Dunántúli Napló, 1974. január (31. évfolyam, 1-30. szám)

1974-01-06 / 5. szám

Értékelés! a „szent jegyek" helyébe!

Gondolatok

a félévi osztályozás új rendjéről

' ‘ : •

, . . —

* áA ;

P napokban Baranyában több, mint másfél százezer szülő veszi kézbe általános vagy középiskolás gyermekének ellenőrzőkönyvét, hogy tájékozódjék az első félévben elért osztályzatokról.

Nem könnyű percek ezek — s most nem csupán a rosszul gondoljuk ezt —, mert sok pedagógusnak is legalább akkora gondot jelent az osztályozás, mint a tanulóknak. ,,Bármit inkább, csak osztályozni nem!" — sóhajtanak fel ilyenkor sokan közülük, s ez is érzékelteti a nevelői közhangulatot. Ráadásul az idei tanév számos előírást hozott az osztályozás ügyében, köny- nyen elképzelhető tehát, hogy a félév lezárásakor a szokottnál is több probléma adódik.

Objektív

Az új rendelkezések természetesen nem előzmény nélküliek, s a későbbiekben is folytatódik majd a jelenlegi gyakorlat átalakítása. Sőt, ha egészen pontosak akarunk lenni, nemcsak az iskolai gyakorlatot, de a nevelői, tanulói és szülői, voltaképpen tehát az egész társadalmi szemléletet is át kell formálnunk.

Mert jelenleg mit tapasztalhatunk? A társadalom minden teljesítményt mér, minősít —- s, ennek megfelelően elismer vagy elmarasztal, Ugyanezt teszi az iskola is, hiszen az oktatási-nevelési folyamattól is elválaszthatatlan a teljesítmények rendszeres ellenőrzése és minősítése. Csakhogy: eléggé objektív-e a mérce? Eléggé sokoldalú tájékozottságra épül-e az érékelés, s valóban eszköze-e a még eredményesebb nevelésnek? Alapvető fontosságú kérdések, s megválaszolásuk — mi több; megoldásuk — nélkül nincs korszerű pedagógia.

Valamennyien megszoktuk — tanulók, szülők, pedagógusok—■ hogy az iskolai tanulmányi munka értéke számjegyekben fejeződik ki. Az is belénk rögződött, hogy az azonos osztályzatok azonos teljesítményeket takarnak; az egyik négyes egyenlő a másikkal. Valójában pedig egybemosódik a két azonos osztályzatban is két merőben különböző teljesítmény: az egyik lehet közönséges magnetofonszerű reprodukció, a másik pedig gondolkodva birtokba vett, megértett ismeret. Az utóbbi feltétlenül az értékesebb, ilyesmire törekszik minden nevelő. (Év közben a szülők már csak azért se vegyék zokon, ha a gyermek otthon így számol be feleletéről: „belekérdeztek, pedig olyan folyékonyan mondtam.” Éppen azért kérdeztek

bele talán, hogy arról is meggyőződjenek; tudja-e a tanuló a tanultakat, vagy csak elmondani tudja?)

Frontáttörés

Sajnos, jelenleg még a társadalmi közvéleményben — de az iskolai gyakorlatban is — egy olyan torz hasznossági szemlélet él, amely az „Osztályzatot" becsüli elsősorban, azt tartja a tanulás céljának, nem pedig a megszerzett tudást, a felkeltett és kielégített érdeklődést. Ismételten szükséges arra utalni, hogy nem lehet jól nevelni az eredmények és hibák számbavétele, tehát értékelés és osztályozás nélkül, de a korszerű nevelési-oktatási folyamatban az értékelést fontosabbnak tartjuk, mint a számjegyekre szűkülő osztályzást! Oktatási rendszerünk abba az irányba halad, hogy ezt a különbséget még világosabban elhatároljuk: ezért van az, hogy az általános iskola 1. és 5. osztályaiban megszűnt valamennyi tantárgy félévi osztályozása, s ugyanígy azokban az osztályokban is, ahol új tantárgy kezdődött. A frontáttörés a középiskolákban is megindult. Baranya megye 4 gimnáziumában egyes tantárgyak félévi osztályozását kísérletképpen elhagytuk. Mindez nem jelenti azt, hogy az érdekelt tanulók teljesítményét nem figyelik, ellenőrzik és értékelik folyamatosan. Ez szükséges előrehaladásuk érdekében, de az is, hogy az említett „nehezebb" osztályokban — éppen az eredményesebb tanulás érdekében — ne a jegyektől való félelem legyen az iskolai munka motorja, hanem a feszültségektől, a görcsbe rándult erőlködéstől mentes tudásvágy. (Ahol tehát az osztályfőnök nem azt közli egy szülővel, hogy „gyermeke magyarból négyes", hanem azt, hogy „gyermeke érdeklődéssel tanulta a tantárgyat: sokat olvas, s .azt érti is, szóbeli kifete- zőkészsége még bizonytalan, gyakran magyartalan, de írásban javuló teljesítményeket nyújt” —, értelmetlen doiog visszakérdezni: „és ez hányas osztályzatot jelent?” Mi ér többet a szülő, a tanuló és a tG- nár szempontjából: az egyszavas osztályzat, a „szent jegy”, vagy az a tömör értékelés, amely egyúttal megjelöli a fejlődés útját, a fejlesztés közös feladatait is? Oda szeretnénk eljutni, hogy ezt a kérdést mindenki szónokinak, a választ pedig természetesnek tartsa.)

Nincs átlag

Amely tantárgyakból jelenleg még számjegyekkel történik a minősítés, ott is kerülni kellene azt az „ősi” eljárást, amire tálcán kínálja a lehetőséget az ellenőrző könyvbe írt félévi osztályzat: egy tantárgy osztályzata nem azonos szükségszerűen az év közben szerzett érdemjegyek középarányosával! Az egyes érdemjegyeket különböző teljesítményekért érdemelték ki a tanulók: egyszerűbb vagy bonyolultabb feladatok megoldásáért, „sima" dolgozatért vagy összetettebb feladatlapért, egy-egy tanórányi ismeretért vagy egy-egy nagyobb téma lezárásakor. Megannyi nem azonosítható teljesítmény! Ne is adjuk tehát össze, hogy „mit is érdemelt volna valójában a gyerek!" S mindebben még nincs benne többek között az sem, hogy az eltelt időszak alatt fejlődött-e a tanuló vagy nem . ..

A mostani félévi osztályozás új vonása még az is, hogy először nem közölnek átlag- eredményeket — sem szövegesen, sem számmal — egyetlen iskolafokozatban sem. Megszűnt az a felemás helyzet, amikor az iskola jobban honorálta az egyenletes szürke teljesítményt, mint azt, amikor egy tanuló kiemelkedett valamiben, s másban „csak” átlagteljesítményt nyújtott. Ebben reálisabb a társadalmi élet mércéje. A kiváló sportolótól nem igényli, hogy egyidejűleg jó énekes is legyen, a kivaló műszerésztől sem várja el, hogy az állattenyésztésben is jártas legyen — ilyesmi? csak gyermekeinktől igényelünk ... S igényelhetünk?

Sokunktól rabolt el értékes energiát az, hogy egy-két tizeddel javítsunk tanulmányi átlagunkon, ahelyett, hogy inkább kiemelkedőt produkáltunk volna, csupán egynéhány tantárgyban. Szülői szemmel most már úgy érdemes végignézni az átlag nélküli osztályzatokon — s ez egyformán módszer lehet a legjobbak, de a bukottak esetében is —, hogy ne csak azt a szelektáló ítélkezést érezzük belőlük: „lám, gyermekem matematikából és oroszból gyenge”, hanem azt lássuk; „lám, gyermekem rajzból és kémiából jobb, mint a többi tárgyból, ezekre érdemes jobban rákapcsolnia !”

Ki mire képes?

Az osztályozás tudniillik nem csak azt mutatja meg, hogy ki mire nem képes, hanem azt is, hogy ki mire képes, mire lehet még alkalmasabb. Egy ilyen egyszerű esemény is, mint a félévi osztályozás, így tükrözi kicsiben a jelentős átalakulását, korszerűsítését élő egész szocialista közoktatásunkat.

Újra igazolódik az a — Dunántúli Napló hasábjain is megírt — igazság, hogy a fejlődés eredményessége soha nem igényelte ennyire az iskola és a szülők együttműködését. Együttes gondolkodását s az egyes rendelkezések egységes értelmezését is — tehetjük hozzá,

Bárdi László

önfeledten

Tánco!unk-e eleget?

Erre a kérdésre — felelet helyett — ellenérvek sokaságát szögezik szembe a kérdezővel.

Szülők, nevelők véleménye: a fiatalok túlterheltek, a tánc elvonja a figyelmüket komoly kötelességeiktől. A táncparketten fokozott szex-hatásnak vannak kitéve. Művelődési otthonok, ifjúsági klubok vezetőinek véleménye ellenben: az évi programok közül legnagyobb látogatottsága a táncos rendezvényeknek van. Már a kérdés jogosságát sem értik. Az általános közvélemény: aki akar, az táncol. Kell erről beszélni egyáltalán?

Dr. Kaposi Edit tánctörténész, a Népművelési Intézet munkatársa szerint:

— Kell. Szerencsére, és majdnem a huszonnegyedik órában, felismerték a mozgás szükségességét azok, akiknek módjukban áll rendeletekkel szabályozni a nemcsak helytelen, de súlyos következményekkel járó közgondolkodást. Ezt a problémát azonban nem lehet csak szabályzatokkal megoldani. Még sokat kell tenni azért, hogy az egyének és a felelős irányító szervek vezetői egyaránt megértsék: az egészséges, harmonikus ember jobban tanul, jobban végzi munkáját.

0 Hol látja a legnagyobb hiányosságot?

— Nem lehet elégszer hangsúlyozni: — a szemléletben. Elsőként a szülők felelősségéről szólnék. Ha egy gyereknek romlik a tanulmányi előmenetele, a szülő legelső büntetése az, hogy eltiltja csemetéjét a játéktól, a különböző szórakozási lehetőségektől, mindenekelőtt a tánctól. Jóllehet, éppen ezek a lazító tevékenységek segítenék hozzá a jobb eredmény eléréséhez! De a világért nem tiltanák el a gyereket az esti televízió nézésétől.

— Az iskolai szemlélet tévedései között legbosszantóbb az o nézet, hogy feleslegesen idöLeonardo da Vinci élete

Már túléltük a televízió első hullámait, már tudják a okozta népművelési válság művelődési házakban, hogy nagysikerű szériák vetítési napjain — rendszerint csütörtökön — nem jó nagy tömegre igényt tartó programot szervezni, mert a nézők otthon ülnek a képernyő előtt. Ugyanez a helyzet szerda esténként, ha nemzetközi labdarúgó mérkőzést közvetítenek s természetesen hétfőre lehet sok mindent szervezni — az adásszünet miatt,. (Igaz, a rádió oly mértékben „felnőtt" az utóbbi években, hogy hétfő esténként meg gyakran a rádió jó műsorai miatt maradnak otthon az emberek.)

Hovatovább már az is bekövetkezik. amire tizenöt évvel ezelőtt a népművelők csak szép álomként számítottak, hogy a közönség szelektál, nem néz mindent, ilyenformán marad ideje másra is. Mindenekelőtt olvasásra — mert ugye, a híradót árért csak végig kell nézni —, de

Á képernyő

és ismeretterjesztés

néha még arra is, hogy be se kapcsolja a készüléket a kedves néző, sőt még hazulról is elmenjen egy adásnapon. A helyzet tehát sokat változott, de a népművelés mintha nem alkalmazkodna eléggé ezekhez a változásokhoz Nem próbálja felfedezni a televíziót, mint a szervezett népművelésre oly kitűnő lehetőségeket adó, nagyszerű eszközt.

A napokban ismertették például a Magyar Televízió 1974-es első negyedévi műsortervét, Abban egyebek között ilyen programokat találunk: az egy-egy filmrendező életművét bemutató sorozatban Fábri Zoltán tizenhárom

filmjét, az orosz klasszikusok sorozatban Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Gorkij egy-egy alkotásának film- változatát. Kifejezetten népművelési célokkal készült az a tízrészes sorozat, amelynek első felét az első negyedévben iáthatják majd a nézők, „És színész benne minden férfi és nő” címmel. A műsor alcíme: Kalandozás, kétezer

év színpadán, ami jelzi, hogy ez tízszer egyórás utazás lesz a dráma történelmi, társadalmi, filozófiai, ízlésbeli tájaira. Nem egyszerűen előadásokról van szó — Gyárfás Miklós műsorvezető mindösz- sze tíz-tíz perceket beszél —. hanem mindenekelőtt drámák

vagy drámarészletek bemutatójáról, amelyek rendkívül jól szolgálják a színházi kultúra terjesztését.

A képzőművészeti, művészettörténeti sorozatok eddig is hasonlóan kitűnő ismeret- teriesztő lehetőségeket kínálnak. Az év első negyedében például egy hat-, és egy ki- lencrészes sorozatban Leonardo da Vinci életével ismerkedhetnek meg a nézők, illetve az archeológiái feltárásokról kapnak nagy áttekintést a krétai emlékektől napjainkig.

A példákat még hosszan lehetne sorolni, ami a televízió adásait illeti. Annál kevesebb a példa arra, hogy az ilyen típusú műsorokat a művelődési házakban, klubokban szervezetten, esetleg az adásokhoz csatlakozó kiegészítő programokkal néznék végig,

A magyar televíziózás tizenöt esztendeje után nem ártana ismét felfedezni a képernyőt, mint ismeretterjesztő fórumot,

Bernáth László

pénzpocsékolásnak tartanak minden olyan foglalkozást, amely látszólag nem mérhető eredménnyel. Való igaz, egy fizikaszakkör résztvevői előbb szerezhetnek iskolájuknak dicsőséget, mint egy táncszakkör tagjai. Az ostoba szex-hatás kifogásról pedig kár is szólni, hiszen a modern táncokat egymástól „tisztes” távolságra ropják a fiatalok.

— A munkahelyi nézetek: „Mozgok én eleget a gép mellett". Vagy „Mozogjon, aki fiatal". Hogy az egyoldalú mozgás az izmoknak egyenlő a nemmozgással, ezt ma még lehetetlen megértetni,

— A művelődési otthonok és klubok viszont — sajnálatos módon — szemethúnynak a ren dezvények „minősége” felett 1961 óta miniszteri rendelet írja elő, hogy minden művelődési centrumban, ahol 100 főt meg haladóan rendeznek táncos ősz szejöveteleket, kötelesek tánc pedagógust alkalmazni. Monda nőm se kell, hogy ezt a rendeletet úgyszólván sehol nem tart ják meg. Ahol igen, a táncpe dagógus a „kidobó ember” sze repét tölti be,

— És most tudok csak rátérni a beszélgetésünk fő kérdésére, a társastánc problémájára: — Senki nem tartja fontosnak, ezért tenni sem hajlandó az érdekében.

0 ön szerint a társastánc mennyiben járul hozzá a jó közérzet kialakításához?

— A tánc, a ritmikus mozgás az ember legősibb ösztöne, amellyel megpróbálta „kifejezni önmagát", azaz megmutatni érzéseit. Ma ez a szó, hogy tánc — produkciót jelent, vagy a szórakozásnak egy olyan formáját, amelyről felesleges szót ejteni. Pedig érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon miért hallgatják a fiatalok — a természetes ösztön ellenére — órákon keresztül ülve a tánczenét? Nem beszélve arról, hogy milyen él- szomorító látványt nyújtanak a különböző rendezvényeken, vagy nyilvános szórakozóhelyeken látható, görcsösen, félszegen, szánalmasan rángatózó „táncolok”. És ők még előnyben vannak társaikkal szemben, mert gátlástalanok. Van, aki csak ital hatására „mer” táncolni, van, aki soha életében meg nem kísérli, helyette elméletet gyárt, magyarázatképpen, hogy gátlását leplezze. Ha ilyen helyre betéved véletlenül egy-egy hivatásos, vagy akár csak amatőrtáncos is, produkcióval ér föl a mozgása, pedig ugyanazt a táncot járja ő is. Csap éppen magabiztos, Tud mit kezdeni kezével, lábával. A testkultúra biztonsága jó fizikai közérzetet is teremt. Igaz, ezt az érzést sehol sem díjazzák, sehol nem kama toztatható látványosan. Ez „csak” az egyén gazdagsága.

0 Miben látja a megoldást a mozgás, a testkultúra széleskörű fejlődésére?

— A táncoktatás területén is követni kellene azt az utat, melyet. zenei nevelésünk, immár világhírűén megvalósított. Módszeresen kellene kidolgozni minden korosztály részére a megfelelő mozgást, ehhez módszeresen képezni tanárokat. Magyar- országon az amatőrtáncmozga- lombán — néptánc-társastánc- csoportokban és balett-tanfolyamokon körülbelül 800 000 fiatal vesz részt. Szép eredményeket produkálnak. De mellettük, másfél millió fiatal semmit sem csinál! Olyan épülethez tudnám hasonlítani a mozgalmat, amelynek gyönyörű csúcsa ven, de nincs alapja,

0 Mit tart leghatásosabb módszernek ahhoz, hogy valaki aktív résztvevővé váljon az amatőr táncmozgalomban?

— Mindezek a problémák, amelyekről beszéltem, csak addig jelentenek gondot, ameddig a mozgás örömének élményét ki nem próbálta valaki. Attól kezdve keresni fogja, és meg is találja az alkalmat az újból! élményszerzésre,

László Ilona

Doktor Sándor Művelődési Központ;

Rádiómúzeum

Amatőr rádiósok kezdeményezésére Rádiómúzeum alakult Pécsett. A technikai jellegű múzeum összegyűjti és bemutatja mindazokat a készüléktípusokat, amelyeket az utóbbi fél évszázad során amatőrök barkácsoltak vagy gyárak készítettek itthon és külföldön. Ezen túlmenően a legfontosabb rádió-alkatrészeket is elhelyezik o múzeumba.

A múzeum számára telaján- lőtt készülékeket a klub tagjai rendbehozzák, felújítják, arra törekedve, hogy a rádiók — köztük a rádiózás, „őskorából” származó negyven-ötven éves készülékek — újból megszólaljanak. Az eddigi legrégibb legértékesebb készüléket egy amatőr rádiós adományozta a múzeumnak: a nyolclámpás világvevő 1927-ben készült

A pécsi múzeum ismételten kéri mindazokat, akiknek régi rádiójuk van — különösen értékesek a húszas-harmincas évekből származó készülékek — adják oda a gyűjtemény számára. A felajánlásokat levélben, telefonon vagy szóban a következő címre lehet eljuttatni: Doktor Sándor Művelődési Központ 7621 Pécs, Déryné utca 18,. a készülékek elszállításáról a múzeum gondoskodik, egyben név szerinti nyilvántartást készít az adományozókról és nevüket a kiállított rádiókon is feltünteti.

ED

VA5ARNAPl|

MtllCKltT