Dunántúli Napló, 1974. július (31. évfolyam, 178-208. szám)

1974-07-14 / 191. szám

Kende Sándor HAMIS KAPOCS Szatyor Győző rajza Az ágya fölött ezüstözöttt keretben a leány­kori fényképe. A nyaka körül fehér csipkegallér. Úgy mosolyog ezen a képen, mint aki mindig mosolyogni szokott. Kicsi, barna szépségszeplő ég az álián. Most már régóta nem mosolyog. Az a bizo­nyos szeplő az állón, hegyes, fenyegető lencsé­vé keményedett. Hajnalban két szatyorral indul el hazulról. A tejes, a hentes, minden boltos ismerj, mert rengeteget vásárol; — ebédező kosztosokat tart ugyanis évek óta, s mindent előteremt nekik, néhánynak még vacsqrára is főz. A férje majdnem ugyanolyan korán jelenik meg az utcán: — a házban lent kocsma van. Itt kezdi. Tizenkettő és kettő között állítanak be a kosz- tosok. Nem túlsokan egyszerre. Magános embe­rek, diákok, színésznők. ö nem ebédel. Jóllakott a zsírszagtól és az egész délelőtti szótlanságtól. A férje sem eszik. Megjön, nem is köszön, átbotlik a másik szobába, s ruhástól hasra veti magát az ágyon. Nem szabad rászólni, a vendégek előtt nem illik. Hanem egy ugrifüles legényke-embernek, aki apjának hordja az ételt, a hordozható edénybe meri a főzeléket, a színésznőnek kitá­lalja a levest, szódásüvegért siet a konyhába, — s amikorra visszaérkezik a vendégei körébe, száraz már a szeme megint A kislány, Ági is befut az iskolából. Akkora széllel ront be, hogy meglibben az asztalterítő, s az ebédezők fölkapják a fejüket Mindenki nevet neki — a jókedv röppent be. — Miki apu berúgott? — kérdezi, s átmutat a másik szobába. — Na, majd én ellátom a dolgát! Röpül a haja, ahogy az asztalhoz szalad. Nagy csókot cuppant, sorra, a vendégeknek is. Huncut szavaiért nem is szabad hát haragudni ró, hiszen Miki aput és Eta nénit úgy, de iga­zán úgy szereti, hogy ha volna véletlenül egy testvérkéje is, istenem, talán helyet se találna szegénykének a szívében, — s nekik sincs má­suk, csak ez az egyszem itt maradt gyerek. * ... Volt Miki apunak, Kümmer Miklósnak, ré­gen, egy szép nagy kávéháza, meg autója is Kassán. Aztán negyvenkettőben elvitték a fele­ségét és a két kislányát. Csak ő menekült meg, s így maradt itt, mindenki nélkül. Eleinte egy félliter bortól már berúgott, S nem volt jó se Egerben, se Miskolcon, Pesten se. Dolgozni?\,.. Hm... Minek? Itt meg ... itt Eta néni bevásárolt, főzött, és — ki tudja? — sajnálta is: igya meq hát azt a kis bort Ma már mindegy. Hogyan is szólhat­na rá, ha mosolyogni se tud?... Ez a kislány ittmaradt nekik, hathetes kora óta, tíz évvel ezelőtt. A szülei itt kosztoltak: fiatalok, nem volt háztartásuk. Hamarosan el­váltak, más-más városba kerültek, s az édes­anya csak arra kérte Eta nénit, hogy néhány napra, egy-két hétre nála hagyhassa Agi-babát, amíg rendezi nagyjából az életét. — Kümmer Miklós a kocsmából érkezett haza akkor is, de megértette, miről van szó. Arra azért nem gondolt, amire Eta néni, hogy a kisebbik lány, Kassán, talán éppen ekkorka lehetett... — * ...Száraz, mosolytalan szemük ijedten für­készi nap-nap után: nem fogy-e Ági arcáról a nevetés? Délutánonként, mielőtt még egészen baj len­ne a bortól, Miki apu cukrot vesz, tavasszal friss epret, nyáron eg ész-pohárba fagylaltot, és viszi haza Áginak, még idejében, hogy lássa a taknyos: íme, nem részeg ő. Ilyenkor rengeteg dolog várja otthon. Szemre­hányással ugyan nem fogadják: Eta néni és Ági szótlanul bajlódik a villanyvasalóval, de olyan ügyetlenül, hogy ki kell vennie a kezük­ből. Semmi az egész, neki aztán igazán semmi: kiégett a betét, — félóra múlva vasalhatnak vele tovább! S ha már belevágott a munkába: — a kam­ra zárát is meg kell javítania, mert a nyavalya törheti az embert, mire ráfordítja a kulcsot, teg­nap se tudták becsukni rendesen. Már a srófot csavgrja vissza, amikor kiugrik a rugó nyelve. Miki apu haja egyszerre meg­izzad, ki is vág a kezéből azonnal mindent, s rondán belerúg az ajtóba — az istenbe is! — hisz lent várja Maxi a Kulacsban!... Ági utána fut, a lépcsőházban éri utol, s a nyakába ugrik... — szóval, fagyi lesz ebből megint! Miki apu belekarol a kislányba, úgy lépnek a cukrászdába; — pusztuljon el Maxi a Kulacsban egyedüli Mert a fagyi után már igen nehéz vissza­tévedni a Kulacsba, a Fácánba, vagy a Ked­vesbe. De ha mégis: akkor Ági megkeresi este, — előbb azonban kikunyerál a sarki árustól két szál virágot. Ez jóval könnyebb, érdekesebb is, mint a házi feladat. * ... Jócskán esett éjszaka, mégis pirosán ég már a nap korareggel. És ma ebbe az utcába is besüt, mintha még sohase tűzött volna ide ... Kümmer Miklós nem kér bort a kocsmában. A csapos nem nógatja, — miatta akár órákig is elálldogálhat az ablakmélyedésben! Csakhogy mindenki tudja, mert este betévedt már a hír, hogy mi történt, ö ugyan nem beszél róla, de éppen azzal r<?nt be valaki, hogy most látta a gyerek anyját, itt ment el g ház előtt! Nem szóbeszéd hát — valóban eljött! Miklós nem kéri az elébe csúsztatott boros­poharat, nem koccint. Odafurakodngk eléje, bátorítják: — Ne engedd el azt a gyereket! — mondja egyikük, s amíg nem késő, kapósból leküldi az első kétdecit. — Nem kell az ilyen nőtől rögvest begazolni! — Annyi idő után nem is az ő lánya már! — öve a kórsági — tromfolnak többen. — Kj nevelte? Azél — Akkor ugyan hol az istenben hempergett, mikor o vékony majdnem a pokolba vitte a kölykét?I Haláljó pofa: most jön érte, mire már kész gyerek! — Útitaput neki, aztán indíts! Csak úgy porzana I — Ha rajtad állna! — Azon áll, aki nem enged a fejére píszkí- tani, ez az igazság! — Te nem kaptad el? — könyököl egy bőr- sipkás váratlanul a pléhpultra, hegyesen a csa­pos elé. — Na, innen fújtass csak további Amarra kiabálj! — Elég marha vagy, ha kifelejtetted! Aztán megint Kümmer Miklóshoz nyomul: — Te is eldöntötted; itt vágd át a gigám, ha nem igazi — Ilyennek nem adnak gyereket! — hajol egy harmadik sokkal szelídebben az arcába. — A te lányod ez már, Mikulás. Tíz óv nagy idő; a tiéd az. Nemi kell annyiba hagynod, bolond lennél ... — Csapj az asztalra! — Csapj hát! így gondolja Kümmer Miklós is, pontosan így, rá kell verni az asztalra, rá háti Ezért nem kér ma bort. Most olyan erős, most oda fog állni, és ha kell: ki tudja ő nyitni a száját, még ki, az biztos ... A régi Városháza, az ennek a hivatala, tudja ö, — ott kell erről beszélni. Elindul. Furcsa a délelőtt. Süt a nap. A ház­falak ellenségesen rálehelnek. Hazugság ez, nem lehet ilyen hőség. Miért akarják becsapni úton-útfélen? Minek szedték föl itt az aszfaltot? Ni, mi­csoda gödröt ástak! — az egész teret meg kell kerülni miatta. A Városháza előtt millió ember. Az újságárus is veszekszik; — ki kíváncsi most rá ? I... * ... Nem érti egészen pontosan a tisztviselőt Pedig jóakaratú fiatalember lehet meg is is­métli a kedvéért: — Nem megy az ilyen gyorson, kérem. Tör­vényes keresettel lehet élni a bíróságnál... Kümmer behúzza a nyakát: — Igenis, tisztelettel. — Az eljárás folyamán aztán bizonyítaniuk kell, hogy az anya életmódja ártalmas a gyer­mek erkölcsi fejlődésére.-y Az faktum. Bizonyítani?! Hiszen az egész város... izé... mindenki tudja, tessék megér­teni, tisztelt kartárs, hogy ... — A bíróság igen megfontolja ilyenkor. Nem kis dolog az, amiről szó van. Biztosítottnak kel! látni a gyermek jövőjét. — Éppen ez azl Én ij így mondom! — ön hol dolgozik? Csend támad. Kümmer o kezefejével dörzsöli az állát; olyan borostás, serceg, ahogy a kör­meivel végighúz a szója alatt. Nem illik azt fe­lelni: — sehol. — Tehát hallgat — És a felesége? Sokáig vár most is, mire bele tud kezdeni. Akadozik, krákog. — Kérem, tíz éve ... több is... ö ugyan nem dolgozik. Hát ez így van, bocsánat... Hanem a kislánynak igenis 6 az anyja. Meg lehet azt nézni, hogyan nevelte! Tessék csak megnézni egyszer! És megkérdezni a gyereket bizonyisten, magát a gyereket az volna a legjobb, hiszen nagylány az mór, tízéves elmúltl... És hogy ve­lünk mi lesz; nekünk ez a taknyos, bocsánat, a gyereket mondom, ez volt mindenünk, nincs má­sunk. ö és mi... Ugye, tetszik látni, milyep egyenesen megmondom? Nélküle mi ketten... Mert hát az a tíz év semmi se volna? Igazán azt tetszik hinni, hogy semmi? .... Pedig nem bolond­ság, kérem. Most már így van, nem lehet csak úgy eltörölni, eddig bolondítom' az embert az­tán ... — De hiszen nem bolondította önöket más. Maguk vállalták, maguk tartották ott, és ma­guk ... Kümmer Miklós illetlenül közbeszól: — ... mi bolondítottuk magunkat? Pardon, ugye így tetszik gondolni? Tessék csak kimon­dani, kérem, hogy csakis mi, és senki más?... Hümmög, el akar fordulni, az arcához nyúl, mintha eltakarná. Nem sikerül neki, — a keze úgy reszket, ahogyan a második liter bor után szokott. Egészen előrehajal, majdnem rá az íróasztalra. De nem mond semmit, egyáltalán semmit már. Csak képtelen elfordulni. ... Ketten ülnek oz eszpresszóban. Egymoguk. Ilyentájt senki se nyit be. Feketét kértek, a má­sodik duplát. Kümmer percek óta egyfolytában kevergetf. Eta néni meg csak forgatja ujjai között a kis­konda t. Véletlenül egymásra néznek. Aztán újra in­kább a kiskanál. — Kihűl! — figyelmezteti a férfi. Nézik az olajnyomatos, rámázott képeket Nagy a némaság a presszóban. — Ne kavard annyit, kidöntöd! — nógatja társát az asszony. De a kávéhoz egyikük se nyúl. Más vendég még mindig nem lépett be. Egyedül vannak. Sohg így még nem ültek együtt. Miklós ezen gondolkozik, mert reggel óta nem ivott. Aztán mór egyetlen szót se találnak, arpivpl érdemes volna egymáshoz fordulni. Azért-e, mert nincs itt a gyerek? ... Hát sze­rették-e, vagy csak erre kellett? — Amíg köztük lóbatlankodott, addig jó volt minden úgy, aho­gyan volt. Ennyi az egész? ... De akkor hazug­ság minden! Ócska, vacak hazugság!... Mert mit kérdezett tőle, Kümmer Miklóstól o tiszt­viselő? Hogy hol dolgozik? Ilyesmit mindenkitől kérdeznek, ez o legkönnyebb. És ha dolgozott volna? És ha történetesen dolgozna?... — Nem azért dolgoznak az emberek, a fene egye meg, senki se ezért dolgozik!... Nagy zökkenővel előre könyököl, és feldől a feketés csésze. De ez még kifut közben g szá­ján, mielőtt eszmélne: — ... gyereket se azért tartanok ... dolgozni se azért dolgoznak!... — Mit mondasz? — rántja el az asszony ijedten a férfi karját, hogy a kávé a ruhára ne folyjon. — Jézusom! Kümmer Miklós elkapja a kezét és fedrúgja magát oz asztaltól. Oresen belebámul a presszó szürke levegőjé­be, aztán neki a nyitott ajtónak! Kpzben olyan mozdulatokat tesz, mintha a nedvességet akar­ná lerázni a kabátia ujjóról, pedig nem csöp­pent ró a kidőlt léből semmink. Megtorpan. Gyűlölő nagy ordítás kívánkozik föl a torkán: — Hazudtunk! Mindig hazudtunk! Tasnádi Varga Éva: Hol van a perc ? Sötét ontormok ívei nőnek az ólom égre, s vibrál bennem a február vad türelmetlensége. Hol van a perc, a vérpiros cseresznyék szép nyugalma? — tollas kalapot szőtt a nap, úgy bocsátott utamra. Hol van a legszebb nyári nap? köd-sapka hull fejemre, — párnám, paplanom volt a fű, s egy kék tulipán selyme. Almomban hallom csak szavad, s nappal újra elhagylak. Üvölt a szél. És valahol becsukódik egy ablak. Makay Ida Anyámnak újra Még áltatjuk egymást napról napra Pedig tudjuk: a legfőbb árulásra készülsz ellenem már minden perccel, hogy aki voltál rendületlen hűség, hitszegés leszel. Minden árulása. Mert elrejtőzöl Iákban, csillagokban. Könyörgök majd, és nem maradsz velem. Elérhetetlen leszel. Irgalmatlan. Majd megkövülsz. — Mint minden szerelem. A modellhez Kemény gránitból, tiszta kínból mintázlak meg. Már kiserkedt a vér folyton vallató makacs ujjaimbái. Hányszor gyűlt föl, és lobbant el a fény, mióta egyre faraglak fehér imából sötét káromlással? Elfogysz lassan. És elízzom én. De szobrod él a fölfénylö időben. Végtelen távlat mögötte a tér. Bencze József Alvó parasztok Sárrózsás a falu, vasárnapon néma, füstös fözőkanál táncol a fazékban. Vasérckohó tüdők fújtatnak a húson, megpihent álmaik szerelmes gondűzők. Tűz Tüzet vessetek, tűzbe essetek, érjetek, égjetek, tűztél ítéljetek, tüzet kísérjetek, tüzet védjetek, tűzhöz göbbedjetek, tűztől töppedjetek, tűiből fölkeljetek, tűzet öleljetek! De megrázza inkább a fejét, és kiront az ut­cára. * C. A kocsmában ugyanazok az alakok álldo­gálnak, akik mindig ott vannak. Kümmer Miklós toporog köztük, az egyik könyöklőtől sodródik a következőhöz. Keze a zsebében, — azt hiszik, nincs pénze, s elhúzódnak tőle. Ilyenkor lép át egy másik csoporthoz. Nézi őkel Hallgat Valaki elébe teszi a saját poharát Iszik be­lőle. De alig valamit Visszoadja, és nyalogatja a szája szélét — A gyerek nem megy el... — súgja szinte csak magának. Ránézek — nem ismerték bolondnak, miért motyog hát? Mosolyog rajtuk, majdnem bölcsen, hogy úgy­se értik. Kacsint is hozzá, és simogatja a pohár bokáját — Nem megy el. * i Forró, vakít az utca megint. Talán még soha ennyire. Pedig szél is jár, lehet Az a tisztviselő, ott fent, biztosan nem rossz. Minek lenne rossz? Senki se rossz. Csak dolgozni kellene? ... Húsz év után me­gint? ... Ennyi az egész?... Mi is történt hát?...

Next

/
Oldalképek
Tartalom