Dunántúli Napló, 1975. január (32. évfolyam, 1-30. szám)
1975-01-18 / 17. szám
Pál Rita Csavargásaimból Mi maradt» mennyi valósult meg a tervekből ? Ki miért disszidált? Bizonyára naív voltam. Eddig ugyanis azt hittem, ha valaki az érvényes útlevelével kint felejti magát „nyugaton”, abból valami hiányzik. Olyan alapvető dolog, amit magya- rázgatni se lehet, mert mit mondanak a szavak? Megcsodálom a virágzuhatagos alpesi házakat, a mindig üde gyepszőnyeget és éjszakánként arról álmodom, otthon, az erkélyládámban milyen színű kukacvirág nyílik, s mert Anyám megírja, hogy hat féle, hát elképzelem a színeket. A televízió — állítólag negyedszer — egy giccses filmet közvetít, Piroskáról, aki a Balatonnál rabul ejti egy vidám, szőke fickó szívét. Andalognak a tó partján, gyerekek is futká- roznak, „csemegeszőlő", „csemegeszőlő'* kiabálnak, s bár tudom, ezek soha életükben nem beszéltek magyarul, nem is a Balatonnál vannak és Piroska is — ha megszólal — keserves-kínosán bíbelődik a nyelvünkkel, mégis felkapom a fejem. Aztán magyár nóták és csárdás — ez valódi-— s bár soha nem viseltem el a magyar nótákat, most furcsán „hasogatják az ember szívét”. Itthon tornyozódnak az újságok, a háromhetes híreket is habzsolom. De hát ezek mind-mind apróságok, s ha netán ezek miatt is kívánkoztam haza, talán megmosolyogható. Úgy véltem, az ilyen „apróságokra” való nyitottság hiányzik azokból, akik elfelejtenek hazajönni. Haza? Szóval visz- sza, ide, ahonnan elmentek. De nem! Súlyos sérelmektől szenvednek. Minderről kéretlenül értesülök. Ütitársaim — véletlen? Bizonyára az is — két középkorú házaspár. Gyermekeikhez utaznak, végre, 5 év után, megkapták az útlevelet. „Szegény kislányom, sohase akart kint maradni. Annyit dolgozik ott is! A férje belsőépítész, kezd befutni, egy bizonyos szinten alul nem élhetnek. Annak idején ez a két gyerek - még nem voltak házasok — világot akart látni. Kicsit körülnézni. Nem kapták meg az útlevelet. Ezt a bizalmatlanságot aztán sohase heverték ki. Amikor két év múlva mégis megtisztelték őket az útlevéllel, kint is maradtak. Itthon nem vették őket emberszámba ... csak azért. Semmi másért. Valósággal kiüldözték a kislányomat." „Ez semmi. De ami a fia- mékkal történt. Barátokhoz indultak a két gyerekkel Svédországba. Illetve, el se jutottak addig. Münchenben belázasodott a kislány. Két hét kórház. Akkoriban volt az a járvány-gyanú ... Az egyik gyerek föl se épült, megbetegedett a másik. Közben lejárt a harminc napjuk. A fiamnak ugye közben dolgozni kellett, eltartani a családot. Először kaptak hosszabbítást. Másodszor egyszerűen értesítette a buda— A mérleg — kuncog Györgyi. — Miért baj — érdeklődöm —, ha valaki rendszeresen méri magát? — Rendszeresen? Naponta kétszer! Ebéd előtt, ebéd után, cipőben és cipő nélkül. Nem beszélve a hétfő reggelről, amikor a vasárnapi bőséges étkezések miatt sorban állnak az emberek. Megméretik a testsúlyunk, mint ahogy mi is, cselekedeteink tükrében. Mert valóban ilyenek vagyunk, hiúak, hiszékenyek, önfejűek, naivak és tudálékosak is. Tavaszi fáradtság ellen felíratjuk a C-vita- mint, és közben bátran rongáljuk más módon az egészségünket, hétközben fogyókúrát tartunk, hogy szoimbat—vasárnap annál jobban megterhelhessük gyomrunkat. Egyszóval, felelőtlenek, megmosolyogni valóak, gyarlóak vagyunk. — Egyszer egy tizenöt éves gyerek jött hozzánk felvételi pesti munkahelye, hogy kitették az állásából. Munkanélküliség, börtön ... ez várt volna rájuk, ha hazajönnek. Nem akartak ezek disszidálni soha. Rájuk kényszerítették.” Fogalmam se volt róla, hogy ilyen kegyetlenek, szívtelenek vagyunk... A boldogulás útjai. Sokfélék. Tagadhatatlan. Bánatos özvegyek anyukát keresnek három kiskorú gyermeküknek. Néha a gyerekek is megjelennek fényképen, szép ház szép kertjében mosolyognak. Titokzatos hirdetések is akadnak: „Nem találta meg hivatását? Várjuk! Minden igényt kielégítő ellátást, magas fizetést biztosítunk. Még ma hívjon!” Az egyik müncheni napilapban „Fotomodelle, Hostessen, Kavaliere” címszó alatt arról értesülök, mennyi szép lány keres munkát pontos lakcímmel, telefonszámmal. így: „Csinos diáklány (modell) örömmel várja hívását. Szombaton és vasárnap is.”' „Teltkarcsú modell vagyok, szép, szőke és természetes. Már reggel nyolctól.” „Szép ázsiai nő, attraktív modell. Rögtön a főpályaudvar mellett.” Vannak, akik a tömörséget kedvelik. „Színes modell Párizsból.” „?300792 Modell 3007292?" „Szép vagyok, kedves, azonnal jövök." „Gyönyörű villában fekete és szőke modell.” „Hostessek és Gavallérok. Jövünk!” „Fiatal masszázsnő házhoz megy.” „Fiatal masszázsnő jön.” „Masszázs egy kis fürdővel, hosszúcombú masszázsnőnél. Hétvégén is.” Töprengek. Kevés a reumás férfi? Sok a masszázsnő? 0 Cucc. A kirakatok, a nagy áruházak utcáira kilódított áruhalmaza csábító. Fel-felcsend ül édes anyanyelvűnk. „Nézzünk már utána, hol találjuk azt a hetven márkás magnót.” „Fiacskám engem most az érdekel, hol kapok négy márkáért melltartót.” „Nyugodtan megveheti ezt a parókát, én már az egész várost bejártam, itt vannak a legolcsóbbak.” „Szívem, te csak ne pislogj arra a sörre. Képes volnál lenyelni két harisnyanadrág árát. Vagy egy fél pulóvert.” üdítő-nyugtató színfolt, sziget, gyönyörűséges a Marienplatz. Itt le kell ülni. Itt képtelenség kirakatokat nézni. Ámuldozni lehet. Megcsodálni a Rathaus eléggé nem csodálható szépségét, a minden pillanatban újat adó részleteit, egészét. A toronyban tizenegykor vidáman-élő muzsikáló, táncoló boldog figurákat. Áradó nyugalom. Csokoládét eszünk, colát, sört iszunk, banánt hámozunk a gyerekeknek. lappal — meséli búcsúzóul Györgyi —, amit nekünk annak rendje-módja szerint ki kellett töltenünk. — Dohányzik? — kérdeztem a fiút. — Már nem — mondja. — Hogy-hogy? — csodálkozom. — Két éve leszoktam. kozott Ilii! A gyár előtt van egy fűszerüzlet. Jó elhelyezésű saroképület, a külseje is feltűnőbb a többinél. Előtte gyakran látni falnak támaszkodó férfiakat féldecis pálinkával, vagy sörös üveggel. Nem kell ezen csodálkozni, mondom mindenkinek, végül is, az üzletben nem lehet inni. Valamelyik nap azért én is megálltam. Három férfi támaszkodott a sarkon, egyik kezükTabló 15 év után O Tizenöt évvel ezelőtt is elindult egy seregnyi ifjú ember, hogy megkeresse a maga helyét a világban ... Tizenöt évvel ezelőtt végzett egy géplakatos osztály a pécsi Zrínyi Miklós szakmunkásképző iskolában. Huszonnyolcán voltak, s a „seregnyi ifjú ember” közül őket választottuk ki, hogy életútjukat egyénenként nyomon követve megpróbáljunk képet rajzolni erről a generációról ... A kiválasztás véletlen, a másfél évtizedes terminus társadalmunkban éppen ez az időszak, amely a legsimább életút lehetőségét kínálta, és az eltelt másfél évtized alatt kiderült már mennyi marad, mennyi valósult meg az „út- ravaló mellé csomagolt” vágyakból, tervekből... (Emlékezet-frissítőül még annyit: sorozatunk indításakor, elsőként Pap Tamás felelt a tizenöt évnyi anyagból, — s ő arra volt kíváncsi, hogy egy szintén kitűnő tanuló osztálytársa, Krix István mire vitte az életben?) * Ilyenkor irigy vagyok egy kicsit a fotósokra. Azt mondják: tessék oda ülni, úgy, szemben, kicsit oldalt fordítani a fejet, még egy kicsit, még egy kicsit... és „elkapják” az arcot, megörökítik az embert jellemző pillanatot a másodperc törtrésze alatt... ... és én most szemben ülök a fénnyel ebben a pécsi, Bánki Donót utcai lakásban, — és én nem kérhetem meg a házigazdát, hogy cseréljünk helyet, — és pokolmód zavar, hogy nem látom Krix István arcát... De ez is csak percekig tart: ahogy beszélgetni kezdünk, valahogy „látom” a hangját, szinte rajzolni tudnám érzelem-vonalait, — és már nem irigylem a fotósokat, mert úgy érzem, „látni” kezdem az arcát is ... Az önéletrajz-életúton hamar túljutunk, — gondolkodott is a cikk olvasása után, hogy mit mondjon majd annak az újságírónak, aki idejön — Be- remendről, a régi cementgyárból küldték, hogy kitanulja a lakatos szakmát, megszerezte a szakmunkás bizonyítványt, ben aktatáskájukat szorították, a másikban egy literes üveg kövidinkát. Beszélgettek, kortyolgattak, a három üvegben a bor szép, egyenletesen fogyott. Addig nem megyek el, gondoltam, amíg meg nem isszák. Beálltam a zöldséges bódé árnyékába, hosszas várakozásra készülve fel. Annyi idő telt el, amíg a gyorsvasút megérkezett. Még láttam, hogy a három férfi az utolsó kortyot issza, aztán már csak annyit, — de ezt a kocsi belsejéből —, hogy üres kézzel elindulnak. Hogy az üvegekkel mi történt? El sem tudom képzelni. Visszaváltani nem volt idejük, dagadó aktatáskájukban nem nagyon férhetett el. A gyorsvasútra utolsónak egy férfi száll fel. A vezető rákiabál, hogy ne kényelmesked- jen, jármű ez, nem sétatér. fél évig dolgozott a Sopianá- ban, utána a család- és a pénz szüksége miatt elment az uránhoz... és azóta is ott dolgozik,, éppen tizenöt esztendeje ... Hm. Sima út, szép út, köszönném is, de továbblök az emberi kíváncsiság, amely ezúttal egy újságírói rutinkérdésben fogalmazódik meg: — Es mire a legbüszkébb az eltelt másfél évtized alatt? — Erre a tizenöt évre... Jót nevetünk, értjük egymást, és beszélgetni kezdünk úgy, hogy csak néha kapom fel a jegyzetfüzetem, mert rostalyukú emlékezetemben megragadnak az élmények, de köny- nyen kihullanak a nevek, számok, adatok... — Furcsa egy osztály volt tényleg, ahogy a Pap Tamás mondta, — sokfelől jött emberek, sokfélék... Na mindegy ... én fél év után átmentem a bányához, mert akkor a Sopianában hat forintos órabért adtak, itt négyszázzal többet tudtam keresni. Nem volt mindegy, 1959-ben nősültem, egy évvel később meg— Lesz még maga is szíves — mondja a férfi, és többet nem válaszol a vezető szit- kozódására. A szerelvény megindul, egy idős asszonyt hely- lyel kínál valaki. — Köszönöm, nem ülök le — hárítja el —, két megállót megyek csak. — Két megállóért nem ül le — csattan fel az őszhajú, aki felajánlotta az üres helyet. — Ebben a korban! — hallatszik a kocsi túlsó végéből. — Hogy beteg legyen ... Hogy ráessen valakire ... Hogy szomorítsa a hozzátartozóit ... Hogy izgalomban tartsa a kocsit... Az idős asszony bűntudatosan és konokul áll a két üres hely, és vádolói között. Mikor a vezető hátrakiabál, hogy elromlott a szerelvény, mindenki szálljon ki, megkönnyebbülten tűnik el az első utcasarkon. születtek az ikrek, Ildikó és István, lakás kellett, pénz kellett ... Amikor felvették, a mérnök elé tett egy rajzot: na, milyen gép ez? Silabizálta, silabizál- ta, meglelte a gép „lelkét”, működését, de persze, hogy nem tudta pontosan megmondani, milyen bányagépről van szó. Általános lakatosként végzett, a bányában csak az alap-tudását hasznosíthatta, a többit hozzá kellett tanulni... Azóta is alig várja, hogy egy masina úgy a keze közé kerüljön, hogy alaposan szétszedhesse, megkeresse a „lelkét", akkor aztán már nincs titok, megérzi minden rezdülését, kitapintja, mint a gyerek betegségét az anya ... Bányalakatos volt, a bányán belül a legkülönbözőbb munkahelyeken. Találkozott nagy- szívű és nagytudású emberekkel, gazemberekkel, kiskirályokkal és trónfosztott „méltóságokkal” ... Nyert és vesztett. Kapott fegyelmiket és kapott kitüntetéseket, úgy, hogy közben ugyanazon szívvel, akarattal, lelkiismerettel próbálta végezni a munkáját... Csalódott emberekben, és visszanyerte a hitét „vesztettnek hitt” emberjátszmákban. Csoportvezető lett, lemondott. Csoportvezető lett — és ebben a beosztásban dolgozik ma is. A mellé beosztott emberekkel ez az alaphangja: „ami nekem fáj, biztosan fáj másnak is..." — Néhány kolléga biztatni kezdett, végezzük el a technikumot. Rábeszéltek, jól van, végezzük el. Elvégeztük. Szép ez az otthon, ahol beszélgetünk. Modern, igényes, és emberien meleg... Először egy szükséglakásban laktak, két gyerekkel, később kaptak egy másfél szobásat, utána egy hagyományos fűtésű kétszobásat, — és végül egy cserével „visszaérkezünk ide, a Bánki Donát utcai távfűtésesbe. Akár a sima életút” mindennapi állomásai is lehetnének ... — Beszélj a szíved vágyóiéi is, — mondja a felesége, amikor már Krix Istvánnal „lent járunk" a bányában, derülünk és csikorgó foggal merengünk a „mindennapi” sztorikon ... — Hát igen ... mindig is az volt a vágyam, hogy a technikum után elmegyek a műszaki egyetemre, összeült a családi tanács — a feleségem meg én — osztottunk, szoroztunk, összeadtunk, kivontunk — és kiszámítottuk, hogy a két lehetőség közül egyik sem megy: Budapestre járni, úgy havi nyolcszázba jött volna, Miskolcra még ennél is többe... Két gyerek, a feleségem nem dolgozott, maradjunk az elérhetőbb vágyaknál. Azért elhatároztuk a kollégával, hogy megpróbálunk egy kocsit ösz- szehozni: akinek előbb lesz, segít a másikon, autóval köny- nyebben, olcsóbban járunk az egyetemre .... — Es? — És most megvan a kocsi. Ezzel is úgy voltunk, mint a lakással. Trabanttal kezdtük a gyűjtést és az álmodozást. Még össze sem jött a pénz, kiderítettük, hogy a kicsi kocsi nem elég a családnak. Wartburgra áhítoztunk és gyűjtöttünk, — s lett belőle egy kö- zülettől leadott Polski Fiat, most is megvan ... — Es a szive vágya? — Hát... — és ebben az egyetlen szóban annyi a lemondás, hogy magyarázni kell — közben eltelt jó öt év.. Felnőttek a gyerekek, a fiam szakközépiskolába jár, a lányom emelt szintű szakmunkásképzőbe ... inkább az ő útjukat kell majd egyengetni... Ronda, illetlen kérdés, fel sem kéne tenni, mert látom, tudom, érzem a választ, de ... — Elégedett? — Igen. Pillanatnyilag. Mert mindig van valami, ami előre viszi az embert. — És tedd hozzá, — mondja a felesége, — az uránnál azt mondják rád, „becsületes ember”. Ez pedig nagy szó ... ... és máris ott vagyunk az „Uránbányászok” kötet epizódjainál, igazságánál és igazságtalanságánál, a bányászélet kívülről soha meg nem értett „fizikai-bohémságánál” és halál-komolyságánál, a mindennapoknál — és nehéz visszaszaladni megint tizenöt esztendőt... — A Németh Jancsival, az osztálytársammal együtt dolgoztunk karbantartó lakatosként az uránnál, szemvillanásból is megértettük egymást. Novák Lászlóval is találkoztam, a Klim Péterrel is, a Takács Jancsival elég sokáig tartottuk a kapcsolatot, — aztán meg úgy vagyok vele, hogy engem elég sekan ismernek, — az intézet KISZ-titkára voltam akkor — én már nehezebben tudok azonosítani min■ den arcot... Az elmaradt osztálytalálkozó az én lelkemen szárad, szeretném is bepótolni, ha megtaláljuk egymást, Pécs, Bánki Donót út 1/a a címem. — Ki legyen a következő a tablóról? — Várjon csak ... akiről semmit sem tudok: Veres László. Együtt voltunk kollégisták, igen komoly fiatal srác, szintén a BCM tanulója, ő vajon hová keveredett? D. Kónya József
