Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)
1974-12-07 / 335. szám
gyszerűen a döbbenet ült ki az arcukra. — Ezt nem gondoltad komolyan I — De komolyan gondoltam — mondtam jámboran. — ... Szóval mi nyilatkozzunk neked? — Igen. ... S most tessék csak jól idefigyelni miket mondtak nekem itt, a Házban, az újságírókollégáim. — Most nem érek rá, de esetleg később ... — Keress valami más témát .. . — Most megyek éppen vidékre . .. — Ha becsukod a jegyzetfüzetet, hajlandó lennék néhány dologra felhívni a figyelmet. De ne írd meg. Vagyis abban a pillanatban, hogy a,.hóhér akasztására” invitáltam őket, mindnyájukat elfogta a rémület. Mert az újságíró mindenre vállalkozik, csak egyre nem: hogy nyilatkozzon. Ha erre felkérik, össze hord hetet-havat, tiltakozik, sír mint a ... az az egynémely ki- sebb-nagyobb beosztású vezető, aki éppen e fenti kifogásokkal tartja távol magától az újságírót. Pedig hát egyszer igazán szerettem volna önmagunkról írni valamit, s mikor, ha nem most, éppen a Magyar Sajtó Napján? Ezért gondoltam, megkérdezem ezeket az okos barátaimat: miért választották ezt a hivatást.... hogyan lesz valakiből újságíró..., mi a kedvenc, témátok .... szakmán belül ki a példaképetek... és egyáltalán: mire nézitek a napot? Egyikök a következőt mondta: „ ... Tulajdonképpen miattad történt az egész. Még tizenéves koromban a pécsbányai buszon csibészkedtem a haverokkal, mit tesz isten, két nap múlva jól legorombí'ottál bennünket alapban. Akkor döntöttem: újságíró leszek és keresem az alkalmat, hogy egyszer rólad írhassak..Hát szóval ezekkel nem nagyon lehet mit kezdeni, ha megmakacsolják magukat. * 40 Meghalt 137 újságíró az elmúlt öt esztendő alatt. Hazánkban — szakmákra vetítve — az elhalálozási arányszám az orvosoknál a legmagasabb. Utánuk közvetlenül az újságírók következnek. Legtöbb áldozatot az infarktus követel. És a derékhadat tizedeli. Ezt mutatják a számok is. Újságírói munkakörben — 2395 férfi és nő dolgozik, közülük központi napilapoknál 276, hetilapoknál 251, a Magyar Rádió és Televíziónál 342, az MTI- ben 224, a megyei lapoknál 525, egyéb lapoknál 777 személy. És most az életkori megoszlást nézzük meg: a 30 éven aluliak számaránya 22, a 30— 40 közöttieké 26, a 40—50 év közöttiek 36, az 50—60 év közöttieké pedig csupán 13 százalék. (A még idősebbeké 3 százalék.) Vigyázni kell rájuk ... A Magyar Újságírók Országos Szövetségének nemrég lezajlott közgyűlésén — többek között — már korábban felvetett gondolat hangzott el: „Az újságírók nyugdíj korhatárát le kellene szállítani 55 évre...” Azt hihetnénk, hogy az ötlet fenemód nagy lelkesedést váltott ki belölünk. Nem így történt. Hiszen a nyugdíjas újságírók változatlanul tovább dolgoznak, írnak, írnak és írnak .. . Aki egyszer elkötelezte magát, az újságírást abbahagyni többé nem képes .. . Azért egyszer mégiscsak abba hagyja. Amikor majd fölfektetik a Szent Mihály lovára. Azt mondta valaki — „országos szinten" — hogy valamennyi szerkesztőség bolon- dokhá.za. Enyhén szólva. Ha valaki belépne csörgós- sipkásan, fel sem kapnátok a fejeteket... Ezt már más mondta. De talán ez is igaz. A szerkesztőség semmiképpen sem hasonlít egyetlen hivatalhoz sem. Akta nincs, könyökvédős hivatalnok sincs, pecsét mindössze kettő van, kávé rossz és drága, jelentéseket nem írunk sem fölfele, sem lefele, az értekezletek hangulatosak és őszinték, rádió majd minden szobában, fogas csak minden tizedikben, az asztalokat többnyire magunk töröljük le használt kéziratpapírokkal, a folyosói tré- cselés nálunk nem folyosói tré- cselés, hanem „alkotó vita”: nálunk nem keverik pletykába azt, aki kezetcsókol a gépírónőnek, mert sem ez, sem az, nem veszi komolyan, a legnagyobb egyetértés pedig sehol a világon, csak itt nálunk van az olvasószerkesztők és az újságírók között: az előbbiek minden istenáldott nap megesküsznek (az újságírók életére . ..), hogy egy megveszekedett kézirat nincs az asztalfiókban, az újságírók pedig ezt be is veszik. Amíg ki nem lépnek a szerkesztő szobájából, persze .. . Nálunk mindenki direkt keresi a nehéz, rázós témákat, bátorságban túlszárnyalják akár Stirlicz-hadnagyot, a tévé-krimi főhősét is, csupán egyik kollégám bótortalano- dott el délelőtt 11 órakor, amikor egy üzemi munkaversenyről szóló tudósítást nem tudott olyan izgalmasan tálalni, mint egy Megré-sztorit. Inkább megnősült. Még aznap, délután félötkor, hirtelen felindulásból. A szertartást gyorsított eljárással bonyolította le Balatoni mester. Nálunk minden van. Évente kapunk 1400—1500 levelet. Ezeket az olvasóink írják, ezért valamennyit tisztelettel fogadjuk. A névtelen leveleket már kevésbé. De izgalmasak a személyes panaszok is. A tematika hallatlanul széles: házassági ügyek, vagyonjogi ügyek, gyerektartás, kártérítés, élelmiszer-romlás, üzemi baleset, közlekedési baleset, névváltozás, becsületsértés, mó- szerolás, verekedés és szeretkezés, jóslás, szellemidézés, cse- pűrágás, lányszöktetés, kutyalopás. A gyerekek a legkedvesebbek. Csapzottan, izzadton állítanak be a szerkesztőségbe: — Kérünk egy újságírót a Köztársaság térre. — Minek? — Egy vasutas elvette a labdánkat, mert állítólag nagy zajt csaptunk az ablaka alatt. . . A fürdőköpenyes vasutas ki- alvatlas szemekkel ül a heverő szélén, amikor meglátogatom. — Éjszakás vagyok, nappal kéne aludnom, de ezektől a kölyköktől nem lehet. — A gyerekek sem focizhatnak éjszakai műszakban — jegyzem meg neki. Visszaadja a labdát, a „csapatot” meg átparentáljuk a tér- tulsó oldalára, ott hivatalok sorakoznak, de a gyerekzsivaj talán üdítően hat az unalmas, szürke munkát végző tisztviselők kedélyállapotára. A kis Madonna-arcú hajadon külföldi (olasz) vőlegényre tett szert. Tájékozódni kíván: — Hogyan lehet lebonyolítani az esküvőt és a kimenetelt . .. ? Mondjuk neki. — ... És ha netán kint elválnék, a továbbiakban mi az eljárás? — kérdi érdeklődve. Mit lehet erre felelni? Nagy az isten virógoskertje . .. Az újságírás nem nehéz ám. Olyan könnyű, hogy nem is igaz. Isten bizony. Például fogja magát az újságíró és kimegy valamelyik termelőegységbe. (üzem, vállalat, vagy téesz .. .) Ott a vezető (igazgató, főmérnök, vagy téeszel- nök) elmond hét adatot, három frázist és pász! — A tößbit az elvtárs majd kiszínezi .. . ! :— Hát nem egyszerű? Máris megszületett az újság nyolctizenhat oldolon. Ezért olyan vonzó a pálya. A fizetésről nem is beszélve. A fizetésről egyáltalán nem beszélve... A fizetésről sem a pályakezdő nem beszél, sem az, aki már hetven éve írja az újságot. A pénzről hallgatnak mint a süket-tót. Ismerősöm állít meg az utcán : — Hogy lehet valaki újságíró? Pedig soha meg nem sértettem, meg nem bántottam. Mindazonáltal elég sok a jelentkező a Pécsi Újságíró Stúdióra, amelynek első turnusát négy esztendővel ezelőtt szerveztük, s azóta összesen vagy háromszáz hallgató ülte végig az órákat, hogy megismerkedjenek a sajtó tudományával, műfajelméletével, gyakorlati módszerekkel. Minden szerénytelenség nélkül: örültünk saját ötletünknek, mert az elmúlt évben már az ország több nagyobb vidéki városában is létrejött az újságíróképzésnek e formája. Azaz hogy ... A megfogalmazás nem egészen pontos. Újságírókat a MUOSZ-is- kola, illetve a szerkesztőségek képeznek. A Stúdió csupán le.- hető legközelebb hozza a hallgatókat az újsághoz. Hiszen a zöme nem is akar ezen a pályán foglalatoskodni. Miért hagyná ott a színpadot például az a neves, kitűnő pécsi színésznő, aki mellesleg szorgalmasan „hallgatta” az előadásokat két esztendővel ezelőtt? Közvetlen hasznunk is származott a stúdiókból: „felfedeztünk” tizennyolc—húsz férfit és nőt, akik ma már lapoknál és a rádiónál dolgoznak. — Ne viccelj, mondj már valamit az újságírásról... — Be kell fejeznem ezt a riportot. Majd utána. — Magaddal fejezd be. Miért választottad ezt a hivatást? Nem választottam, úgy hívtak, pontosabban rámijesztettek ... — Rád ijesztettek . . . ? — Igen. Bent dolgoztam a vagongyár hídműhelyében és jön a Falábú Mici — ő volt a kifutólány — mondja, hivatnak a városba, délután háromra okvetlenül bent legyek az újság szerkesztőségében. Minden létező disznóság eszembejutott, amelyet a műhelyben elkövettünk, s amelyre most lám fényderült. Sántafi Gyula barátom, — aki akkoriban darus volt, ma azt hiszem, már ezredes a seregben — gyanakodva fogadta a hírt. „Ezek ki akarnak cikkezni! A szádat befogod ám!" — „Valaki beköpött bennünket...” — jegyeztem meg bizonytalanul. „Mindegy! Amit tettünk, szociálpolitikai okból tettük!” — figyelmeztetett mert ez a Gyula már akkor — negyvennyolcban - is szeretett ilyen, újságokból és szónoklatokból elkapott frázisokkal dobálózni. „Látod, azóta építik a lányoknak a rendes vécét... Mégis igazunk volt!” Tényleg építették, mert a régit, egy dülede- ző udvari faházat, amely egyben öltözőként is szolgált — hetekkel korábban felgyújtottuk" De voltak még kisebb-na- gyobb ügyeink ezen kívül. — Ezért hívtak be? — Nem. A főszerkesztő tudomásomra hozta, hogy sokat hallott felőlem, példának okáért orról is, hogy teleírom az üzemi faliújságot... — Tehát mégiscsak elkezd- ted valamikor... Nem is volt még faliújság. Legalább is nálunk nem. Egy fekete iskolatábla függött az iroda külső falán, a művezetőm, Katona Lajos, mindig nekem szólt .............írjad már ki g yerek, hogy ma délután háromkor pártnap lesz!” Vagy azt, hogy műhelyértekezlet. S én kiírtam. — Erre gondolt a főszerkesztő? — Nem tudom mire gondolt, de az biztos, hogy valakivel összetévesztett. Ez később ki is derült... Mindegy, akkor közölte velem, hogy holnaptól kezdve ott dolgozom az újságnál. — örültél? — Nagyon megsértődtem. Meg is mondta® neki, nekem van becsületes szakmám. — Végül is megkedvelted? — Meq de első gyári „ri- portutam" kész vesszőfutás volt. Csak képzeld el, hogy ezúttal fehéringben (!) — igaz, nyakkendő nélkül — meg k.‘é- nyesített cipőben, megyek végig a hídüzem roppant nagy csarnokán, jobbra-balra kö- szöngetek még annak is, akinek azelőtt nem szoktam, csak hogy szó ne érje a ház elejét. Restelkedtem, égett a képem, de hiába, a jóindulat, de mégis gúnyos megjegyzésektől nem tudtam szabadulni. Az öreg vasasok azért fogtak kezet velem, hogy csúnya rozsda és olaj legyen, valaki mínium- mal bekente a cipőm sarkát amint körbefogtak, aztán ilyeneket mondtak, hogy: „Mi az? Úriember lett belőled?! Talán még nyakkendőt is kötsz majd?! Az úristen meg a párt fölvitte a dolgodat! Már le sem... izélsz bennünket?!" Mert abban az időben mindenki „úriember” volt a szemünkben, aki nyakkendőt viselt a munkahelyén, például a szikár, sovány bérelszámolónk is a műhelyirodában, a Bugyi úr, ne nevess, tényleg ez volt a neve, Bugyi Fülöp, a szerencsétlen, pedig hogy lett volna „úriember" hiszen fele annyit sem keresett, mint egy jó lakatos, viszont volt három esetlenül nagy és csúnya lánya, azokat etetni, ruházni kellett. . . — Van-e valami nagy élményed? — Nekem minden élmény, az is, hogy kilépek az utcára és szemembe süt a nap, vagy éppen belever az eső, de akár az az autós is, aki az utcánkban dudál minden ok nélkül — a hangos zörejeket roppantál utálom — a legszívesebben a hátán verném szét a kocsiját. — Szerinted miért szép az újságírás? ... Szép, vagy nem szép. A jóég tudja. Lekapcsolom a villanyt, csak fekszem hanyatt a heverón és immár ki tudja hányadszor ismétlem meg, gyermekkorom óta tartó szórakoztató képzeléseimet. Fantasztikus és szomorú játék ez, azért szomorú, mert a gyermek nem éri el soha, de soha ábrándjait és látomásait. Pedig most egy hét- mérföldes-csizmás, felgyűrt ingujjú óriás vagyok, tűnődve ereszkedem két térdemre a hegy lábánál és szép sorban — vigyázva hogy kárt ne tegyek —, emelgetem le a „játékházak” tetejét. Hol ezét, hol amazét. Kisgyerek gügyög a járókában, öregember ül a kissámlin és térdei közé ereszti karjait.. . egy boltban roppant nagy tömeg mozog mint a sejtek milliói a mikroszkóp alatt, vásárolnak, válogatnak, pénzt adnak és csomagolnak ... Egy gyári csarnokban a gyalugép kése alól kékre égett forgácsok pattannak szanaszét, hivatali szoba hosszú asztalánál tele hamutartók, kávéscsészék és dokumentációk fölött füstbe borult alakok vitatkoznak és döntenek, talán éppen egy városrész jövőjéről ..., albérleti szobában diákforma kuporog az ágyon plédbe csavarva és magolja a „Római jogot”, „idős asszony fekszik hason a lepedőn és orvos kopogtatja tompa, csontos hátát.... szakállas fiatal apa csecsemőt emel ki a fürdőkádból, frottírba bugyolálja, majd kihámozza a nyivákoló kis emberkét és selyembőrű fenekét csókolgatja ... egy fáradt házmester a legfelső emeletről kezdve söpri a port-piszkot-sa- rat és elkopott lábbelik nyomát ... kapualji sötétből lány zokogása hallatszik a nedves járdára . . . kutyák vonítanak a szűk utcában .... a tévé kékes fénye lárvaarcúakká mossa a feszülten figyelő fejeket.... szemüveges „tudósfej" kutat mennyezetig érő könyvespolcán .... pizsamás férfi csókolgat egy hálóinges nőt a puha szőnyegen .... pincelakásban búra nélkül lóg egy villanykörte, alatta a konyhaasztal és az asszony tálból merít egy pléh- tányérba .... zsúrkocsin bak- fislány tolja be a szendvicseket a nagyszobában ülő nyak- kendős, illatos felnőtteknek .... présház gyertyafényéhez férfiak tartják a poharakat és bó- lingatnak .... agyonidegesített, fáradt buszsofőr csapja be maga mögött kisháza kapuját... , egy nagy-nagy terem . .. lyúkkártyák, világoszöld gépek, apró fények, csendes zsongás . . . kompúter-féle . .. Az óm ... a kompúter... a kompúteres világ. Okos dolog, csak éppen, néha a sötétben el-elsírdogálok. Félek, hogy a játéknak oly hamar vége ... Rab Ferenc Oly hamar vége... ÍQY KÉSZÜL... A Magyar Sajtó Napja alkalmából azokat mutatja be képriportunk, akik megszépült lapunkat előállítják. A kézirat első útja a gépszedőkhöz vezet. Eztán következik az oldalak összeállítása, a tördelés. E közben a fotók másolása is megkezdődik. Az ofszet újság boszorkánykonyhája a grafikai üzemrész, a montírozó. Itt film, majd különleges nyomólemez készül az oldalakról. S aztán, úgy hajnali egy óra tájban, indulhat a hatalmas ofszet-rotációs ... Fotó: Szokolai
