Dunántúli Napló, 1974. február (31. évfolyam, 31-58. szám)
1974-02-03 / 33. szám
Galambosi László Káldi János: Kiss Attila rajza Hajléktalanul Dong a véka, Dong a malom. Hömpölyögjön a liszt-halom! Föllobog az ősök árnya a felhő-fák magasába. Oltalmaznak ünnep-szóval: „Haldokoljon már a sóhaj! Éhség soha ne ébredjen!" Forog a liszt, tajtékot vet: ezüst ár reng a berekben. Megy a hajlós hegyen atal. (Menyasszony megy fátyoléval oly fehéren, oly sietve.) Bukdácsol a tengerekre. Fölszikrázík bő öbölben. Ereszkedik kristály csöndben. Ráhajolnak, mérik, hordják. Röptetik a ' sziták dobját Láng-melegben, fagy-hidegben aranyholdas kenyér serken. A völgyeknek fölmutatják. A csúcsoknak fölmutatják. Illat kering, pára-selyem. Dallal telik a Végtelen., Hálálkodó szorgalom kél. Kalász-Isten fényeskedjél! Mi Urunknak megmaradjál I Földjeinken sokasodjál I Éhség minket meg ne marjon! Többé reánk ne zuhanjon! Hamu-csizmák közt a fejek koszorúdon fölkéklenek. Moha-prémben megfakulnak. Megfakulnak. Porrá hullnak. Fáikéban járt körülöttünk a botorság. Embert öltünk. Farkasvérben mosakodtunk. Tűzpikkelyes még a csontunk! Derkovits képei közt Kép és kép — és mindig ugyanaz. Döbbenetes ez a konok komorság. A vásznakor egy homályba-hullt ország, ahol nem gyúlhat soha a tavasz. Mindenütt a mély, Rumi úti ég. Az örök tűnődök, az elesettek. A bús „Dinnyéévé" is — látom — retteg, amint előre ejti a fejét. Rámnéz szélbefolyt, távoli kölyök- időm; igen, az is itt füstölög. Nem hagyhatom el soha, semmiképpen. Megyek halálig az „övéivel'1 a „Vasút mentén”, és arcomba vér a hó az óriás, kínteli télben. Kende Sándor: Látogató Bécsből Csöngetés. A fene egye meg! Nem szeretem, ha csöngetnek. Senkit se vártam. Öt tizenhat éve nem várom. Percekig állunk az ajtóban. Ugyanolyan vékonykeretes szemüveget visel, mint kamaszkorában. Ritkós haja sima volt mindig; nem számít, hogy kopaszodott-e azóta. A szobában már Ösmajomnak szólít, Makesznak, Tógyernak: diákos csúfneveimmel handabandázik, mint régen az iskolában. És csodálkozik, hogy nem csúfolom vissza. Nem. Hanem restellem magam a szobámban, így. Bontva az ágyam. Soha nem ágyazok be. Reggel így megyek el, esté így jövök meg. Ösmajom. Makesz. Tógyer. Negyed óra múlva közli, hogy Bécsből érkezett. — Nem tudtam, hogy elmentél, — Tíz éve. — tizenöt éve nem láttalak, — Bécsben lakom. Meglep a fogalmazása, — Nem tudtam — ismétlem. — Biztos, hogy tudtad. Szúrósan komoly volt, ómig ezt mondta. Aztán megint könnyednek és jópofának szeretne látszani. — A bűnös visszatér a tett színhelyére, ugye... Mi meg az ifjúságunk kulisszái közé. Pihenni, vagy még egyszer fiatalnak lenni, vagy mit tudom én, miért. Te nem? — Én nem. — Tógyer, ugyan ne vágj már ilyen keserű pofát! Mind hazudik, aki azt mondja, hogy minek az emlékeket fölidézni! — Minek? — Te félsz tőlük? Hogy kiábrándító e viszontlátás? összedől a konzervált ideál? És amit évek alatt a távlat megemelt, az csak bennünk áll oly magasan, s kór vájkálnunk a látványban, hogy milyen szürke, amikor lent hever? ...Nem igaz, kisapám! Én nagyon szeretek találkozni. Szó sincs csalódásról; nagyon kellemes. — Ezért jöttél? — Néha egy félévben egyszer, máskor meg hetenként. Ahogy másnak az jut eszébe, hogy színházba illene menni, vagy éppen kirándulni volna jó: én fölülök o vonatra reggel és délre itt vagyok. Ebben az országban, épp ebben a városban. Két napra, három napra ... No, semmi. Csak sétálok. A Károlyi kertben, például. Emlékszel? Ugyanúgy le lehet-ülni a kerítéskőre. Estefelé otthagytam a kerítéskövet, és bementem o Kulacsba. Még mindig Kulacs. Kissé átalakítva: a boxokcrt ugyan lebontották, de azért mégis nagyszerű dolog, hogy egy ilyen vendéglátóipari egységben fölfedezi az ember azt a sarkot, ahol hideg borból a napi maflát hősiesen és kötelesség- szerűen betermeltük, akár ízlett, akár nem! Leülhetsz, Ösmajom, és ugyanúgy megihatod most is, akár ízlik, akár nem; mitől kell félnünk?! Nagyon jó ott üldögélni: szamár vagy, ha nem próbálod meg. ■. Múlt héten men a Vas utcában sétáltam egész délelőtt.' Pedig milyen rövid; te még föl se fedezted, hogy milyen rövid! Csak akkor v~u :--H-T‘ónn hnss-ú, amikor a VASÁRNAPI mm t e K l Ét sarokról futnunk kellett, mert kihallatszott az iskolánk folyosójáról a csöngetés s az öreg Nótás bácsi kint strá- zsált már a kapuban. Makesz, ott áll az iskola! Mást tanítanak benne, de azért iskola! Fölrepültünk azóta a holdba, de ott szemben most is nyitva az Eckert-féle papírkereskedés! Nyiss be egyszer, és kérj egy vonalas füzetet, Vagy nézd, hogyan kémek a lányok, sietve, két ív rajzlapot... És a Tisza Kálmán tér? Másképp hívják, tudom, ne magyarázz, mindegy; azt a szuterén- ablakot megtalálhatod, amelyet betörtél a labdával. Berúgni a focit, ahhoz volt bátorságod, átok fajzat; de a lasztiért már nekem kellett besomfordál- nom, és én kaptam érte a pofont! ... Mikor jártál utoljára a Tisza Kálmán téren? — Budán dolgozom. Mosolyog. És ül a szobám egyetlen foteljában. Nem tudom megkínálni semmivel. Még kávéval sem. Én lent, a Csemegében szoktam meginni a reggeli első feketémet. — A Tisza Kálmán térről lefordul az ember az Aggteleki utcába... — mondja, s az ujjával a levegőbe rajzolja az irányt — Pár lépésre. Rábólint, és mosolyog: — Hermann Hédi nagymama már.,: — Bizonyára. Föltópászkodik a fotelból, járkálni kezd. — Nem akartam üres kézzel beállítani hozzá, A kapu alatt, a névtáblán láttam, hogy együtt lakik az egész család. A régi virágüzlet is ott áll majdnem a Rákóczi út sarkán, s a rózsa nem is olyan túlzottan drága. Az összesét kértem, amennyi a karomban elfér. A lépcsőházból a folyosón a mi régi konyhaajtónk előtt mentem el. Nem tudom, kik lakják. Talán a tizedik vagy a huszadik népség; nem azok, akiknek akkor átadtuk... Aggteleki utca, igen. Abban a szobában tanultunk. Amikor ugyan tanultunk. Jobbára inkább a szomszédba lestünk, hogy mikor vonul el Hermann bácsi a kocsmába, vagy mikor küldik le végre Hédit o fűszereshez. Azaz, inkább csak én lestem, így sokkal kevésbé volt feltűnő. A kettőjük közti hír- áramlásnak különben elég változatos formái fejlődtek már ki s o hónapok során szükség szerint finomultok is. A sezlon, amelyen a barátom hasalt a könyvei fölött, szorosan a fa! mellett állt, s a szomszédos szobában ugyanígy a Hédi ágya: egymás leghalkabb kopogtatását is meghallották tehát. Vagy ha ő, nekivetve a hátát a falnak, megpróbálta kipöcögtetni apja hegedűjén a Csak egy kislány-t: Hédi megértette a jeladást, átjöhetett, egyedül voltak ... De micsoda diákgond, mekkora férfirémület zuhant ránk, amikor Hédi egyszer sírva lopózott be! S mi lett volna, ha Hermann néni észreveszi a lányán!... Nyomasztó, hogy ennyit gondolkozik a vendég. Hétköznap van, indulnom kellene. :— Nem hiszem, hogy a kiejtésem megromlott volna — tűnődik, pislog, a véleményemre kiváncsi. — Vagy valódon idegenül hangsúl.tvok már?... lédi ugyanis, amint a'tót nyitott, és feléje nyújtottam a rózsákat, és köszöntöttem. hogy megcsókoljam a kezét: a szájához kapott és hátrálni kezdett. — Jézusom, maga Itthon?!..; — Megvártam, amíg a férje kijön az előszobába, és a lánya is: előttük akartam átadni a rózsákat, és előttük mondtam neki azt, hogy Hédi, ha jól emlékszem, mi tegeződtünk! És nem értem, hogy a férjed és a lányod miért ne tudhatná, hogy mi iskolás korunkban tegeződtünk, amikor ráadásul szomszédok voltunk, és egymás mellett nőttünk fel, ezen a folyosón. Igaz, nekem úgy alakult az életem, hogy most másutt lakom; de erre járván, tisztelettel látogatlak meg, ennek jeléül pedig fogadjátok el tőlem ... — Amikor így aztán átvette a virágot, megcsókoltam a férje előtt az arcát, és azt mondta lecsukott szemmel: — Gyere be hozzánk. — Akkor kezet fogtam a férjével, homlokon csókoltam a lányát, s ők megmutatták a lakásukat, meg odabent a kisunokát is. így van ez rendben. Nagyon szép kis ördög az unoka, valóban az, nem kellett túlzottan udvarias- kodnom ... Szóval, késő estig beszélgettünk a szobájukban, a nagyasztalnál. Egyáltalán nem sajnálom, hogy rászántam magam. Nem volt kellemetlen, — Szerencsés vagy. — Ha az ember segíthetne is!..v Nekik is fölajánlottam, hogy ha szükségük volna valamire... vagy ha egyszer arra járnak és netán a segítségükre lehetnék... — Világéletedben előzékeny fiú voltál. — Nem lehet mindig. Jött egyszer egy levél, a sorok szerint valamilyen özvegyasszonytól, hogy a fia csónakkal érkezik, valószínűleg vasárnap, várjam a Dunánál, mert se pénze, se más ismerőse Bécsben nincs a szegénynek, és a biztonság kedvéért fénykép mellékelve, mely fürdőruhában ábrázolja a fiút, hiszen úgy lesz a csónakban. És hogy azért merészkedett ennek a levélnek a megírására, mert emlékezzem csak vissza: mi tulajdonképpen egy-házban laktunk az Aggteleki utcában. _ Az ember egyre kevesebb dologra emlékszik .., — Ügyel — Talán nem is baj. — Nem, De amire még emféfcszlk, azt a keveset ne felejtse et, amíg nem muszáj. — Nem muszáj, faegy az magától. — Tercsit a nyáron találtam meg ... illetve, előbb is rátaláltam volna, ha előbb kezdem keresni. De minek elsietni? Csak sorjában, ahogy az idő kívánja. Egyre jobban ráérünk ... Nincs senkije, nem beszél senkiről, emlékezett rám, emlékszik rád. Beszélgettünk, nem unatkoztam. Nem lett csúnya, hiszen nem is volt szép. — Mondom, hogy szerencsés vagy. — Vagy egyszerűen csak nem látom meg. hogy csúnya. Akkor rögtön nem szerencse kérdése ... Teljesen mindegy. Mert azt se vizsgáltam soha, hogy szép-e?« Nem ez az érdekes, hanem, hogy az apja épp ott volt házmester, és Tercsi ezért néha fölvihetett minket a Bajor Gizihez, délelőtt, amikor a művésznő a színházban próbált, vagy nyáron, amikor a tengerparton filmezett, mert a kulcsot mindig a házmester őrizte. De Tercsi ellopta apjától, és megmutatta nekünk a rózsaszínű hálószobát Istentelenül büszkék voltunk a gazdag titokra, hogy láttuk a Bajor Gizi hálószobáját, csakis mi láttuk, és ültünk a fehér medveszőnyegen, és beleszagoltunk a törülközőjébe: ez sokkal fontosabb volt annál, mint hogy Tercsi szép-e. — Igen — koppantok akaratlanul én is. — Most nincs házmester, és házmesteri lakás sincs a házban ... Tercsin hogy segítenél? Ha rajtad múlana? — Kérte? — Nem kérte. Senki nem kért semmit ... — Na látod. — Viszont amit meg akarok találni, azt meg lehet találni. Amit is, akit is. — Ha jó neked. — Jó, — Gratulálok, — Indulnod kell? Nerrt válaszolok. Visszaül a fotelomba. — Mindjárt magadra hagylak — mondja. — Láttalak, egészséges vagy, örülök. Pont. Ez a napom se múlt el hiába ... És ha kijössz egyszer, és meglátogatsz, talán segíthetnék ,,, — Rajtam? — Neked. — Nekem Is, _ Bármiben. Ha módot találnánk rá. — Módot. . . — Megpróbálnám, — Én nem megyek. Sehová. — És nem látogatsz meg, — Nem, 1 Előrehajol, ültében a térde közé szorítja a tenyerét, majd hiHelen kihúzza magát, mélyen leszívja a levegőt, s a tekintetét a mennyezetre veti: — Te őrült! — szakad föl a torkán. _ Hiszen Anni nincs velem! Mi ntha harangot ütöttek volna meg a fülem mellett — semmit se hallok. — Mi???... Mit beszólsz???... Mi van Annival???! Föláll, hátat fordít, s most már mozdulatlan, — Beszélj hát!!! Lehet, hogy az én kiáltásom se hallatszik:' — Otthagyott?!Megrándul a.dereka. Centiméterekkel kisebb az egész ember. — Téged is otthagyott?!... Beszélj hát! Azt hiszem, ezt mondja: — Nem. — Elküldted?... — El se jött... Nem akart . ~.7 Nem, nem, nem. Ez nem igaz! Talán nem tudunk magyarul, nem értjük egymást, zúg a fülünk, a falak beszélnek — nem igaz! — Mit mondasz?!... Itt volt?! Végig?! Mindig?!.,. Most is?!... Nem ül le. — Lehetetlen! Hazudsz!... Nem hagytad itt!!! — Nem kényszeríthettem ... — Nem kényszeríthetted?! — Furcsa is volna, ha csak úgy elhinnéd. — Képtelenség! — Minden az. Mégis megtörténik. Vége. Nem lehet gondolkozni. Nem lehet megérteni semmit. Vége ... Tudta, hogy úgy szeretem, mint a húgomat, úgy szeretem, mint a lányomat, úgy, hogy az egész világnak semmi köze hozzá; ö is tudta, hogy így van, és Anni is tudta, hogy nem lehet másképp. — Én is tudtam — mondja most is, itt is, ő is, mintha ugyanott járna, ahol én. — Ezért nem akartam elvenni tőled. — Nem a-kar-tad?ü! — Azt hittem, nem tudsz a húgod nélkül élni. A lányod nélkül,,, — S nem volt erőd megmondani eddig. — Ezért nem hiszed el. — Hogy mindvégig itt volt, valahol itt, mellettem talán; és nem jelentkezett?! A közelemben, biztosan; és nem láttam!.,. Megállta, hogy... — Kár volt. — Hazudsz. Akármit mondasz, ez hazugság. — Soha nem hazudtam neked. — Azt nem ... Es most? Ki kért árra, hogy ne hazudj?! Mit akarsz?! — Nem akarod elhinni, — Nem akarom! — El kell dönteni egyszer... mindent el kell dönteni. Hogy mi maradjon emlék, vagy emeljük-e emlékké? — Miért nem hagyod békében az emlékeket?! Miféle perverzitás ez?! — Sorban, mindennel meg kell egyszer tennünk. — Ezért jöttél?! — Én szeretem a tett színhelyét; mondtam neked, csak nem hiszed. Miért csak a bűnösnek hiszik ei? — Megkeresed? —■ Inkább te? Délután van. És itt ül még. Násza? Csilla rajza
