Dunántúli Napló, 1974. április (31. évfolyam, 90-117. szám)
1974-04-21 / 108. szám
Akácz László Jóska bátyám, ha volna egy Fecskére való ideje, most egy akkora nagy nemet mondanék arra, amit a múltkor any- nyirq bizonygattam, mint ez o daru. Miről is ment a szöveg? Ugye arról, hogy tényleg ki tud-e maradni az ember abból, amit nagyon-nagyon szeretne. Maga azt mondta; nem lehet Iában fogni, visszahúzni az egyszer már elszaladt időt; én meg azt, hogy igenis lehet; ha valaki igazán megszorítja magát, hót az mindenkor megszerezheti magának, amit egyszer kigondolt Maga azt mondta: nincs az az OTP, ami meg tudná fizetni a Jurcsek-majori kapálást, törekhordást — azokat a sötéttől-sötétig végigdolgozott napokat, éveket; én meg azt; akinek pótolni valója van, az pótolhatja, csak szorítsa meg magát rendesen. Jóska bátyám, magának van igaza; nem lehet lábán fogni, visszahúzni az időt Kapkodhatunk utána, de megmarkolni nem tudjuk, ami egyszer elszaladt... Tudja, hogy most jártam ki az autós tanfolyamot. Nem azért, hogy lerakjam ezt a simítófát, és odaüljek egy kormány- kerék mögé, hanem mert apá- mék eladták szegény nagyanyám tanyáját, aminek az árából éppen tudtunk venni egy fölújított, újragumizott állami Volgát; hát ezt fogom majd én hajtani, vinni rajta szombaton, vasárnap a cserkeszőlői fürdőbe a famíliát. De ez most nem érdekes. Amit el akarok mondani az az, hogy járt velünk a tanfolyamra egy olyan maga^ korabeli ember. Még a haja is úgy őszült meg egy csíkban elől, mint a magáé; valami bombázáskor ment el a színe negyvennégyben, Fehérvár alatt Hát ez a maga formájú ember mindjárt az első órán az oktató elé ült. Kirakott maga elé egy csomó könyvet — régi KRESZ-t új KRESZ-t, így gondozd ezt, úgy gondozd amazt ■—, és pislogott, figyelt, kaparta bele az irkáiba, amit az oktató mondott Tudja milyen egy ilyen tanfolyami csoport: egyik tagnak Is, másiknak is nevet ad a viccesebbje. Ezt a szorgalmas- kodó manust elneveztük Lisztes Zsigának. Lisztesnek azért, mert hogy olyan furcsán fehéredett meg a haja; Zsigának meg azért, mert, hogy mesélte, már odahaza, a vosajtós garázsában várta, hogy hajtsák, a null kilométeres Zsiguli. Mór csak a jogosítvány kell — magyarázta a cigarettaszünetekben Lisztes Zsiga —, és irány a Balaton, Irány a Mátra, irány az egész világ. Azért vettem azt a sok könyvet, hogy jól megtanuljak mindent; hiba ne legyen, ha becsapja maga után a kocsiajtót a család. Tényleg rettentően tanult. Ha a tolla megállt, akkor a szája kezdett járni: majd minden szabályt, előírást újrakérdezett. Amikor meg elmentünk a tanműhelybe, ahol q szétszedett motorokot mutogatják, ott maradt óra után Is: újra meg újra elmondotta magának, hogy gyújt a gyertya, hol nyit a szelep. A jogosítvány Mi, akik ezt a tanfolyamot is csak úgy csináltuk, hogy majd csak durran a végén valahogy, megesküdtünk volna rá: külön nyomatnak neki jogosítványt, aranyból. Aki így teszi-veszi magát; aki így hajt, így tanul... Hogy az a jogsi mégsem lesz arany, az második héten kezdett kiderülni. Most az a divat, hogy papíron feleltetnek az oktatók. Van egy kérdés, utána meg három felelet, amiből csak egy a jó. Treszt, vagy milyen rendszer ez, a fene emlékszik már, hogy mondták. Szóval, a második héten egy ilyen próba- feleltetés volt. Kaptunk egy-egy lapot, aztán ikszelni kellett. Hát mi nézegettük a képeket, hogy ha ez a kocsi balról jön, és a sarkon semmi tábla, akkor az a jobbról jövő járműnek ..., meg hogy a kör alakú táblán a ferde fekete vonal az... Nem olyan rettenetes dolgok ezek; annyit látja az utcán is az ember, meg lehet őket tanulni. Fél órát kaptunk a válaszol- gatásra — tizenöt-húsz perc múlva mór odakint füstölt majd az egész gyülekezet Lisztes Zsigától úgy kellett elkunyerálni o lapot vagy tíz perccel a szabott Idő után. ő találta ol a legkevesebb választ. Még azt se tudta, hogy mit jelent a kör alakú tábla szélén az a vastag piros karika, pedig hát ezt még a szódáslovak is tudják; se oda be, se onnan ki —- pofonegyszerű. Később szóban is feleltünk. Oda kellett menni az Oktató mellé, és ahogy mutogatta a falra akasztott képeket, mondogattuk, mi indulhat hamarabb, a biciklis vagy az autóbusz, meghogy hol kell zsírzás és hol az olajozás. Lisztes Zsiga a táblák előtt sem remekelt Olyanokat mondott, hogy a sínen előzhet, meg az előzés ugyanaz, mint a kikerülés — csupa-csupa butaságot. Az oktató kínlódott vele. ott-tartotta, éppen csak tölcsért nem dugott a fejébe, hogy tán majd úgy... A lényeg az, hogy Lisztes Zsiga —^ hiába vette meg azt a sok könyvet, hiába írt tele egy rakás irkát —- csak nem tudta megtanulni, amit kell. Ahogy közeledett a vizsga, úgy rázta egyre többet azt a hirtelen fehéredett fejét. Furcsa szokása volt: tarkón vágta magát, ha rossz választ adott. A végén bizony minden óra után vörös volt a tarkója... És a szövege! Ahogy mondta: melyik sógora szerezte a téglát a garázshoz, ki hegesztette a vasajtót, azt a tűzbizos, lemíniumozott vasajtót... Meg hogy hány szezonban kínlódott a káposztával, karalábéval; hány hajnalt nem aludt ót, amíg az a nyolcvanas összejött... Nem volt valami vidám dolog a sírókáját végighallgatni I Tudja maga is előre: Lisztes Zsiga már a KRESZ-vizsgán kibukott. A huszonvalahány kérdés közül jó, ha hármat-négyet eltalált. De nemcsak bz első próbálkozása nem sikerült, hiába fizette be a pótdíjat másodszorra, harmadszorra is. A végén már azt is megmondták neki: hiába próbálkozik; arra, hogy levizsgázzon, semmi remény. Lisztes Zsiga ott maradt a tűzbiztos vasajtójával meg a null kilométeres Zsigulijával... Jóska bátyám! Most mondom ki azt a nagy nemet, ami akkora, mint ez a daru. Igaza volt: nem lehet lábán fogni, visszahúzni az időt. Lisztes Zsiga érttette meg ezt velem. Az a szerencsétlen Lisztes Zsiga, akinek akkor jutott ki az a kocsi, amikor már nem fogott az agya. Hiába erőltette, hiába tette- vette magát, nem bírta fölfogni, ami azokban a könyvekben le van írva. Becsapta az idő: későn gurította oda neki a Zsiguliját ... Mit mondjak még azon kívül, hogy újra csak hajtogatom: igaza van. Talán még azt, hogy a magunkfajta fiatalabbak elől is meg-megugrik, de ha úgy vigyázunk, talán mégsem szalad el teljesen az idő. Vagyis hogy éppen most könnyebb együtt futni vele! Akkor kikövetelni tőle, ami jár, amikor annak sora van. Húsz, harminc évesen megtanulni azt a KRESZ-t, és nem ötvenen túl rágódni rajta. Ért engem, ugye? Nem hazudtolja meg, amit mondok! Igen, az idő lábát nem lehet megfogni, együtt kell szaladni vele. Ha lehet, együtt kell szaladni. Erre szorítsa magát az ember. Szorítsa; most, akiben van akarat, szoríthatja ... Na, nyomjuk el a csikket, aztán adjad neki. Szegény Lisztes Zsiga, vajon mit rakhatott a lemíniumozott vasajtók mögé? Bárdosi Németh János Varázslói alkonyaikor Egy piros alma maradt csupán a kifosztott fán. Elnéztem alkonyatkor, halk szél zizzent az ágon. Violás volt az égbolt, a nagy hárs dalolt lágyan. Láttam magam riadtan, múltamon elmerengve. Istenem, mikor, hogyan értem e tépett őszhöz? Semmi sem vígasztalt meg, kiáltani se tudtam. Csak az az egy-szem alma biztatott sipot fújni. Pirosán úgy mosolygott, ahogy Évának adta csókját az Éden-kertben. Toldalagi Pál Mosi ünnepeljeiek Emeljétek fel karotok a nap felé és köszöntsétek, öregek és Fiatalok; az életet, a dicsőséget ünnepeljétek, énekek torkotokból úgy törjenek fel, ahogy források, gejzírek szöknek magasba; a jelekkel, amiket sokszor látni még vésztjóslóan és vezeklésre intve, most ne törődjetek: egy isten a szivét kitépte és nektek dobta úgy oda, hogy bárha mindig jön az éjjel, másnap mindig tovább tüzel, nem veszíti az erejét el. VASARNAPlj MEllEKLET Dn Táncsics Mihály Születésének százhetvenőtödik évfordulójára Elsőnek Petőfi Sándor állított emléket-róla — még életében, 1848 márciusában írta: „Nem elég ... most föl Budára, Ott egy író fogva van. Mert nemzetének javára czélzott munkáiban”. Közel száz éven át nem is tudtak róla sokkal többet, minthogy 1848. március 15-én a felkelt pesti nép a márciusi ifjak vezetésével kiszabadította börtönéből Táncsics Mihályt, az akkor 49 esztendős írót. Telkes jobbágy fia, a Veszprém megyei Acsteszéren született, 1799. április 21-én, a hét életben maradt (anyja 13 gyermeknek adott életet) testvér közül a középső volt. „Paraszt-anya szülte” — idézte származását Ady és származása egyben egy életre szóló elkötelezettségét is jelképezte. A jobbágysors, majd a maga választotta céhlegénység (takácsinas, majd segéd) a feudális viláq minden gyötrelmét alapvető élményként véste egész életébe. ■Nehéz küzdelmek árán tanul, elvégzi a tanítóképzőt, majd az egyetemet látogatja, nevelőskö- dik, bejárja Nyugat-Európát, Angliát, Franciaországot, Németországot, közelről látja a polgári társadalmat. Tanultsága és munkája révén kiemelkedik ugyan osztályából, de egész élete során hű marad a „munkásnéphez”, ahogy ő a dolgozókat egységesen nevezi. Először 1847-ben csukják börtönbe. Ekkor már az ellenzék egyik ismert alakja. Elfogatásá- nak közvetlen kiváltó oka „Sajtószabadságról nézetei egy rabnak” című röpirata. Vizsgálati fogsága során az ügyész 10 éves sáncmunkára való indokolást fogalmaz, a röpiratban — a vádló szerint — „alperesnek abbeli vétkes szándéka ömlik el, hogy országlási rendszerünk feldúlá- sával, a személy és vagyonbeli jogok egyenlőségi elve terjesztessék ...” A forradalom és szabadság- harc hónapjaiban minden energiáját a köz, a nemzeti egység ügyének szenteli, de olyan erezeti egységet hirdet, amelyben a parasztság politikailag és gazdaságilag egyenrangú fél. Nemcsak a békepárttal, de Kossuthtal is szembekerül. 1848. április 2-án jelenik meg szerkesztésében az első magyar néplap, a Munkások Újsága. A lap élén a mottó, amely egyben program is: „A kormány az országért van, tehát fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik." Az 1848-as forradalom és szabadságharc vereséget szenvedett, q polgári átalakulás- folyamata a jobbágyság felszabadulásával mégis megkezdődött. A jobbágyság megszűnt, de a parasztság nagy tömegei föld nélkül maradtak. Tóncsicsot is halálra ítélte e Habsburg-szoldateszka, Kossuthtal együtt akasztották fel „jelképesen". Hét évig bújkált, saját otthonában, Pesten, egy föld alatti üregben. S közben írt, dolgozott. Nem adta fel a világnézeti harcot, miközben az akasztófa fenyegette, éhezett nyomorgott. Ekkor, 1851-ben írja „Mik a vörös republikánusok és mit akarnak?” című röpiratát, ebben határozott forradalmi demokrata követeléseket fogalmaz meg. Egyik főszervezője az 1860- as március 15-i tüntetésnek, de még előtte egy nappal letartóztatják. Az ügyész halált kér rá, tizenöt esztendőt kapott A kiegyezéssel meghirdetett amnesztia visszaadja szabadságát. Hatvannyolc éves és csaknem teljesen vak, de a harcot eszméiért tovább folytatja, 1869. január 2-ón jelenik meg új lapja, az Arany Trombita első száma. Márciusban az orosházai kerület képviselőjének választja, s rögtön utána ismét bevonul a fogházba, egy hónapot ül sajtóvétség miatt A politikai küzdelmek középpontjába a meddő közjogi harc került, a 48-asok és 67-esek táborát egyaránt a dzsentrik vezetik. De már szerveződik az új, a társadalmi átalakulást valóban igénylők arcvonala, élén a szocialista eszmékkel vértezett szervezett munkásokkal. Táncsics már a harmincas években megismerkedett az utópista szocialista tanokkal, és kezdettől fogva rokonszenwel kísérte a szocialista mozgalmat. Bár mindvégig elsősorban a sze- gényparasztság radikális követel 'seit képviselte, hangot adott a munkás—paraszt szövetség gondolatának. Felismerte az elnyomottak és kizsákmányoltak egymásrautaltságának szükségét, a kölcsönös szolidaritás jelentőségét Nyolcvanegyéves, amikor még cikkeket ír a Népszavába, a szocalisták lapjába. 1880 hús- vétján, Föltámadás című cikkében a Népszava agitátorok gárdájának élére állva írja: „A föltámadást ti fogjátok eszközölni, megteremteni, munkás barátaim, mert létezhetik-e a nagy természetben más biztos talaj, mint a munka, a munkásság!...” Személye állandó felkiáltójel a hajdani 48-asok tábora előtt. 1881. március 13-ón így ír róla a Népszava szerkesztője, az egyetlen hű küzdőtárs, Kászonyi Dániel: „a költő, kit akkor diadallal kiszabadítottunk, most 82 éves aggastyán, nélkülözések közt tölti agg napjait". Egy év múlva ismét —■ 1882. január 12- én: „Szegény, szegény öreg ember, a kinek csak az a vétke van, hogy még mindig itt él közöttünk!” Majd hozzáfűzi: „Meglehet, hogy a késő utókor oly költséges mauzóleumot fog neki felállítani, melynek ára egész életére elég lett volna.” 1884-ben half meg. M. L
