház! Még élt Blaha Lujza és Hevesi Sándor ebben az időben készülődött a Shakespeare ciklusra a Nemzetiben. Minden porci- kámmal látni, élvezni akartam ezt a ritka produkciót, s mert még a kakasülőre sem volt pénzem, egy jópajtásom segítségével statisztának jelentkeztem Rádai Dénes rendezőnél. Ott ténferegtem — sokszor hiába — az öltözők előtt, hátha dobnak rám egy rongyos kosztümöt. Ez eleinte bizony ritkán sikerült, de a fene egye meg, kell, hogy legyen a jószándéknak és a nyomorúságnak is védőangyala! Makacs elszántságom meghozta az áhított látomást: az egyik színházi szabónak egyszeriben angyalszárnya nőtt. Belém- botlott és jól megnézett. Talán azt nézte ki belőlem, hogy tudok hallgatni, talán azt, hogy inkább megérdemlem, mint más, a lelkességem imponált-e neki, vagy csak vaktában mutatott rám: — Na, jöjjön velem! A szabóműhely diszkrét ablakmélyedésében tudtomra adta, hogy szívesen foglalkoztat, mint statisztát, ha némi viszontszíves- séggel honorálom a jóindulatát. Ez pedig annyi csak, hogy amikor színpadi jelenéseimnek vége s felveszem a statiszta díjat, bemondom a pénztárosnak, hogy kisegítő szabó is vagyok. Erre a kisegítő járandóságát is megkapom, amelyet azonnal átadok a már ott röpködő őrangyalnak. Kis pecsétes cetlit is kaptam igazolásul. Egyébre nem volt szükség. Még aznap este megjátszottuk ezt a mi kis különszámunkat. Simábban ment, mint hittem, győztem tátogni utána. Ettől kezdve, minden olyan darabban, ahol statisztára, pontosabban: külső, kisegítő némaszereplőre volt szükség, jelmezhez jutottam. Élményhez és pénzhez. Na, nem sok pénzhez, mert a Nemzeti ugyancsak smucigul honorálta a népség-katonaság művészi hozzájárulását a honi színházkultúra nagy ügyéhez. Mindenesetre, mire a Shakespeare-ciklusra sor került, benne voltam a stábban, a mulattató és végtelenül változatos élhetetlen életben, ahová nemcsak szívem vágya, de életkörülményeim is szólítottak. Végre kiléphettem nyomorúságos kis életemből (Csak néhány órára, igaz, de mit se tesz) szemet tágító, szívet dobbantó, új örömökbe. Olyanokba, amikről fogalma sincs a címszereplő öreg Lear királynak, akit lélegzetem visszafojtva figyeltem és bámultam a nyitott díszletek közül. a régi, benfentes statiszták (asztalos- és henteslegények, fo- gásztanoncok és egyetemisták) irigyen és ferde szemmel néztek rám, ha a legjobb ruhákban vonultam köztük, mert tudták, hogy a mutatósabb jelmezzel előkelőbb szerep is jár. Az ilyen kiemelt pofa a néma, vagy hangoskodó tömeg első sorában állt, ágált vagy rázta az öklét a színpadon. Szabályba nem foglalt, íratlan ranglétrája volt a statisztaságnak. Meg kellett azt szolgálni, hogy például a Tragédia athéni jelenetében, Miltiadész kíséretének harmadik vagy második párjaként vonulhasson be a színpadra valaki. S micsoda kitüntetésnek számított, ha közvetlenül a marathoni győző mögött haladt, mint fegyverhordozó, a nagy görög hadvezér pajzsával vagy pláne acéltarajos sisakjával a karján, hogy aztán a végszóra: — lm elbocsátlak, bajnok társaim, kiérdemlétek a háztűz nyugalmát — — megdicsőült hátra-arc-cal kivonuljon a kulisszák közé. Milyen jól jött, ha a király-drámák végső csatáiban a leg- elébb lenyilazott vitéz lehettem s kihengeredve a színpadról, elsőnek rohanhattam Szatyi (Szathmáry) bácsihoz, hogy a gázsit felmarkolva, még tíz óra előtt hazaérjek s megtakarítsam a házmester-pénzt. Szívesen feláldoztam a délelőtti kémiaórákat, hogy kriksz- kraksz képletek helyett a próbákra siessek, ahol a színdarab született, betűből életté vált, szemem láttára, fülem hallatára, a kiválasztottak ritka gyönyörűségére. Vezérürüvé nőttem a statisztáló nyájban. Most már számontartottak s az egyik délelőtt megpillantottam saját nevemet is — az akadémiai növendékek után — a próba- kiíráson. Ott volt, semmi kétség, fehéren a feketével s a becses nevem mellett a két betű, az i. n. — idegen néma. Ott volt, a színészbejáró előterében, jobbra, a fali hirdetőtáblán. Mintha most is látnám. Kolosszális kitüntetés! Annyit jelentett, hogy szinte A próba volt az igazi élmény. Például Pethes Imrével; a Cyrano s velem a tömeg. A statisztéria nem is volt látható, mert a fal túlsó felén kellett zajongani, s egyik öreg színész borízű kakaskukorékolását aláfesteni. (Mint reménykedtem akkor, hogy a láthatatlan kakas egyszer majd én leszek! A rendező figyelmeztetett mindenkit, hogy a nézőtéren a legkritikusabb öreg színházi rókák, igényes törzsvendégek fognak ülni, akik a darab szárnyaló szövegét kívülről tudják. Kivált az orr-monológot. Nem lehet kisiklás tehát egy milliméternyi, egyetlen betűnyi sem. Márkus Emília Kaméliás hölgyére nem emlékszem tisztán, de az „Ellák”-ra már inkább. Az Attila halála előtti percekre és még élesebben arra a jelenetre, amikor hatan visszük a koporsót. Benne gömbölyű fadarab (a hun király feje) s belenyomva a Baranyai Aurél négyélű fekete posztósüveg, a peremekben piros és fehér bőrfonattal. Vígan vittük a könnyű tákolmányt, szinte lengén, amikor besűvített az ügyelő a kulisszák közül: „Rogyadozni, te marha” (Hát persze, az érckoporsó . . .) Legmélyebben a „Balatoni rege” két próbája maradt meg bennem. Herczeg Ferenc darabjában Petheő Attila alakította Mátyás királyt és talán Cs. Aczél Ilona a badacsonyi úrnőt. Az egyik próbán a szerző és Hfevesi, a direktor is megjelent. Ez a délelőtt kinyilatkoztatás volt számomra. Hát így megy? Ilyen is van? A színműírónak, a rendező-igazgatónak, az érintett szereplő művésznek, de még a segédrendezőnek is külön véleménye volt egy-egy fontosabb jelenet beállításáról, aminek elemzése, összehangolása, kipróbálása, többszöri ismétlése félórákat is igénybe vett. Hiszen nem engedhetett igazából, elképzeléseiből, a színpad törvényeiből, egyéniségéből egyik sem. Nem volt könnyű közös nevezőre jutni. Még mi, akik, egyelőre kívül állva, figyeltük vagy úntuk, esetleg a pokolba kívántuk a feleslegesnek tartott, sokszor szenvedélyes véleménycserét, még mi is beleizzadtunk ezekbe a párbajokba. Élveztük a nagyok árnyékát. És a nagy jelenetet: Mátyás király álruhában, mindössze néhány főnyi kísérettel, találkára siet a badacsonyi udvarházban élő csinos özvegyhez, egy titkos alagútban. A király gáláns kalandot remél, az asszony mindkettejük jó hírnevét és méltóságát akarja megőrizni. Ezért hangos, ünnepi fogadtatást rendez Mátyás tiszteletére, aki természetesen mit se sejt, fogalma sincs arról, mi várja. Jön híveivel a sötét alagútban, melynek szájában, egy óriási gyepes térségen, türelmetlenül topog már a némaságra parancsolt tömeg: a Nagyasszony uradalmi tisztjei, cselédsége és a környék egyszerű népe, mind. Mesteri rendezés tudja csak ezt a szituációt úgy beállítani, hogy az illúzió teljes legyen. Bár nem látható, csiklandozva érezzük. Mátyásék izguló suhanását az alagútban, a remélt kaland édesség-várásában, aztán a színen, amint a király csalódik. Le van forrázva, de pillanat alatt úr lesz a helyzeten, senki sem veheti észre, hogy pecsenyéje a porba hullt. Az asszony bocsánatkérő és mégis méltóságos, szinte esdeklő, kedves vendégszeretete és hódolata Mátyás felé, végül az izgulva várakozó színes tömeg,
