Dunántúli napló, 1975. február (32. évfolyam, 31-58. szám)
1975-02-16 / 46. szám
A Pécsi Egyetemi Könyvtár Jubileumi r Évkönyve 1974-ben ünnepelte a Pécsi Egyetemi Könyvtár alapításának 200. évfordulóját. Az ebből az alkalomból tartott megemlékezések sorában — mely. a jubileumi tudományos ülésszakkal kezdődött — jelentős helyet foglal el az Évkönyv, melynek négy tanulmánya különböző szempontból és különböző időszakokban vizsgálja a könyvtár történetét, állományát, a szervezetében bekövetkezett változásokat. Dr. Fényes Miklós könyvtár- igazgató tanulmánya a könyvtár történetét 1774-től 1923-ig dolgozza fel, főként azoknak a dokumentumoknak a felhasználásával és idézésével, melyek ma már kevésbé hozzáférhetők a kutatók számára. Az alapításra vonatkozó fejtegetésekkel együtt áttekintő képet ad Pécs város akkori társadalmi viszonyairól, utalva a város törekvéseire. E törekvésekkel kapcsolatos Klimó György pécsi püspök könyvtár- alapító tevékenysége, akinek nevéhez fűződik a nyilvános könyvtár 1774-ben történt felállítása és megnyitása. A tanulmány behatóan foglalkozik a jobbágysorból felemelkedett, tudományt és művészetet pártoló püspök személyével, főként pedig a könyvtárral kapcsolatos tevékenységével. —A könyvtár „második alapítója"- ként számon tartott Szepesy Ignác püspök nevéhez fűződik a Klimó halála után hanyatlásnak indult könyvtár továbbfejlesztése, korszerűsítése és új épületben való elhelyezése. Boda Miklósnó tanulmányában a könyvtár történetének 1930—1934. közötti időszakát dolgozza fel. Mint szerző a bevezető utal rá, „... a hányatott sorsú könyvtár történetében az 1930. év azért bírt nagy jelentőséggel, mert tulajdonképpen akkor vette kezdetét egy olyan fejlődés, mely alkalmassá tette a könyvtárat funkcióinak oltására." Ez a fejlődés dr. Fitz József könyvtáriqazgató nevéhez fűződik. Az ő érdeme, hogy a pécsi egyetem könyvtára viszonylag rövid idő alatt felzárkózott az ország legjobban működő könyvtárai mellé. Szerző részletesen foglalkozik az átszervezés folyamatával, — az erre irányuló javaslat megtételétől a megvalósításig, továbbá az egyes munkaterületeken végzett munkák leírásával. Boda Miklós tudományos munkatárs a közelmúltban fejezte be a Klimó-könyvtár állományának felmérő, adatgyűjtő jellegű vizsgálatát. E felmérés egyik eredménye a kötetben „három évszázad könyvtártörténeti emlékei a Klimó-gyűjte- ményben" címmel megjelent tanulmánya. Az első részben a szerző a Klimó-könyvtár jezsuita eredetű anyagát ismerteti és bemutat olyan XVI. századi kiadványokat, melyek a possessor-be- jegyzések tanúsága szerint a magyar jogtörténet nevezetes alakjának, Mossóczi Zakariás nyitrai püspöknek a könyvtárából származnak. A második rész a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétel miatt lefejeztetett magyar főúr, Ná- dasdy Ferenc országbíró nevezetes könyvtárából a Klimó- könyvtárba került 13 művet írja le, — köztük a nagyhírű gyűjtemény olyan értékes darabjait, mint pl. A Morus Tamás Utópia, az Erzsébet angol királynő 1591-es ediktumait tartalmazó kötet, vagy a Justus Lipsis politikai nézeteivel foglalkozó disszertáció 1592-ből. A harmadik rész forrásközlés. Azokkal a Klimó által használt különböző ex libris típusokkal és könyvekkel foglalkozik, melyeket a könyvtáralapító pécsi püspök még esztergomi kanonok korában 1741—51. közölt gyűjtött. A kötet negyedik tanulmányának szerzője dr. Hoóz Istvánná, a könyvtár folyóiratállományának alakulását és ösz- szetételét vizsgálja, mely összefügg a könyvtár kétszáz éves múltjával és nem választható el a magyar időszaki sajtó korszakaitól sem. A jubileumi kötet tanulmányainak értékét a korabeli dokumentumokról készített gazdag fényképanyag is növeli. Dr. Farkas Józsefné Először jelent meg csupasz arccal... CHARLIE HALALA A Pécsi Balett 1949. Az amerikai sajtó Chaplin kiutasítását követeli az Egyesült Államokból, azzal az ürüggyel, hogy „botrányom magánéletével egész Amerika er- kölcsiségét veszélyezteti”. A valódi veszélyt akkortájt, a hidegháború kezdetekor Hollywood haladó művészeire az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság, a „boszorkányüldözés" jelenti. Ekkor kezd el dolgozni Chaplin új, egyben az utolsó -Amerikáiban készült filmje forgatókönyvén. Amikor az új film címéül a Rivaldafényt választotta, feltehetően saját gyermekkorára, a századvégre gondolt, amikor az angol music-hallok igen szegényes deszkáin, a sápadt rivaldafényben megkezdte pályafutását. Talán ezért játssza első ízben önmagát Chaplin. Cal- verója többé már nem Charlie, sőt nem is Anti-Charlie, mint Hynkel A diktátorban. Most először jelenik meg csupasz arccal, semmit sem változtatva arckifejezésén; teljesen szakít régi alakításaival. A Rivaldafény Londonban játszódik, az 1914-es háború elején. Chaplin egy varieté-színésznek, Calverónak a szerepét játssza. Calvero valamikor híres és gazdag artista volt, de már megöregedett és nem tudja megnevettetni a közönséget. Egyre kevesebb szerződést kap. A felejtésért, önmaga elől az italhoz menekül. Egy napon megment a haláltól egy öngyilkosságra készülő fiatal lányt. Terry, akinek nagy álma, hogy híres balerina lehessen, Calvero segítségével, biztatásával diadalmaskodik a színpadon, és felajánlja Calverónak, hogy feleségül megy hozzá. Ám a komédiás nagyon is öregnek érzi magát, inkább utcai zenészek nyomorúságos csoportjához csatlakozik. Megadatik végül Calverónak a jutalomjáték, ahol bizonyíthat az előkelő varieté-közönség előtt. Régi társával, akit Buster Keaton alakít, egy sor nagyszerű számot ad elő. Beteg szíve azonban már nem győzi az izgalmakat; a kulisszák mögött hunyja le örökre szemeit. A film forgatása idején így nyilatkozott Chaplin: „Csakhamar hatvanhárom éves leszek, 36 évvel vagyok idősebb, mint a feleségem, de épp az ő érettsége teszi előttem világossá, hogy én milyen faragatlan vagyok." Az öregségtől, a közönségtől, a sikertelenségtől, a magánytól való félelem érződik a Rivaldafényből. A perifériára szorulás érzése megelőzi a rendező száműzetését Amerikából. A klasszikus Chaplin-figura, Charlie fölött A diktátorban mondatik ki a halálos ítélet, amikor a film végén Chaplin „megengedi” neki, hogy megszólaljon. A Modern idők-ben énekelt ugyan Charlie, ez azonban nem veszélyeztette a figura mítoszát. A diktátór-ban megszólaló borbéllyal megszűnt Charlie naivitása is. Már nem a valóság „tiszta" ellenzője volt, hanem gondolatait akarta közölni, igyekezett megértetni magát, hatni akart. Ám Chaplin bölcsessége a naiv ember bölcsessége volt, azé, amilyennek ő Charlie szerepében személyesítette meg önmagát. Mihelyt azonban életelveket akart szóban közölni, kizökkenve egyéniségéből, stílusából, úgy tűnik, túlment tehetsége határain. Nem véletlen, hogy a Rivaldafény néhány pantomimjelenetében ragyog fel ismét Chaplin utánozhatatlan művészete. S. A. Ennek a kis kiállításnak a megnyitására, megrendezésére az adott alkalmat, hogy a Pécsi Balett 15 évvel ezelőtt, az 1960—61-es évadban kezdte meg működését; 1961. január elején tartotta első bemutatóját. Ez a 15 év már méltó időszak egy művészegyüttes életében és alkalmat is teremt arrc, hogy most, visszatekintve megfogalmazhassuk múltját, jelentőségét. Távlatot is kapunk a 15 év által. Ezúttal, mint történelmet élhetjük át az akkor történteket, és láthatjuk, hogy a Pécsi Balett jelentkezése, művészi munkája ma már része nemcsak a magyarországi táncművészet fejlődésének, hanem bizonyos értelemben általában a magyar művészet fejlődésének is. Korszerűbb játékstílus Hogyan értem ezt a szélesebb, általánosabb jelentőségét? Ügy, hogy ha visszagondolunk erre az időre, az 1960-as években — ebben az évtizedben — a magyar színházművészetben sok fontos új kezdeményezés jött létre. Ezek egy korszerűbb játékstílus jegyében óhajtották megújítani a magyar színházművészetét. A Pécsi Balett kezdeményezése ilyen módon szervesen hozzátartozik ehhez a színházi fejlődéshez is, sőt voltaképpen annak egyik első jelentkezése. Hasonló a helyzet a zenében is, hiszen a Pécsi Balett egyik jelentősége éppen az volt, — különösen az első években —, hogy olyan új fiatal zeneszerzőknek adott megnyilvánulási lehetőséget, akik akkor bontogatták szárnyaikat; akkor alakították ki stílusukat; akkor törekedtek új alternatívák kidolgozására a magyar zeneművészet fejlődésében. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a színpadképben, tehát a képzőművészet terén is új törekvésekkel lépett föl. Olyan törekvésekkel, amelyek azóta mintegy közkincsévé váltak a magyar színpadi díszítő kultúrának. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az együttes legnagyobb, elsődleges jelentősége nem magában a táncművészetben van. A táncművészet terén valóságos forradalmi lépés volt a Pécsi Balett megjelenése. Olyan újat adott, amellyel a táncművészet fejlődésének egy új útját kereste és találta meg. Egy olyan utat, amelyen nemcsak maga jár azóta természetesen; és amely egyúttal a korszerű mondanivaló és korszerű forma igényét is ötvözte a legjobb értelemben vett hagyományokkal. Az elmúlt 15 év bebizonyította, hogy ez a kezdeményezés helyes volt, és ezáltal a Pécsi Balett szerves és elidegeníthetetlen része táncművészeti és egész művészeti életünknek. Emlékezés az indulás éveire Minden eddiginél népesebb szerzői gárda gondoskodik az Égtájak című antológia legújabb válogatásában az olvasók élvezetes és tanulságos szórakoztatásáról. A szerkesztő, Karig Sára ezúttal jelentősen kibővítette az írói névsort: harminckilencen szerepelnek az antológiában egy- egy elbeszéléssel. A korábbi években gyakran előfordult, hogy a válogatás többnyire az európai kontinensen élő szerzőket kegyelte, aminek következtében a kritika jogosan marasztalta el az Égtájak összeállítóját egyoldalúság miatt. Ez a szerkesztői aránytévesztés a mostani kötetre már egyáltalán nem jellemző. Az évenként megjelenő válogatás célja: az új írók, az új törekvések bemutatása. Arra egyetlen kiadónak sincs módja, hogy külön kötetben, rendszeresen megjelentesse egyes országok irodalmának legjobb novellatermését. Egy-két reprezentatív alkotás megismertetésére viszont kiválóan alkalmas egy olyan népszerű antológia, mint az Égtájak. A mostani harminckilenc szerző többségéKönyu nek nevével és művével itt találkozunk először, itteni szereplésüket legfeljebb a Nagyvilág nyilvánossága előzte meg. Természetesen a nagy nevek sem hiányoznak az alkotók közül, Buzatti, Moravia, Peter Handke vagy Christa Wolf írásai eleve rangot adnak a válogatásnak. Minthogy a szerzők túlnyomórészt fiatalok vagy legalább is pályájuk felfele ívelő szakaszán állnak, írásművészetükben sokféleképpen egyénítik a modern irodalmi törekvéseket. Rendkívül fogékonyak az új kísérletekből fakadó szellemi áramlatokra, még azok is, akik egy most izmosodó nemzeti irodalom úttörőinek számítanak, mint a nigériai Chinua Achebe, a dél-afrikai Dán Jacobson vagy a venezuelai Salvador Garmedia. Érdekes módon az európai kontinens képviselői viszont inkább a hagyományos formákhoz és megoldásokhoz látszanak visszatérni. Mintha belefáradtak volna a meghökkentő kísérletezésekbe, írásaikban a szociális problémák iránti fogékonyság tapasztalható. A nyugatnémet Maria Luise Kaschnitz például a leghagyományosabb novellaformát és előadásmódot választja ahhoz, hogy a modern kapitalizmusban élő kisember védtelensé- gét és kiszolgáltatottságát döbbenetes erővel ábrázolja. Donald Barthelme ugyan szimbólumokkal dolgozik, de ezek a szimbólumok mindenki számára közérthetőek (A gépkorszak végén). Fel-felbukkan a groteszk szatíra (Peter Handke: Életrajz, Ota Pavel: A legdrágább egész Közép-Európában stb.), a látomásos próza (elsősorban a dél-amerikai szerzők munkáiban), a tényeket és fantasztikus elemeket egyaránt tartalmazó elbeszélés. Az antológiában szereplő novellák között a szocialista országok íróinak művei külön színt képviselnek. Bár itt nem minden esetben volt szerencsés a szerkesztő választása, gyakran harmadik vonalba tartozó szerzők kerültek be. Sokat ígérő nevek képviselik a cseh, a lengyel és a bolgár prózát, ám a szovjet novellisták közül hiányoznak azok, akik a korszerűbb írástechnikát magas fokon művelik, mint Suksin, Trifonov vagy Akszjonov. Örvendetes viszont, hogy a nemzetiségek írói között máris rangot jelentő elbeszélésekkel vannak jelen a grúz Hja Rurua, az örmény Narayan s az ukrán Vilde. Sajnos a szerkesztő ezúttal is megfeledkezett a szerzők rövid bemutatásáról, pedig ezt már többször szóvá tették a bírálatok. K. S. A jelen kiállítás természetesen nem alkalmas arra, hogy áttekintsük ezt az egész fejlődést, vagy, hogy elemezni tudjuk. Ezt másutt, máskor kell megtenni. S ha most visszatérünk ezen a kiállításon az első öt évnek a bemutatóihoz, azzal sem az a célunk, hogy ezt az öt évet elemző módon állítsuk előtérbe, hanem az, hogy mintegy felvillantsuk az indulás éveit, vagy emlékeztessük azokat, akik már akkor látták; és, hogy élményt nyújtsunk azoknak, is, akik akkor még nem láthatták őket, mert fiatalok voltak, vagy nem figyeltek fel a Pécsi Balettre. A képek bemutatják ennek az időszaknak a legjobb alkotásait; a fotóművészet eszközeivel elevenítik fel egy-egy bemutatónak a forró légkörét. Vitányi Iván, a Népművelési Intézet igazgatójának megnyitó beszédében HÉTVÉGEQ képekben Égtájak, 1974
