Dunántúli Napló, 1974. november (31. évfolyam, 300-328. szám)
1974-11-03 / 302. szám
A holnap technikája tegnapi eszközökkel H arry szőmjegyverérfésű szerszámgép található az ország szakmunkásképző intézeteiben, ilietve az üzemi tanműhelyekben? — kérdeztem a minap a szakmunkásképzés egyik szakértőjét. A válasz: egyetlen ilyen gép van a csepeli szakközépiskolában. S a magyarázat: egy Ilyen berendezés, szűkén számolva is másfél-kétmillió forintba kerül, s vajon melyik az ez üzem, ahol ekkora összeget áldozhatnának a szakképzésre, a tanműhely felszerelésére, a költségvetésből gazdálkodó állami intézetekről nem is beszélve. A gond hosszú évek óta megoldatlan. A kisdiák, aki valamilyen szakma megtanulására adta a fejét, két-három évig tanul, ismerkedik választott szakmája tudnivalóival és eszközeivel, gépeivel. Az üzemi gyakorlatokon már fölsejlik előtte, hogy valami nincs rendben, valami — nem is lényegtelen — különbség található a tanműhelyben látott, megismert gépek és a termelőműhelyben található berendezések között. A gyanú aztán a harmadik évben lesz, nem kis problémákat, kínos heteket, hónapokat okozó felismeréssé, amikor a harmadéves tanuló szabályos termelőmunkát végez az ismeretlen berendezéseken, amelyek mellett úgyszólván újra kell tanulnia a szakmát. Való igaz: a szűkös fejlesztési alapokkal bajlódó vállalatok, ha korszerű, igazán modern gépeket vásárolhatnak, akkor a termelőműhelyekbe állítják azokat és nem a tanműhelybe. Még ott is, ahol nincs hiba a „szemlélet” körül, ahol tudják, hogy az oktatásra fordított beruházások hosszabb távon bőségesen megtérülnek. De hiába tudják, ha egyszer nincs pénz! Ráadásul nagyon sok helyen meg a felismerésig sem jutottak el; a tanműhely elavult, kiselejtezett gépekkel, eszközökkel való tessék-lássék felszerelése ezeknél a vállalatoknál még lelkiismereti gondokat sem okoz. Olyannyira, hogy a szakmunkásképzési alap létrehozásáról szóló kormányhatározatot (amely minden vállalatra kötelező érvényű befizetést ír elő) a legtöbb helyen csak fanyalogva, „na, megint egy újabb teher!" felkiáltással hajtják végre. Igaz: a szakmunkásképzési alapra tavaly és az idén befolyt 500 millió forint még nem elég a tanműhelyek korszerű felszerelésére. A tulajdonképpeni korszerűsítésre — az előírások, az itt is elmaradhatatlan központi „normatívák” szerint — ennek az összegnek csak a felét fordíthatják a vállalatok, a többi elmegy a különböző egyéb kiadásokra. Ez a negyed milliárd is több száz tanműhely között oszlik szét, egyre-egyre tehát viszonylag szerény összeg jut. De erre a pénzre minden évben számíthatnak a vállalatok, s hosszabb távon feltétlenül javulást kell hoznia az üzemi szakmunkásképzésben. Más kérdés, hogy mi lesz „rövid távon”, hogyan, mi módon biztosítható a közeljövő szakmunkás-generációjának korszerű technikai képzettsége, s hogyan, mi módon biztosítható az állami intézetekben tanuló diákok felkészítése nemcsak ma, hanem a holnap technikájára? Felismerni, hogy az emberek, s különösen a fiatalok képzésére, oktatására fordított beruházások nem felesleges, nem inproduktiv kiadások — törvényszerű. A felismerés azonban még nem elég. A beruházásokra pénz kell, még akkor is, ha ennek kamatait csak hosszú évek múltán könyvelhetjük el bevételként Vértes Csaba Huszonöt éves az államosított Pécsi Nemzeti Színház Tűz ide, szent tűz A bankok és a gyárak államosítása után 1949-ben került sor az ország színházainak ái'o- mi kezelésbe vételére, a színházi világ legnagyobb örömére. Hocjy a mai néző, beül a színházba, valami képet kapjon, miként zajlott le mindez, elengedhetetlen, hogy vissza ne tekintsünk a két világháború közötti időre és a felszabaou- lás utáni négy évre. Hogyan is működtek Magyarországon a színházak? Milyen volt a sorsuk c vidéki színészeknek? Egy ma már muzeális értékű kép Léka László albumából: !949. október 29« — Űri muri»«« A színpadon Manors Ferenc» Csengery Aladár és Sajka PáL A színház elsősödben üzleti vállalkozás volt. Ha valakinek kedve volt, hogy a meqlevő kevés pénzét színháznál kamatoztassa vagy esetleg elveszítse, felcsapott színigazqaiónak. S aki az előírt óvadékot, a színészek egyhavi fizetését lefizette az akkori Színész Egyesületnél koncessziót kaphatott, különösen, ha valami színházi múltat vagy esetleges hozzáértést igazolt Vidéken ásandó Jellegű színház nem működött, még a nagyobb városokban sem. Úgynevezett színikerületekre osztották fel az ország városait és falvait. Voltak: |„ II., III. és IV. osztályú társulatok. Az első- és másod- osríályúak az anyavároson kívül, még több várost láttak el színi előadásokkal. Például: Pécs ellátta Kaposvárt, Nagykanizsát és Baiát. A kisebb társulatok a színházzal nem rendelkező helyeken, kultúrházak- ban, nem ritka esetben a szálloda vagy iparos kör nagytermelőén, mozikban tartottak eladásokat. Vándorszínészet vo't ez. Albérleti szobák, vendéglői koszt vagy legtöbb esetben „stanecli pörkölt”. Ahogy visz- szaemlékszem a barna stanec- likba belemért 10—20 dkg tepertőkre, elmosolyodom, hiszen abban az időben szinte napról naora ez volt a mindennapi eledelünk, mert a tepertő olcsó volt. A változatosságot 10 dkg szalonna vay egy liter tej jelentette. Ennyire jutott gázsinkból. Tehát a gázsit jól be kellett osztani, ha egy-egy ruhadarabot akart venni a színész, hisz a jelmezeket kivéve a színésznek kellett gondoskodnia a színpadi ruhákról. Ha a színiigazgató szerződés ügyben tárgyalt a színésszel, az első kérdése rendszerint az volt: m'lyen ruhatárral rendelkezik? Elengedhetetlen, és a szerződésben is ki volt kötve a frakk, szmoking, fehér nadrág, csizma, fekete és fehér cipó, legalább két utcai ruha, zsabó, krézli és ha keli, lovanlócsizmához: kappen. Cz utóbbi egy barna bőrdarab összevarrva, amit a csizmákra húztak. A nőknek úgyszintén ■tagúknak kellett gondoskodni a színpadi ruhákról, ami bizony nagy gond volt, hiszen keresetük nagy részét erre kellett köl- teníök. Az egyik pécsi igazgatót Abbáziában ismerte fel valaki a harmincas években és megkérdezte tőle: Te itt üdülsz? És mi van a színházaddal Pécsett? — Tudod, azért vagyok itt, mert a színház nélkülem is megy, azonfelül nem szeretem nézni, ha a színészeim éheznek ... Ha nem is Pécsett, de sok vidéki színtársulatnál évi ötven vagy még ennél is több darabot kellett betanulni, illetve eljátszani. Egy operett városonként négy-öt, prózai mű két-háram előadási ért meg. Ez azt jele”- iette, hogy két-három próba jutott egy bemutatóra. Igaz, voltak leleményes igazgatók is, akik a szerződtetésnél úgy tárgyaltak a színésszel: Milyen szerepeket játszott? — A színész felsorolta, az igazgató döntött Két-három színész ismeri a darabot, tudja a szerepet, tehát ez lesz a nyitó darab. Egy-két futópróba utón a függöny felmehet, a pénztáir árusíthatja a jegyeket. A bevétel volt a legfontosabb, hiszen ez adta az alapot a színházak fenntartására, sokszor a művészi színvonal hátrányára. • Az 1948/49-es színiévadban Is ez volt a helyzet, tehát a fel- szabadulás utáni első évek sem tudták megnyugtató módon megoldani a színházak sorsát. Éreztük, hogy mostoha sorsunkon változtatni kell. De hogyan? Mi a megoldás? Egyetlen kiút van: államosítani kell a színházakat. Sokat beszélgettünk erről kollégáimmal. Elhatároztuk, hogy nekünk kell kérni ezt felettes szerveinktől. Hogy kérésünk reális legyen, kidolgoztam egy igen részletes tervezetet, amelynek itt csak a lényegét ismertetem. Tehát, miként, hogyan? Az államháztartást nem terhelhetjük újabb kiadásokkal. Tehát honnan teremtsük elő a pénzt, ar»i ehhez szükséges? A megoldást abban láttam, ha igazán a dolgozó nép színházait akarjuk megteremteni, úgy a dolgozóknak is részt kell vállalniok olyan formában, hogy minden szak- szervezeti tag fizessen havonta 2 forint úgynevezett kulturális adót és ennek fejében minden bemutatásra kerülő darabot egy alkalommal megnézhet, Teliek, múltak a hónapok. Ott álltunk a teljes bizonytalanságban. Nyár volt már. Kispesten szerepeltünk és igen bizonytalan volt, hogy megkapjuk-e törvényben biztosított kéthetes szabadságunkra a fizetést, amikor egyik napon megkeresett két ember. Az egyik a minisztérium, a másik a színész szakszervezettől jött. Bizalmasan közölték velem, hogy elkövetkezik a színházak államosítása. A hogyan és mikéntjéről nem beszéltek. Csupán annyit árultak még el, hogy nem az én tervem szerint történik a dolog. Mindegy volt nekem, öröm volt ez így is, A minisztérium, a szakszervezettel egyetértésben, kész listát adott ót a megbízott igazgatóknak, tehát kik azok a színészek, akik az államosított színházakban dolgozhatnak. Nem volt zökkenőmentes ez az idő. Kevés társulat és sok színész. így nem tudott mindenki elhelyezkedni az első évben. En Pécsre kerültem. Akkor még Kaposvár, Nagykanizsa is ide tartozott Valamint Baranya, Somogy, Tolna, Zala megyék városai, amelyeket tájszerűen kellett előadásokkal ellátnunk. Kaposváron kezdtük a szezont 1949. szeptember elsején. Társulatunk 30 színészből állt Köztük ilyen nevek: Bessenyei Ferenc, Gordon Zsuzsa, Máté Erzsi, Szabó Samu, Borvető János, Bázsa Éva, Pataki jenó. Igazgatónk Szendrő József volt Igen gondosan összehozott és országos viszonylatban is rangos társulat volt Végre elérkezett az idő, a Pécsi Nemzeti Színház ünnepélyes megnyitása. A nyitó darab nem Lope de Vega: A kertész kutyája volt mint azt az elmúlt év folyamán, nyilván téves információkból fakadón közölte a sajtó. Hát hogyan Is v©It az ez *ste? Én most mint szemtanú mondom el. 1949. október 29-én, szombaton este új közönség ült be az államosított Pécsi Nemzeti Színházba, új céllal. Ez a közönség már nem csak szórakozni, de tanulni akar a nagy mondanivalókból. Fél nyolc árakor Szendrő József igazgató ismertette az új színház jelentőségét: „Bízom abban” — mondatta —, „hogy az átalakulás bőven megtenni gyümölcsét A színész széleskörű támogatást élvez, tehát megvan a lehetősége, hogy minőséget adjon nézőközönségének és célunkat, a realista művészet megvalósulását elérhessük." Ezután Bessenyei Ferenc mondta el Petőfi: „A XIX. század költőihez” című versét, majd az Internacionálé után megkezdődött az előadás. Móricz Zsig- mond: Úri muri című színművét láthatta a közönség igen rangos szereposztásban. Srakmóry Zoltánt Kormos Lajos játszotta, feleségét, Rédey Esztert Maié Erzsi, Rozikát Gordon Zsuzsa. A további szereplők: Csörgő Csoli : Szabó Samu (felejthetetlen alakítás volt), Lekenczey, az ügynök: Szendrő József, a három csugari paraszt: Monori Ferenc, Bajka Pál, Csengery Aladár. Tanyásgazda: Bakos László. Borbíró: Temesvári Szabó László. Jászom: Papp István. Ogyvéd: Andai Béla. Pincéi: Sugár István. Kondás: Pagonyi János. A közönség megdöbbenve nézte a darab befejező jelenetét, amikor a napokig dorbézo- ló urak közül Szakmóry Zoltán felgyújtja a saját tanyáját. „Tűz Kell ide, szent tűz, mely minden srennyet megemészt" Ez a jelenet megmutatta a nézőknek, hogy a régi úri világ megéreti a pusztulásra. Befejezésül még annyit: 1949. november 12-én indult a Pécsi Nemzeti Színház tájszínháza Szentlőrincre, ahol Lope de Vega : A kertész kutyája című víg- játékát mutatta be Miklós Klóra és Bessenyei Ferenc főszereplésével Monori Pere»« Iskolai demokrácia, a demokrácia iskolája • . , , Hol születik a közéleti ember? Miféle kohóban érik azzá, aki egy kollektív véleményt tud képviselni a fórumokon, s akinek a véleménye azonos a kollektíva véleményével? Valamikor, általános iskolás koromban szó sem lehetett arról, hogy bármelyikünk is véleményt nyilvánítson — halovány emlékeim között turkálva nem is tudok konkrétan olyanra emlékezni, amiben állást kellett volna foglalnom, Messze volna már? Lehet De az biztos, hogy más volt akkoriban a világ sora, éppen kiléptünk az infláció batyuzó életmódjából, és két forintért tele szatyorral mentünk haza a vásárcsarnokból ... Tanárainkat később nevelő pajtásnak kellett hívnunk, és szentírásnak venni mindent, ami felülről jött Mi így nőttünk fel, akiket háborús gyerekeknek neveznek. Most pedig, amikor ma örömmel írunk, hallunk a vállalatoknál kialakuló üzemi demokráciáról, értelmezzük és fejlesztjük, meg kell torpannunk egy pillanatra és fel kell tennünk azt a kérdést: hol születik az a közéleti ember, aki bármilyen fórumon képes az őt körülvevő emberek véleményét képviselni, érdekeiket szolgálni, okosan, tudatosan? Hol tanulják ma a demokráciát? Általános iskolások, úttörők és kisdobosok parlamentjei zajlottak le nemrég iskolai szinten. A parlamenten megjelent városi vezetőtől a kisgyerekek számonkéríék, hogy tavaly megígérték nekik: a napközis tábor gondjait megoldják. És nem történt semmi. A tanácselnök zavarba jött, s alig tudta kivágni magát a helyzetből, bizonyára újabb ígéretekkel... Szakmunkástanulók diákparlamentjén hangzott el: minősíthetetlen hangon beszélnek velük a munkahelyen, a szalag mellett nem tudják szakmájukat megtanulni rendesen. Valamit tenni kéne. Középiskolások diákparlamentjén hangzott el: pályázati dolgozataikat nem azért írják, hogy első, második helyezést érjenek el, hanem azért, hogy tanu'janak. Tanulni pedig az okos bírálatból is nagyon sokat lehet A lényeg mindebből: a mai gyerekek Ismerik a jogok éí. kötelességek — a maguk és mások jogainak és kötelességeinek — rendszerét Tudják, hogy nekik mit kell tenniök, tudják, hogy mit várhatnak másoktól, legyenek azok vezetők, vagy társaik. E szép rendszer felismerése a demokrácia, az igazi emberi szabadság alapköve. Muszáj egy „felnőtt” példával kezdenem. Pécseit egy varas! tanácstag panaszkodott, hogy bár munkahelyi főnökével egy sorban ül a tanácsülésen, neki, a munkásnak írásbeli igazolást kell vinnie főnökének — akivel a tanácsülés szünetében megvitatták a napirendi pontokat —, hogy munkahelyéről társadalmi elfoglaltság miatt volt távol. És, ha hiányzik a titkári pecsét a papirosról, szépen beírják a bumlit... Hadd folytassam pártunk Központi Bizottságának egy olyan gondolatával, amely kimondja, hogy szocialista nevelő- j oktató munkánk kiteljesedésének egyik kulcskérdése a középiskolákban és a szakmunkásképző intézményekben is a nevelőmunka demokratikus szellemű, az eddiginél hatékonyabb, a tamilok alkotó közreműködését, öntevékenységét még inkább igénylő megszervezése. Idézek a Központi Bizottság két éve, június 15-én hozott határozatából: „A tanulók és hallgatók társadalmi, közéleti tapasztalatai viszonylag szűk körre korlátozódnak. A mai iskolai szervezeti forma, az iskolai élet rendje nem od kellő keretet a tanulók aktivitásának kibontakoztatására, m közösségi nevelés nehezen fejlődik. Az iskolák életét túlszabályozottság jellemzi. Az utóbbi években — elsősorban a felsőfokú oktatási intézményekben — több intézkedés született a diákok önkormányzati jogának szélesítésére. A diákokat azonban mégsem vonják be eléggé saját ügyeik intézésébe, kevés gyakorlati lehetőséget teremtenek számukra az állompolgári tevékenységre való felkészüléshez.“’ És egy Idevágó, konkrét példa: A Széchenyi Gimnázium és Szakközépiskola diékporlamenijéről a megyei parlament j elé terjesztik — a többi között — ezt a gondot Is: az Iskolák tanulói nem látogathatják az iskolai klubokat, mert a kollégium házirendje nem egyezik az iskoláéval. A kollégium és az j iskola dicséret! és büntetésrendszere szintén különbözik. A kol- j légiumban igazolási kérnek minden egyes foglalkozás látoga- | basáról. Tehát, ha az Iskola KISZ-tiikóra nevezetesen kollégiumi leké, az este sorra kerülő KISZ-rendezvényen, gyűlésen csak akkor vehet részt, ho az iskolai KISZ-titkártól igazolási visz. Pecsét, dátum, aláírás, és rendben van a dolog ... A Központi Bizottság — finoman — túlszabályozottságnak nevezi ezt e jelenséget, pedig itt mér durván be kellene avatkozni. Ez a bürokrácia melegágya, olyan hivatalnok-szemlélet bölcsője, amely Igazolást kér az élétől, hogy él, s a halottól, hogy holott. Az mindeneseire biztató, hogy az Országos Diákparla- mentan — két éve — egy középiskolai diák egyszerűen nem fogadta el e miniszterhelyettes válaszát. Volt mersze felállni és ellentmondani. Az igazi demokrácia ott kezdődik, ahol a vélemények elhangozhatnak, annak veszélye nélkül, hogy érteden fülekre tolóinak, vagy netán retorziók érnék a vélemény-nyilvánítót Ezt a diákot sem csapták k\ nem minősült rebellisnek, ellenkezőleg: politikailag aktív, a közéletben megfelelően szereplő embernek ismerték meg. Hol tanulják a demokráciát tehát? Az Iskolában. Megtanulják még okkor Is, ha sokszor antidemokratikus légkörben élnek. Az a fiatol, aki az iskolában szerepel a plenum előtt, a tanácsülésen, s az országgyűlésen is felszólal majd, elmondja környezetének gondjait eredményeit Egyetlen nagy feladat vár megoldásra: a felnőttek vegyék komolyan az iskolákban, megyékben, országban lezajló dlákparfamenteket Vigyázat, a gyerekek megjegyzik az elmúlt évben, tett felelőtlen ígéreteket és erősen számonkérik. Vegyük komolyon gyermekeinket, az 6 gondjaik éppen olyan fontosak és nagyhorderejűek, mint amilyenek minket foglalkoztatnak. Kampis Péter
