Dunántúli Napló, 1975. január (32. évfolyam, 1-30. szám)
1975-01-11 / 10. szám
BfiBSEEOBHÄS Grain András Emlékezések Radnóti Miklóshoz Vádolok bűzlött a nemzet tépett rongyotokba mart s arcotokba mely emberséget takart vonult a had hajszolt állat gyanánt s megvádoltátok a förtelmes halált A 3. stáció fénylett a nap és fényelhetett volna még, de rácsot szögeit a nemzet és töviskoronát fejedre, s a harmadik stációnál a halál förtelmes arca rádmeredt Mohácsnál Radnóti intelmei vakabbak már hogy is lehetnénk mikor a múlt már csak ködlő homály, s mi előttünk jár tudni kéne még hogy csináljuk hogy ne úgy mint rég mint mindig rosszul a vad történelemben hogy csak előre ne háttal ne is szemben ne is „fejjel" ne is vakul ne is ostobán csak jól de mindig úgy igazán igazán V talán lehet még Állomás itt áll a talapzat hős vértől pirosult gyásztér Mohács a farkasordításban Radnóti gyötört szoboralakja földre rogyott költészete mementó hogy a gonoszt ne hagyjátok szétzülleni a világban hogy a jóság kútjánál áldozzatok s hogy az ember ábrázata ne torzuljon többé vadállattá úgy legyen Nászay Csilla rajza Szécsi Antal r Adám Erika Százlábú Hőidének Kettővel sántikál Vigyázban áll néggyel Kilenc erejével szaladgál hét léggyel Tizenöttel gáncsol Flancol harmincnyolccal Versenyt hat baljával lót-fut hét végén pókkal Mint a hold jó felhők mögül Előbukkansz ruhák közül. Forrás voltál — Oltom szomjam — Étel voltál — — Éhes voltam — Megettelek, megittalak, Tenyerembe ringattalak, Fényes holdat felhő fedi Ne siess úgy felöltözni Éjszakára maradj nálam Száddal hütöm le a lázam. Korzóz nimbuszokkal hússzal velük lebzsel D. Gál Antal Keresztben kettővel hét kukacot kedvel Panoráma... Három jobbja lohol féreg néppel briddzsel Satnya századikkal lépést tart egy viccel A síkságokon se galamb se pásztor rádioaktiv békegyülést * vetit a délibáb Mécs László Hl Mondja, ez a kutya Spániel? öcét kiütötték. Na nem most, valamikor régen. Döce, a félelmetes balegyeneseiről híres bokszoló a hatalmas horogtól megtántorodott és igen messze esett a ringtál, — egyenesen ide rogyott a külvárosi pályaudvar büféjének fülledt, dohányszagú világába, s azóta sem tudott feltápászkodni. Hiába hadonászott a sors homokzsákja ellen, nem volt szerencséje, — csak kódorgott éveken át. Azóta — van annak már harminc esztendeje — ebbe a kocsmába jár. Szenet hord fel a pincéből. Befűt. Néhányszor rárok a tűzre, majd dolgavé- gertével visszaül a behemód vaskályha mellé melegedni. A tagbaszakadt ember előrehulló ősz haja alatt jellegtelen gumiarc, borostáliott. Fogatlan száját recsegő motyogás hagyta el. Az álla volt csak a régi kerekded, akár egy sarjadzó sárgadinnye. Vonallá összeszűkült szemével kában nézett a semmibe. Az asztalára rakott poharakat egy hajtásra fel szokta hörpinteni. Nem is néz fel ilyenkor, ki rendelte, meg sem köszöni a fröcs- csöket. A majdhogy nem véznává aszott egykori nehézsúlyú bajnok azon a késő őszi lucskos délelőttön is ott gubbasztott a tűzhely mellett, amikor a sön- tésnél valaki felolvasott valamit az újságból. Értékes jutalomról volt szó. Ez érdekelte Döcét. Oda is botorkált a férfihez, kérlelte, olvassa el még egyszer: hátha ő nyerte el a nagy jutalmat — Te, Döce? — röhögött a férfi. — Na, olvasd fel a bajnoknak — noszogatták a férfit a többiek. Érdes hangján ismét rázendített a férfi: „Eltűnt zsemlyeszínű spánielem. Különös ismertetőfele: jobb mellső lábán fehér folt,, nyakán meggyszínű, rézveretű nyakörv. Megtalálója vagy nyomravezetője értékes jutalomban részesül. Mányoky, Rózsa utca 12.” A bajnok mindent megértett, csak azt nem tudta, mi az a spániel. Meg is kérdezte. — Egy kutyafajta. Hosszú, göndör a szőre, lelógó a füle. Most már okosabb vagy? A bajnok szutykos arcán mosoly suhant át. — Minek örülsz? — Semminek — mondta és visszaódalgott a helyére. A jutalomra gondolt: egy nagy ebéd! A, ezer forint! Hogyisne, kettő, talán háromezer... A bajnok boldog volt. öklét összeszorítva néhányszor gyors horgokat ütött a levegőbe. Fújtatott is hozzá, mint azelőtt a szo- rítóban. Elmotyogta még egyszer a címet: Rózsa utca 12. Kisvártatva mindent elfelejtett, még az értékes jutalmat is. Elszundikált. Úgy fél esztendeje nem aludt ágyban, le sem dobta ruhának nevezett vackait. Akkor is kórházban volt. Megverték. Négyen voltak. Tartoztak egy üveg bor árával. Döce kérte a pénzt, azok meg jól helybenhagyták. A bajnokot álmából egy vasutas riasztotta fel. — Pattanj bajnok, csomagot kell cipelni! — rikoltotta az egyenruhás ember. Az öreg fogta a két bőröndöt és nekilódult. Jónéhányszor meg kellett állnia. Tüdeje sípolt, akár a gumibaba a játszó gyerek kezében. Reumás karja a csomagok súlyától majd ki szakadt. Mégis cipekedett. Tudta, nem jár rosszul: kap néhány forintot. Valahogy elvergődött a megadott címre. f ísszafelé jövet megéhezett. A hordárbérből vett egy kevéske kolbászt és kenyeret. Az egyik nyitott kapualjba gugyult le, hogy sebtében elfogyassza az elemózsiát. Ekkor jelent meg a kutya. Először elkergette, de az, csak visszajött. A bajnok szokásához híven fel sem nézett a kutyára, amikor az ismét hozzásomfordált, csak az állat lábára lett fiqyel- mes: fehér hosszanti csík... — eszébe jutott az újsághirdetés. — Csak nem? — dünnyögte. Tekintete felkuszott a kutya nyakára : meggypiros szíj volt azon, arany cirádákkal. Oda is dobott egy katonát a töltelékből, bár szörnyen sajnálta. A kutya farkcsóválva elfogadta. Közelebb húzódott az állathoz, igaz annak esze ágában sem volt elszaladni. Tűrte a bajnok simoga- tását. Egy óvatlan pillanatban még a maradék kolbászt is kikapta a kezéből. — Belerúgok az etetődbe, hogy a gazdád sem ismer rád! — recsegte Döce, de nyomban meggondolta mqgát. Tán, mégis az a bizonyos kutya?! Aztán meg azon töprengett, valóban spániel-e? Mert ha igen, akkor mától minden megváltozik. A kutyát az ölébe fogta, és kicsoszogott az utcára. — Mondja, ez a kutya spániel? — fordult az egyik járókelőhöz. — Miért, minek nézi? — Spánielnek — mondta önérzetesen a bokszoló. — Akkor miért kérdi? — Csak úgy ... dörmögte az öreg. Kabátzsebében kotorászva ráakadt egy jókora darab zsinegre. Azt kötötte a nyakszíjra, majd komótosan, együtt elindultak a Rózsa utca felé. A bajnok tudta, hogy a megadott utca messze van innét. Egészen fenn a hegyen. Ott, ahol a módosabbak laknak. Még régebben, a másik pályaudvarról, arra a környékre is cipelt néhány csomagot. Döce útközben tűnődve bámulta a kutyát. Szép kutya volt. Úri kutya. Becézgette is időnként a ficánkoló négylábút: így kis kuvasz, meg úgy... Mennyire örül majd a gazdi... Valójában azonban a bajnokot egyáltalán nem érdekelte sem a kutya, sem a gazdája. Egy izgatta: a jutalom. Éhes volt fenemód. Osszetódult a nyál a szájában, ha arra gondolt, hogy abból a rengeteg piroshasúból — amit majd kap —, mennyi mindent vásárol a kricsniben. Először iszik egy nagyfröccsöt Aztán eszik két adaq bablevest, csülökkel, majd jó lucskos töltöttkáposztát rendel. Nem is azt! — egy vájdling csirkepaprikást nokedlivel, meg palacsintát. Végül jöhet az a néhány üveg sör. Cigarettát ' is vesz. Azonmód tett egy fogadalmat: mától kezdve nem szív több csikket. Végül mégis úgy döntött, hogy a nagyobb, mondjuk három centis bagókat, ha ráakad, elszívja. Kora délután lehetett, mire megérkezett a ház elé. Nagy villa volt. Kőkerítését vadszőlő- indák hálózták be. Csöngetett. Nagysokára női hangon szólalt meg a fal: poharakba. A bajnok szólni akart: legalább még egy kicsit, de meggondolta magát, és a zongoraművész sem hagyta szóhoz jutni. Véget nem érő hálál- kodásba kezdett: Vannak még rendes, becsületes emberek — ismételgette, aztán azt is mondta: mennyi mindent jelent neki a Floki, — mert úgy hívták a kutyust. Azt azonban Döce már nem hallotta. Egyáltalán nem érdekelte a dolog. Ores poharát szorongatta göcsörtös üjjai között. Végre ismét töltött a házigazda, majd a bajnokhoz fordult. — Ha megengedi, eljátszom magának Csajkovszkij b-moll zongoraversenyt, opus 23 — mondotta a mester. — Persze, csak játsszon nyugodtan — biccentett jóváha- gyóan a bajnok. A mester szertartásosan a zongorához ült. Döce egy ideig figyelte a zongorista ujjainak könnyedségét, később azonban már csak a konyakosüveget bámulta meredt tekintettel. Amikor észrevette, hogy a mester szemét behunyja, húzott is jókorát az üvegből. — Ki az? Döce körülnézett. Egy pillanatra megriadt, de mindjárt felfedezte a kis rácsozatot a kerítés falán, onnan jött a hang. — Döce. A bajnok. — A művész úr pihen. Nem lehet zavarni. — De a kutya ... — Azonnal szólok a mesternek. z öreg remegett az izgalomtól. Úgy érezte magát, mint versenyző korában a menetet indító gong megszólalása előtt. „Értékes jutalom" — ez zakatolt tompón, mint egy balegyenes a fejében. Pénz, sok pénz, mert egy úrikutya ugye nem ötven krajcár. Fröccsök zamatát érezte. Gőzölgő füst illatú csülkös, kolbószos bablevesekbe szippantott, jég- behűtött sörök könnyű habját törölte le szájáról szutykos kezével .. . Maga, a mester jött ajtót nyitni, Rá sem nézett a bajnokra. Csak a kutyájával törőd'tt. ölelgette, becézgette. Az öreg mór azt hitte, humbuk volt az egész. Azon töprengett, behúz egyet a pasasnak, amikor az nagysokára bemutatkozott — Mányoky Gedeon, zongoraművész. — Döce vagyok. A művész úr bekísérte a nagy hallba. Hellyel kínálta. Leült. Aztán a mester egy pillanatra kiment a szobából. Kisvártatva két nagy, aranyszegélyű pohárral és egy üveg konyakkal tért vissza. Jól kezdődik — állapította meg Döce. A mester egy ujjnyi italt töltött a — Mennyit kell szenvedni ezért a jutalomért! Itt ez a zene is ... Adja ide a pénzt, és már itt sem vagyok — majszolta el a szavakat. A mester befejezte a játékot. Felállt. Mélyen meghajolt, ahogy az illik, de ezúttal a taps elmaradt. Döce mereven nézte a zongoristát, aki csak ennyit mondott: — Akkor végeztünk is volna. — és az értékes jutalom? — kérdezte döbbenten a bajnok. — Jutalom! — kiáltott sértődötten a mester. — Kell ennél nagyobb jutalom! Eljátszottam magának, egyedül csak magának Csajkovszkij b-mollját. Tudja, hogy Párizsban, Londonban, Varsóban, Tokióban és nem is tudom még, hány helyen, jelentős összeget fizettek egy-egy jegyért, . hogy ezt a zongoraversenyt az én interpretálásomban hallhassák?! Államfők, közéleti személyiségek foglaltak helyet a koncerttermekben. Hát nem érti? így volt igaz: Döce végképp semmit sem értett —, éhes és szomjas volt, ráadásul egy huncut fillér sem volt a zsebében. bajnok még monda ni\ akart valamit, de csak legyintett, aztán lehorgasztott fejjel kikóválygott az utcára. A ház szegletében jókora cigarettacsutkát vett észre. Felvette. Rágyújtott. Közben megeredt az eső. Döce az eresz alá húzódott. Dünnyögve nézett fel az egérszürke égre. — Te mocsok, te mocsok
