Dunántúli Napló, 1974. május (31. évfolyam, 118-147. szám)
1974-05-26 / 142. szám
Pfennek arcok ÉDESAPA, GYERE S MESÉLJ... Önfeledt gyermekmosoly Éjfél fatt fórt vitánk heve lankadóbem volt, vendégünk hazafelé készülődött, borunk elfogyott, amikor felsírt a gyerek. Szokás szerint egymásra néztünk o feleségemmel, hogy most vajon melyikünk gyereke sírhat — ez az egy van még — aztán átmentem a másik szobába — mert abból kettő van — és érdeklődtem, mi a baj? Választ ugyan nem kaptam, a sírás viszont egyre erősödött, laklí lányom hányta-vetette megát az ágyon. Szóltam feleségemnek, gyese, hátha ketten okosabbak leszünk? Rémülten vizsgáltam a gyereket, átvillant bennem sokféle borzasztó betegség, hasi katasztrófa — o gyerek csak ordított, nem beszélt, pedig már tud mindent, hiszen két és fél éves. Aztán a féleségemnek vftágo- suK meg a dolog. Behozta a bimbit, ráültette, s nemsokára csend és békesség lett... Persze, ilyenkor sétálni keW vele „papa vállára" jeligére, míg el nem alszik. (Rossz szokás, csóválnák a fejüket a gyermeknevelés tudorai, de lelkűk rajta. Hiszen az egy borzasztóan jó dolog, ha odahajtja a vállamra kis, gömbölyű fejét, puha haja a nyakamhoz simul, s hallom önfeledt szuszogó sót S közben kapaszkodik kézzel-lábbal, minden ösztönös és tudatos ragaszkodásával. A szuszogás negyedóra múlva egyenletessé vált és egy kissé elmélyült — óvatosan hozzáfog hát az ember a lefektetés hadműveletéhez. Balkor fej alá, jobbkarral a fenekét, szépen, óvatosan, így ni, na, rendben is voí... „Édesapa mesélj a masziróT hangzik egyszer csak a felszólítás, mire lemondóan, hosszadalmas mesét kanyarítok a kis maciról, aki virágot szedett az erdőben, hazavitte volna édesmamának, de o virág megszólalt: ne tépje le, inkább három kívánságot teljesít Szuszogás mélyül, a mesének vége, óvatosan felkelek az ágyról „most a kismajomról" suttog elhalón a sötétben. Egy órára nyugi van, jöhet a cigaretta, meg a tűnődés. Az álom kiment a szemünkből, hát aztán, elalszunk egy óra múlva. Addig lehet bámulni az ablakon bebujkáló éjszakai fényeket, s felidézgetni a gyerek ügyes-bajos dolgait A tavaly- előtti karácsonyt amit a kórházban töltött, mert mindkét fülét meg kellett operálni. Elkéstem, amikor haza lehetett már vinni, anyja öltöztette az átadóasztalon, szipogva. És meglátott o gyerek, rá is zendített becsületesen, mit tagadjam, kis híján vele együtt magam is. Három nap múlva tért vissza a mosolya. Aztán — így szokták mondóul a már idézett „tudorok" — nyiladozott a kis értelme. Nyiladozó kis értelmével intőt hozott haza a bölcsődéből: bele- állt a bidébe és magára engedte a vizet Később — a konyhában egyszer csak kezébe került a szákom, melegen érdeklődött: „ez mi ez?" Édesmama meg szépen magyarázta, hogy édespapa azt a rendkívül sok halat amit fog (sajnos, a gyereknek igen nagy érzéke van az iróniához) ebbe teszi bele. Ez ugyanis arra való. Halacskáknak. Fel sem tűnt foglalatosságunk közben, hová lett a gyerek. Egyszer csak rémülten jöttünk rá, hogy óriási a csend — eltelhetett vagy egy fél óra. Nyiladozó értelmű kicsinyünk az akvárium előtt állt, kezében a szákkal, amelyben ott halódott az egyik gyöngy- gurámi, a nagy piros xipho, két betta, egy páncélos harcsa — ezt én soha nem tudtam megfogni — három porázsszerr.ű ... Majdnem valamennyi hal. Jó fogás volt a gyerek állt és bizalommal nézett ránk, várta a dicséretet Kettőt nyeltem, aztán megsimogattam a fejét és következett a prédikáció: drágo gyermekem.., nagyon ügyesen kifogtad a halacskákat édesapa szákjával, ennek mindenki örül, csak a halacskák nem... Istenem, hányszor fog el az indulat, ha az utcán gyerekét verő „édesma mákat" látok I Hányszor akarom megrázni és a fülébe ordítani, hogy ne a gyerekét verje: ő csinálta a hülyeséget legyen „felnőtt” és lássa be... Hányszor húzza a gyerek a rövidebbet amikor tiszta szándékait félreértik, vagy a felnőttek — sokszor bizony bomirt — szokásait ütleg- dreszúrával sulykolják beié! Vagy miféle lelkivilága lehet annak a vénasszonynak, aki a Garai utcában kikiabált egy héthónapos kismamának, aki kétéves-forma gyerekét kísérte a bölcsődéből haza, s a kiskölyök rálépett az ablak alatt növő fűre — nem a virágokat tördelte, arra a gyerekek jobban vigyáznak — „nem tudja másfelé vinni a rohadt büdös kölykét hogy ette volna a ros- seb, amikor ide ette a fene!" Nem szerettem volna a gyereke lenni. Mikor jutunk el vajon odáig, hogy tudatosan szépen és jól neveljük a gyerekeinket? Hogy ne kudarcok és szorongások sorozatában nőjenek fel? Mikor jönnek már rá sokan, hogy gyermekük nem „személyi tulajdon", nem valami játékszer, ami „olyan aranyos", meg „rémesen édes pofa”, öltöztethető baba? Mikor válik a tudat részévé az a gondolat, hogy a gyerek személyiség, megszületése pillanatától haláláig? Ember, aki él, aki dolgozni fog, akinek magának is gyermekei lesznek, független lény, aki viszont első benyomásait tőlünk — szüleitől, családjától — kapFotó: Szokolai István ja? Nem kis feladat, hej, de sok ember nem érett meg rá! Éjszaka van, a cigaretta parazsa világol a sötétben. A jövőn gondolkodom, a másodikon, aki nemsokára megszületik, azokra az évekre gondolok, amikor megkezdik majd az iskolát, füzeteiket teleírják mindenféle ákombákommal, pocákat ejtenek (hol van már a paca, ebben a motorizált, golyóstollas világban I), intőket hoznak, bizonyítványaikat magyarázzák s egyszer majd odááll- nak egy süvölvénnyel elém, kézenfogva, hogy „édesapa ezt az urat igen nagyon szeretem .. Jaj. Ez, persze, még messze von. Most még csak ott tartunk, hogy a nyakamba ül, könyökkel fejemre támaszkodik, sapkája simlédere alól kikémlel a világba. „Odanézz!” mondja elragadtatással, ha lovaskocsival találkozunk, „paszil” Közeleg a gyeneknap — Itt is van mór — s ez jó alkalom a gondolkodásra. Ilyenkor nagy a cécó, ingyen mehetnek a gyerekek a Vidám Parkba, kirakodnak a bizsusok, nagy keletje van ám a színes vicek- vacakoknak, autóknak, trombitáknak! Es holnap? Holnap is legyenek boldogok a gyerekek. Hiszen a holnap voltaképpen az övék, sőt, ők maguk! Minden nap az övék, ami ezután jön, ez kell, hogy a vágyunk legyen, ezért dolgozzunk naponta — egy önfeledt gyermek mosoly többet mond, mint száz magasztos szöveg ... Kampis Péter Csendélet gyerekkel Tavaszi fáradtság Alszik az osztály. Ketten-hár- man vannak ébren, noszogatják a többit, félólomban felállnak, köszönnek, leülnek. Tovább alszanak. Előttem a „Jogi ismeretek“ című, érdekfeszítő tankönyv, a naplóba be is írom (kényelmesen, a békés szendergőket nem kell „fegyelmezni"): „A nyugdíjak. A nyugdíjak kiszámítása." Tapintatosan ébresztgetem a társaságot. Pislognak. A bátrabbak meg is szólal- nak: — Tanár néni, játsszunk vo- lamitl A cicahangú Jancsi is miákol: — Igen, játsszunk ... A higany-természetű Csaba felélénkül: — Játsszunk szilvát! Kicsit bizonytalanul nézhetek, de azért jó, játsszunk szilvát ... Csaba készséggel nyitogatja tudatlanságom kapuit: — Én majd ütöm a Jancsit, ő meg kékül. Tömörség (Cédulácska, amely Ide-oda vándorol a nyelvtanórán a 15 éves (dolgozó nő) Ildikó és a nyúlánk, ugyancsak tizenöt éves Vince nevű (munkanélküli) ifjú között.) „Vince, ne haragugy hogy meg kérdezem de mérnem dolgozol valahol? Választ." „Mert nincs kedvem hozzá." „Mér nincs kedved? Válasz.” „Mert sokat iszok.” „Minek iszol? Válasz!” „Mert jó." Logika Gyuszika tizenhét éves és harmincöt kiló. Ez csöppet se akadályozza abban, hogy kitartóan szolgálja az építőipart. Szakmája komolyságához illő vizsgatételt csúsztat kezébe a sors: „Kőműves Kelemen". Nézegeti, forgatja a keskeny papírt „Tizenkét kőműves összetena- kodék" — ér hozzá a segítő szó. Felderül. — Ja persze. Akik felépítették Déva várát Komoly csönd. — De nem tudták felépíteni a várat mert... mert... A biztató bólintásra ártatlan egyszerűséggel mondja: — Nem volt építőanyaguk. Csekély felvilágosítás a fizetési eszközről: — Aranyért, ezüstért... — Ja persze! Volt építőanyaguk, csak... Gyuszika szinte látja a kőhalmokat, maltert, meszet, gerendát, csengő aranyak csordogáló patakát, a tizenkét szerencsétlen kőművest, akik állnak tehetetlenül, mert: — Tanár néni, megvan! Nem kötött a cement. Bánat Ibolya kisírt szemmel roskadozik a padban. Szünetben utánam jön. — Tessék engem hazaengedni I — Beteg vagy? — Nem bírom! Egyszerűen nem bírom tovább. Derékig érő hajóval takargatja a szemét. — Mi a baj? — Tetszik tudni, a Kati találkozott a srácommal és az azt mondta neki, hogy... szóval, hogy én nem is vagyok olyan lány, akivel érdemes komolyan szóboállni és hogy...” Kétségbeesett zokogás, csalódott, fájdalmas pofija meggyőz. Ezt valóban nem lehet „tovább bírni”, csak úgy, a padban ülve, este kilencig. — No menj szépen. Aztán valami eszembe jut, visszahívom. — Mióta ismered a srácot? Odvözült áhítat: — Már majdnem egy hete. PÁL RITA T Barta Lajos pécsi ihletéi Színházi levél Kaposvárról A drámaíró Barta Lajos neve ismét sokfelé olvasható a színlapokon. Nem újrafelfedezésről van szó, hiszen Kossuth- díjas írónknak — aki éppen tíz esztendeje távozott el 84 évesen közülünk — Szerelem című színművét az utóbbi húsz évben a fővárosban többször is felújították és vidéken, illetve néhány jeles külföldi színházban is nagy sikerrel bemutatták. Az idén újólag több vidéki színházunk - köztük a kaposvári Csiky Gergely Színház — ezzel a darabbal zárja évadát Ez számunkra, Pécs irodalmat szerető és hagyományokat ápoló közönsége számára külön örömet okoz. Nemcsak azért, mert Barta Lajos Baranya, a Dráva menti Kistapolca szülötte, eszmélé- se, diákoskodása és újságírói pályakezdése színhelye Pécs, ez „a sok toronnyal és rengeteg pappal megáldott püspöki város". Azért is mert legmaradandóbb színpadi alkotása, a pécsi ihletésű Szerelem fő alakjait egy pécsi polgárcsaládról mintázta. Diákkorának patronálója, Nagy Sándor pécsi gyarmatáru kereskedő, (később a Pécsi Napló tulajdonosa) segítségével jut „kvártélyhoz” annál a jómódú családnál, amelyik az indóház utca egyik sarki házában lakott. Róluk, a három #vénkis- asszonyról és özvegy anyjukról rajzolta meg Barta polgári hőseinek jelentős részét Ez az élményvilág ihlette a darab előzményét. A macska- lúgban című kitűnő elbeszélést, amelyben a kispolgári életmód és erkölcsi normák tragikusan keserű és őszinte bírálatát nyújtja. Pestre kerülve ennek alapján írja meg első igazán jelentős színpadi sikerét meghozó Szerelem című színművét, 1914-ben. A kispolgárság formái azóta sokban változtak -, a gyökere maradt, így a darab gondolatvilága, problematikája, írói üzenete ma is eleven hatású, művészi erején mit sem változtatott az elmúlt 60 esztendő. Miben rejlik sikere, társadalmi hatása, időszerűsége? A darab a vidéki kispolgárság rajzát adja. Olyan miliőben, amely különösen a századelő szellemi-irodalmi mozgalmainak hatására mind gyakrabban céltáblája íróink társadalomkritikájának, főleg a szépprózában és a lírában. Színpadon viszont alig találkozni előtte hasonló törekvéssel, talán csak Bródynál és Thury Zoltánnál. Barta darabja kisvárosi kisemberekről szól. Igen találó Kosztolányi jellemzése: „A magyar vidéken vagyunk, az élet föltételes megállóhelyén, ahol semmi sem történik... Egy csirkeól langyos melegsége van ebben a lányos házban. Most zongora és ábránd, sietős csókolózás a sötét szobában —, apai és anyai felügyelet nélkül, az ő hallgatólagos beleegyezésükkel, majd kávé, templom, séta és kötés. Várakozás és türelmetlenség, mindezeken túl pedig kétségbeesett harc az életért, vadászat a szerelemre, a boldogságra”. A Szalay-csa- lád — a kataszternél megöregedett apuska, a folyton kö- tögető anyuka és a három lány — ebben a miliőben pergeti egyhangú napjait Mindhárom lány valami jobbra, szebbre, valami értelmesebb életre vágyakozik — de tudják: ez lehetetlen. Egyedül a férjhezmenés a járható út: egy újabb állóvíz — de legalább másutt, nem otthon. Az egyetlen „partiképes" fiatalember a szomszédjuk, Komoróczy, a sápadt, beteges adótiszt. A „három nővér" kegyetlen, lélekölő és tragikomikus hajtépés közepette verekszik érte. Komoróczy nősülni akar. Sorra próbálkozik a két fiatalabb Szalay-lánynál, a „party” végül is a gavallér kudarcai után a legidősebb lánynak, Nellinek sikerül, aki - a groteszkbe hajló záróképben - erélyesen „férjül veszi” ezt a szerencsétlen mulatságos figurát. Barta finom iróniával és együttérzéssel ábrázolja hőseit Valamennyi alakjába cseppent valami melegebb színt is, tehát nem az embert ostorozza, hanem társadalomrajzával a kispolgári szemlélet, életmód, a fiatal generáció kiszolgáltatottsága ellen tiltakozik mély humanizmussal. Életrajzírója megemlíti, hogy a Szerelem bemutatását (1916- ban a Vígszínházban) kirobbanó kritikai és közönségsiker fogadta. Jóllehet befejezését a bemutathatóság okán „hap- pyendesítette”; komor színeit élesebb hangját sokban finomította eredeti novellájához képest amelyben kritikai hangvétele is erősebb volt Méltatóinak többségét (Bródy Sándor, Fenyő Miklós, Schöp- lin Aladár, Bölöni György, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső stb.) az orosz realistákra, elsősorban Csehovra emlékezteti a darab hangulata, gondos lélek- és miliőrajza, a társadalmi valóság egy darabjának a való élet egy kis zugában való megmutatása. Ezek az értékei valósak és nem sokat halványultak. És nyilván közrejátszanak abban, hogy színházaink időről időre újra „fölfedezik” Barta Lajos legjobb színpadi alkotását A kaposvári előadást a premieren láttam, sajnos még színpadra kellőképp meg nem érlelt állapotában. Egyik-másik helyzete kidolgozatlan volt, szöveghibákkal és memóriaza- rokkal, érezhető drukkos darabosságokkal, különösen a három lányszerepet alakító Szabó Ildikó, Réti Erika és An- dai Kati játékában. Ascher Tamás rendezése jó érzékkel nem változtatott a darab eredeti stílusán, korhű előadást teremtett, művi aktualizálások nélkül. Víqjátéki elemei viszont az eredetinél nagyobb, erőteljesebb hangsúlyt kaptak, ami ugyancsak előnyére vált. Akkor is, ha a közönséq az eredeti írói szándék ellenére is felkacagott olykor. Ennyi szerephez jutott az idő múlása ... Az előadás legjobb alakítása Reviczky Gáboré, a sápadt, hipochonder adótiszt-gavallér szerepében. Nagyszerű vígjátéki figurát teremtett éppen a visszafogottságával, vagyis azzal, hogy a Barta által megrajzolt figurát vitte színpadra. Barta Lajos emléke szempontjából külön is jóleső, hogy ezzel a darabjával ismerkedett meg a kaposvári közönség. A Szerelem ugyanis Barta kétségkívül legjobb színpadi műve és talán az egyetlen, amely igazán és tartósan fennmaradt az idők rostáján. A Szerelem Barta Lajos pályaívének legértékesebb első szakaszában íródott, amikor sokak közt Ady Endre nevezte harcostársának őt a Nyugatban, első gyűjteményes kötetét méltatva. Barta sorsának tragikuma, hogy magasba ívelő pályakezdése után a negyedszázados emigráció küzdelmes őrlődése, kimagasló publicisztikai és szocialista irányú irodalomszervező munkássága után hazatérve emberi és írói helyzete, körülményei folytán kibonatkozni, beteljesedni nem tudott, az életmű torzó maradt. Helyét, szerepét az első Nyugat-nemzedék legjobbjai között jelölte ki a magyar irodalomtörténet Wallinger Endre
