Dunántúli Napló, 1971. június (31. évfolyam, 148-177. szám)

1974-06-22 / 169. szám

Bárdosi

Németh János

Nézni és mosolyogni

Megadatott a szabadulás, most nem érted sírnak, nem görbít meg a fájdalom, felhőket látsz és napot.

A lombok zugaiban madarak énekelnek, nem kell mérlegre tenni se szenvedést, se könnyet.

Teheted szíved szerint a dolgodat a földön, szétszórni mind a szépet, nézni és mosolyogni.

Körtvélyesi László: Hát nem érted..?

Tasnádi Varga Éva

Reggel

Hajnali kék alvás, s a bútorok lassan pirossá válnak, pálma nyújtózik a falnak, a telefon fehéren sikongat tojjál őrülve napos világnak.

Győzelem és élet...

így indulok, zuhanyviz mossa testem,

kávégőz kúszik hajamba,

s egy szürke galambhad buruk-dalát

hallgatom tűnődve most a kertben.

Megyek a földszintre, teljes fegyvertáram egy toli és táska. Levélszekrény, kulcs, kint szél fúj, s már a Metró lépcsőjén hintázom: — Hátha ma este újra megvárna?

Berták László

Hogy benne lássam

Hőköl homorú tükröd, zöld ág robinzonkodik arcod előtt.

Hajladozik, mert te a földet érzed inogni talpad alatt.

Szakad a víz kő magasából, függönyében a pisztráng fölfelé.

Ne tátsd el a szád, foncsorozott pórusaid közén is látszom.

Állok az illatos hunyor kelyhében, zölden magam is, kezemben ne kő, lencsés masina, megörökítem mozdulataid.

Fényét-árnyékát hazaviszem, kifüggesztem Illatos Hunyorország hegy- és vízrajzi térképe alá, hogy benne lássam most már örökre, benne is a te ablaküveget gyaiázó tekinteted fagyában az eltévedt zöldet, a vízesésben fölfelé halat, illatos hunyorba rejtett magamat

Sz Lukács Imre

Ubalegelö

Másnap messzire mentünk a

Nagyúton, egészen a Kiserdő széléig. Amikor meleg lett, a fák alá hajtottuk a libákat

— Csináljunk házat — mondta a lány.

— Minek nekünk a ház?

— Kell. Más nem jöhet oda.

— Senki? — kíváncsiskodtam csillogó szemmel.

— Csak mi ketten.

— Jó, akkor csináljunk.

Gallyakkal, levelekkel körülkerítettük a fákat Lefeküdtünk és néztük a kocsiutat Lassú szekerek hordták a kévéket Később vonat jött, nagyot fütyült az őrház előtt, döcögött az állomáshoz.

— Siklassuk ki — mondtam nagyképűen.

— Azt nem lehet

— Lehet majd meglátod.

— Ogyse lehet

— Fogadunk?

Munkához láttam, köveket

kavicsokat szedtem, a sínekre raktam szaporán. Böske az őrházat figyelte, meg ne zavarjanak épületes igyekezetemben.

A vonat tolatott visszafelé. Az erdőből néztük.

— Nem félsz? — kérdezte közelebb bújva és kicsit talán remegett a hangja.

Kedvező szerencsére vártam, hogy hősiességemmel megnyerjem a szívét. A lóqer köze'ében legeltettünk, a sínek mellett. Nem engedték tovább a teher- vonatot, ott füttyögetett előttünk.

— Téged vár — nevetett rám —, szedjem o kavicsot?

— Jobbat nem tudsz?

— Nézzük meg, mit viszi

A hátsó vagonokban deszkák sorakoztak.

— Micsoda nyúlketrec lehetne azokból — mondtam.

— Nincs is nyúlod.

— ősszel kapok — hazudtam híreskedve.

— Ez ám nem alma.

— Azt hiszed, nem merem levenni?

— Azt

Több se kellett nekem, felmásztam a nyitott vagonba, huzigáltam a deszkát. A vonat elindult

— Ugorj lel

— Nem tudok — gyámoftala- nodtam el. — A libákat hajtsd haza!

Egyre gyorsult a vonat. Vártam.

„Az állomáson megáll — Jutott eszembe. — Akkor aztán jöhetnek utánam.”

Lelapultam a deszkákra. Nem fékezett a vonat átrobogott a falun.

A libapásztorkodást én nagyon szerettem. Hajnalban keltett nagyanyám, kezembe nyomta a kenyeret, már mehettem is. Elől szaladtak libá- • lm.

Jártunk sokfelé, leginkább a Gödrök-közbe. Ott volt a legjobb. Lányok is őriztek libákat A vályogvető gödrökben állt a víz, fürödhettünk eleget. Bös- kéék nem mertek belejönni.

Böske nagylány volt, a nagymamája libáit őrizte. Nem akart' velem játszani. Hányszor elgondoltam, megfogdosom a vízben, de nem jött.

Futotta az időnkből, a lányok dalolgattak, mi meg bi- géztünk. Amikor a cigánytemetőben árnyékok nőttek, elindultak a libák, egymás utón, sorjában mentek, maguktól hazataláltak.

Máskor tarlóra Jártunk. Gyorsan telerakták begyüket a pa- tyik. Szedegettünk, estig sok csor-ót gyűjtöttünk össze. Néha kijött a nagyanyám, a csomókat egymáshoz kötöttük és hazavonszoltuk a küszöbünkig.

Böskéék szemben laktak velünk. Megkérdeztem:

— Van már udvarlód?

— Van.

— Nekem is von szeretőm — hazudtam mérgemben.

— Kicsoda?

— Nem mondom meg.

Kettesben legeltettünk. Feküdtünk a temető árkában, megfonnyadtak már a füvek.

— Jössz fürödni? — kérdeztem reménykedve. — Jössz?

— Nem megyek.

— Szégyellős vagy? Láttalak már ruha nélkül.

— Mikor? — pirult el nyakáig. — Na, mikor?

— Láttalak.

— Hazudsz.

Megsértődtem, nem szóltam hozzá. Közeledett az este, elszaladtam a Gerőék kertjéhez. A drótkerítés sarkánál szétnéztem, nem jött senki. Ismertem a dörgést, a lyukon bebújtam, teleszedtem ingem derekát almával.

— Kell? Adok.

Megettük az almát. Boldogan ültem Böske mellett, térden felül csúszott a ruhája.

(- aTa «napi Sf?

' ■'-> f UtKtET m,

— Mitől?

— Megvernek, ha megtudják.

— Nem félek senkitől — hősködtem legényesen. — Nem én.

— És ha kisiklik?

— Elszaladunk.

Nem kellett lépkednünk se. A kövek porrá mentek, legurultak a sínekről. Csalódottan álltam az erdő szélén, a lány kinevetett

— Mondtam ugye, kisokos. Rossz napom volt. Estig alig

szóltam.

Végére jártunk a nyárnak. Böske ritkán hajtott legeltetni, olyankor a vízbe igazán szerettem volna becsalogatni. Elgondoltam mindenfélét, mégse sikerült.

„Kellett nekem deszka, meg hősködés — gondoltam pitye- regve —, de Böskének is adok, ha egyszer lekerülök innen."

Futott a vonat. Kattogása félelmetessé vált

„A legjobb gyerek én leszek, csak hazajussak valahogy — fogadkoztam gondolatban. — Nagyapámnak Böske biztosan elárult szétveri rajtam a vízhúzó kötelet"

A szomszéd faluig utaztam. Sötétedett. Lassult a vonat leugrottam, visszafordultam a sínek mellett. Féltem. Futottam. Ha elfáradtam a szaladásban, lépegettem és hangosan fütyültem, ne higgyék, hogy elgyá- vultam. Éjfélre értem hóra. Égett a lámpa.

— Hol csavarogtál, isten átka? — kérdezte nagyanyám panaszosan. — A pokolban?

— Elvitt a vonat

— Miféle vonat?

— A teher.

Láttam, a verés elmarad. Nagyapám kint hált a főidőn, nagyanyám meg sohasem ütött. Ezt mondta:

— Máskor' jobban vigyázz, sántít egy libánk!

Reggel hiába vártam Böskét, nem jött. Készültem a leszámolásra. Délben hazahajtottam, akkor találkoztunk.

Kiss Attila rajza

Galambosi László

Gyászoló ragyogás

— Hát te, megkerültél? — kérdezte gúnyosan.

— Láthatod, vagy nincs szemed?

— Maradt a hátadon bőr?

Arcába nevettem. Felhajtottam az ingemet, hadd fusson Id a szeme.

— Ki se kaptál?

— Engem nem verhet meg senki — mondtam határozotton.

— Nagyapád se?

— Az se.

A lány csak pislogott. Ereztem, elérkezett a nagy pilkfbat, amikor döntő fölényben vagyok.

— Téged is megvédelek.

— Jó — bólintott.

Leültünk a házuk előtt. Japán

akác száradt ablakuknál, árnyékot se vetett. Boldog voltam.

— Fürdesz velem? — kérdeztem izgatottan, magam előtt láttam combjatövét, ahogy az olcsó ruhából ritkán elősütött —, megfürdöl?

— Meg.

— Holnap?

— Nem, holnap nem.

— Hát akkor?

Vállát rándította. Megzavart egészen. Nem értettem, ránéztem hát haragosan.

— Reggel eladtuk a libákat — kacagott

S beugrott a kapun. Még láthattam, szamárfüleket mutogatott.

Hajnal, aranysárga csikó, szórod magadról a tejfényű csillagokat Sörényedbe kapaszkodnak a fák, a hajlékony lovasok. Szembenéznek a Nappal s ölükben Virágasszonyok ringatóznak.

Anna, a füzet-osztó, ki pádtól pádig hintáztatta fekete haján a tükrös szalagokat, ölembe ült Szirmokból szőtt, piros szárnyai rezegtek.

Anna volt a Bizakodás, a Hit angyala, a gyermekkor madártollmeleg boldogsága. Fekszik tajtékos koporsóban, az alvilági vizek alatt, hol harangkonduláshangú hullámok harcolnak csontfehér kövekkel. Csontfehér sziklák közt anyám is, a Miatyánkot mormoló virrasztó. Holtan is siratja apámat, a könyvekre hajló halottat. Fölöttük jácintke- helyből parányi mécs, védtelen lánglobogás.

Lépked o Nyár. Sugár-botját növények mellé széria támaszul. Nézem az örvénylő zöldet a kápráztató kéket, a

hunyorgásra kényszerítő vöröset. Hallom a színek beszédét. A zöid kitárulkozásról fecseg. A kék szárnyalásról pusmog. A vörös lázadásról szól.

Ki békíti meg a lázadókat? Anya, feleség, gyermek, sze- kercés halál?

Az alkonyat hívja az éjszakát. Por-országút fölött elfáradt bogarak, pörgettyűs pillangók szállnak. Törékeny bimbó-kancsókat forgat a szomjazó szél. Hajtom a szomorúságtól súlyos töprengés kerekét. Vállamat a sötétség falának támasztva fűttyentek a bokrok mögött ólálkodó láthatatlanoknak. Figyelem, hogy kilépnek-e a fényre. Hordhatjuk-e a beteljesülés koronáját? A hajnal aranysárga csikója mindennap ágaskodik, szórja magáról a lélekharang-csengésű csillagokat

Mono Lisa mosolya

\

J

apánban kiállították Messer Francesco del Gio- condo felesége, Madonna Lisa arcképét, s a látogatók száma közel jár a kétmillióhoz, vagy már meg is haladta. A siker most Moszkvában ismétlődik. Mi az oka, hogy egy egészen másfajta műveltségen nevelődött emberek özönével tolonganak e régi asszonyság arcmása körül, hogy ha nem is tudják a kép „titkát" megoldani, legalább színről színre lássák hordozóját? Holott a íestmény színes másolata elterjedt az egész Föld kerekén, és kisebb könyvtárra menő irodalom kutatja, elemzi, magyarázza, mit akart vele kifejezni a Mester. Most olvasom a legújabb megfejtést: Mona Lisa mosolya az állapotos asz- szonyok jellegzetes arckifejezése, semmi több. Igen, de Leonardo tizenhat évig festette a képet: vajon az önfeláldozó modell ily hosszú ideig várandós maradt a művész kedvéért? Nem valószínű.

Azonkívül a mosoly Leonardónak eqész sor képén feldereng, s éppen azokon, melyeket „rejtélyes” műveinek nevez a művészettörténet, ötödfél század óta, mind a mai napig. E képek, keletkezésük sorrendié szerint, a következők: Sziklás Madonna, Szent Anna Harmadmagával, Mona Lisa Gioconda, Keresztelő Szent János és Bacchus; kiegészítő ellentétképp hozzájuk

kell csatolnom Lédát és o Haty- tyút is. Mit akart velük kifejezni? Nagyon egyszerű válasz kínálkozik: önmagát! Más szóval, ezek a festmények Leonardo virtuális önarcképei, valója legmélyebb lényegét vetítette rájuk, végső felismerését az élet értelméről.

A válasz, sajnos, túlságosan egyszerű, s csak látszat-megoldást nyújt, sőt kiélezi a problémát Mert • talányos remekművek korántsem mutatják tisztán, egyértelműen, mi rejlett Leonardo titokzatos és szenvedélyesen titkolózó lénye mélyén, s mit hozott felszínre az alkotás elnyomhatatlan kényszere. Kulcsot keresve, az első vonás, mely mindegyiken szembeötlik: egy sajátságos, szinte megfoghatatlanul finom árnyalatokban fel-feltűnő mosoly. Egyik változata megjelenik már első, hiteles, ifjúkori művén: Verrocchio Jézus Meg- keresztelésének angyal-alakján is: itt természetesen hamvas, üde, szeráfi bájt tükröz, gyermeki áhítatot, még nem-nélküli ártatlanságot, a bűn sejtelmétől illetetlen lelket. Többé-kevés- bé rokon variánsai tekintenek ránk Madonna- és angyal-képeiről, legszebb leányfej-tanul- mányairól és vázlatairól. Semminő titkot nem rejtegetnek még, a tiszta ifjúság vagy az anyai szeretet töretlen fénye sugárzik róluk, félre nem ismerhető, művészi tökéllyel. Még a rejtélyesnek mondott Sziklás Madonna arcán az anyaság békés boldogsága világít, mely nem sejti a jövőt, a szenvedést, amit (a londoni változaton) a kis János karjában tartott kereszt jelez, de balját máris ösztönszerűleg védőén terjeszti Jézus feje fölé. Az együttesből csak az angyal jobb keze válik ki határozottan, szinte kemény gesztussal, s a békés boldogság, az áhítatos szeretet szent idiílje közepette ő is a szenvedés jelére, a keresztre mutat Ez a gesztus Leonardó- nál, a kifejező mozdulatok legnagyobb ^művészénél sokatmondó, jegyezzük meg.

Nem nehéz megfigyelni, feltűnik a Szent Anna Harmad magával kompozíciójának egyik kartonvázlatán is: míg Mária áradó szeretettel lehajol gyermeke fölé, anyja, Anna fölfelé mutat egy magasabb eszmére, az Égre (ahogy az angyal a keresztre az előző képen). A gesztus intő, figyelmeztető, s ugyanígy intelmet fejez ki a beszédesen eleven arc. A tapasztalat vagy o jobban-tudás szelíd mosolyával mintegy azt mondja a fiatal anyának: Ne add át magad az önfeledt boldogságnak, odafent másképp vannak megírva a dolgok. — Vajon a boldogság és a szenvedés egymást feltételező, dialektikus ellentét- pácjában látta Leonardo az élet legmélyebb értelmét? A föltevés