Dunántúli Napló, 1975. január (32. évfolyam, 1-30. szám)
1975-01-18 / 17. szám
I----------------------------------------------------1 r Pá kolitz István PAKS Árvízből tűzvészből tenger nyavalyából Sorsos szegénységből valahogy kilábólt Címerébe — hogyha címere lett volna — A százféle szerszám bele se fért volna Köznapi leckéit ahogy bírta gyúrta Új utat nem vágott de nem is volt útba Szívvel szorgalommal tette sürgő dolgát Istennek császárnak megfizette zsoldját Homoki borából dalra is futotta Józan léptékéből sánchegynyi magosra Imhol jóval messzibb-magasokra nőhet: Erőművel üzen jelennek-jövőnek Takács Dezső: „Régi Pécs, I.” Arató Károly ELLENTÉTES Vissza a csiszolt üvegtótól I Lemezén test nélküli lábak korcsolyáznak, ha hókoronás bazalthegyek szomorkodnak polcain a téli ékszerkiállitásnak. El a dördülő jegenyétől — röptűkben eltalálja a sirályvijjogású napokat: zuhannak meredeken, roncsolt mindegyik szárnya. Hol virágének levelét hullatva fonnyad kurjongásban, pingált helyiségben: szájak nyitnak, csukódnak egymás felhősödé lehelletében. A kiváncsi lencsevégtől ell Távolodik az átizzó pár tűhegyen állva, mig hálójával a tűnődés csobbanó homályból üzenetük kihalássza. Hátra-arcot tekergő kert-utaknak — villás kigyónyelwel sziszegnek! Szamárfület a lelakatolt-vaskapus, elkülönült kis édeneknekl alkotók Beszélgetés Tüskés Tiborral Delphoi közelében áll Par- nasszosz szent hegye. Itt, mások szerint a Helikonon, ismét mások szerint a Tempé folyó völgyében laknak Zeusz leányai, a Múzsák. Pécsett csak a Misina déli lejtője jöhet számításba. Tüskés Tibor a Surányi Miklós úton lakik, egy modern társasház második emeletén. Szobájának ablaka délre, a hol párában, hol füstben úszó városra néz. Ebbe a szobába szoktak járni a múzsák: néha csak egy, máskor kettő, újabban három ... Tavasziasan ragyog a téli nap, ülünk a déli szobában. Csendes a ház, ketten vagyunk a lakásban, Tüskés Tibor felesége és leánya a gimnázidm- ban tanít és tanul ilyenkor, Gábor fia pedig angyalbőrbe bújva várja az ország túlsó felén, hogy elkezdhesse egyetemi tanulmányait. Mielőtt kérdésre nyithatnám a szám, a szomszéd szobában diszkréten felcsörög a telefon. „Áhá, a múzsák" — gondolom, s nem tévedek. Az író sugárzó arccal közli, hogy a Magyar írók Könyvesboltjába megérkezett fegújabb könyve, a Kodo- lányi-monográfia. — Hartungné hívott föl. örülök, hogy megjelent végre a könyv, hosszú évek munkája, majd várakozása van benne. Eredetileg a Szépirodalmi „Arcok és vallomások” sorozatába írtam, de a kiadó lemondott róla. A Magvető figyelmét azonban felkeltették a folyóiratokban közölt részletek, és szívesen vállalta a kiadást. Sajnos, a képek nincsenek benne. De talán így sem vész kárba Lantos Miklós munkája. A száz fotó alapjául szolgálhat majd a vajszlói Kodolányi- múzeumnak. — Mi vonzott Kodolányihoz? Hogyan ismerkedtél meg vele? — Először önéletrajza, a Süllyedő világ ragadott meg. Ebből ismertem meg, egyebek mellett, az első világháború körüli Pécset. írtam is a könyvről, folytatásával, a Visszapillantó Tükör-rel együtt, a Kortársba. Ez volt monográfiám csírája. A hatvanas években személyesen is megismerhettem Ko- dolányit.' Többször felkerestem Akarattyán és Budapesten. Magányos ember volt, nagybeteg, és gyermekkorától vágyódott a melegségre. Kortársaival szemben gyilkosán kegyetlen tudott lenni, de minket, fiatalabbakat, merem mondani: szeretettel fogadott. Emberi és írói nagysága egyaránt nagy hatással volt rám. — Mi a könyved summája? — Pályaképet kívánok megrajzolni, az események sorrendjében. Amit szemléletként hozzáadtam, az az értékelés. Kodolányi életútját, írói pályáját én egy fokozatosan kiteljesedő, koncentrikus körökként egyre szélesebbre és mélyebbre gyűrűző fejlődésnek látom. Kezdődött a baranyai témájú elbeszélésekkel, folytatódott a középkori tárgyú regényekkel, majd eljutott oda; ahová előtte a magyar regény soha, hogy a mítoszt regénybe olvasztotta. Amit Thomas Mann József-tetralógiájában csodálunk, azt Kodolányi a Gilgames-, a Mózes- és a Jézus-regényben valósította meg ... — A leiszabadulási jubileumi pályázatra Besencéről írtál szociográfiát. Kodolányi is járt ott, még 1934-ben, s a pusztuló Ormánság szomorú példáját látta benne. Te mit tapasztaltál Besencén? — Először csak két szót mondanék: urbanizáció és aprófalvak ... Érted ... A lakosság a városokba áramlik ... Az aprófalvakban lelassul az élet. Nem szüntethetők meg erőszakosan. A vezetők eizel tisztában vannak. De az, aki az Éva eszpresszóban ül és fogyasztja a tejszínhabját, nem vagyok biztos benne, hogy tud róla, mi történik húsz vagy ötven kilométerrel odébb ... Nem akarom én elrontani a szája ízét, de azt hiszem, a tejszínhabot is édesebbnek érezheti, maibb ember, értékesebb társadalmi lény lehet ha van ismerete, ha tud róluk, s felelősséget érez azokért a gondokért, amelyek körülvesznek bennünket. — Nemcsak a főváros é% a vidék, de Pécs és az aprófalvak között is nagy még a különbség... — Bizony. Erre szoktuk mondani, hogy kevés a pénz, és csak fokozatosan lehet, meg hogy a fejlődés szükségképpen tragédiákkal jár... Az irodalomnak viszont az a feladata és felelőssége, hogy ezekről is hírt adjon ... Nagyszerű dolog, hogy egy főiskolán szaktanárt képeznek, aki tárgyának tudós tanítója lehet egy kis faluban. De mit ér, ha hiányzik a nép ismerete és a szolgálat vágya, hogy ne csak egy szaktárgy tanára, hanem egy kis közösség szellemi gazdája, mestere lehessen ... — írásaid nagy része a dunántúli tájhoz, Somogyhoz, Baranyához, Pécshez kötődik. Könyveid sora, a Pécsi múzsa, a Párbeszéd a Balatonról, a Vallomás a városról, a Ma- gyaroszág, a Nyár, erdő, ka- kuk, s a megjelenés előtt álló Nagyváros születik... — Azt a szót, hogy táj, az emberrel kapcsolom össze. Engem nem pusztán a látvány, a természet szépsége fog meg. A természet csak úgy érdekel, mint a benne élő ember környezete. Az embernek és a tájnak, a környezetnek, a városlakónak és a városnak a viszonya izgat. Ez a világ bármelyik részén vizsgálható. De én ezen a tájon születtem, itt éltem, ezt ismerem, szükség- szerű, hogy erről írjak ... — Somoggyal is élő még a kapcsolatod. Tagja vagy a kaposvári Somogy c. lap szerkesztőbizottságának. — Somogybán születtem ... Nagykanizsán érettségiztem ... — Láttad-e a tévében a Nagykanizsa-Cegléd vetélkedőt? — Néztük. Meg is írtam anyámnak levélben, hogy a városomra nem voltam túlságosan büszke ... Én persze egy régebbi Kanizsát ismerek ... És akkor sem voltam városba zárkózó diák. Gimnazista koromban sokat jártuk a falvakat, néprajzi gyűjtést végeztünk, népismeretet szereztünk. — Itt gyökerezik néprajzi érdeklődésed? — Igen. Ez nálam nem divat. Gimnazista éveimből ered a szociográfia iránti vonzalmam is. Móricz Zsigmond kevéssé ismert könyve, a Bál volt a közvetlen indíték. A Forr a bor mellett ez Nyilas Misi sorsának folytatása. Egy érettségi előtt álló gimnáziumi osztályról szól. Tizenhét éves koromban olvastam, s akkor döbbentem rá, hogy a kisközösségen belül társadalmi lények is vagyunk, más-más meghatározottsággal. A saját iskolai osztályomban végeztem akkor az első szociográfiának nevezhető vizsgálódást... Ma is megvannak a följegyzéseim . .. —- Szoktál naplót írni? — Nem. Csak szokásosán. Voltak életemnek olyan időszakai, amikor írtam. Ezek inkább az önmagommal való szembenézésnek, az „én-tudatosításnak" voltak az alkalmai. — Az év fordulója körül készítesz számvetést? — A számvetés hasznát elismerem. De hogy ezt éppen szilveszterhez kösse az ember — új évi fogadkozásokkal, nagy elhatározásokkal —, ennek nem látom értelmét Ha most mégis számvetést kellene készítenem, úgy érzem, nagyon nehéz évet zártam. — Miért volt nehéz? Soha ennyi kész műved nem volt a megjelenés küszöbén ... — A munka volt nehéz. A gond tette súlyossá, nem az öröm hiánya. Az előszobában felberreg a csengő. „Áhá, egy újabb múzsa” — gondolom, s most sem csalódom. A postás hozza a Kodolányi János szerzői tiszteletpéldányait. — Ami a számvetés írói részét illeti — folytatja Tüskés —, most fejeztem be Testvérmúzsák c. könyvemet. A Móra Kiadó kérte. — Irodalom és képzőművészet? ' — Sőt még a zene is.. — Szóval: három a múzsái — Igen. Nagyképűen fogalmazva: célom a komplex esztétikai látásmód fejlesztése. A komplexitást bizonyos időrendbe állított anyagon próbálom megmutatni. A múzsák testvé- resülésének emellett különböző változatai vannak. A legnyilvánvalóbb az, amikor egy művész két ágazatban otthonos: festő és költő, szobrász és költő, vagy természettudós és muzsikus, mint Leonardo, Michelangelo, vagy Albert Schweitzer. Máskor két vagy több művész barátsága hoz létre kapcsolatot. Előfordul, hogy egyetlen családon belül van testvéresülés, mint a Fe- renczyeknél. Az is találkozás, ha kész mű transzponálódik másik műbe, tehát a költészet megzenésítése, vagy az irodalom filmváltozata ... — Melyik korosztálynak szánod a könyvedet? — Elsősorban a fiataloknak, de gondolok a felnőttekre is, kiváltképpen a pedagógusokra. Az életkornál majdnem fontosabbnak tartom a felnövő ember mikroszociológiai helyzetét. A gyerek egyébként is érettebb, mint sok felnőtt hiszi .. . Az én első lektoraim a házam táján élő gyerekek. A Magyarország néhány fejezetét Gábor fiamnak mutattam meg, a Testvérmúzsák részleteit Tünde lányom olvasta ... így ellenőrzőm magamat. — Most mit dolgozol? —■ Szerződésem van egy tanulmánykötetre. Az a cím él bennem: Mű és érték. A Dunántúlon élő és innen elszármazott írókról, képzőművészekről készített portrékat és első kötetekről szóló kritikáimat tartalmazza majd ... Emellett a Magyarország második kiadását korrigálom. S egy fejezetet írok hozzá Új Magyarország címmel az utóbbi harminc évről. Segítsék Tüskés Tibort a múzsák! Szederkényi Ervin Vathy Zsuzsa II VG ne le vagyunk Pillanatképek egy gyárból és a gyár mellől Az asztalon barna, zöld, szürke, kék munkaruhák. Két asszony válogat közülük, a harmadik, a ruhakiadó, az asztal túlsó oldaláról néri őket. QHÉTVÉGE — Ez túl élénk, ez túl sötét, ez túl világos... Ez bal oldalon gombolódik, ez szűk derékban, ennek a fazonját nem szeretik az asszonyok. Ezt elvinném, de látatlanban lefogadok, hogy nem tetszik Évikének ... Ez egészen jól néz ki, de ha kimosom, összemegy. — Nem megy annyit össze — kockáztatja meg a ruhakiadó csendesen. — Még hogy ez nem megy össze?! Első mosásra egy arasznyit, másodikra egy felet, a harmadik után már a térdét sem takarja be. A munkaruhák összehúzzák magukat az asztalon, talán szégyenkeznek is egy kicsit, hogy senkinek nem tetszenek. A beszélgetés hol emeltebb, hol csendesebb hangon folyik. Talán tíz perce, talán negyedórája, talán félórája? Közben szűkszavú férfiak jönnek, felmutatják a cédulát, bemondják a szükséges ruhadarab számát, vagy nagyságát, mikor megkapják, megnézik, bólintanak és egy köszönéssel eltűnnek. Ezalatt az asztalnál elölről kezdődik a kék, zöld, barna munkaruhák mustrálása. Hogy miért nem ez, miért nem az, miért az sem, amelyik nincs. — Slicces — hallom a végső érvet —, slicces nadrágot nem vihetek asszonyoknak. Várom, hogy Rózsika, a ruhakiadó felcsattan, de még cíak nem is mérges. — Két éve hagytuk el a hagyományos kék színt — magyarázza —, azóta nem lehet itt az emberek kedvére tenni. Ha rövidujjú köpeny van, hosszú ujjú kell, ha kék, vagy piros van, mindenkinek lila. Az idősebbeknek hagyományos fazonú, a fiataloknak divatos. Aki nem talál megfelelőt, inkább itt hagyja. Pedig nem olcsó darabok, egy kétrészes öltözék háromszáz forintba is belekerül. — Elhallgat, mosolyogva fürkészi az arcomat. — Fogadok, magának sem tudok a kedvére tenni. — Ó —, tiltakozom — nagyon egyszerűen. Nekem csak egy ilyen zöld köpeny kell. — A rajta levő, ujjatlan ruhára mutatok. — Nem adhatom — mondja —, a sajátom. Magam készítem a munkaruháimat. Beletörődöm, hogy két számmal nagyobb, piros gallérú munkaruhám lesz. Aztán már jövök is el, hogy átadjam a helyem a mögöttem állóknak. Pedig bizony elhallgatnám még egy darabig a beszélgetést. Arra gondolok, hogy ha ennyi indulat, ennyi idő, eny- nyi szenvedély jut egy-egy darab kiválasztására, hányszor, de hányszor több juthat a munkára. Az orvosi rendelőben arról faggatom a szőke Györgyikét, hogy vannak-e szezon beteg ségek. Vagy a rendelőben minden évszak egyforma? A nyár abban különbözik a téltől, válaszolják, hogy kisebb a forgalom. Télen nem kell kertet kapálni, nem kell locsolni menni, többet tudnak foglalkozni magukkal az emberek. — Hipochonderek vannak a gyárban? — Ajaj! Van, aki naponta kétszer is bejön vérnyomást méretni. Szédül, dobog a szíve, egy kiló lelet bizonyítja, hogy ez a szerve, az a szerve is ép. Mégis, ha nem a tyúkszeme, a sarka fáj, ha nem a sarka, a karja, ha az sem, az epéje. — Miről lehet megismerni, hogy ki a hipochonder, és ki az igazi beteg? Györgyi jzerényen megjegyzi: — Tizennégy éve vagyok a gyárban, ezerötszáz embert személyesen ismerek. De egyébként a hipochondria csalhatatlan ismérve, hogy a képzelt beteg mindig pontosan tudja, mi baja. „Légy szíves, mérd meg a vérnyomásomat, mert fáj a torkom, és írass fel a doktor úrral triaszeptilt.” — Kintről, az előtérből halk, fémes csörgés hallatszik.
