Dunántúli napló, 1975. február (32. évfolyam, 31-58. szám)
1975-02-16 / 46. szám
GRIGORI I GORIN jevgenyij Jevtusenko A volt barátról álmodok... A volt barátról álmodok, ki mostan ellenségem, de álmomban nem ellenség, hanem a volt barát. Ki tudja, merre járhat! Velem van mégis, érzem, emlékét az álom szédítőn zúdítja rám. A volt barátról álmodok, vétkét gyónva kiáltoz, mert ördög lábakat törő sötét lépcsőkre tévedt, és gyűlöl is, ám nem engem — azokra szór átkot, kik ellenünkre voltak, s lesznek, hála égnek1 A volt barátról álmodok, mint régi szerelemről, melyet egy újabbal pótolni nem lehet már soha. Vállaltunk kockázatot, lobogtunk harci kedvtől, most meg ellenségek vagyunk — két régi cimbora. A volt barátról álmodok, mint rokkant katonák álmodnak maguknak ép kezet, mankótlan lábat. Nélküle — akár ő nélkülem — csonkán élek tovább, s ha ellenségek vagyunk, beh más idők járnak! A volt barátról álmodok, ostoba, akár jómagam. Ki volt igaz, ki vétkes? Nem tudnám megítélni. Mit nekem új barát! Jobb, ha új ellenségem marad, mert ellenségnek új, de barátnak csak q régi... G. Gabasvili: Vadászat (1971) Sztyepan Scsipacsov Szülővárosomban Friss tavasz estén, csillagos homályban a sarkon fehérruhás leányt vártam ... Újra itt vagyok most, szülővárosom, orgonától bódult utcáid rovom, új házak, s tágas lakónegyed fogad ... De el ne rejtsd tőlem régi arcodat! Friss tavasz estén neon-villogások, az ismerős sarkon ősz fejjel állok, állok s emlékezem... Ah, régi lány, mondd, hogy lehettél ilyen öreganyám!? A papám meg én Minden áldott vasárnap elviszem a papát sétálni. Feltétlenül. Legyen bármilyen elfoglaltságom, félreteszem a dolgaimat és indulunk valahová — a vidámparkba, a moziba vagy egyszerűen csak le a térre. Apám szeret velem sétálni és ki nem hagyna egyetlen vasárnapot sem. Ma is, alighogy felébredek, már ott áll a szobám ajtajában. — Szervusz! — köszön be. — Hová megyünk ma? — Ma az állatkertbe — mondom. — Jól van? Apám rábólint. Szereti az állatkertet. Nagyon gyakran járunk oda, s hogy őszinte legyek, nekem irtó unalmasak már az állatok, de mit tegyek, ő odavan értük. Amíg fogat mosok, felöltözöm, amíg a mama elkészíti a tejes kávémat és felvarrja a nadrágomra a gombot, apám a szobámban ül és lapozgatja a könyveimet. A konyhából a nyitott ajtón keresztül látom, hogy a képeket nézegeti és olykor-olykor elmosolyodik. — Készen vagyok! — kiáltok be neki. — Zsömlét tettél el a hattyúknak? — kérdezi. — Tettem! Az állatkertben a hattyúkon kívül egyetlen állatot sem szabad etetni. Apám jól ismeri a szabályokat. Amikor legelőször ott jártam vele, süteményt dobott be a majmoknak, s a gondozók majdnem kikergettek bennünket. A hattyúkat viszont lehet etetni. Irtó mulatságos, ahogy tülekednek a vízben és már a levegőben elkapják a zsemledarabokat. Autóbuszon megyünk. Apám az ablakhoz ül, szereti nézni a házakat. Én almát rágcsálok. Érdekes, ha almát eszem az autóbuszon, valahogy rövi- debbnek tűnik az út. — Mi újság a munkahelyeden? — Semmi — mondja apám. — Rendben mennek a dolgok. — Zvjagincev szokott dühön- geni? — Néha-néha ... — apám zavartan mosolyog és megpróbálja átfogni a vállamat, de én elhúzódom. Zvjagincev apám főnöke. Mindig beleköt apómba és rápirít az értekezleteken. Szörnyen goromba fráter. Persze, apám is hibás — nem volna szabad olyan lustának lennie. Sokáig járkálunk a madárházak előtt, aztán elnézegetjük a lubickáló medvéket, majd a jávorszarvasok karámja előtt álldogálunk hosszan. — Miért lógatják ki a nyelvüket? — kérdezi apám. — Melegük van — felelem. — Ide is elkelne egy hőszabályozó. . . A nedvesség elpárolog, érted? Aztán meg a szarvasok szívében csont van. — Ne mondd, csakugyan? — néz rám meglepetten. — Olvastam valahol. Persze lehet, hogy nem csont, hanem valami ahhoz hasonló. Ezért olyan szívósak a szarvasok. Apám tágranyílt szemekkel figyel, amíg magyarázok, egy ici-picit még a száját is eltátja. Aztán a pónilovakhoz megyünk. Szeretnék egyet lovagolni, apámnak is kedve támad, de a felnőtteknek nem engedik meg, hogy rájuk üljenek. Megpróbálom meggyőzni a jegyeladót, magyarázom, hogy apám könnyű, játszva elbírja a lovacska. De a jegyeladó hajthatatlan. Ekkor hisztérikus jelenetet rendezek. Ez az én kipróbált módszerem. A földre vetem magam rettenetes képet vágok és ordítok. — Papa! A papával akarok! Engedjék a papát is! Tömeg verődik össze. Felemelnek a földről, letörlik a könnyeimet. Kicsit remegek és lihegek. Valaki a jegyesre kiabál. Az vicsorog mérgében, de letép egy jegyet a papának is. Két kört teszünk. A pánik gyorsan kocognak, érthetetlen, honnan van ekkora erejük. Amikor vége a körnek, apám még néhány percig nem száll le, a haját simogatja és könyörgő szemekkel azt kérdezi: — Akarsz még egyet lovagolni? Sajnálom szegényt, de határozottan így felelek: — Nem. Elég volt. Szomorú, hogy így kell vele bánnom, de a mama is mindig azt mondja: mindenben tudni kell a mértéket! Aztán bemegyünk a cukrászdába, megeszünk egy-egy fagylaltot. Ma gazdag a választék, kapható csokoládés, sokfajta gyümölcsös és narancs- ízű. A narancsízű a legfinomabb, ha nem falatonként nyeli az ember, hanem csak úgy nyalogatja a kanálról. — Mi van a lakással? — kérdezem. — Voltam a kerületi tanácson — mondja hadarva és leteszi a kanalat. — No és? — Néhány év múlva tudnak csak adni...— De hiszen soros vagy! Kellene Íratnod a munkahelyedről egy levelet. . . — Gyere, menjünk el moziba — tereli hirtelen másra a szót apám. — Valami új filmet játszanak. — Ne — mondom kelletlenül.- Inkább gyerünk ki a térre! Apám gyorsan bekapja a fagylaltot, felőliünk. Engem mindig méregbe hoz, ahogy a lakásügyét kezeli. Végül is itt az ideje, hogy lakást kapjon, mégha a minisztériumon keresztül is! A szomszédunk így kapott. De hát apámat rá lehet venni ilyesmire? Aztán ott van az újság, panaszlevelet írhatna nekik ... A kisujját sem mozdítja! A tér nagyon szép és nincs messze a házunktól. Rengeteg játék van itt, meg padok. Sokszor sétálunk errefelé. Megpillantom Szaska Kula- gint. Éppen jön az apjával a játszótérre. Vadonatúj öltönyben feszít. Szaskát mindenki ismeri nálunk, énekel a konzervatórium gyermekkórusában. Az idén már külföldön is jártak. — Szaska — kiáltok neki. — Gyertek ide! Szaska is észrevesz bennünket, int a kezével. — Ismerkedjenek meg, a papám — mondom Szaska apjához fordulva. — Ez meg az enyém — szól Szaska - és közelebb tolja az apját a papához. Kezet szorítanak, zavartan topognak. — öljenek le a padra, mi meg elmegyünk egy kicsit játszani — mondja Szaska és máris rohanunk a játszótérre. A papák kevés ideig szótlanul állnak, aztán leülnek az egyik padra és rágyújtanak. — A tiéd hány éves? — kérdezi Szaska. — Harminchárom. És a tiéd? — Az idén töltötte be a harminchetet. De egy csöppet sem látszik meg rajta, ugye? — Nagyon jól néz ki — mondom. — Az enyémnek van valami baja. Sápadt, keveset eszik . . Szaska homokot lapátol, én meg alagutat fúrok a kezemmel. Metró lesz. Már itt is a kocsi I — Tessék vigyázni, az ajtók csukódnak! - kiáltja éles hangon Szaska, én meg lasyan megindítom a kocsikat a homok alatt... Dél van. Ideje, hogy hazamenjek ebédelni. Felkelek a földről, leporolom a nadrágomat és odamegyek a papához. Amikor meglát, gyorsan eloltja a cigarettáját. — Elmegyünk mi is — mondja Szaska az apjának, - Minden jót! Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk! — ez már az én papámnak szól. — A viszontlátásra! — köszön Szaskin apja és feláll. — Szervusz, fiú! Micsoda vasgyúró lett belőled! — meg akarja paskol- ni az arcomat, de látva Szaska szigorú tekintetét, ijedten visz- szarántja a kezét. Indulunk hazafelé. Közel lakunk ide, éppen ezért mindig lassú, kimért léptekkel megyünk. Látom apámon, hogy még semmi kedve sincs hazamenni. De hát mit tegyünk? — Szervusz - mondja, mikor a házunkhoz érünk. — Szervusz — és megcsókolja az arcomat. — Viszlát, papa! — mondom én is. — A jövő vasárnapig! Mosolyog, megszorítja a kezemet és elindul a járdán az autóbuszmegálló felé . i. öt évvel ezelőtt váltak el a szüleim. Hogy miért, máig sem tudom. Az az igazság, hogy gyakrabban kellene a papával sétálgatnom, de mit csináljak, mikor annyi a dolgom. Most is hétfőre színes kockákat kell ragasztanom papírból számtanórára ... Jevgen/ij Vinokurov A fecske Hol felhőkig suhan, hol alant a földet súrolva repül... Nekem is adatott egy kaland: magasba törni emberül1 Mi lett belőle? Itt toporgok! Tán kevés volt a merészség, ha ahhoz kellett, hogy a boldog magast szárnyaim elérjék? Állok magamban, jámbor szívvel, a múltat nem hibáztatom, nézem a fecskét, miként ível föl-le észvesztő-szabadon! A vasúti kocsiban, melyben Lida utazott, igen jó volt a hangulat. Minden nap „feldobtak valamit”. Csattogott a kártya a bőrönd hátán és hangosan kiabáltak. — Hívjatok! Hívjatok hát!... Tök ... Na várjatok . Hoppá! He-he-he ... Lida rosszul játszott. Mindnyájan nevettek az ügyetlenségén. Ö maga is nevetett — tetszett neki, hogy olyan kétbalkezes és csinos, „elbűvölő”. Nevetését már annyira unták, hogy senki sem hederített rá. Megszokták. A cementpadlón szétszóródó aprópénz hangjára emlékeztetett. Furcsa, hogy ő nem fáradt még bele. Esténként, ha a társaság szétoszlott, Lida a folyosón álldogált az ablaknál. Valaki odament hozzá. Beszélgettek. El sem tudja képzelni, mennyire szeretnék már Moszkvában lenni! — mondta Lida és telt, fehér karjait a feje fölé nyújtóztatta. — Drága Moszkva I E HÉTVÉGE — Vendégségben járt valahol? — A, nem, a szűzföldekről jövök. — Szabadságra? — Végleg . ..! — Megnyalta szép, élénk piros ajkát és mesélni kezdett. — Hogy milyen eldugott helyekre vittek bennünket, el sem tudja képzelni! Például volt egy kis település.. . Körülötte — csak mezők, irdatlan mezők. Mozi — hetenként egyszer. Képzelje!! — Dolgoztak? — Igen! Ökrökkel hordtuk a ... — Lida zavartan ráncolta a homlokát — a földekre a trágyát... — Trágyát? — Igen. Hogy milyen haszontalan állatok azok az ökrök! Hiába mondja nekik az ember: no, mozduljatok már, csak állnak, mint az idióták. A fiúk elnevezték őket MU—2-nek. Ha- ha-ha ... Mennyit idegeskedtem eleinte, el sem tudja képzelni! írtam a papának, s azt válaszolta: „Legalább most megtanulsz kesztyűbe dudálni, te ostoba I" Borzasztó humora van. Megkínálna egy cigarettával? lfaszilíj Suksin Lida hazajött L idát az apja, az anyja és két nagynénje várta. Lida rohant, hogy mindegyiket megölelje ... Még a könnye is kicsordult. Megértő mosoly ült az arcukon és egymás szavába vágva kérdezték: — Na, mesélj... milyen volt? Lida puha tenyerével kitörölte szeméből az örömkönnyeket és néhányszor belekezdett a mondókájába. — Ó, el sem tudjátok képzelni I De nem hallgatták meg, mosolyogtak, beszéltek egymáshoz és újra megkérdezték: — Na, milyen volt? Hazamentek a peremvárosba. . . . Amikor Lida meglátta a házukat, ledobta a bőröndjét, széttárta fehér karjait és rohant előre. Mögötte jó egyetértésben beszélgettek. — Ez a lány, ez a lány... kire üthetett... — Kire, rád .. . Látod, milyen szeleburdi! • — De hát nem tehettünk semmit, csak a magáét hajtogatta: elmegyek és kész! „Mások mennek, én is megyek" — mesélte Lida anyja, miközben kifújta az orrát a zsebkendőjébe. — És elment... tapasztalt. — Fiatalság, bolondság — mondta a vörös arcú nagynéni. Később Lida fel-alá járkált a nagy ház szobáiban és hangosan kérdezősködött. — Ó, ezt mikor vettétek? — Még a télen, Újév előtt — felelte az apja vagy az anyja. — Másfél ezerbe került. Bejött egy fiatalember könyvekkel a hóna alatt, a mellén egy tucat jelvénnyel. Az új albérlő volt, főiskolai hallgató. Az apja összeismertette őket. —- A mi új lakónk — mondta finom, leereszkedő mosollyal figyelve a lányát. Lida kedves, barátságos pillantást vetett a fiúra. Az valamiért zavarba jött és a tenyerébe köhhintett. — Melyik főiskolára jár? — kérdezte Lida. — A pedagógiaira. — Milyen szakos? — Fizika—matematika. A jövő a fizikáé — jegyezte meg az apja és barátságosan megveregette a fiú vállát. — Nos, biztosan szeretnétek egy kicsit beszélgetni ... Leszaladok az üzletbe... — mondta és elment. Lida ismét sokatmondó pillantásokkal nézegette a fiút és elmosolyodott. — Van egy cigarettája? A fiú végképp összezavarodott és azt felelte, hogy nem dohányzik. Majd leült a könyveivel az asztalhoz. E stefelé családi körben ültek, iszogattak. A diák is ott volt közöttük; először szabódott ugyan, de mikor látta, hogy a haragjuk komolyabbra fordul, asztalhoz ült. Lida apja — ez a fekete ember, akinek tekintélyes szakáll díszelgett az állón, a feje búbján pedig kerek, rózsás foltocska a kopaszságtól, s az ajka mindig nedvesen csillogott — hunyorogva nézegette a lányát ... Aztán a diákhoz hajolt, s forró lélegzetével suttogta a fülébe: — Hát mondja meg, de őszintén: szabad ilyen törékeny teremtéseket elvinni oda... azokra a földekre? Ha? Rábeszélik őket! Szerintem nagyon helytelenül csinálják. Próbálnának csak engemet agitálni!... A szemei olajoson csillogtak. Óvatosan csuklóit és
