Dunántúli Napló, 1974. november (31. évfolyam, 300-328. szám)

1974-11-17 / 315. szám

Egy hétköznap A falu közepén áll egy emlékmű, a kerítés aj­tóján öt év körüli kisfiú hintázik egykedvűen a szakadó esőben, A tanácselnök már reggel be­utazott Szigetvárra, munkásőrségbe. A boltveze­tőasszony délfelé átszaladt a postamesterhez, néhány ezrest beadott a kisablakon, visszakapta a csekkszelvényt, A postamester hatodszor gyúj- ,i.m tott rá reggel óta a pipájára és meghívta Ka­posvárt annak a kék kosztümös — kékre fes- -Irur tett szemhéjú — szép kislánynak, aki kint vára­kozik a pádon. A művelődési ház vezetője — piros bőrkabátos, szőke, pontosan húsz eszten­dős-, lány — nyitja a könyvtár ajtaját, itt van az íróasztala is, összedörzsöli a kezét; hideg a helyiség. A szomszédos szobában két borzas ha­jú legény. Az elektromos-orgona tokjáról és a hangszórókról vakariók a sarat, amelyet a trak­tor vert fel Csebénytől Ibafáig vezető dűlőúton a vontatóra. Több személyautó indul temetésre Pécsre, virágcsokrokkal, koszorúkkal. A kisiskolá­sok váqtázva rohannak haza az iskolából, kí­nosan ügyelve arra, hogy a víztócsákat semmi­képpen sem kerüliék ki. A főaqronómusék szaf- masárga hajú kisfia felsír a hálóval kerített já­rókában, a kismama karjába emeli és az ismert és örök anyai mozdulattal szorítja arcát a szappan-illatú gyerekhez. . . . így kezdődtek el újra a hétköznapok Iba- fán, ezen az ésős és vigasztalan hétfői napon. Ennek a környéknek is hű és gondos króniká­sa. Vargha Károly írja a Baranyai Helytörténet- írás 19ó8as évkönyvében: „... Ibafa németül ,lvo'ö’ (Pais Dezső szerint), az ó-felnémet ,iva’ tiszafa, v. ószláv ,iva‘ — .fűzfa’ szavakból szár­mazik ... A forrásmunkák szerint a falu és kör­nyéke már a bronzkor emberének kedvelt tor- 1 torlódási helye volt... Feltételezhető, hogy mór a rómaiak idejében is éltek itt római telepesek . .. A 800-as évek körül a frank birodalomnak eb­ben a részében a germán népeiem vált uralko­dóvá ... A honfoglaláskor már szlávok lakják a vidéket, amelyet a Kaán nemzetség száll meg. Ennek nevét a nem messze fekvő Kán falu is őrzi ... A török uralom ideién kincstári adólaist- romokban is találkozunk a falu nevével... 1740- bei kezdett betelepülni . . . Addig sűrű erdő és vadon volt... Az 1800-as évek eleién a feljegy­zések 580 iélekszám felettinek mondják a fa­lut ...” — ... És most mennyi? — Pontosan háromszázharminceqy — mondja a községi tanácstitkár, Arnold Péterné. — Mi várható? További csökkenés?-— Remélhetően nem. Pedig a közlekedési vi­szonyok egyáltalán nem kedvezőek azok számá­ra, akiknek nincs kocsijuk. Már pedig személy­autó — magántula:donban — talán tizenöt van. Órákat vesz igénybe egy szigetvári vagy pécsi utazás. A tag-közséqek helyzetéről nem is be­szélve. Ide tartozik Horváthertelend, Csebény és Korpád is. Az utak rosszak. Most abban remény­kedünk, hogy Csebény utat kap. — Mit jelentene ez? — Röviden annyit, hogy megtarthatnánk a fiatalokat, meq az értelmiségieket. — Ha már itt tartunk, mit tudna mondani az értelmiségiek közé’eti szerepléséről? A fiatalasszony eltűnődve néz maga elé: — Nehéz ügy ez. Ha jól számolom, négy pe­dagógusnőnk hétvégén többnyire hazajár Sziget­várra, Nagydobszára, sőt, Harkányba. Hétvégi rendezvényeken — érthető módon — nemigen számíthatunk rójuk. Eqyébként szeretnénk egy lakást építtetni pedagógusok részére, bár jelen­leg mór öt pedagóquscsalád él olyan lakásban, amelyet a tanács biztosított részükre. Arnoldné férje is pedagógus. Van kocsijuk — az időjárástól fügqően — a gyönyörű Sasrét és Lapisi-völgy környékét keresik fel, nyaranta pe­dig keszthelyi víkendházukaL Itt is — mint sok­helyütt másutt — a névnapokat, születésnapo­kat baráti körben tartják meq, afféle „kaláka­módon". De ez persze nem közéleti tevékenység. Nehéz is ezt „megfogni” úqy, hoqy abból eqy látványos attrakció kerekedjen. Évről évre folyik a közséq parkosítása, fásítása, mindiq az anya­gi erő függvényében: az általános iskolások —- a pedagógusokkal — kivonulnak, szépen, gon­dosan elvégzik a munkát, az orvos feleséqe a vöröskereszt szervezeten belül tevékenykedik íqazán tiszteletreméltó eredménnyel, az év naqy ünnepi rendezvényein szintén meqjelenik a köz­ség értelmiségi rétene, többnyire a szervezésből is kiveszik részüket. Ennyi az egész. Lőrlnez Jánös termelőszövetkezeti elnököt és Horváth János főaqronómust keresem fel, mind­ketten réqi ismerőseim. — Hallom, úgy szereztetek, vagy „átigazolta­tok” zenészeket, mint másutt a futbalistákat... Az elnök a fejét rázza: — Attól függ, hoqyan értelmezzük a kérdést. Mi tisztességes aiánlatot tettünk. Már g tavasz- szal gondolkoztunk azon, hogy a Művelődési Ház részére hangszereket vásárolunk, azok után, hogy a Ház klubját is berendeztük új bútorok­kal, több mint harmincezerért. Nos, meovettük a hangszereket elektromos-orgonát, erősítőt, gitárt, dobfelszerelést. A veze*őséq csak azután dön­tött így, hoov a fiate’ok megígérjék: lesz aki játszón is a hangszereken — felelősségvállalás mellett. Két fiatalember — akik mellesleg korábban a darányi presszóban szórakoztatták este a közön­séget — vállalta a zeneszolgáltatást, amellett, hoqy főállásként a téeszben gépkocsit és trak­tort vezetnek. — A fiatalok érdekében jártunk el. Csak lát­tad volna, mi volt itt, amikor a felszere'és meg­érkezett Pécsről, három héttel ezelőtt. Este tele lett a klub és ha próbál a zenekar, ha nem, a fiatalok most minden este benéznek a Művelő­dési Házba és „ottragadnak” már rendez­vényeken is. Muszáj volt valami szórakozási le­hetőségről gondoskodnunk itt az „istenhátamö- gött”. Nem várhattuk el tőlük, hoqy nappal dol­gozzanak, este viszont unatkozzanak, vaqv rosz- szabbik esetben a kocsmát járják. Ilyen kis fa­luban nagy szó már az is, ha esténként nyolc­tíz ember összejön a Művelődési Házban. — De megy a kocsma is. — Persze, annak Is meg van a maga forgal­ma. Melyiknek nincs? — Ti nem jártok át? Kettőjük véleménye: — Semmi értelme. Előfordult, hoqy eqv-egy gyűlés után benéztünk. Akik a ayűlésen hallgat­ták, a pult előtt azonnal kitálaltak .. . Persze gyakran nem megengedhető hangnemben. Ezért nem is érdemes még egy pohár sörre sem leülni. Aki őszintén és tényleg seahő szándékkal akar vitába szállni velünk, a’ok előtt nyitva áll az aj­tónk, bármikor hajlandók vagyunk eszmecserére. A gyakorlat bizonyítja, hogy ez a módszer be­vált Auguszt Maqdi a Művelődési Ház vezetője. — ... Képzelhető, mennyire örülünk a hang­szereknek. Hoay egy példát mondjak: búcsúkor bált rendeztünk, több mint kétezerbe került a zenekar. — Ibafán mennyire tehető a fiatalok száma? — Körülbelül tizenhat-húsz fiú és három-négy lány. De ha Csebény utat kap, már a két köz­ség fiataljai összejárhatnak, közös rendezvénye­ket szervezhetünk. — Értelmiségiek? — Nem nagyon jönnek. A Tofcsval-egyöttes adott műsort a közelmúltban, ha jól meggondo­lom, egyet sem láttam közülük a nagyteremben. — Azt hallottam, hogy volt itt korábban egy fiatal tanítónő, aki a színjátszókkal fellépett va­lami szerepben és ezért megszólták a faluban... — Lehet. Én nem hallottam erről, csak ja­nuártól dolgozom itt, a Művelődési Házban, de előfordulhatott. Király Dénes és Lacza István ez előbb említett — „átigazolt” — zenész-traktorosok: — Ne is törődj ezrei Magdikal — mondják. — Látod, a múltkor itt volt az az előadás az eti­kettről, a fiúk mind eljöttek, meg a lányok is, akik számítanak. A többi nem érdekes. — De mégis jobb lenne, ha nem csak a fizi­kai dolgozók járnának ide... — vetem közbe, de szavamba vágnak: — Kár erőltetni a dolgot. Azt hiszem, néhá­nyon a tekintélyüket féltik. Mert tudunk olyan lányokról, akik más község rendezvényeire elmen­nek és táncolnak. Kérte, ne ínam ki a nevét. Rendben van. — Nézze. Nem vagyok értelmiségi. Se ku­tyám, se macskám. De ismerem itt a véleménye­ket. Veqyümk példának okáért egy értelmiségit: azt mondja a minao, megvárja míg a gyerekek felcseperednek, elérik az iskoláskort, és már sze­di is a sátorfáját. Sajnálja ítthcqyni ezt a szép környéket, meg az embereket, de úgy szeretné isko'áztatni a gyerekeit, hogy az általános- isko­lától a diplomáig városban, tehát egyhelyütt szerezzék meq ismereteiket. Az oktatási színvo­nalra hivatkozott, amely — szerinte — falun még elégqé alacsony. — ön szerint is? — Mondtam az imént: nekem nincs gyere­kem, « Világos szürke szemű, jó! megtermett férfi a postamester. Az épület régi parasztházra emlé­keztet, a tornácról jobbra nyílik az előtér, s ab­ból az iroda. A mester asztalától jobb kézre van a kisablak, mellette a telefon kapcsolótáblája. Nem tudtam kideríteni, miről veszi észre a hí­vást, mert a tábla se nem berregett, se nem kattogott. De időnként bedugta a zsinórok eqyi- két valamelyik lyukba, beleszólt a kagylóba, majd visszaakasztotta. Holland Amsterdamer dohányai pusztítja a tüdejét. Azt mondja Vácsei Lajos: — Tudja-e, hogy Pécs ma távolabb van Iba- fótól, mint néqyszáz esztendővel ezelőtt? — Hogyan? — Ahoqy mondom. Nézze: reqgel hatkor in­dul a busz Szigetvárra, ott át kell szállni a vonat­ra, ami kilencre ér be a városba. Néqyszáz éve is már a parasztok az úgynevezett „Királyúton” utaztak szekérrel, vagy lóháton Kisibafa—Kor­pád—Bükösd irányában és onnét át a Mecsek gerincén. Mindezt két-három óra alatt. De hát jóval később, néhány évtizeddel ezelőtt is, a környékről a piacozó asszonyokat szekerek vitték a városba, ezen az útvonalon. „Csődörösöknek” nevezték a fuvarosokat. Mindezt csak ezért mon­dom,-mert kérdezte: miért nem járunk a pécsi színházba, vagy éppen hangversenyre? Ilyenfor­mán sehogy. Pedig ne higgye, hoqy a lakosság nem igényli. Mert a nyáron itt volt a „25. Szín­ház", jómagam is meglepődtem, milyen zsúfolt ház előtt játszottak. Én széken állva az ablakon át néztem az e'őadást, más hely nem jutott. — Mennyi ideje él Ibafán? — Kilenc esztendeje, és ... — lekopogja az asztalon — csak egészség legyen, itt is mara­dok. El nem mennék innét az istennek sem. Szép csa'ádom van, megélünk. Jön a kékszemű lány, menhívja neki Kapos­várt, addiq is foglal ion helvet. — Mi az, ami szabadidejében foglalkoztatja? — Ennek a közséqnek és környékének szépsé­ges történelmi mú!t;a ... Kint méa szakad ez a kegyetlen, hideq Őszi eső, a szobában ió meleq van, a pipafüst pedig kellemes hanqulatot teremt. A postamester me­sél, magyaráz meqraqadó szenvedéllyel. Azt mondja, van egy ezer kötetes könyvtára — jó­formán mindent kiolvasott már —' bélyeget is gyűjt, a tévé-műsort önmaga sző mára erős«* megrostálja (közbevetőleg említi: a községben 70 tévé készülék, 90 rádió van, es 333 előfizető­je van különböző lapoknak, név szerint tudja, kik hozatják rendszeresen a Nagyvilágot, Üj írást, Élet és Irodalmat, Látóhatárt, Társadalmi Szemlét) szóval ott hagyta abba, hogy a kör­nyék történelme... Átböngészte Vargha Károly helytörténeti munkáját, aztán Tímár György egy­háztörténelmi értekezését... de plébánia hiva­taloktól is szerzett be adatokat, írásos emléke­ket, s e forrásokból próbálkozik egy átfogó ta­nulmányt „összeütni". Csak úgy sebtében jegyzem fel a postames­ter szavait, ő is hivatkozik a római kori leletek­re, aztán átlép egy jó évezredet, említi, hogy a hajdani kisnemesek a törökök alatt jóformái» teljesen kipusztultak, olyan nevű települések, mint Lapsi, vagy Liki. elnéptelenedtek. Svábok, magyarok, horvátok lakták később a vidéket, A Tankovics név már 1754-ben előfordult, csakúgy, mint a Vitkovics, Orlovics, Csepuron meg egye­bek. Aztán a házasságok révén keveredtek a nemzetiségek, például Horváthertelenden is egy eredetileg délszláv családból származó Liza ne­vű lányt már Liszi-nek becézett a sváb férj ro­konsága. Terecseny-puszta környékén pedig szé­kelyek irtották és tették termővé az ősvadont, még a földesúr Jeszenszky birtokán... Éppen a napokban talált egy réqi irományt, miszerint Gyűrűfűn szücsmesterek is éltek, Ibafán főleg ácsok és asztalosok, de jellegzetes helyi „szak­ma” volt a „hamu-égető”, vagyis a hamuzsfr- csinóló: Lukafón üveggyár volt, Kisibafán Wolf Adóm rámásmester tevékenykedett: az ablak­üveget nem nagy sikerrel vóqták, így hát a rá­ntás mester az ablak rámájába öntötte az üve­get, — innét a szakma megjelölése... De hát istenem, mit szóljanak a pedaqóqusok elődjei, akiket — még az ezernyolcszázos évek ideién is — „harangozó”-nak titulálták, mert ez volt el­sődleges mesterségük, s ha mát ezért kaDták a fizetést az eklézsiától, mindjárt rájuk bízták a tanítói fe'adatokat is. De ez nem számított, fő, hogy a „ha ran gozó-tanító” tisztességre és szent alázatra nevelte a mezítlábas gyereksereget. — Ezek a mai iskolásgyerekek ismerik-e a szülőfaluik múltját — Nem tudom. Lehet, hogy ismerik. Csak ab­ból gondolom, hoqy én vagy két hónapig föl- aiániottam: honismereti szakkörön mesélek a gyerekeknek, de az iskolától még nem kaptam választ. Rab Ferenc Szatyor Győző metszete r » Dr. Szász János: Páprádi ports Dr. Szász János: Bogádmindszenti oromfal Dr. Lajos László: Abaligeti parasztház

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom