Dunántúli Napló, 1974. október (31. évfolyam, 269-299. szám)
1974-10-06 / 274. szám
Tessék esők rám figyelni. * önmagommal kezdem: •“ Miért nem iszod a murcit? ■— Tiszteletlenségnek, sőt, becs telenségnek tartom. Ez liliom tiprós. Akarod, ki is fejtem. — Akarom hát! — A szőlőlé több tiszteletet érdemel, mint hogy ájult álla pofában — meg sem várva mig szép borrá se dűl —, az ember nekiessen és fölszlopál- ja. A murci nem más, mint a bor csecsemőkorban. Kövei,.e- zésképpen tehetetlen. Nem is jó. Amikor már néhány napos, még az eszméletét is elveszti egy időre, se íze, se ramata, s ezért becstelennek tartom azt, aki ilyenkor lereped . . , Igaz, a természet a murcit is felruházta védekezőképességgel; minden esztendő őszén megszedi a maga áldozatát a gázos pincékben, vagy úgy fejbeveri az embert, hogy néhány napig szinte kóvályog és még a nevét sem tudja elmakogni . . Hát ilyen ez a „zeher e-khus". — Micsoda? — „Zeher e-khus”, azaz, édes méreg. Az erjedő szőlőiét így nevezték valamikor a perzsák. Majdnem ráfázott az italozásra a gyönyörű Guínáre is. — Az ki volt? — Dzsemzsid perzsa király ágyasa. A katonák egy barlangban őrizték a királynak szánt mustot, de a gáztól elpusztultak. Ekkor tájban Gulná- ret éppen szerelmi bánat gyötörte, gondolta, számára is ez lenne a legjobb halálnem. Egy szép napon be is feküdt a barlangba és ivott az édes méregből . . . — Meghalt persze . . . — Fenét halt meg. Akkor már a murci leforrt, a nő meg csontrészeg lett. Jobb kedve volt, mint bármikor ... — Na jó, de manapság . .. — Igen, manapság nem barlangban tartják a bort és nem őrzik katonák. A többi változatlan .,, Ami e fentieket illeti. Az változatlan. Viszont a szőlő-művelési mód nagyon is változott. Néhány ezer évig például kézzel szedték a fürtöket És 1974 szeptemberének egyik délelőttjén megjelent a szüretelő-kom- bájn a Villányi Állami Gazdaság szőlőjében. Itt, a Szársom- lyó lábánál, a hegy Siklós fölötti végében. Oportó terem itt, vagy 150 hektáron. Nem én találtam ki, már mások is mondták, hogy a szőlő mindig kiválasztja magának a legszebb vidéket és ott ereszt gyökeret, vagy talán éppen a szőlőtől szépül meg a vidék? Mindenesetre ez a lankás oldal lenyűgöző látvány. A tiszta, gáztól mentes szőlősorok között, ott messze, apró színes foltok mozognak, asszonyok és diáklányok szedik a fürtöket rekeszbe, a rekeszekből meg férfiak öntik fel a gyümölcsöt a vontatón lévő — csille alakú — tartályokba. Ez csak egy pillanatkép, mert ami most szenzáció, az éppen ez az emeletnyi magas — óriási elefántra hasonlító — francia gyártmányú kombájn, amelynek indulására vóraKo- zunk. A csődület nagy és lelkes. A gép megmozdul, próbaképpen kinyújtja hol egyik, hol másik — teleszkópos hátsó — „lábát", aztán ráfordul a sorra. Való igaz ám, hogy „nyújtogatja", mert a talaj dőlésétől függően hosszabbítja hátsó kerekeit, az első pár pedig automatikusan követi ezt a mozgást, így maga a gép mindig vízszintes helyzetben marad. Nos, ez a gép „lába közé veszi" a sort, elindul és a verőszárak rettenetes munkához fognak: csépelik, csapkodják oldalvást a szőlővesszőket, levél és bogyó tűnik el a gépben valahol, majd egy ventillá- to külön köpdösi ki a leveleket és külön szállítószalagon jut el az oportó-szőlő a párhuzamosan haladó vontató tartályaiba — Dolgoznak ám a „legények” veszettül! — kiáltja el magát egy fiatalember, a verő-szárakra célozva. — Rosszabb ez, mint egy jégverés! VASÁRNAPI MillEKltT DU Az elején még jól indult, de húsz méter után már szanaszét r:pül a fürt, bogyó, levél, minden. Elmélázva bámulom meg a diákok felügyeletével megbízott bájos fürdőruhás tanárnőt .. . Istenem . . . milyen szép látvány is itt a zöld szőlő- dzsungelben, de aztán fölocsu- dom arra a csattanásra, ami a tarkómat érte, félig rágott sző- lőíürtöt vágott hozzám a Chris- holm Ryder. — Ez most már így megy mindig?! — kérdem. — Dehogy megy így! Új gép, mit akarsz? Ahhoz, hogy ez tökéletes legyen, meg kell teremteni a körülményeket — mondja a gazdaság egyik műszaki vezetője. Az itt lévő kertész- és gépészmérnököktől megtudjuk, hogy Chrisholm Ryder B-típusú gép optimális működésének egyik alapkövetelménye: a termőzóna legalább 80 centiméterrel kezdődhet a talajszinttől. lődés, mint általában, a szőlő életében is meglehetősen lassú volt, s a Vitis silvestris (magyarul: ligeti szőlő) szinte csak kúszott egyre északabbra, hogy a jégtől felszabadult területeken gyökeret verjen. Az ember ekkor még nem vett részt elterjesztésében, hiszen élvezhető gyümölcsöt alig-alig termett. A kutatások szerint időszámításunk előtt mintegy 8000 évvel fejlődhetett ki a vált ivarú Vitis sativa, vagyis a kerti szőlő, amelynek kellemes ízű bogyói már arra késztették az ősembert, hogy elszaporítsa . . ." Sikerült neki. De hát ugorjuk át ezeket az évezredeket: hazánk területén — a régi leletek szerint — a kelták, később a dákok már tudatos szőlőművelést végeztek. Szőlőkultúránk egyik szomorú időszaka: 1875-től, a íiloxéravész kezdetétől számított két évtized alatt annyira tönkrement a kultúra, hogy a minden természetes tulajdonságát. De fiát ezek szerint.. . — ... A Magyar Bortörvény meghatározza bizonyos borfajták maligán fokát. Ha egy bor ezt nem éri el, akkor borpárlatot használnak, úgynevezett fokkiigazításra. — De hát miért baj az,’ ha az előírtnál alacsonyabb szesz- tartalma van egy bornak? Egyébként is a közízlés manapság a kellemes, könnyed borok felé fordult. Ha már itt tartunk, egészségesebb is. — Ha a bornak nincs meg az előírt maligán foka, már eleve visszaélésre adhat alkalmat a kereskedelemben. Ennyi az egész. — Visszaélésre ezernyi más lehetőség is van — jegyzem meg. Mondom neki, hogy a napokban egyik peremvárosi élelmiszerboltban jártam, tízkiló- szám vásárolták a cukrot a íérI ennél alacsonyabban függő fürtöket a gép nem ér el. Aztán: a szőlő lombozata lehetőleg ne legyen dús, inkább ritkább és keskeny. Aztán: olyan fajtákat kell telepíteni, amelyeknek bogyója könnyen elválik a fürttől, a verő-szárak „ütlegelése" nyomán. Aztán: ezek a fajták egyben nagyhozamúak legyenek, el kell érni a hektáronkénti százhúsz-százharminc mázsát, hogy a gépi szüretelés okozta veszteséget valami módon behozzák. Mondják, hogy 10—12 százalékos veszteséggel kell számolni, bár a kézi szüreteiés sem sokkal kevesebb ennél. — Ki teremti meg ezeket a feltételeket? — Ez a kutatók dolga. Szép és nehéz munka lesz, annyi biztos. De egyszer el kell kezdeni. Egy ilyen gép száz-szcz- húsz szüretelő napi termelését elvégzi. Egyébként két gépet vásároltunk. Előre kell néznünk: minden évben egyre nehezebb szüreti munkára kézi erőt találni. Az sem megy örökké, hogy minden őszön a diákok segítségére támaszkodjunk. Ha a nagyüzemi szőlőtermesztésben a legtöbb emberi munkaerőt igénylő szüretelést gépesítjük, nyertünk! Emlékezetes, hogy az első gabona-kombájnokat is gyanakodva fogadtuk. Szemveszteség ... lábon maradt szalma ... meg egyebek ugye? S hol van ez már?! Hiába na, igazuk van ezeknek a mérnököknek. A gépet tisztelni kell: majd csak belejön egyszer és megtanulja, hova kell „köpni” a levélzetet és hova a szőlőszemet korábbi mintegy 6 millió hektoliter bor helyett mindössze 800 ezer hektoliter termett. Hazánk szőlőterülete —1972- es adatok szerint 386 377 ka- tasztrális hold. A mecseki szőlővidék: 3 ezer hold. A villány- siklósi szőlővidék 3900 hold. A Mecsek uralkodó fajtája az Olasz rizling, amely a területnek körülbelül negyed részét foglalja el. Kitűnő még a Mecseki rizling, amely — a jó ég tudja miért, miért se, de valahogy eltűnt a forgalomból, pedig igazán kellemes, jó kis zöldfehér pecsenyebor. És a gyönyörű, sárgászöld Cirfandli? Származásáról nem sokat tudunk, egyesek szerint Ausztriából került hozzánk, de ezt senki sem tudja bizonyítani. A 150 éves török hódoltságot megsínylette a szőlőkultúra is, hiszen az örökös csatározások alatt kinek volt kedve és bátorsága ahhoz, hogy a parcelláját pátyolgossa? A törökök után fellendült a szőlőtermesztés, a Baranyába települő ió- cok honosították meg a Kadarkát, majd a később érkező német parasztok erőteljesen ápolták a vörösbor-kultuszt, ami tart még a mai napig is ezen a vidéken. Bár... az utóbbi tizenöt évben az állami gazdaság igyekszik — nem is kevés sikerrel — jó hírnevet biztosítani az olyan fehér fajtáknak, mint az Olasz rizling, Bánáti rizling. Rajnai rizling, Hárslevelű és a Leányka. J ónevű borász-szakemberrel találkozom. — ... Mit nem hallok?! — Éspedig? — ... Azt, hogy nagyüzemi szinten néha szesszel manipulálják a bort. Elég ronda dolognak tartom, mert az ember elvárja, hogy tiszta, „szűz" bort csurgassanak a poharába, úgy, ahogy az megtermett, ahogy az anyaföldtől és napfénytől megkapta a zamatét, !*ét, Illatát, fiák, s ebből kiderült, hogy nem lekvárfőzéshez kell a cukor, mert ezzel aligha törődnek ők, hanem mert itt a szüret, fel kell javítani a mustot. Manapság már nincs rangja a „termelői bornak”, járhatjuk a pincéket nyakra-főre, a szőlőtulajdonosok meg esküdöznek saját boraik tisztaságára, de ezeket mindig gyanakvással fogadhatjuk. Sajnos. — A bortörvény a cukrozást is tiltja. De ki tudja ezt ellenőrizni? Senki. Ma már az iskolásgyerek is ismeri a cukor adagolásának módját. Ha igazságosak akarunk lenni, egy kicsit megérthetjük a gazdákat is. Ha bevág egy rossz év, nincs cukorfok, még annyi sem, hogy a must leforrjon. Mit tehet ilyenkor? öntse a lefolyóba azt a löttyöt, ami megmaradt az évi termésből? De ez hagyján. Az igazi baj akkor van, ha a gazda telhetetlen és nemcsak a cukorfokot piszkálja fölfele, hanem a mennyiséget is, vizes- vödörszóm. Koratavaszon a felvizezett bor egérszagú lesz, s azon segíteni, változtatni lehetetlen. Hát bizony, ezen is el lehet tűnődni... Reggel hat után nyit a „tízes ábécé", megisszuk a feketet, szódáspatront cserélünk, bele a szatyrokba, a kenyeret is, más nem kell, barátom már tegnap fölvitte a kockára vágott birkahúst, ez lesz a szüretelők — „Borivóknak való”. Ez a címe annak a gyönyörű kis könyvecskének, amelynek szerzői neves szőlészek, borászok: Dömötör József, Katona József és Muraközy Tamás. Azt írják: „...Állítólag a harmadkorbcn megjelenő Vitis a mai szőlőnk őse ... A jégkorszak utáni fejvagyis o mi — ebédünk. Szabadszombat lévén roppant tömeg az urónvárosi végállomáson, innét indulnak a buszok ki a szőlővidékre, Daindol meg Szentmiklós irányába. Asszonyok, férfiak, gyerekek, kicsit fázósan, elég hűvös van a fene belé, ebbe az időjárásba, de muszáj leszedni a korai fajtát, mert a darazsak kikezdik,.. Barátom, aki kőműves művezető az építőknél, nyolc esztendeje vette meg a 300 négyszögölnyi kis szőlőjét itt, örög fölött, új telepítés az egész, jó vásárt csinált, mert a pince, meg rajta a présház, kis szobával, tágas konyhával, elég jó állapotban volt már akkor is. A bútorzat olyan-a milyen. — Tudod, otthon, ahogy kikopik az ember alól a rekamié, szék, asztal, ahogy újjal pótoljuk, úgy hordjuk ki egyenként a régit. Itt megfelel. A nyár elején téglából meg terméskőből tűzfészket épített az épület árnyékos oldalára, rá meg rostonsütőt betonvashulladékból. Az asszonyok szeletelik a szalonnát, kenyeret, mi rakjuk a tüzet, a kőműves vallónak támasztja a lopót, tele tavalyi borral. Ez a reggeli: sültszalonna, paprika, bor: a rácsot később leemeljük, helyére a bogrács kerül, a birkapörköltnek. Egy puttony van meg két vödör, az asszonyok ollóval szedik az Irsal Olivér fürtjeit, a gyerekek kikapdossák a vödrökből, elhessegetjük őket, szedjetek magatoknak ha kell, de ne innét, a fene ezt a szépséges, csicsergő, gyerekhadat...! Hamar ráúnnak a szőlőre, akkor meg a kondér kőiül sivolkodnak, a kőműves egy remek ötlettel elküldi őket az ürögi boltba cigarettákért, gyufáért, jó kilométer az út oda, még egy vissza, addig sincsenek láb alatt, de vigyázzatok magatokra, nehogy valami bajotok essék... — Hogy jutott eszedbe ez a szőlő? — Ahogy másnak. Kell, hogy legyen valami nyoma az ember küszködésének. Van, aki víkend- házat épít Harkányban, az is szép dolog, autót vesz, az is jó, van aki a könyvtárára keres... szóval, nekem ez kellett. Pontosabban, nekem, meg az asszonynak. Nagyon rendes kis nő, pedig az életében nem kapált, városi lány volt mindig, de megtanulta. És nézd csak, otthon cukorborsó volt már koratavasszal meg saláta, egy kis burgonya, hagyma, — ő vetette, kapálta, óvta, én utálom a cukorborsót, de néha megettem, különben elbőgi magát.,. Várj csak, add ide azt a „tömőfát" ... A bunkós fejű sulykolóval gyömöszöli a szőlőt a présbe, esek a tetejét, aztán újra ráereszti, meghúzzuk a kart, oda, vissza, ismét oda, ismét vissza, minden húzásnál kattan a fogaskerék, alul köröskörül csurog le a must, kicsit szürkésfehér, megkóstolom, elég édes, de ebből ennyi elég is. Kora délután van ebéd, a gyerekek hősiesen eszik a gyengén erős pörköltet, a mustból nem kérnek, mert poros, piszkos, azt mondják, az anyjuk nem is erőlteti, Colát kapnak, amit a „tízesből" hoztunk föl a cekkerberu Még két sor van hátra a karaiból, idő nem jut rá, mert ■ Jakabhegy felől érkező fekete felhő egyszerűen „leszáll” és olyan zuhogó eső veri a hegyoldalt, hogy szinte porzik. Nem baj, az előszüret nagyján túl vagyunk. A fűrészporos kályhába begyújtunk, mert lehűlt a levegő, a gyerekek elalszanak a rissz-rossz rekomién, mi meg kőrűlüljük az asztalt és poha- razgatunk a tavalyiból. Az asszonyok — úgy estefele —- készülődnek, a korai busszal hazamennek, ml még maradunk, még egy préselésre való szőlő összegyűlt, de ha nem lenne, akkor sem szaladnánk el a kancsó mellől. Ez még csak kis szüret, de mégis szép és hangulatos, a vihar ellenére, a szomszédos szőlőből nótázó társaság érkezik, néhány üveg muraival, kis- demizson kétéves rizlinggel. Valaki azt mondja, jövő szombaton a Tettvén szüreti bál lesz, a kerthelyiségben bográcsokat állítanak fel, de ott mérik a mustot is, murcit is, a konyha részére disznót vágnak, a szakácsnők már reggel hozzááila- nak a szőlősrétes sütéséhez. — Felvonulás lesz-e? — Persze, a városon végig, nagy cslndarattával.., — Mert valamikor Pécsett ezt el nem mulasztották volna... — Nem háti Negyvenöt után — emlékszem rá — minden őszön a MADISZ szervezte. A dohánygyári lányok beöltöztek fura maskarába, mi is kikentük- fentük mgunkat korommal, ei- pőpasztával és stráflcocslra ülve vonultunk végig a városon, szőlőt dobáltunk a bámészkodók közé. A gyöpmestertó! kaptunk bordára fogyott öreg cigánylovakat, aki ült valaha lovon, az megnyergelte a gebéket. Emlékszem o Pompár-fele kocsma előtt adott térzenét egy sváb zenekar, közben cukros rummal valaki leitatta o gyöp- mester kancáját, két hátsó lábára ülve nyerített, meg körty- nyek jöttek a szeméből... kiég néhány nótát elüvál1 1 tünk, de már lent a kőműves pincéjében, a hordók mellett, világmegváltó dolgokon vitatkozunk, politizálunk, ami tart egészen o buszmegállóig, ahol is már egyre sűrűsödő — szüretelő — tömeg verődik össze. Amikor felnyomako- dunk a kocsiba, illedelmesen kezetcsókolunk a kalauznőnek, aki hagyja is szépen, mint a máriacelli Kls-Szent-Teréz, még a fejét is félrehajtja kedvesen és azt mondja: — Csak menjenek beljebb és ne marháskodjanak örökké, mert indul a delndoli vidámjárat.., ,.. S ezzel megkezdődtek a szép őszi, baranyai napok. Rab Ferenc: V
