Dunántúli napló, 1975. február (32. évfolyam, 31-58. szám)
1975-02-01 / 31. szám
Mi maradt, mennyi valósult meg a tervekből? (3) Tabló 15 év után Tizenöt évvel ezelőtt is elindult egy seregnyi ifjú ember, hogy megkeresse a maga helyét a világban . .. Tizenöt évvel ezelőtt végzett egy géplakatos osztály a pécsi Zrínyi Miklós Szakmunkásképző Iskolában. Huszonnyolcán voltak, s a „seregnyi ifjú ember" közül őket választottuk ki, hogy életútjukat egyénenként nyomon követve megpróbáljunk képet rajzolni erről a generációról ... * Kettőjüket ismerjük már. Sorozatunkban eddig Pap Tamás és Krix István vallott magáról. Krix István arra volt kíváncsi, hogy az egykori osztálytársak közül „Veres Lacit, ezt a nagyon komoly és kemény gyereket vajon hová sodorta az élet?" — Elég nehezen találtam önre. Osztálytársa csak annyit tudott mondani, hogy tizenöt esztendővel ezelőtt együtt voltak tanoncok Beremenden a régi cementgyárban, — és kollégisták itt Pécsett... — Pedig néha látom a Krix Pistát... — mondja Veres László —■, de ő biztosan nem ismer meg engem. Nagyon megváltoztam. Küllemre, úgy értem ... Nézi-nézi a tablóképet, vallatja az arcokat, lassan előhívódnak az emlékek, — és beszélni kezd az a tizenöt év előtti vékonydongájú, keskenyarcú gyerek, aki akkor egész másfelé akart indulni, más vágyak fűtötték ... — öten voltunk testvérek, édesapám eltűnt a háborúban, édesanyám és nevelőapám igen keményen dolgoztak, hogy el tudjanak tartani bennünket. Engem a zene érdekelt, jobb hallásom volt az átlagosnál, szerettem a muzsikát... Volt ott akkor egy jónevű zenekar, oda kellett az utánpótlás... ezért is jelentkeztem Siklósra, gimnáziumba. Felvettek, de nem lett belőlem semmi. A testvéreim kicsik voltak, a kereset kevés, el kellett felejtenem a muzsikát. A család érdeke úgy kívánta, hogy valami gyorsabban fizető mesterséget válasszak, minél előbb pénzt vigyek haza én is. A cementgyárban kellett a szakmunkás, odaszegődtem géplakatos ta- noncnak, — így is megtréfált bennünket az élet: akkoriban még úgy volt, hogy kétéves lesz az iskola, és éppen abban az évben emelték fel háromra a tanulóidőt. ,. — Amikor megszereztem a segédlevelet, visszamentem a beremendi gyárba dolgozni. Ott rövidesen nézeteltérésem támadt a vezetőkkel a négy forintos órabér miatt, és eljöttem Pécsre, tulajdonképpen határozott terv nélkül, csak azzal, hogy dolgozni akarok. Az első üzem amelyet megláttam a hirdetőtáblán, a finommechanikai Vállalat volt, — most Fémiparinak hívják — oda mentem dolgozni, a szigeti úton akkor induló lakatos üzembe. Nehezen kezdtünk, rossz körülmények között. Anyaghiány, szerszámhiány, sok új, egymást alig ismerő ember... Lassan rendeződtek a dolgok, kialakult egy jó kollektíva a munkahelyen és a KISZ-ben is, rendes embereknél talált albérletet. — Veres László ismét szilárd talajt érzett a talpa alatt. Eljárt a vállalat tánccsoportjába — hogy kárpótolja magát a kényszerűségből abbahagyott torna miatt — és a csoportban nemcsak táncospárt talált, feleséget is ... Lakás az apóséknál, lakás a nagymamánál — aztán egy lehetőség : az első pácsi KISZ- lakásépítési akció. Belevágtak, — és elvitték katonának, jó messzire Pécstől. A felesége nyakába szakadt az összes teher, ő legfeljebb annyit tudott tenni, hogy a katonáéknál is kiváló munkát végezzen és többször hazajöhessen építkezni. A vállalat kiszistái nem feledkeztek meg róluk, gyakran jöttek segíteni ... — Leszerelés után nagy kedvvel mentem vissza a vállalathoz, ahol apró-cseprő kis újításaimért Kiváló Dolgozó oklevelet kaptam, én régi barátként mentem vissza. Az eltelt két év alatt viszont sokminden megváltozott, — az új vezetők engem már nem fogadtak barátként. .. Szakszervezeti bizalmi voltam a kettes telepen, aztán a tapasztalat hiánya meg néhány rosszindulatú ember miatt a következő ciklusban már nem választottak meg .. . Egyszer egy ülésen talán túl élesen bíráltam a vezetőket, éreztem is a következményeit: egyik gépről a másokra, egyik helyről a másikra ... szóval észrevétlenül csinálták, de mégis úgy, hogy tudjam honnan fúj a szél... Nem, sehogysem akartam elmenni, mert a kollektívában jól éreztem magam. Kértem magam a pártba és 1966-ban, a feleségemmel egyidőben fel is vettek ... Az egy év próbaidő alatt nagyon sokat foglalkoztam a párttal összefüggő kérdésekkel, és lehet furcsán hangzik, de úgy éreztem: kötelességem tanulni, képezni magam. Amikor felvettek a gépipariba, azt hittem kinyílt előttem a világ, még nem is sejtettem, hogy milyen kegyetlenül nehéz lesz. Akkor már megszületett a kislányunk, feleségem a közgazdaságit végezte estin, a gyerek töbnyire a nagyszülőknél volt, és ej, de szörnyű érzés az, amikor majdnem idegenként néz bennünket a gyerek... A kicsi legszebb korából nekünk csak a tanulással átvirrasztott éjszakák és emlék-morzsák maradtak ... Időközben a vállalatnál a kályhajavító részleghez került, később az egész részleg a Vil- lamossipari és Gépjavító Szövetkezethez. Veres László most is ott dolgozik, technikusi végzettséggel kijáró szerelő, olaj- kályhákat javít az egész megyében. — Mehettem volna íróasztal mellé is. de azt nem fogadtam el:„sem a pénz miatt, sem a temperamentumom miatt. — Úgy érzi elérte az életcélját? — Nézze, amikor elvégeztem a technikumot, úgy éreztem, erőmön felül vállaltam. Később rájöttem, ennél talán több van bennem . .. önképzéssel próbálom pótolni azt, ami még hiányzik. Nem a karrier érdekel: a tudás... Újból végigszaladunk a tablóképen és Veres László megáll egy névnél: ,,Takács Fe- rencre, a .Kistakácsra' vagyok kíváncsi. Legyen ő a következő." D. Kónya József Pécsi séta Hosszú évek óta, ha sé- átugrálni, a kő- és téglatára van kedvem a belvá- halmok mellett. Eldobott rosban, elindulok a Kulich szerszámok, kukásedények, Gyula utcán. Rácsodálko- magasugró-léc, elhajigált zom a Járási Tanács, a volt vasrácsok, sár és rendetlenmegyeháza sárgára érett ség. falára, kapuján böngészem Kár ezért az épületért, a latin szöveget, s megko- A manzárd tetejű fömör, pogtatom o kongo hangot ^aro^ épület kapuja felett adó, bádoggal bevont oy- emléktábla áll. A folyosók- toszarnyakat. Ezután egy ról nyí/ó ajtókon még a a kis térség re erek. Innen le- fgg; kopogtatók is megvan- het tel] ütni, at haladva a nakw fyz udvarban két külön vasracsos kapun, a Járás, é ü/ef h láfszik ame. Tanacs udvarara, a közép- lyik a mediterrán, lépcsős kori városialakhoz. Mellette kertek fa/ához /apui# nem emelkedik az „ősi bagoly- más, mint egy kerti pavilon, var", amelyben valamikora NyolCsZög-alaprajzú, két ol- papnevelo intézet gazda- dalán egy.egy oldalszárnytisztjei laktak. Egy fal kap- , A belaiazott ajtók fe- csolja ezt a Gyógypedagó- /e(( dmer A ház vajamikor giai Intézet barokk épületé- telekkönyvileg egy megye hez, a volt szemináriumhoz. utcai paiotához tartozott. Mehetnénk tovább, hallgat- Hersching Dániel építtette hatnánk az Aranyos-kút vi- ,778 és J800 között. A ne- zének finom csobogását. mes ardnyö, klasszicizáló Ne menjünk addig. Áll- bárok épület, lakás. Az esz- junk meg a Gyógypedegó- perantó park felé leomlott giai Intézettel szemben egy az iskola öreg kőfala. A kút- öreg pécsi ház előtt. Kis- ház még éppen hogy áll, szemináriumnak hívták vala- megkapaszkodik egy külö- mikor, köveit papnövendé- nős szépségű kagyló formá- kek, később a tanítóképző- jú vízmedencében. Mióta sök, a prepák és kisdiák- van itt? Honnan hozták? jaik koptatták. Tanultam én Barokk vagy talán a nagy- is ebben az épületben el- kultúrájú reneszánsz Pécs sős és másodikos elemista emléke? Mennyire hasonlít koromban. Azóta nemigen ez arra a kagylóra, amelyjártam ott, csak mellette el- bői kilép Botticelli Vénusza! haladva gondoltam azokra Pécs utcái, udvarai, há- a szép napokra, játékokra, zai nagyon sok értéket, barátokra, izgalmakra. szépséget őriznek. Járjuk Izgalommal léptem be, sorba ezeket, óvjuk féltve, kiváncsi voltam, változott-e Így nekünk is örömet ad, valamit a régi ház. Váltó- gondoljunk azokra, akik zott, gazdátlanabb, csú- majd utánunk sétálnak erre nyább lett. Az udvar feldúl- vagy arra, maradjon nekik va, félig betemetett lövész- is valami, árok-szerű gödrökön kell Pandur József I I Ü Iliig: if. fill | : | | ’; I I ^ lg--' mely még soha sem látott eleven királyt, most megpillanthatja és ittasan dicsőítheti az igazságos és népszerű magyar fejedelmet — nos, ez szikrázó sztori volt. Művészi kihegyezése váltja ki majd a hatást, a nézőtér kirobbanó tapsviharát. De ehhez a szerző és a színház legbensőbb harmóniája kell. A csoda-lesni jött tömegben fiatal parasztlegény voltam én, aki várja királyát. Legszebb ruhájában, bokrétával a kalap mellett. Vár. Elébb nyugodtan, hiszen hol van az még? De amint percenként jelzi a hírszolgálat (egy másik parasztlegény), hogy már az alagút közepén járhat, hogy néhány perc múlva kiér a napvilágra, (már egyre izgatottabban emelgeti, váltogatja a lábát, húzogatja a lajbli sarkát, izgatja a kalapját, bajuszt peder, köszörüli a torkát) — közeledik egyre, hű! már csak száz lépés, már csak ötven, harminc, tíz tizenöt, három . . . s kilép három kísérőjével. Szeme képrázik, hunyorog, amint a világosságba ér, s akkor felharsan az eget repesztő rivalgás: éljen a király! Hát ezt kellett megjátszani, ezt kellett „hozni" és átadni majd a többi némának, akik akkor jönnek csak, ha a darab főpróbára érett. Az egyik próbán megsúgta az ügyelő, hogy a rendezőnek feltűnt az „alakításom", a fokozódó izgalom megjátszása, nemcsak mozdulatokkal, de az arcjátékban is. (Nézze csak azt a fiatal parasztot, színész se csinálja különben). Már most vagy így volt, vagy sem, egy bizonyos: pozícióm ettől kezdve rendíthetetlenné vált. És mégis hűtlen lettem a Nemzetihez. A gázsi miatt. Szép, igazán szép és kebeldagasztó, hősi játékokban háttér- kedni a legelőkelőbb deszkákon, de mit ér, ha csupán erkölcsi megbecsülés a részem. Kultúréhségem gyötör, de élnem is kell és az ambróziában nincs kalória. Az egyik előadás után — késő volt mpr — a székely egyetemisták egyesületében töltöttem az éjszakát. A nagy asztalon. Reggel, a hirdetőtáblát böngészve, megakadt a szemem egy felhíváson. Azt mondja: „A Fővárosi Operettszínház 180 cm magas, fiatal, férfi-statisztákat keres új operettjéhez. Jelentkezés Csillag ügyelőnél, déli 12 órakor a színészbejáróban.” Azonnal a cipészhez siettem, akinél 3 centis bőrréteg került a cipőm sarkaira, mert nem volt ki a száznyolcvan. Nevetségesen szimpla dolgunk volt: párban bemasírozni, iobbra át. Három percig szétterpesztett lábbal vigyázban állni. Aztán balra ót és feszesen kivonultunk. Ugyanez még kétízben. Semmi több. Az első hét végén a kezdő hat próbáért fizettek s éppen háromszor annyit, mint a Nemzetiben ugyanennyi előadásért! (Ott a gázsi esetenként három villamosjegy ára volt, s egyetlen este hatszor kellett jelemzet váltani a Tragédiában.) Majd négy hónapig folytak a próbák a Fővárosi Operettszínházban, Fali Leó híres operettjéből, a Pompadour-ból. Vagy száz próbán vettünk részt. Nem kellett sietni, mert a színháznak műsoron lévő darabja, a „Három grácia”, még mindig táblás házakat vonzott és háromszáz előadást ért meg. I tt a próbákon nyílt alkalom bőven, jól megnézni és tanulmányozni mindenkit és mindent. Az aprótermetű igazgatót, a rendezőt, a főszereplőket, zenekart, a statisztériát, dísz- letezőket, a légkört és a hangnemet. És mindezt összevetni a Nemzetivel. Ám nem sokáig meditáltam nívón és klasz- szikusságon. A Fővárosi gavallérosan fizetett, s biztosítva volt minden este, még protekció se kellett hozzá. Azt, hogy az operett olcsó sikerekkel hencegő, másodrendű műfaj, kikértem volna magamnak. A próbák csúcspontja és számomra legmaradandóbb emléke a cím- és főszereplő Fedák Sári tízóraija volt. Kerek, asztalnagyságú ezüst tálcán szervírozták, tarisznyáravaló napi postájával együtt. Mi ezalatt a tánc- és énekkar tagjaival a színpad mélyéről kukucskáltuk végig ezt a nézőtér-széli „betétet" és elcsordult a nyálunk. Ez volt minden próba legkegyetlenebb része. A levelek és táviratok is Fedák táplálékához tartoztak: „Olvasd fel kérlek, én egy szegény vak nő vágok.” (Bezzeg az előadásokon nem hunyorgott, mikor a „Ne ingadozz, a két szemembe nézz"-t delejezte a partnerébe!) A próbasorozat derekán egy hétig Fedák nélkül folytak a próbák. Az isteni diva eltűnt. Megtudtuk (a kis kardalosnők mindenről értesültek), hogy Zsazsa Párizsba jár ruhákat próbálni Sikerült is jelmezeivel elkápráztatni a publikumot, de a színházi szakembereket, sőt, a pesti divatszalonok tervezőit is. A világdivatot diktáló párizsi tervező művészek nemcsak a korhűség, hanem Fedák külön kívánsága ötvözeteként olyan frappáns toaletteket kreáltak, amii vakmerű, de ragyogó újításnak bizonyult: az abroncsszoknyát egy síkba keskenyítették, ami a színpadra való be- és kijárást simává, könnyűvé, magától értetődővé tette. Aranybarna, fodros tülltoalettje például elbűvölte a népet, mert nem kirakat volt, hanem élet. S amellett trükkös rafinériával tudta viselni a kegyelt királyi kurtizán ruháit, szokásait és modorát. „A pom-pom-Pompadour, a pompás Pompadour!" A színháztörténetem elemezheti, én csak futólag említem, milyen nehéz volt Fedáknak jóhangú énekes-partnert keríteni, míg a kissé alacsony, kissé zömök Nádor Jenőre bukkantak, aki legalább énekelni tudott. A másik partner, XV. Lajos, megszemélyesítője, Vendrey Ferenc, a Tata, ragyogóan karikírozta a tutyi-mutyi „nagy hassal, kedélyesen, Lajoska jó személyesen" — francia királyt. Maga Fedák, mint rokokó kokott márkinő, a mi szemünkben (műértő szemünkben) inkább kevély volt, mint fenséges s nem volt méltó folytatása a Bob herceg és János vitéz korábbi diadalainak. — A népköltő és a szobalány táncos komikus párja bizonyára a legsikerültebb: Halmay Tibor és Biller Irén. Boszorkányos táncokat produkáltak. (Egy ízben lépést vétett Biller s ez kihozta lendületéből Halmayt, bár ritka rutinnal rögtön javított s elsimította a tánchibát. A volt huszártiszt a tapstájfun lihegő szünetében azonnal bosszút állt: olyat sózott tenyerével a Biller feszülő tunikájára, hogy szinte szikrázott. Visszafizetni nem volt tanácsos, de nem is volt mód, mert a szűnni nem akaró tapshullámverésre, kart a karban, ismét függöny elé kényszerültek, hogy hálás bübájjal vigyorogjanak. A Biller szeméből dőlt a könny. Ezt mindenki igazgyöngynek, őszinte hálakönnynek nézte s őrjöngve ünnepelt tovább.) Pontosan 162 előadást ért meg a Pompadour. Százhatvankétszer öltöztünk a gárda uniformisába. Aranygombos fehér mellény fölött piros hajtókás katonafrakk. A copfos fejen háromszögű, fekete katonakalap, fehér szegéllyel. A fehér térdnadrág hosszúszárú lakkcsizmában. Kard a baloldalon. Marcona pofa. Gyönyörű volt! Az összegürcölt gázsiból ekkor vettem meg Budapest legszebb férfi hálóingét, miután hetekig kokettáltam vele egy Nagymező utcai kirakatban. Feketemintás szegéllyel, térden alul érő komótos fehér finomvászon ingremek, egyetlen ünnepi tulajdonom, amilyen nem volt senkinek. A Pompadour után is a színháznál maradtam s az „Apukám” c. vígoperettben házi inast domborítottam. Ekkor már vitustáncát járta az infláció. A dalbetétekben minduntalan a börze és a dekonjunktúra bukkant fel, s ha enni nem is volt mit, a színházba dőlt a nép. Ebben a darabban Góth Sándor és felesége, Kertész Ella is fellépett. Mindketten énekeltek. „Ma operettet s ily darabokat, főleg drámaszínészek játszanak, Hangjukkal áriákat zengenek, sőt, kuplékat is nagy egek!” így is volt. De ez aligha volt művészet többé. „A mámor elszállt, a festék lement". Legördült az összes függönyök, az egyetemi rigorózumok gyászos drapériája is. Lehet-e minden szigorlat egyformán szárnyaló? A Thalia-vizsga jelesre ment, de Madame Chemia könyörtelen maradt, illetve igényt tartott az őszi viszontlátásra. Éreztem, hogy ez olyan randevú, amit nem utasíthatok vissza. A z emlékezet arany ladikján lebegve a Színház ünnepi csoda-zománca ma is csalogatóan csillog felém, s én cinkosan rámosolygok, de a mindennapos szigorlatok szürke zordonsága előtt ma is szorongva és némán állok, mint egy idegen.
