Dunántúli Napló, 1974. október (31. évfolyam, 269-299. szám)
1974-10-20 / 288. szám
A krimi nem a égj óbb aitató Beszélgetés Fehér Klárával, A teremtés koronájáról — s a derűről Tizenhat esztendővel ezelőtt mutatta be egyik fővárosi színházunk Fehér Klára: A teremtés koronája című 1 vígjátékát. A nagysikerű színdarabot rövidesen lefordították német nyelvre, bemutatták Drezdában és az NDK több városában. A darabból film is készült, melyet a közelmúltban a magyar televíziónézők is láthattak. A teremtés koronájának németországi sikere arra enged következtetni, a dolgozó nő már-már tudathasadásos állapota — melyik feladatát vállalja? Hivatását? Anyaságát? Ha mindkettőt, nem hagyja-e magára férje, gondjaival együtt? — ma is, másutt is érzékeny társadalmi probléma. Erről beszélgetünk Fehér Klárával. 9 Nincsenek illúzióim arról, hogy a férfiak a Német Demokratikus Köztársaságban vagy bárhol másutt, sokmindenben különböznének egymástól. A darab külföldi bemutatói során, mégis milyen tapasztalatai voltak, hogyan vélekednek erről a kérdésről, nevezetesen, a nő és a hivatás kérdéséről egy másik országban? — A Német Demokratikus Köztársaságban igen nagy gond a munkaerőhiány, erről egy érzékletes példát tudok mondani. Bemutatták egy másik vígjátékomat, a Nem vagyunk angyalok-at is. A darab eredeti változatában a végén egy 50 év körüli nagymama kibékül haragos gyermekeivel és ezt bizonyítandó, otthon maradt és vállalta az unoka gondozását. A németországi bemutató előtt udvariasan felkértek, változtassam meg ezt a befejezést. Náluk ugyanis egy 50 év körüli asszony nem teheti meg, még egy színdarabban sem, hogy otthon maradjon. így egy szomszéd nyugdíjas asszony vállalta el a darabbéli gyermek gondozását. A nőknek tehát, talán még nagyobb gondot jelent a család és hivatás együttes terhének vállalása, mint nálunk. Az alapvető erkölcsi kérdések azonban azonosak, amint abban sincs különbség, hogy egyetlen férfi nem viseli el Németországban és másutt sem, hogy a „felesége férje” legyen. O Milyen tanulságot jelentett önnek tizenhat év távlatából a televíziós film? — örömmel fedeztem fel, milyen sokat emelkedett nálunk az életszínvonal az eltelt idő alatt. Egy vezető beosztású műszaki házaspárról ma már - nehezen képzelhető el, hogy olyan egzisztenciális gondjaik legyenek — gyalogosan futkossanak egy beteg gyerekkel az SZTK- ba — mint a filmben látott házaspárnak. És — egy figyelmeztetéssel is szolgált a film, pontosabban, a vetítés után érkezett levelek. Arról, hogy milyen óriási az igény a vidám műsorokra, és hogy milyen kevés, ennek az igénynek arányában, a humor. A feszültség, amely egész napon át felgyülemlik az emberekben, valamilyen oldást kíván. És nem az idegeket tovább borzoló krimi a leghatásosabb altatószer — erről írtak azok a kedves televíziónézők, akik annyira hiányolják a mindennapokból a derűt. Q Mi a titka annak, hogy ön meg tudta őrizni derűs életszemléletét? — Szeretem az embereket és nem hiszem el, hogy annyi lenne a gonoszság, hogy azon jó szóval, humorral, ne lehetne enyhíteni. Hallottam például egy esetet. Egy háromtagú társaság betért egy eszpresszóba a késő esti órákban. Kértek három kávét — kaptak négyet és egy magyarázatot: a kávéfőzőgépen csak két adag kávét lehet főzni, következésképpen a felesleges adagot is kötelesek kifizetni. Gondolkodtam, mit írjak e különös kereskedelmi igazságtevésről? Gorqmba hangú jegyzetet? Mit érek vele? Ehelyett örömmel üdvözöltem a beláthatatlan perspektívájú újítást, felesleges javaink elosztásáról. Köztudott például, hogy Magyarországon egy férfira másfél nő jut — elméletben. A vendéglátóipari vállalat példáját követve, minden bizonynyal megoldódna ez a probléma ® Miben nem ismer Fehér Klára tréfát? — Nem ismerek humort abban, ha valakit megaláznak. A kegyetlenség, kiskirályok basás- kodása — ezek azok az emberi tulaidonsáqok, melyekről csak indulattal tudok szólni. Tiszteld a másik ember emberi méltóságát — ez az én legfontosabb mondanivalóm a világról. 0 Engedjen meg egy szubjektív kérdést: Végigtekintve a világirodalom humoristáin, azon a közismert tényen kívül, hogy kevesen vannak, még egy érdekes dolog is kiderül. Nő egy sincs közöttük. Hogyan vélekedik erről? — Mondja meg őszintén, mitől legyen jókedve egy nőnek? A kérdésen azóta is tűnődöm. Beszélgetésünk ugyanis ekkor félbeszakadt. A nevetéstől. László Ilona ÖREG Látomásszerű a kép, itt, a község mellékutcáján. Tusrajzra emlékeztet. Fordított V-alakban a tető, aztán a parasztház vakítóan fehér homlokzata, két földbevert karó, azon vízszintes csík, s a pádon ülő anyóka fekete kontúrja vetítődik a fehér falra, keskeny csont-vállakkal, lehajtott fővel, csúcsban végződő, fekete kendővel a fején. Csendes, zárt világában tűnődő szüle, ölébe eresztett kézzel. Távolabb, a mellékutcát átszelő országúton hazai és külföldi Mercédeszek, Zsigulik és nehéz kamionok húznak el monoton technikai gőggel, s ezek a motorikus zörejek már el sem jutnak ide, az e-világból már végérvényesen elkészülődő öreghez. És képtelen vagyok ezt a képet az emlékek láncolatába valahol rögzíteni, pedig tudom- Isten, láttam már valahol . . . láttam már... az öregkornak e fájdalmasan szép búcsú-intését... Még a negyvenes évek legelején egykaptafára épültek az „oncso-há- zak”. Nagyszoba, nagykonyha, ívelt nagy-tornác, mert ha minden „nagyméretű", akkor már a hat-nyolc-tíz lelket számoló családok is elégedettek lehetnek. Kozármislenybe is érkeztek családok annak idején Szabolcsból. A Montenuovó hercegi birtokból és Gró- szék földjeiből hasogattak ki számukra néhány holdat. Nem ingyen persze, de negyvenöt után egy szakajtó tojással „letudták” a hátralékot. Nem sok talán tíz-tizenöt ilyen ház található a telepen, a kép azonban közbe merőben változott: a szerencsére elég nagy telkekre már a második generáció épített (sőt, néhány helyen már a harmadik is), a gyerekek felnőttek, szakmát tanultak, házasodtak, utódokat szültek, öregeket temettek ... de .. . akadtak, akiket magányra ítéltetett a sors. Kopott — félasztalnyi - nagykönyv- ből olvasunk ki életkorokat. Hetvenhat, hetvenkilenc, hetvennégy, nyolcvannégy éveket, aztán a nevek: özv. Torzsány Jánosné, özv. Morovics lá- nosné, Grécz Lajosné, Faragó Illés, Rózsás József Schrempf Aridrásné és még néhányo«., akiket a termelőszövetkezethez a „járadékos" fogalma köt, de egyben gondozottak is. A községi tanács — kinek-kinek többet vagy kevesebbet —, de úgy egyösszegben vagy 40 ezer forintot fizet ki évente tizenhat segélyre szorult öreqnek. — Az újtelepen lakik egy férfi, már nyolcvan fele jár. Amikor ideverődött az orszáq túlsó végéből, házat, telket kapott; állatokat nevelt, gazdálkodott, úgy vélte, végre sínre került a csalód élete. Aztán mégis, a két gyerek disz- szidált ötvenhatban, s ez még nem eléq, hanem az anviuk is utánuk ment. Szökött, tulajdonkéoDen ... — Hány éves volt? — ötven körűi. — Mi van vele? — Ügy mondiák, meqhalt. Meg az egyik fia is. Elképesztő azért, hogy egv ötven esztendős parasztasszony csak nekivág az útnak, át a tengeren, a másik kontinensre . .. És most sehol semmi, a család szétesett. Az öreg magára maradt, de a VASÁRNAP MEllÉKlET EK községben s főként a termelőszövetkezetben kiállónak mellette, támogatásra, segítségre lel. A gondozónő: Szabó Ferencné. A Pécsi Járási Hivatal szociálpolitikai osztályának közbenjárására létesítettek egy „státuszt" Kozármislenyben, még az év elején. Szabó Ferencnél jelölte a termelőszövetkezet, havi fizetését is onnét kapja. A szociális gondozónői állás mellett a beteglátogatói feladatokat is ellátja. — Mennyit dolgozik naponta? — Nem lehet egy műszak keretei közé szorítani. Vannak .olyan idős gondozottak, hátan-nyolcan, akikhez majdnem naponta elmegyek, gyakran kétszer is. Takarítok, mosok rájuk, van, ahol főzök is, pedig otthon is van munkám, de fó jérjem van, sok mindent elvégez helyettem ... — Az öregek igénylik a gondozást? — ... Most már igen. Van olyan Idős asszony, nem is egy, aki csupán beszélgetni akar, mert egyedül érzi magát. ., — Miért mondta, hogy „most már“ Igen? — Már harmadik hete jártam egy asszonyhoz, amikor azt mondta, húzzam ki a listáról, már mint a gondozottak listájáról, nem kell neki a segítség. Addig faggattam, míg ki nem derült: attól tartott, hogy a téesz elveszi a házát, kertjét a gondozás fejében. Ilyen rosszindulatú, valótlan híreknek adott hitelt. Tartózkodást tapasztalt más okból Is. öregkori tehetetlenségét szégyellte egyike-másika, hiszen ezek a hetvennyolcvan esztendős asszonyok egy teljes életet ótrobotoltak, családban, földön, állatok mellett és a seqítséqben most a feleslegessé-válást vélik felfedezni. A kiszolgálás — számukra — kiszolgáltatottságot, megalázottságot jelent. Vagy — jelentett. — A gyanakvás eloszlott és ahogy látom, a gondozottak listáia bővül majd. Csak bírjam erővel. Néha nagyon nehéz szót érteni velük. Van egy asszony nálunk, szeretnénk szociális otthonba vinni, o járástól, a Jolika a lábát lejárta, míg sikerült egy helyet szereznie, de a néni nem megy, az unokái fogják a szoknyáját ..........mar adj itthon velünk, nagymama!" — mondják és mit tehetünk? A naqy- mama hihetetlen kevés nyugdíjából tartja a kisgyerekeket, mert az apjuk ... az aztán mindent csinál, csak éppen dolgozni nem akar. Tehetetlenek vagyunk. Délelőtt szakadt az eső újra, majd úgy kettő felé kiderül, a termelőszövetkezet KISZ-klubjának ajtajában azt mondja Rozi néni: — Az örödg veri a feleségét... I — Már megbékélt, mert melegen süt e nap! — mondják a férfiak. Tele van a klub. Tálalnak: sertés- pörkölt, sültbórány, savanyú uborka, kenyér, bor, Pepsi Cola. — Az elnökünk hol van? — Pesten1 Repülőgépet vásárol, ígérte, néayre itthon lesz... Körülbelül hetven téesz-nyugdíjas ül az asztalok mentén. A hírre, hogy a szövetkezet — a szomszédos téesszel közösen — repülőt vásárol, még csak föl sem kópiák a fejüket. Néhány asz- szony ámuldozik csak felvont szemöldökkel, „Na, már Itt tartunk?!" kifejezéssel az arcukon, aztán tovább kanalazzák a ragut De előtte az örökké jókedélyű Uzon János, a személyzetis, mondott beszédet, jó hangosan, a küszöbről, papírról olvasva, miszerint a vezetőség nevében tisztelettel köszönti a nyugdíjasokat és járadékosokat, akik közül sokan alapító tagjai a szövetkezetnek. Art is bejelentette, hogy január egytől kezdődően az öregeket rendszeresen és havonta segélyezik, háztáji földjeik művelését pedig teljes egészében inqyen elvégzik a gépek, nincs rá gondjuk, s most pedig kívánja, hogy jó egészségben éljenek sok-sok évig és olyan jókedvben, mint ahogy a nyáron az a kis nyugdíjas csoport, akiket a téesz napi kirándulásra vitt Harkányba. Az asszonyok felrikkantanak, a férfiak tapsolnak és közbekiáltanak: „Jól beszéltél, Janii", mert való igaz, jó egy nap volt, fürdés után Máriagyűd- re érkeztek, ott a buszról lelépve, értesülnek a programról: — Aki akarja, az a mennyországot, aki nem, az a poklot választja először ...! Egyetlen szüle volt, aki egyedül indult el a templom lépcsőjén, de meggondolta magát, visszafordult, s követte a többit a borozó pincéjébe, hogy először a földi javaknak, a kollektív ebédnek szentelje ráérő idejét, s majd utána csillapítsa lelki éhséqét. Az asszonyok nem ülnek a férfiak közé, külön asztalnál koccintgatnak a Colával, szóval, külön ülnek, mint a vasárnapi misén, vagy lakodalomban, öltözékük neve „bogádi népviselet”, vagyis kasmír szövetből készült apró mintás — fekete, térdiq érő — ruha, fekete lüsrter-kötény, derékhoz simuló bársonykabát, azaz: „ducika". — Hol varrnak ma ilyen ruhát? — Sehol! — mondják kórusban. — Ez még a régi! Pesti viqécek járták a környéket, a mozsártörők mellett ilyen öltözeteket is felvásáro'tak (már ahol sikerült. ..), hogy aztán nagy felárral az Ecserin túladjanak rajta. Van valami, amit nem lehet kótyavetvére vágni: nóták, meg rigmusok, példának okáért a kikérő strófákat, amelyeket az öregek elődei faragtak-formáltak, s ahogy a ge.oerációk váltották egymást, úgy tanulták be a fiatalok. Megjött az elnök: — Na, itt az Ernő! Hát a gép?! — Majd januárban szállítják, Jani bátyám! A nyúlánk, szép KISZ-titkárlóny, Kati, a lemezjátszót indítja, az öregek felkerekednek, a „Bob hercegre" táncolnak, már amennyire a hely engedi. Bor van elég, most már összevissza vegyül a társaság, Ilon néni kéri fel táncolni az orvost: — Rég láttam, doktor űr, csak nem beteg? Szedjen orvosságot... Nyakkendőben feszengő nyugdíjas ül mellém, tölt, iszunk, nagyokat sóhajt, közel hajol hozzám: — Tudja, nekem sok földem volt, nagyon sok... - mondja halkan. — Jha? Tudom! — felelem neki. — Az előb említették, hogy háromszáz holdja volt... — Fenéket Csak szórhatván »«3 — £s? Legyints — Semmi. Csak mondom. Aztán elvonul a lemezjátszóhoz és felkéri a KISZ-tiikárlányt. Kérdem a rokonszenves doktort, hogy élnek az öregek a környéken? — Leszámítva a korral láró betegségeket. . . Mit is mondjak? A magányosan élők társakra, beszélqető partnerekre vágynak. Akik családi kötelékben élnek, uqyancsak több figyelmet, tapintatot érdemelnek, hiszen van olyan ház, ahol két, sőt, három generáció lakik egyfedél alatt Valaki kopogtatja a hátamat T6- zsény néni. Art hiszem, jól jegyertem meg a nevét. Piciny, gyengecsontú anyóka. Azt kéri, táncoljunk. Jól van, Róza néném. Átkarolom, lassan keringőzünk, fekete kendőié alól egy fehérke tincs éri az államat, lenéz a földbe, amint azt annakidején, lánykorában measzokhatta, ellenőrizve, jól léoked-e? „Mama . .." Rámnéz: „Tessék, fiam...” — „Semmi..." — mondom neki. Nyolcvan esztendős. Ahoqy jobb kariát a vállamra hajtia, másik keze lejjebb ereszkedik ... Egy diófából faragott törött, kereszt... ■ Rab Ferenc: ■ ■ Örökmozgó A minap megnyugodtam. Igaz, ráfoghatnám arra is, hogy egy rövid időre kisütött a Nap, s a szélfútta felhők között kivillant az ég kékje, vagy arra, hogy reggel mindent rendjén valónak találtam és nagy, mindennapi elhatározásaimat nem gátolta semmi. De nemcsak erről volt szó. Mindezek felett magához szólitott a főnököm és egy levelet nyomott a kezembe, amely mértéktartó szűkszavúsággal arról értesített, hogy az örökmozgó egy példánya elkészült és Nagy-Szkókóban megtekinthető. Na, gondoltam a szemközti barokk házat bámulva, akkor nyugodtan abbahagyhatják a paksi atomerőmű épitését. Megoldódtak az emberiség energiagondjai, mit nekünk olajválság, világpiac, egy derék magyar ember, lankadatlan elme, valóra váltott egy, az emberiséggel szinte egyidős vágyálmot. Az örökmozgó, írja, önmagát hajtja, nincs szüksége üzemanyagra. Rögtön el is határoztam, hogy az első szériából rendelek egyet, s beépítem a Trabantomba. Tőlem ugyan csődbe mehet a Shell és az AFOR, s hivatalnoknak a benzinkutas. Egész vidám lettem, s azt is mondhatnám, hogy filantróp, mert úgy döntöttem, hogy sietek a jó hirt közölni néhány ismerősömmel, aki megérdemli a baráti segítséget. De mozdulatom, amely a telefonkagyló felé irányult, elvetélt. Kezem félúton megállt, mint egy bizonytalan karmesteré, aki elveszítette a vezérkönyvben a fonalat. Révedő emlékezetemben Sztrókay Kálmán könyvek ábrái tűntek fel. Perpetuum mobile. Láttam víz, vízgőz, Nap, Hold, dagály és apály hajtotta masinériákat, az egyik rajzra különösképpen emlékszem most is: golyócskák gurultak kanyargós vajatokban, oldalt lepoty- tyantak, mire egy libikóka-szerű hintaszerkezet felemelte a másik golyócskát, ami megkezdte furcsa és értelmetlen útját a vajatokban ... Perpetuum mobile. Tudós-ezrek hajoltak a konstrukciós-asztal fölé, rémsé- ges szerkezeteikbe leiket plántálandó, segítségül hívták az ég és pokol minden erőit. Nevetünk ma már ezeken az erőfeszítéseken, pedig igazi erőfeszítések voltak, és csak kudarc kisérte őket. Nem illik nevetni. Szükség volt a középkor fekete taláros tudósaira. Segítségükkel jutottunk el idáig, ahol ma vagyunk, ahol a megismerés előtt minden nap elképesztő távlatokat nyit... Jó, hogy léteztek ezek az ideakergető fantaszták, mert végül közülük nőttek ki azok, akik az akadémiákkal szembeszegültek és kijelentették, hogy a Föld nem lapos. Kopernikusz, Newton, Pascal, Gauss, Einstein és Planck, s a ma még névtelen, de talán épp most új titkokat feltáró zsenije mind hasonlatos a lombikokban homunculusokat kotyvasztó alkimistákhoz. Tudósok, felfedezők és feltalálók ők. Az örökmozgót, a bölcsek kövét, s a homuncu- lust azóta sem sikerült kitalálni, viszont ismerjük a galaxisokat, az elektront, pozitront, egy-egy bűvös pillantást vethetünk a végtelen nagy és a végtelen kicsi irányába. Hol vagyunk már, a történelmi újkor és legújabb kor megéltével élő és virágzó szép eszménk, a dialektikus materializmuson alapuló világnézet idején az idealista fantazmagóriáktól I Hol vagyunk már az örökmozgó... Pillantásom a levélre esett, gondolataim zaja elhalt. Koponyám üres szoba lett. A szél megélénkülve újabb felhőket hordott át a hegyen, a kék ég eltűnt, a napsugár nem világította a barokk ház sárga falát — elszomorodtam. Hát ne legyek szomorú, ha 1974-ben, csütörtökön délután, szálkás, öreg írással arról értesítenek, hogy végre megvan az örökmozgó, nem csoda, valóság? Itt van ám a középkor még, köziünk jár. Óvatosan séttenke- dlk kockás, halktalpú papucsában, s Időnként kidugja komolykodó, taláros fejét a társadalom mélyrétegeiből, itt vagyok, ni, ha az utolsókat is rúgom. Megjelenik, ha a tanácselnököt azért keresik fel, hogy adjon függönyt az ablakra, mert éjszaka benéz a halott, és megjelenik, ha az indulat fejszét ragad és gyilkol, mert szemmel-verték a gyereket. Es megjelenik, ha feltalálják az örökmozgót — fej! — I \ Szokolai István felvétele
