Dunántúli Napló, 1971. június (31. évfolyam, 148-177. szám)

1974-06-16 / 163. szám

Környezetünk kultúrája (5) nemzetiségi Közművelődésen az állampol­gárok iskolán kívüli önkéntes és szervezett művelődését ért­jük. „A közművelődés a szocia­lista tudat formálásának egyik fontos eszköze, tehát a közmű­velődési tevékenységet ideoló­giai, politikai munkának kell te­kinteni, s ezt figyelembe véve kell biztosítani méltó meg­becsülését, személyi, szervezeti és anyagi feltételeit." E mon­dattal fejeződik be pártunk Központi Bizottságának 1974. március 19—20-i ülésén elfoga­dott határozata. A 18. e. pont­ban 'örténik említés a nemze­tiségi szövetségekről is, így a Magyarországi Délszlávok De­mokratikus Szövetségét is ért­jük alatta, miszerint: .......segít­s ék az anyanyelvi műveltség, a folklorisztikus hagyományok őr­zését és fejlődését, a politikai tájékozódást, a szocialista tudat, a szocialista hazafiság és inter­nacionalizmus elmélyítését". Igaz, hogy általános politi­kánknak szerves része a nem­zetiségi politika, s azon belül a délszláv lakossággal való törő­dés is, de a sajátos (főleg nyel­vi) vonásai azért indokolttá te­szik, hogy megkülönböztetett figyelmet kapjon. A nemzetisé­gi tudat a nyelv- és a hagyo­mányőrzésben éli Áz általános politika része... Ez a határozat a ml határo­zatunk is, melynek végrehaj­tásában részt vállalunk. Dél­szláv nemzetiségi dolgozóink az egész ország területén élnek Alkotmányunk 61. §-ában bizto­sított jogukkal. A mi szövetsé­günk igyekszik országos átte­kintésben segíteni a jogok gya­korlását karöltve a területi párt-, tanács-, HNF és tömeg- szervezetekkel, mint minden más közügyben (társadalmi, po­litikai kérdésben). Alapszabá­lyunk és annak alapján elké­szített éves munkatervünk « a fenti célt szolgálja. Most a oárthatározat szellemében ki­egészítjük ezt Ügy ítéljük meg, hogy kapcsolatunk a területtel jó és eredményeik mellett is­merjük gondjaikat, problémái­kat is. Nem olyan rég volt kongresszusunk. Minthogy az irányelvek olyan elvi és gya­korlati következtetéseket tartal­maznak, amelyek kihatnak a po­litikai és társadalmi, valamint a gazdasági élet szinte vala­mennyi területére, most folyik ezeknek az irányelveknek az ér­telmezése, az egységes felfo­gás és magatartás kialakítása. Mindenütt akad sajátos tenni­való. A közművelődési határo­zat hosszú időre szóló munka- programunk. Ami az értelme­zést illeti, az alapvető orientá­ciót megadta Kádár János nyír­egyházi beszéde. Ebből kivilág­lik, hogy az irányelvek az eddig követett politikán alapulnak, annak hatékonyabb végrehajtá­sát szolgálják, s nem szőkébb érdekeket és célokat, mint az egész nép, a szocialista társa­dalom fö érdekeit és fő céljait. A kulturális politika mindig el­választhatatlan része az általá­nos politikának. Messziről in­dultunk el és nem kis utat tet­tünk meg. A Központi Bizottság ülése után világosabb, mint bár­mikor: az alapvető gazdasági feladatok megvalósítása mel­lett, azzal együtt, legfontosabb a társadalom műveltségi szint­jének a változtatása. Ennek minden feltétele megvan. A po­litikai hatalom birtokában, a gazdaság jó megszervezése le­hetővé tette az életszínvonal emelését. Városon és falun, munkások, parasztok, értelmi­ségiek körében egyaránt igaz a javuló élet. Nem arról van szó, hogy mindenki gondtalanul él Magyarországon. De az igaz, hogy az állampolgárok óriási többsége nem küzd elemi gon­dokkal. A nagyvárosok köré nő­nek a villanegyedek, a falvak új arcot vesznek fel, családok és az állam erőfeszítésével la­kások százezrei emelkednek a puszta földeken, korszerűtlen városrészek helyén. Az új lakó­szövetségek és a közművelődés Délszláv nemzetiségi műsor Kátolyban. sokban televízió, rádiók, háziar tási gépek könnyítik az ember életét, segítik művelődését Zömmel falun Az elért eredmények és körül­mények nem tesznek kivételt a nemzetiségiekkel szemben sem. Azok zöme falvakban él, s dol­gozik. Az életszínvonal emelése nélkül a közművelődés maga­sabb szinten való megvalósítása egyébként elképzelhetetlen len­ne. A mindennapi betevő fala­tért küzdő emberek millióitól nem lehetne várni a kultúra éh­ségét is. Más szóval: a politi­kai hatalom birtokában, a jó gazdasági helyzet megteremté­se hozza közelebb a kommunis­ták nagy céljának megvalósítá­sát az értelmes élet megterem­tését harmonikus, felszabadult emberi közösség megvalósítá­sát Vagyis az értelmes emberi életet. A körművelődés nem választ­ható el az oktatástól, a tudo­mánytól, a művészetektől, még­is önálló, különválasztható fel­adatköre van. Ezt segítjük meg­valósítani mi is a magunk esz­közeivel, a Délszláv Szövetség apparátusa, választmányi tag­jai és aktívái — hivatásos és társadalmi népművelők ezrei. A különböző szakterületeken dol­gozó értelmiségeinket Is felku­tatjuk és munkánkba bevonjuk. Az iskola zártrendszerű mű­veltségi alapot ad, melyet nap mint nap fejlesztünk tovább, kü­lönösen mi délszlávok sokat kí­sérleteztünk a területen is. Igaz, már az óvodánál kezdjük. A közművelődésben résztvevő em­bernek az önművelés természe­tes. Az öntevékeny csoportok­ban résztvevő emberek alakul­nak anélkül, hogy ezt észre- vennék. Közösségek lesznek, egymásra utalt emberek, akik a szocialista együttélés szabálya­it alakítják, miközben szórakoz­nak és új ismeretekkel gazda­godnak. így van ez az egyre nagyobb számban megalakuló délszláv klubokban és honisme- reti-krónikaíró körökben is. Szép példáit tudnám itt felsorakoztat­ni. Akik ilyen helyen művelőd­nek, jobban szükségét érzjk a demokráciának is, könnyebben megértik a körülöttük zajló éle­tet, zökkenőmentesebben kap­csolódnak be a közéletbe is. Természetesen ezt ma még nem lehet mindenkitől elvárni. Nehéz a művelődése az ingázónak, munkásszállás lakóinak is. A Pécsi Rádió délszláv nemzetisé­gi adójának nagy a kisugárzása — szeretik —, ma mór eseten­ként egyre gyakrabban a Kos­suth és Petőfi adón, valamint a televízióban is találkozunk a dél­szláv nemzetiséget érintő műsor­számokkal, azok folklórjával. A sajtóban a nemzetiségi kérdés helyére került. Sűrűn lakott te­rületeink megyei lapjai is nagy gondot fordítanak erre. Fő or­gánumunk továbbra is a „Na- rodne Novine”, a Szövetség lapja marad, melynek felvilá­gosító, tettekre szervező mun­kája mellett nagyon nagy a je­lentősége. A Központi Bizottság ülésén az eredmények mellett a hiá­nyosságokról is szóltak. Szóba loerült a művelődési házak, könyvtárak, öntevékeny művé­szeti együttesek támogatása, a szociális és kulturális alapok felhasználásának kérdése is. Természetesen országosan még egy ideig egyenlőtlenségek lesz­nek, de enyhíteni • gondokat az erők összefogásával, az em­berek meggyőzésével azért most is lehet. Aczél György a Köz­ponti Bizottság ülésén elhang­zott beszédében szólt arról is, hogy „a kultúra terjesztésében, közvetítésében egyre fontosab­bak a kulturált körülmények". Vagyis emberi környezetük is vonzóbb legyen a művelődni vágyók számára. A mi Szövet­ségünk is most szépül, mint a délszláv kultúra közvetítője, an­nak egyik országos központja. Tétlenül nem várakozhatunk ad­dig, amíg meglesz a korszerű, szép, komplex „Népek Barátsá­gának Háza", melyben minden nemzetiségi szövetség helyet fog kapni. Megértjük — s bí­zunk is —, ezen csak az ország anyagi erejétől függően változ­tathatunk. A legfontosabb a tartalom. A realitás határain belül maradva a színvonalra összpontosítjuk a figyelmet Nem szabad hagyni, hogy a külsőségek és szavak ragadja­nak el bennünket hanem a tartalomra kell összpontosíta­nunk, akkor az egységet erősít­ve mehetünk tovább. A közmű­velődés fejlesztése az egész tár­sadalom feladata. A párt ideo­lógiai irányításának alapján kell megvalósítani. Rosszul gon­dolják azok, akik azt hiszik: ez nem gazdaság, ez másodrendű kérdés. Ezért teljesen természe­tes, hogy a munkásosztály hely­zetének elemzésével együtt kerül a Központi Bizottság elé a köz- művelődés ügye. Akik csak gazdasági ügyeket látnak, jus­son eszükbe: a gazdaság esz­köz a felszabadult, kulturált szocialista emberi közösség megteremtéséhez. A kettő egy­mástól elválaszthatatlan. Gyakorlati munkánk megjaví­tásának nagy emelője pártunk XI. kongresszusára való felké­szülésünk. Sorozatban olvashat­juk az újságokban a munkafel­ajánlásokat Hagyomány már nálunk, hogy munkaverseny kö­szönti nagy jelentőségű ünnepi eseményeinket. A kongresszus előkészítése: a számvetés ideje. Eredményeink önmagukért be­szélnek. Hazánk délszláv lakói a ma­guk és a társadalom boldogu­lásáért sokat vállalnak, társa­dalmunk jelenlegi időszakában a szocializmus teljes felépítése céljából. A lenini nemzetiségi politikánkat elismerően értéke­lik, életmódjuk pedig beszédes bizonyítéka töretlen, fejlődő tár­sadalmi-gazdasági rendszerünk­nek. A szocialista internaciona­lizmus elveit tartjuk szem előtt A X. kongresszus határozatai­nak jó végrehajtásával, helytál­lással készülünk mi is a XI. pártkongresszusra. 1975 tava­szán, a pártkongresszus évében lesz hazánk felszabadulásának 30. évfordulója, s nem utolsó sorban a Délszláv Szövetség megalakulásának 30. évfordu­lója, jubileumi ünnepélye. Pontosan, becsülettel Múltunk, jelenünk, jövőnk szo­rosan egymásra épül, a szám­vetés ünnepi alkalmain még in­kább érezzük felelősségünket a munkáért amelyet végzünk, a jelenért és a jövőért amelynek formálásában részesek vagyunk. Az ország lakói közül sokan gondolkodnak ezen, mindazok, akik értik, érzik a szabadsággal járó felelősséget. Értik, érzik és viselik is. Tőlük várunk segítsé­get! Legyen a jövőben jellem­ző: egymás munkájának meg­becsülése, saját dolgaink pon­tos és becsületes elvégzése. Mándies Mihály, a Magyarország! Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkára Hátán az ágya A tévénézők bizonyára már többször látták azt a külföldi híradóból származó felvételt, amikor egy igen csinosnak mondható ifjú hölgy nagyon csá­bos pózban fekszik valami he­verőfélén. Aztán egyszerre csak felpattan, megfogja a „heverő” egyik végét, megrázza az egé­szet, mire a fekvőhely zsákfor­mát ölt. Az ifjú hölgy fogja ezt a feltehetően könnyű zsákot, a hátára csapja és elindul fölfe­lé egy lépcsőn, miután még egy csábos pillantást vetett a meg­hökkent tévénézőkre. A férfi­nemű nézők bizonyára szívesen követnék a hölgyet föl a lép­csőn, hátán a bárhol lerakható ággyal. A filmet kísérő magyar nyel­vű kommentárok — már többfé­le műsorban felhasználták ezt az anyagot, más-más kísérőszö­veggel — hol humorizálnak a hordozható ágy és a csinos hölgy képzeletbeli összefüggése­in, hol nagyon komolyan a jö­vő bútordarabjaként emlegetik ezt a szokatlan alkalmatossá­got. A szorgalmas bútorkiállítás- látoqatók már Magyarországon is találkozhattak olyan műbőr puffokkal, amelyek műanyag go­lyócskákkal vannak töltve, köny- nyűek, használat előtt felrázan- dók és valóban praktikus, hor­dozható ülőalkalmatosságok. Külföldi magazinokban — meg kirakatokban is — olyan fel­fújható műanyag fotelokat lehet már látni, amelyek teljesen ót- tetszőek, Ilyenformán ültében is szemlélhetjük például kedves vendégeink idomait. De vajon tényleg ez lesz a jövő bútora T Aki válaszolni akar erre a kicsit látnoki igényű kérdésre, annak először azt kellene tisz­táznia, milyen a ma bútora? Mi­lyen ágyakon alszunk ma, mi­lyen asztalok mellett milyen székeken ülve étkezünk, milyen szekrénybe rakjuk a ruháinkat? Tekintettel arra, hogy a ma használatos bútoraink jelentős része tíz, vagy éppen negyven­ötven évvel ezelőtt készült már­is ott tartunk a kérdéseinkkel: milyen volt a tegnap bútora? A bútortörténet ma mór a mű­vészettörténet tekintélyes ága, a világon sok kitűnő szakértő osz­tályozza, elemzi, magyarázza a régi bútorokat Csak ránéznek egy kisszékre és máris mondják, melyik korból való, milyen stí­lus és ha híres mester műhelyé­ben készült, akkor többnyire azt is, melyik volt a nevezetes műhely. Persze, csak a régi bú­torokra áll ez, hiszen itt is —■ mint már a lakberendezés egyéb tárgyainál is szó esett erről — a századforduló, a nagyipari bútorgyártás olyan fordulatot hozott, hogy sokkal olcsóbb, s egyben silányabb, „arc nélkülibb” lett a bútor. Persze, könnyű a szakértők­nek — mondhatná valaki —, hi­szen az emberiség történelmi méretekben nem is olyan régen használ bútorokat. Az egyipto­miaknál találkozni először a mai értelemben vett székkel, de ott is inkább csak a gazdagok birtokolták. Szekrényt, tehát ál­ló, nyitható ajtajú, polcos vagy akasztós szekrényt mindössze néhány száz éve hoztak divatba, elsősorban az északi népek. Ko­rábban a fekvő láda volt hasz­nálatos, annyira, hogy még mai nyelvhasználatunk is őrzi pél­dául a „ládafiában" kifejezést, ami egyébként nem volt más, mint a nagy láda egy kis külön elrekesztett, kulccsal is zárható része, elsősorban a nagyobb értéktárgyak őrzésére. Néhány évtizede egyes vidékeken még divatban volt, hogy a kocsin, amivel a menyasszony móring- ját szállították, ott volt a tuli­pános láda is, benne a jövendő asszonyka holmijával. Mit használt az emberiség bútor helyett sokezer éven ót? Elsősorban az anyaföldet. Nem egészen naturálison, mert vala­mit rendszerint raktak a földre. Elsősorban óllatbőröket A bar­langlaké ősember még cöve- kekre is kifeszítette az állatbőrt hogy ne kelljen a hideg földre teríteni azt. (így is reumás lett — a régészek egybehangzó vé­leménye szerint — még a bar­langi medve isi) Ruhatára még igazán nem volt az ősembernek, nem volt gondja, hová akassza éjszakára az ágyékkötőt, mert rendszerint le sem vetette. A széket is ügyesen meqoldotta: a barlang, vagy a sárkunyhó kö­zepén, a tűzhely körül lyukakat ásott a földbe, hogy — ha leül, oda tegye a lábát Ez valószí­nűleg az evéshez kellett, mert a „csevegés”, a társasági élet igen sokáig félig fekvő helyzet­ben zajlott. Még a rómaiak is így rendezték nevezetes lako­máikat csak a könyökük alá raktak párnákat hogy kényel­mesebb legyen a fekvés félol­dalon. A szék, az áflatfób formájú­ra faragott négylábú szék in­kább csak a hatolom jelképe volt; igazságot osztani, paran­csolni ültek ebbe a trónszerű székbe a hatalmas fáraók, ahogy régi egyiptomi képeken ma is láthatjuk. A görögöknél már mindennapos használati tárgy lett a szék, amit egy kicsit az ülő ember formájához is igazí­tottak, még párnákkal is kibé­leltek. De nyilvános helyeken: színházban, tanácsban, gyűlés­ben, támla nélküli padokon ül­tek. Asztalféle még ritkán for­dult elő. A bútor igazi térhódítása, gvönyörű kidíszítése, mai formái­nak kiteljesedése csak az új­kor hajnalán, a reneszánsz ide­jén bontakozott ki. Bemáth László dhíM 5 1974. év Balassa-díjasa Keriinyer Tihamér sehészproíesszor Balassa Jánosról, a magyar tudományos sebészet megte­remtőjéről elnevezett díjat évente egy kiváló sebészi élet­mű jutalmazásául adják. Jól­eső érzés tanítványainak, ba­rátainak, tisztelőinek és sok száz operált betegének, hogy ezt az igen tekintélyes kitün­tetést, amely minden sebész­nek munkája teljes elismerését jelenti, az 1974. évben a Pé­csi Orvostudományi Egyetem L sz. Sebészeti Klinikájának pro­fesszora, Kariinger György Ti­hamér kapta meg. Kariinger professzor életraj­zában megtaláljuk azokat az alapokat, amelyre biztosan le­het felépíteni a sebészet épü­letét. A Pécsi Orvostudományi Egyetem Anatómiai Intézeté­ben eltöltött tíz év kölcsönöz­te a biztonságot az operáló kéznek, a szövetek, erek, ide-» gek, izmok szövevényes útvesz­tőjében. A hadisebészet nagy tapasztalata nyújtott kiindu­lást néhány baleseti kérdés vizsgálatára. Problémalátása sohasem szakadt el a gyakor­lattól, a szenvedő embertől. A kandidátusi disszertáció, a csontheg- (callus-) képződés problémája azokból a tapasz­talatokból indult ki, amelye­ket számos törés gyógyítása közben szerzett. Többi tudo­mányos munkája is, akár a gyomorcsonkolások varratainak vizsgálatával, akár a bél be- gyűrődési (invaginátio) beteg­ségével, a patkóbéi, az epe­hólyag, vagy az emlő rákjá­val, akár a hasnyálmirigy gyulladásos megbetegedésé­nek sebészetével foglalkoztak, vaay a 40 dolgozatának bár­melyikét vesszük elő, minde­nütt a szenvedő emberen való segíteni akarás, a műtéti gya­korlat kapcsán adódó problé­mák adták a továbblépést ab­ban az irányban, amelyben az alkotó ember, a tudós ha­ladt. Az egyenletesen emelkedő éietúton a Sebészeti Klinika után Sebészeti-Anatómia és Műtéttani Intézet vezetése kö­vetkezett. Az 1951-től 1956-ig tartó kísérleti munka, 1956-tól ismét a gyógyító sebészet te­rületén gyümölcsözött, amikor Is a II. Sebészeti Klinika ve­zetését vette át 1969. óta pe­dig a POTE I. Sebészeti Kli­nika sebészprofesszora. 1957-ben „Kiváló orvos“, 1964-ben a „Szocialista kul­túráért" címmel ismerték el munkásságát Tagja a Nem­zetközi Sebész Társaságnak, az Osztrák Traumatológus Tár­saságnak és számos mogyar tudományos társaságnak, Egy emiékkép dereng fel negyedszázad távlatából: az egyetem egyik professzorát hozták a klinikára bizonytalan eredetű gyomorvérzéssel, sú­lyos állapotban. A professzor távol volt, a műtétet Kariinger adjunktusnak kellett vállalnia. Akkor láttuk mi, fiatal sebé­szek és műtőnövendékek, hogy mit jelent a gyakorlatban az az elv, hogy: „úgy kezeld a királyt, mint a koldust, ide­gent, mintha jó barátod volna, koldust, mint királyt, és a jó barátot idegenként operáld." Kése éppoly biztonsággal nyi­totta meg a professzor hasát, mint ha „névtelen beteg” fe­küdt volna a műtőasztalon. A gyógyulás talán ösztönzést je­lentett abban az irányban, amely később a sebészet egyik legkényesebb, sok tü­relmet, kitartást és alapos munkát igénylő területére ve­zetett; az érsebészettel, annak is a máj-gyomor vérellátás za­varainak (portalis hypertonia) sebészi megoldásával foglal­kozott a nála szokott alapos­sággal, kitartással. KTA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom