Dunántúli Napló, 1974. január (31. évfolyam, 1-30. szám)
1974-01-06 / 5. szám
Életmű a Látogatóban Csuka Zoltánnál „A jugoszlóvoknak úgy kell ebbe a kis házba érkezniük, mint egyik szent helyükre. S így fognak egy napon odamenni. Ott álltam Csuka Zoltán dolgozószobájának üveges szekrénye előtt, amelyben mintegy nyolcvan könyv sorakozik, amelyeket Csuka eddig a mi irodalmunkból fordított. Nem lehet felindulás, mélységes meghatottság nélkül itt megállni, de a csodálat és a hála érzésével. Ebben a szekrényben van Csuka Zoltán alapítványa és hagyatéka, hősi vállalkozása és hozzájárulása, legalább annyira a művészi szépséghez, mint népe és a jugoszláv népek közötti közeledés eszméjéhez”. (Mladsn Leskovac, szerb akadémikus, egyetemi tanár). lókat reccsen a jeges, fagyos gyalogút cipőm alatt. Miközben egyre közelebb kerülök az érdligeti ,,szent helyhez", megpróbálom elképzelni az egykori pécsi Király utcát, korzózó polgáraival, visongó, sárga villamosaival. Az egyik villamos- kocsi vezetői pultjánál nyurga, vékony fiatalember áll. Indít, fékez, néha rácsap a csengő gombaalakú gombjára. Figyeli a járókelőket, de olykor — különösen a kitérőkben, a szembejövő villamosra várakozván — töprengőn elnéz a fejek fölött. Egy verssor szavait illeszti egymás mellé képzeletében, vagy a KRÓNIKA című folyóirat következő számára gondol? Nemrég érettségizett. Délelőtt villamost vezet, délután a KRÓNIKÁT szerkeszti Kondor Regős Lászlóval. Tagja a Villamos Szakszervezetnek és a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek. 1921-et írunk. A kitérőbe végre besiklik a szembejövő villamos. Csuka Zoltán rácsap a csengőre . . . — Nem szerethetem a népemet, akkor, ha a velem egy égboltozat alatt élő népeket nem szeretem — lehetne a lényege annak a gondolatsornak, amely o „Jószomszédság Könyvtára" megalapításához vezetett. Ehhez a legelső lépésként meg kell ismernünk egymást! Nekünk Európa kisebb népeinek, akiknek a múlt uralkodó osztályai által rónkkényszerített álproblémáink voltak egymással, meg kell értenünk egymást, örökre száműznünk kell világunkból a nacionalizmust. Érezzék jól magukat a nálunk élő délszlávok és a Jugoszláviában élő magyarok egyaránt... A könyvtár előreláthatólag még 1974- ben megnyílik. Két részből áll majd. Az egyik része a kerület kölcsönkönyvtára lesz, a másik részében kapnak helyet azok a könyvek, amelyek a délszláv— magyar kapcsolatokat dokumentálják. Eddig körülbelül 1500 kötetet gyűjtöttem össze, de a gyűjteményt teljessé akarom tenni. A magyarról délszláv nyelvekre és a délszláv nyelvekről magyarra fordított művek kivétel nélkül helyet kopnak itt. A gyűjtemény nyelvkönyvekkel és lexikonokkal i; kiegészül, — tájékoztat Csuka Zoltán, aki az összes magyarul megjelent délszláv műveknek mintegy az egyharmadát fordította. A .Jószomszédság Könyvtára" gerincét magukban foglaló tekintélyes könyvespolcokon kívül egvéb látnivaló is akad a tágas helyiségben. A falokon festmények, a falak mentén szobrok, képzőművészeti alkotások. Ezek is itt maradnak? — Ezeknek a műtárgyaknak a java részét jugoszláv képzőművészek alkották és ajándékozták nekem. Mindez itt marad, és a könyvtárat díszíti majd. A könyvek között persze vannak ritkaságok, kuriózumok is. Itt van pé'dóul ez . . . Bajcsy-Zsilinszky Endre: Helyünk és sorsunk Európában című, 1941-ben megjelent, elkobzott könyvének egyik Csuka Zoltérnak dedikált példánya egy a se: közi". Figyelmet érdemel a Pros pünkösd Pécsett című kötet is, amely Csuka Zoltán elbeszélő költeményét tar„jószomszédság Könyvtárában” „Eldobó” társadalom? •fPtpptolmazza. Az elbeszélő költemény témája az 1918-as pécsi katonalázadás. A kötethez Hajdú Gyula írt bevezetőt. Érdemes ebből idézni néhány szót: „A költő ótérzése a szocialista összetartozás szeretete hangolta fel Csuka Zoltán lantját, hogy koszorút fonjon, a megmozdulás emlékére, melyben ,,kitört a bányák elfojtott keserve", és szárnyaló szavakkal hirdesse a szellem, az elv, a forradalmi hevület győzelmét, mely bukásában is, mint messzi csillag b:ztatva ragyogott." — Hajdú Gyulával — közelebbről — 1945-ben ismerkedtem meg Pécsett, amikor ott ■másfél évig az Ujdunántúlt szerkesztettem. Neki köszönhetem, hogy már akkor beléphettem a Kommunista Pártba. Míg az előszó e néhány sorát lejegyzem, újabb dokumentum kerül elő. Ez életem egy másik „büszkesége” — mutatja a költő. A sárguló papírt Csuka Zoltán 1933-ban kapta, miután hazatért a Vajdaságból és Láthatár című folyóiratára kért engedélyt. A sárguló papírlapon ez áll: „A Láthatár című időszaki sajtótermék engedélyezése iránt előterjesztett kérelmét az 1920. évi 4578. ME. sz. kormányrendelet alapján elutasítom. Kelt 1933. évi augusztus hó 19-én. A miniszterelnök rendeletére”. Horthyék apparátusa úgy látszik ismerte ekkor már Csuka Zoltánt, tudta, hogy nem holmi „siépíróró!", hanem’ minden ízében nacionalizmus-ellenes baloldali elkötelezettségű íróról van szó... Hogyan alakulhatott ki Csuka Zoltánról már ekkor ez a kép? — 1920-ban már részt vettem a munkásmozgalomban. 1921-ben Horthyék elől kellett elmennünk Magyarországról. Eredetileg Párizsba készültem, de nem sikerült vízumot kapnom. Így Vajdaságba mentünk néhányon, és ott kezdtünk tevékenykedni. Bori Imre, újvidéki egyetemi tanár, a vajdasági magyarirodalom történetében a „pécsi írókat" tekinti az ottani magyar irodalom megalapozóinak. Kérem Csuka Zoltánt, elevenítse fel az „irodalomalapítás” néhány emlékezetes mozzanatát. — Mikor Bácska-Bánságba küldtek bennünket, én eredetileg csak eay-két évet akartam ott tölteni. Tizenkét év lett belőle. 1922-ben már megindítottuk az Út című aktivista folyóiratot. Ebben a szerbek és a horvótok is velünk együtt dolgoztak. Itt ismerkedtem meg későbbi jó barátommal Todor Ma- nojlovics-csal, aki személyes, jó barátja volt Adynak is. A hol- naposokkal indult. Az Üt három évig élt. Ezután újságíró voltam. És szerkesztettem a Revü című folyóiratot. 1927-ben kiadtam a vajdasági írók antológiáját, és elindítottam a Vajdasági írást, amely havi folyóirat volt. Ez először a Képes Vasárnap mellékleteként jelent meg. Később 4000 példányban fogyott el havonta. Ezt Szente- leky Kornél és én szerkesztettük. 1929-ben jött a katonai diktatúra. Volt néhány lap-elkobzás . . . Nem győztük anyagiloq, és abbahagytuk. 1930-ban és 31-ben a „Mi irodalmunk" címmel a helyi újság vasárnapi mellékletében hetenként jelentkeztünk . . . Később visszaállították a parlamentarizmust, és 1932-ben Szentelekyvel megindíthattuk a Kalangyát. A HÍD, -mely tula'donképpen a kom. mjnis'.ák folyóirata volt 1934- ben indult meg, de ekkor én már itthon voltam ... A Kalangyában Láthatár címmel ismertettem a szomszédos népek és a magyar kisebbségek irodalmát. A szovjet írókról is írtunk. Én például Gladkov Beton c/mű munkáját is — már akkor — ismertettem . . . — És itthon? — Eleinte nehezen ment minden. De — barátok segítségével — később megtaláltuk azokat o kiskapukat, amelyeken lapengedélyhez juthattunk, A Láthatár végül is megjelent, pél - dányszámo 3000 volt . . . Azután jöttek a nyilasok. 1944 nyarán az utolsó vonattal lementem Pécsre. Hallottam az angol rádión, hogy a szovjet csapatok átkeltek a Dunán. Bi- csé'dtől gyalog mentem Pécsre. Erősen szóltak akkor már az ágyuk. Pécsett másfél évig szerkesztettem az Üjduncntult — mint már említettem. Egy nap aztán megjelent Pécsett Keresz- tury Dezső, és azt mondta, hogy ott a helyem a kultuszminisztériumban ... A Magyar—Jugoszláv Társaság ügyvezető titkára lettem. 1947-től 1948-ig szer- kesztetetem a Déli Csillag című folyóiratot ... Az utóbbi húsz évben annyit dolgoztam, mint azelőtt negyven év alatt. A legszebb jugoszláv irodalmi műveket fordítottam magyarra. — Hetvenedik születésnapján a jugoszláv kormány a „Jugoszláv Zászlórend” arany fokozatával tüntette ki, a Magyar Népköztársaság Elnöki tanácsától a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta, A pécsi származású építész, Imre Farkas tervezte házat gyakran keresik fel jugoszláv vendégek, Csuka Zoltán is sűrűn utazik. Néhány napja tért haza Zágrábból . . . — Igen, ezúttal Krlezát ünnepeltük. Újságkivágást vesz elő. Csuka Zoltán, Krleza Szabolcsi Miklóssal beszélget . . . — Jó erőben van még ma is Krleza, nem hanyatlott szellemileg . . . Ez jut eszembe nekem is, — Csuka Zoltánról. Energikus, robbanékony, ötvenévesnek látszik. Hogy lehet ez? Nem tudom. Gondolkodni kell majd ezen is, mint annyi máson, amit ez a küzdelmes korszakokon átívelő, gazdag élet példáz. Bebesi Károly Az emberben az él, hogy az olajválságot a közel-keleti háborúban érdekelt arab országok sakkhúzása váltotta ki, s következésképen, ha sikerül a békét megkötni, automatikusan megszűnik az olajválság is. Lapunkban már egy korábbi cikkünk kérdőjelet tett e tézishez, jelezvén, hegy az olajválság a jóléti társadalmak gazdaságának szélesebb körű, korábban elkezdődő!': és mélyebben gyökerező problémája. A komolyabb és mértékadó nyugati sajtó-orgánumok ennek megfelelően ii- nak az olajkérdés: ől, melyet árnyék gyanánt súlyos következmények kísérnek. Nem arról van szó, hogy az olajválságnak a világ egyik fele örül, a másik pedig kétségbeesik, sokkal inkább arról, hagy bizonyos konzekvenciákat kell levonni belőle az egész világgazdaságot illetően, minthogy a válságot, ma olajban, holnap általában nyersanyagokban a féktelen pazarlás, a „fejlődés ütemének” eszeveszett hajszolása váltja ki. Csillapíthatatlan éhség Erre vonatkozóan érdekes adatokat közöl a Der Spiegel, az. ismert NSZK-beli folyóirat, a nyugatnémet burzsoázia tekintélyes szócsöve, A Szövetségi Köztársaság — Írja — alig fékezett gazdasági liberalizmusa valóban negyedszázados tartós konjunktúrát élvezett. A mind rafináltabb reklám- és piackutató hadjáratoktól támogatva, az NSZK hamarosan az amerikai színezetű fogyasztási láz mintaországa lett. A gépkocsi állomány az 1950. évi 540 000-ről 17 millióra növekedett; a német háztartások 93 százalékának van hűtőszekrénye, 76 százalékának televíziója, s ebből minden ötödik színes tévé. A jólét lett az élet tulajdonképpeni értelme, s a jóléti társadalom végül „eldobó" társadalom lett, mind gyakrabban cserélgetik a bútorzatot, a televíziót, a gépkocsit és a konyhai felszereléseket. „Abban az ütemben, ahogyan e társadalom mind tehetősebbé válik termel szüntelenül új igényeket az a folyamat, amelynek ezeket az igényeket végül is ki kell elégítenie” — idézi a lap John Galbraith amerikai közgazdász híres - A bőség társadalma — című könyvét, mely 1958-ban jelent meg és már akkor figyelmeztetett a „bőség társadalma” csillapíthatatlan éhségére. Ám, idézhette volna a Spiegel 1952-ből az amerikai nyersanyag prognózis hangulatos című tanulmányát is (Resources for Freedom): „A szabadság íoriásai"-t, vagy pedig a később — 1963-ban megjelent — „A jövő forrásai" - címűt, mely kielégítő pontossággal jósolja meg az Egyesült Államok nyersanyag-éhségét, közte az olajéhséget és import-kényszert. Noha ezeket a tanulmányokat az amerikai vezető kormánytestületek rendelték meg és dolgoztatták ki a legjobb szakértőkkel, e tanulmányoknak jóformán semminemű fékező hatása sem volt a gazdasági élet feleslegesen pocsékoló módszereire, a fogyasztói szokásokra és a reklámra: „Ne mossa, dobja el"; „Egy kocsi túrára, egy az eleganciára, eg/ pedig a háziasszonynak"; ,Nem tudja mit vásároljon'( Fáradjon áruházunkba, ma/d mi meg mondjuk", stb. De a legjellemzőbb kétségtelenül a Spiegel ama megállapítása, hogy a nyugati fogyasztói társadalom „eldobó" társadalommá vált. Tudjuk, hogy a gyári konstrukciós irodákban ún. kiszámított minőségű fogyasztási cikkeket terveznek. Az ember vásárol egy pár cipőt, egy autót, egy tévét, bú- torgarnítúrát, s haladni akar a korral öltözékével is — a divat olyan gyors ütemet diktál, hogy kénytelen lesz ismét és ismét újakat beszerezni, mert különben divatja múlt lesz, konzervatív kifejezést ölt s mindez arról tanúskodhat, hogy anyagilag leégett emberré vált. „A gazdagság — a gondolkodás ellensége" Ebben a hatalmas, nemzetközi méretű keringőzésben az említett előrejelzések, vészharangok hangját senki sem hallotta meg. „A gazdagság - a gondolkodás ellensége" — állapítja meg a Spiegel s ennek „köszönhető”, hogy az NSZK infrastruktúrája évről évre jobban függővé vált az olajimporttól: hatalmasra nőtt o műanyag-gyártás, a petro- kémiai ipar, s o magánfogyasztók csaknem kivétel nélkül olajjal fűtenek — a gyári kazánoktól kezdve a háztartási olajkályhákig, a benzin és Diesel olaj fogyasztásról nem is beszélve. A sivatagi homokból származó olajon épülő tömegjólét nagy mérvű sebezhetőségével azonban senki sem törődött. De miért nem? „A legkülönbözőbb politikai színezetű bonni energia stratégák vakon bíztak az amerikaiak szállítási kiesések esetére adott garanciáiban és a multinacio-- nális olajkonszernek korlátlan szállításokra vonatkozó ígéreteiben!" - állapítja meg a Spiegel. Csalódniok kellett az ígéretekben, a multinacionális, de valójában amerikai majoritásban működő konszernek következetesek és az NSZK-ra sem tekintenek másként, mint az egyik üzleti konkurrensre a sok közül és csak azt a régi jól bevált elvet alkalmazzák: „Előbb megszéditeni, aztán lenyelni". Nyugat-Európa kényszerhelyzetén is az amerikaiak nyernek, minthogy az olaj árát az arab országok emelték, őket nemigen zavarja, sőt: áthárítják a költségeiket, de extraprofitjuk az árban ugyanúgy, vagy még jobban benne van. Közgazdasági elemzőktől még valószínűleg sokot fogunk olvasni mindennek érdek-hátteréről, de most fordítsuk figyelmünket arrra, hogy mit írnak máris a megoldásra vonatkozóan? íme, szószerint idézem a Spiegelből, mely őszintén Haraszti Pál jubileumi kiállítása Még ma is a tanárt látom benne . . . Ahogy főlém hajol rajzórán, s ügyetlen kezemet megfogva egyenletes biztos ívet ad a bögre ellipszisének. Ekkor még nem tudtam, hogy festőművész. Festészete szervesen illeszkedik Pécs-Baranya képzőművészetébe, mégsem ismertük eléggé. A nyilvánosságtól visszahúzódva, szerényen, de tudatos szorgalommal dolgozott. Harmincöt évi művészi és rajzpedagógusi tevékenység van mögötte, régóta vezet különböző képzőművészeti szakköröket. Diákok generációi köszönhetik neki a művészet iránti fogékonyságot, a szép tiszteletét és keresését. Ez is életmű! A látogató egy pillanatra elbizonytalanodik, mikor végigtekint a három termen. Hogyan lehet e festői életmű qazrlog- sánát rendszerbe foHalni? A.' rational is a régi kisdiák szemével nézem. A jól rendezett kiállítás hangsúlyozza a képek egymásra utaló és egymásnak felelgető szín- és formavilágát, öröm fel'edezni, hogy Haraszti Pál mindig képes megújulni. „Nem lehet könyvből tanulni" — mondja. „Az lesz igazán az enyém, amiért megszenvedtem, amit kikisérleteztem". Érezni, hogy gondolkodva fest, élményeit tudatosan sűríti. Nála semmi sem véletlen, nem csurgat, nem maszatol feleslegesen, nem ködösít. Például elkezd egy odvas fát rajzolni. A formákat, az élményt továbbfejlesztve készít három mozaikot — amelyek a különböző képcímek ellenére is szervesen összetartoznak —, és eljut az öreg fűzfák alatt című kép letisztult, kiérlelt meg- komponálásáig. A gyermekkor emlékei, apja kovácsműhelye, a kéziszerszámok tisztelete, vagy nagyanyja kenyérsüíő kemencéje többször felbukkan, de mindig más formában és mondanivalóval. Gazdagon merít a népművészet 'ormavi lógóból, stílusjegyeiből. Az egyik képen a pandúr áll, a betyár pedig előtte térdei, de mégis úgy tűnik, hogy e betyár uralja a képet, mert szinte a főidből nő ki, Petőíi-sorok jutnak az ember eszébe. A korábbi derűs szemlélődést a Kohó című kép fehér-sárgán izzó tűz- folyama, mélytüzű vörösei váltják fel. Személyes ügyévé válik a látvány és az, ami egy vaskohó fogalma mögött van. A természettel való meghitt kapcsolatát a Tokaji nyár című kép érzékelteti. Ennek hangú lato tovább vibrál, drámaivá fokozódik a Szivem hangjai című alkotásban. A festő kedvtelve játszik a fénnyel kevert színekkel, szimbólumokkal. A gondolatiság, a művészetek és a valóság között feszülő harc ielképesen a Kompozíció című képben teljesedik ki. Az élet napfényes oldalának fényözö- néve! tompítja a realitások sötét foltként jelentkező hatásait. A mozaikok és intarziák melleti kísérletező kedvét és egyben mesterségbeli tudásét jelzi a nagyméretű Halak című akva- rell, vagy a Meggyötörve című kép puritán egyszerűsége. vegv taián cinikusan [— megírja: „A takarékosság fokozó- sa, sót esetleg egy diktált fogyasztási aszkézir alta! az életmódba'', bekövetkező változások — hogyan is lehetne másképp?- m'p.denekelőtt a tömegfogyasztást, tehát a kisembert érintik”. Az Igazi vesztes — a kisember Világos. A kisember hozza létre a javakat, a kisember húzza ki a sárból a szekeret. Ez nyilvánvaló és érthető, hiszen a „nagyok" oly kevesek, nekik csak egyre több pénzük van, de mint munkaerő. mint fogyasztói réteg nem számottevő, ahhoz a kisemberek mil- liárdjai kellenek, no és a majd- nem-ingyen olaj és nyersanyag utánpótlás a volt gyarmatokról, „A fejlődő országok, a tegnap kiszipolyozottjai, lassan bosszút állnak kizsákmányolóikon" — nem mi mondjuk, hanem a Spiegel állapítja meg, majd a New York-i Wall Street Journalt idézi: Radikális változás várható az életmódban ... a gazdasági fejlődés üteme lelassul. Mégis, mi a megoldói? Mint nyugati közgazdászok írják, a munkavállalók — vagyis a „kisemberek” - évekig nem számíthatnak tiszta jövedelműje emelkedésére, ismét mélyül a szakadék a tehetősek és a kisember életszínvonala között. A Nyugatnak legalább egy év- tizedre lesz szüksége ahhoz, hogy függetlenné váljék az arab „zsarolóktól". Az eddigi prognózisok szerint a fogyasztási cikkek termelésére rendelkezésre álló hatalmas pénzösz- szegeket kell a beruházási javakat gyártó iparba átirányítani. De, ez még semmi, minthogy a nyugati életszínvonal elég magas ahhoz, hogy tíz évig várjanak további emelésével. Csakhogy változások lesznek az ipari struktúráknál is! Tíz évvel ezelőtt sok szénbányát bezártak az NSZK-ban, mert volt olaj elegendő; a volt bányászok átmehettek az autóiparba, mely zömmel amerikai érdekeltség lett s várták őket az olajkályha és fűtőberendezések nagyüzemei. „Mivel váltsuk fel oz Opelt?" — és hova helyezzük el az autóipari munkások százezreit? — kérdezik az NSZK- ban, amikor látják, hogy oz Egyesült Államokban a General Motors — az autóeladások visszaesésére hivatkozva, máról holnapra 38 ezer embert bocsátott el! Ezek a szomorú tények, a tőkés világgazdaság betegségei, melyeknek nyilvánvaló politikai következményeivel is számolhatunk. De, sa/áf portónkon söpörve, nekünk Is többet és nagyobb gonddal kell törődnünk a takarékos energiafelhasználással, egyáltalán a ta- karékosságqal és ésszerűséggel a termelésben és a magánháztartásban, hogy az élet és a termelés materiális a'apjait feleslegesen ne gyengítsük, ne károsítsuk, Szluka Emit Elgondolkozom, hogy miként hatnak Haraszti képei a kiállítás látogatóira, tágabb értelemben: milyen szerepe van ma a képzőművészeinek? — A lényeg talán az, — mondja Haraszti Pál — hogy kitárulkozásra, véleményformálásra bírjuk az embereket. Valahol legyen egy közös hullámhossz a művész és a kiállításlátogató között. A másik pedig, hogy hatékonyabbá tudjuk tenni az ízlés formálását. El kel! iutni oda, hogy a festészet örömet okozzon, vagy gondolatokat ébresszen. pátyám során, pedagógusi tevékenységem közben mindig ezt tenottam szem előtt. Eredménynek tartom, ha egy kétkezi fizikai munkás a porcelángyári nehéz nyelet óra után leül és fest, vagy rajzol. Ekkor már képpé fogalmazódik véleménye a tapasztalatairól és a világról... Csaba Tamás A S A R N A F I Eli Eklet
