Dunántúli Napló, 1974. január (31. évfolyam, 1-30. szám)
1974-01-06 / 5. szám
Pilinszky János■ Varga Rudolf Téli táj Mohácsi Regős Ferenc FIGYELŐ A „Somogy” új számáról Szabadulás Nadrágos kutyák, azok voltunk, a pipere, a maszk alatt veritékezö állatok, szoknyás medvék, rabmadarak. Azok voltunk. De most, egy percre, a halott kéz, s az öntudatlan ziháló törzs úgy tündököl, és úgy kopár, ahogy egy angyal. Genézis Ügy találta, hogy gyönge még az ütiegre, hát elengedte. Később mégis megölte öt, és elásta, hogy elfeledje. De akit egyszer megverünk és megölünk, virág lesz abból, az ütlegböl s a félelemből levél születik, szirom és virágpor. Makay Ida: Őszi bokor M oda érces, győztes pompa! — riáltom —. S elhull, ha hozzáérek: J ököben a törékeny szerelem, t orminc után a dezertör remények. Lovász Pál: Galambfészek Irányi Dániel tér 8. alatt e párkányon, az ablakok köxött kikelt egy kisgalanib. Kedves pehely, lágy csőr, síró torok — nem védi mór biztos fehér burok, csak apja, anyja váltott melege. Fölötte nyilik zörgő ablakom, könyöklők benne, imbolygó veszély — fölnéz s már érzi: öt, engem, házat, földet, csillagot eggyé ölel az élő irgalom SArnapi t l E K L 6 T somot;? oukíui iltttttug fs amsi« uaef Megjelent a ,,Somogy” című kulturális, társadalmi és gazdasági szemle legújabb száma. Az „Irodalom, művészet” című fejezetben a legtöbb írás Csokonai Vitéz Mihállyal foglalkozik. Így például Laczkó András „Jövendölés, avagy mit látott Csokonai Somogybán?” címmel egyfelvonásos játékot írt. Bórdosi Németh János értekezése többek között azt tárja fel, hogy o somogyi táj és ember miként jelentkezik a költő alkotásaiban. Tröszt Tibor Kazinczy és Csokonai kapcsolatát elemzi. Bohony Nándor pedig Csekonai költői nyelvezetét egészíti ki újabb adalékokkal. Költemények is vallanak a költőről, így Takáts Gyuláé, Zsir- may Endréé és Bisztray Adómé. Ugyanebben a fejezetben Sipos Gyula tollából a szülőföld iránti szeretetről is olvashatunk. Szíjártó István a kaposvári Csiky Gergely Színház törekvéseiből ad ízelítőt az elmúlt évadok prózai előadásainak tükrében. Laczkó András Oláh János költő kísérleteit mutatja be. A „Művelődés" című témakörben Török Zsuzsanna tanulmányában azt kutatja Kovács Máriával végzett, felmérései alapján, hogy a pedagógusok és a szépirodalom kapcsolata hogyan alakul Somogybán. Polák Judit pedig a somogyi általános iskolai pedagógusok képzőművészeti kulturáltságát vizsgálja. Paál László az iskolai élet demokratizmusával kapcsolatban az irányító szervek felelősségét hangsúlyozza. A „Társadalom és gazdaság” című rovatban Igali Gyula munkájának témája a Somogybán élő falusi népesség anyagi és kulturális helyzete. Balogh László a somogyi cigánysorsot tanulmányozza. A „Szülőföldünk" című egységben a barcsi középkori bö- dön-hajó régészeti feltárását ismerteti Magyar Kálmán. Müller Róbert írása a fonyódi járásban lévő, egykori törökkori ideiglenes szálláshelyekről szól. Kelemen Elemér kutatási témája Kaposvár dualizmuskori közoktatástörténete. A „Figyelőből" csupán néhány cím: A műemléki albizottságok VII. országos értekezlete; Építészeti emlékek Somogybán 1000—1900.; Somogy megye múltjából; Komplex földrajzi és történelmi kutatások eredményei a Dunántúlon. A mostani szám Szikra János festőművészt mutatja be az olvasóknak, Képeit Selinkó Istvón- né fényképezte. Malcay Ida: A karcsú fenyők Már szelídek a tájak mindenütt, mint karácsony a képeslapokon. Az agónia félelmes idillje. Az égre írja végrendeletét a karcsú fenyők hideg és sötét törzse. ítéletünk a csúcsokon. Madárijesztők Emelem kalapomat a madárijesztők előtt. Emelem kalapomat és meghajlok előttük. Emelnék ők is, nem hajlik ró a kezük. Van amelyiknek kalapja sincs. Bizalmatlanul biccentenek köszönésemre. Azt hiszik, gúnyolódom velük. Gyanakvóan néznek, nem lopni jöttem-e? Mintha még valamit elvihetnék a földről. Mászkálok a letarolt, széthordott határban, az elhagyott mezőkön. Madárijesztőkkel beszélgetek. Elhagyott madárijesztőkkel. Kifeszítve két karjuk a kék égre. Közelről nézem őket. Északtól délig, napkelettől addig, ahol lenyugszik, addig ér a kezük. Fekete földbe leszúrt, frissen faragott falábukkal talán gyökeret is eresztettek. El ne fújja őket a szél! Fáradtak és kimerültek a madárijesztők. Kikelettől lombhullásig dolgoztak. Őrizték a földet. Egész nyáron gürcöltek egy öltözet rossz ruháért.. Ennyi a kialkudott bérük. Egy foltos nadrág, szakadt ing, kinőtt kabát, fekete kalap. Cipője egyiknek sincs. Szeretnék valami bakancsot, csizmát a lábukra. De nem tudom, hogyan lehetne úgy odaadni, meg ne sértsem őket. Ebben a teljesítményen alapuló társadalomban nem jut nekik lábbelire? Mégis emelt fővel végzik munkájukat, teljesítik rendeltetésüket. Éjjelenként hallani csak nyögésüket a szélben. Megtelik a határ gönceik, rongyaik suhogásával. Miről beszélhetnek ilyenkor a madárijesztők? Milyen titkokat suttognak el? Panaszkodnak madarakra. Panaszkodnak emberekre. Láttak ők megjelenni éjféltájt sötétarcú zsiványokat, zsákkal. Idegen arcú embereket. Mozdulatlanul kellett végignézni a rablást. Csak szivük vert gyorsabban. Lépni nem léphettek. Földbe vannak verve. Hajnalban arcukon harmatkönny csurgóit. Emelem kalapomat a madár- ijesztők előtt. Emelem kalapomat és meghajtok előttük. Kiszámolta-e valaha is valaki, hány mázsa terményt ment meg a tolvaj madaraktól a madárijesztő? Kezeskedem értük. Az ő tenyerükhöz egy szem mag se tapadt. Láttak rablást, pazarlást. Halált érdemelnek érte? Nyár vértanúi sorakoznak sötéten az őszi rvap végső sor» tüze elé. Mit láttok a szemükben? Mi az a furcsa fény? Bánat a neve. Bánat és sértődöttség. Életükön át sértődötten, csak dolgozni akartak és tönkremenni. Fekete felkiáltójelek az időben. Magányosan élők. Fegyvertelen őrök. Emelem kalapomat a madár- ijesztők előtt. Emelem kalapomat és meghajlok előttük. Szeretném megadni nekik o végtisztességet. Kimenni a mezőre ásóval, kapával. Sírt ásni. Eltemetni őket Jeltelen sírok. Füvek, fák a síremlékek, öregek már a madárijesztők. Az egy- évszakú madárijesztők. Az éjjel-nappal dolgozók, vigyázok, öregek már. Tüdejük beomlott, térdük megroggyant. Lábnyomaikat benőtte o mező, Szeretném eltemetni őket. Eltemetni, mielőtt a fagy szabadon engedi veszett ebeit. Legyen nekik könnyű a tél! Behavazott mezők alatt jó mély sírokat! Az évszakok röntgenképén elő ne jöjjenek! Földből kinövő kezek, kinéző szemek. Kapjanak jó mély gödröt a hontalanok. Ne legyenek hontalanok a mo- dárijesztők! Nem a senkiföldjét őrizték. Mégsem hívta őket senki az asztalához, ágyába senki nem fektette őket. Emelem kalapomat a madár- ijesztők előtt. Emelem kalapomat és meghajlok előttük. Kékülnek arcaik. Kifagy ró a könny. Hullámot verő búzatáblák tengertelen fövenypartjain kószálnak gomolygó ködben. Fák fölött forog o fagy. Halálos ítéletet lengenek a lehulló levelek. Az öreg madárijesztők még egyszer végigbotorkálnak a tájon, fekete köpenyben, mint fekete lepkék, kibontott szalma ősz hajuk lobog. Késes szél szurkolja hátbo őket. Fejük fölött vijjognak vészmadarak. Szürkületkor megindulnak. Estére hét határból összegyűlnek. Tüzet raknak őszi ággal. Körbe ülik. Füst könnyezi be a szemük. Büszkén viselik arcukat az égbe készülők, öklüket rázzák fölfelé. Reggelre az üszkös gallyak, o hamu körül egy sem marad. Nem marad temetetlen madár- ijesztő. Senki sem tudja, hova lettek. Holdsugárra feküdtek, elszálltak a vadlibókkal, vagy a forgószél kapta-e fel őket? Sz Lukács Imre: A feketeruhás néni őszült. A Gödrökközben hidegebb lelt a víz és esténként haza igyekez- tünkben lábunk alatt kihűlt a por. Libasorban mentünk. Hosszú, elnyújtott vonalban a libáim, utánuk én. Bizonyára ostorom is lehetett, csak már e'felejtettem. Aztán nem hajtottam ki többé. Kukoricát törtünk. Előreültetett anyám, a vázra, Hátára gyékényből font kötélnek valót kötött. A falutól messze esett a földünk. Mire kiértünk, megizzadt. Hónalján vizes lett a ruhája. A csuhéj megvágta ujjam. Anyám megsimogatta. Éjszakára kint moradtunk, csutkakúpban vetettünk ágyat. Fenyegetően zörögtek a sötétben a levelek. — Félsz? — kérdezte anyám. — Nem. A'udni nem tudtam. Valahol az égen vadlibák szálltak. — Nekik könnyű — szólt anyám. Hanoira a kukoricaszár megpuhult. Harmatos lett a mező, mintha sírt volna. Anyám már letört négy sort. Homlokán is csillogott a harmat. Akkor este hazamentünk. Főzni kezdett. Állt a kályha mellett, szeme le .'s--"' időt!. Később 'eült. Lábához kV... . lm úgy aludtunk el, észre sem vettük. A libákat tömte. Petróleumlámpa égett állandóan a falon. Hajnali sötétben kezdett, s késő este lett, mire befejezte. Anyámnak mindig egy ruhája volt. Egy fekete, elnyűhetetlen. Vásárban vették. Eladták a lovakat, s megálltak a sátor előtt. — Válassz magadnak ruhát! — mondta apám. — Melyiket akarod? — Inkább másra adjuk a pénzt. Kevés, annyira kevés, szinte el se tudjuk költeni. — Válassz! — erélyeskedett apóm, S azóta hordta és mosta. Mosott! Felgyűrte karján a ruhát könyékig. Látni lehetett, hogy megvastagodott erek fonták be karját. Egyszer megfogtam jobb kezét. Végigsimítottam rajta, a ráncokkal barázdált tenyerén is, egészen az ujjak hegyéig. — Ugye csak fekete ruhája van? Hallgattunk. A teknő széléről apró szappanos cseppek hullottak a földre. — Lesz majd másik is — nevetett erőltetve. A tanyában lévő gyerekek — a kukoricaföldünk mellett — hangosan kiabáltak, amikor megpillantották: — Megjött a fekete ruhás néni . . . Mindenkinek néni, nekem anyám. Észre se vettem, hogy megöregedett, Mióta emlékezni tudok rá: ráncos kis teremtés, s nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebb emlékeimet. Ritkán hallottam nevetni. S akkor sem tudtam megőrizni, megfigyelni kacagását. Színtelen, lényegtelen lehetett, minho nem is az övé lett volna. Hiszem: a legtartósabb emlék, a kéz és az arc. A kéz. Eres, repedezett. Nyáron ilyen o föld, ha hóna pokig nem kapott esőt. És nagy. A munka naggyá, erőssé teszi a szerszámot. Ha fejemet simogatta, tenyerével csaknem egészen betakarta. Mindig úgy köszöntem neki: — Csókolom. De még egyszer sem csókoltam meg a kezét. Az arc kicsi, s földszínű. Felszántott föld. Ha látom, azt hiszem, rég elmúlt hatvanéves. Pedig még ötven sincs. Csak egyszer vitt el engem mozibo. Egyetlen egyszer. Álltunk az előcsarnokban. Képek, plakátok lógtak a falon. Kis bódékban cukorkát, és egyéb édességet árusítottak. Kérni se mertem. De ő maradék pénzén venni akart valamit. Álltunk ügyefogyottan a bódé előtt. Szomjas lehetett. Útközben meghajtottam a kutat, de mégis szomjas lehetett. — Egy málnát — ismételte az elárusító. Megszámolta a pénzt, s még két stolverkot is adott. Anyám nyúlt a pohárért. Szinte elfelejtkezett rólam. Nagyon szomjas lehetett, nem is nézett rám. Szájához emelte a poharat, s lenyelte az első kortyot. Néztem. Felfele néztem rá és talán haragudtam. A málna piros színe izgatott. Iriggyé tett. Szorosabban markoltam meg a szoknyáját. — Nesze — mondta akkor. Egy kortyot akartam inni. Esetleg kettőt. És visszaadni, ami megmarad anyámnak. Mire észhez tértem, üres volt a pohár. Csodálkoztam. Alig hittem el, hogy megittam az egészet Keserű lett a málna íze. Lesütöttem a szemem. Egyik kezével megsimogatta a fejem, a másikkal visszaadta a poha rat. Nem szólt. S kis idő múlva be- csöngettek. Nincs a faluban másik olyan asz- szony, mint ő. Igaz, nem is asszony, inkább néni, Agyonráncosodott terem- és. elnyűtt kis lélek. S az anyám. Ha jól vélekszem, egyszer se mondtam, kevésszer mutattam, hogy szeretem Ha hazaszorítanok az évek látogatóba, majd hogy mindenkinek kerül valami ajándékba, s a legkevesebb neki. Máig sem mondhat többet magáénak egy berliner kendőnél, egy nagykabátnál, amit tőlem kapott: kedves szót, ennél is kevesebbet. Mondják: amikor beteg voltom, annyit sírt. hogy megromlott a szeme, a szíve, ő erről dehogy beszélne! Inkább kodveskedik. Ha otthon vagyok, körülrepes. Le nem ülne egy pillanatra sem. Megtörli a széket, amelyre leülök, végigsimít az asztalerítőn és kiszalad a konyhába. — Mit csináljak kisfiam? Sütök rántottat, vagy lecsót akarsz? — szól be hozzám. A kövekező pillanatban már előttem az étel, bor is hozzá. Ű meg szegénykém csak áll ott, mellettem, Kezét összekulcsolja, nézi, egyre csak nézi, ahogy eszem. — Jó-e? Vagy hozzak szalonnát? Ugye itthon maradsz néhány napig? — kérdi. Bücsúzáskor is sokszor megfigyeltem. Állunk a vonat mellett. Ő, mint szárnyaszegett madár. S mindig úgy köszön: — Vigyázz magadra! írjál azonnal I Azán megindul a vonat. Ablakából parányinak tűnik anyám, mint a mesebeli jóság. Pedig régebben is tudtam. ma is, elfogyhatatlan belőle a szeretet, a jóság. Örökéletű.
