Dunántúli Napló, 1973. december (30. évfolyam, 320-348. szám)
1973-12-09 / 328. szám
Fények futnak a hegyre... Betörés, lopás, szökés a börtönből, tiltott határátlépés ... Húszéves korában tizenhatévi börtönre ítélték. A napokban szabadult Harminchat éves. /"“igányok laknak abban a ti*** házban" — mondják, amikor a kapott cím után érdeklődöm: Pécs, Felszabadulás út 32. A gázgyár főbejáratával szemben lévő oldalon, a buszmegállótól néhány lépésnyire áll a családi ház. öklömnyi fehér kutya ugrándozik körülöttem, amikor a kiskapun bemegyek az udvarba. Kötélre teregetett ruhákat lenget a szél. A szépen tatarozott nagy épület, toldalékéként nyári konyha, mellette disznóólak. A ház magasföldszinti ajtajához lépcsősor vezet. Indulok felfelé, nyílik az ajtó. Feketehajú, kreolképű férfi áll a küszöbön. — Engem keres biztosan — mondja. — Miből gondolja? Elneveti magát. — Mert nagy most a vendégjárás, jönnek az ismerősök, rokonok. Tegnap pedig a rendőrségtől jártak itt. Megnézték, hogyan élek, mi van velem. Maga honnan jött? De kerüljön beljebb ... Tágas, szépen berendezett konyha, az asztalon tál csirkepörkölt. — Éppen befejeztem az ebédet — mondja és a konyhából nyíló egy szobába invitál. „Cigányok laknak ott" — cseng még a fülembe az útbaigazítás. Rekamié, — puha, piros terítő a fotelok kárpitján, sötétbarnára politúrozott csillogó vitrines hármasszekrény, a vitrinben kis térítőkön porcelánfigurák, könyvek sora, a másik fal mellett újtípusú televízió áll. Süppedős szőnyeg. Kisasztal virágos mintájú fekete terítővei. A nagyméretű cserépkályha kellemes meleget áraszt. — Öljünk ide a fotelokba kényelmesen, aztán beszélgethetünk — mondja. — Újságíró? írtak rólam már bent is, tudja abba a börtönújságba... — Miért? — Mert jól dolgoztam és az utóbbi tíz évben egyetlen fenyítésem sem volt... Ez nagy szó ám! — Mit dolgozott? — Focilabdákat, kézilabdákat készítettem. Azt mondták, hogy nagyon szép munka kerül ki a kezemből. Nemegyszer jutalmat is kaptam. — Akkor keresett is ... —- Tizenhat év alatt nyolcvanezer forintot küldtem haza. Kiszámították a munkám utáni keresetet, levonták belőle a különböző költségeket, félretettek a szabadulásomra is, a többi pedig ment haza. — Mennyi készpénzzel jött ki a börtönből? — Tizenhétezer forinttal. Hazahoztam egy fillérig. De nemcsak a pénzt, hanem a könyveimet is, vagy ötven darabot. Ott vettem, szépirodalmat, lexikonokat Volt könyvtár is, olvasni pedig nagyon szerettem. Nem számoltam pontosan össze, de mintegy kétezer könyvet kiolvastam ... Kis szünet után folytatja: — Volt rá időm ... A kalandos regényekkel kezdtem, azcán megkedveltem az útleírásokat. Később Jókai, Maupas- sa it, Solohov, Passuth, Kaffka — és sorolhatnám tovább — regényei következtek. Majd a zeneszerzők élete, Mozart, Wagner, Verdi ... Nagyon tetszettek a versek is, Petőfi, Ady, József Attila ... Nagyot sóhajtva folytatja: — A könyvek, meg a tankönyvek voltak ott a barátaim. Mert a börtönben végeztem el a nyolc általánost is — kitűnőre. Amíg börtönéletéről beszél, arcát fürkészem, keresem rajta a tizenhat év hagyta nyomokat, de nem találom. Lehajtja fejét, kezét összekulcsolja, aztán alig hallhatóan ejti maga elé a szavakat: — Ha én akkor ennyit tudok ... A z „akkor"-ról, fiatalkoró- ról, a kaposkeresztúri cigánytelepről beszél. Tengődtek egyik napról a másikra, mint a többi cigány. Gond a napi betevő falat megszerzése volt. Loptak. Ezt látta a többiektől, ezt csinálta ó is. Ha csak úgy „simán” nem tudtak lopni, betörtek. üzletekbe, boltokba. Tízszer, tizenötször, amíg le nem buktak. — Aztán jött a börtön — folytatja. — Kéményfejű, konok gyerek voltam. Méghogy én itt üljek a börtönben? Megszöktem. Elfogtak. Újra megszöktem, irány Csehszlovákia. Átjutottam a határon, de hiába, elkaptak, visszahoztak. Újabb büntetés a második szökésért is. így jött össze a tizenhat év ... Egyszerre nyúlunk a zsebünkbe, cigarettával kínáljuk egymást, aztán kérdezés nélkül beszél tovább: — Gondolkodni kezdtem. Meddig srófolom még magamnak az éveket? Már annyit ösz- szeszedtem, hogy harminchat éves leszek, amikor szabadulok. A nevelőtiszt is gyakran elbeszélgetett velem, mégis, hogyan képzelem el az életemet? Nagyon rendes ember volt, sokat' tanultam tőle. Hát akkor meghúzod magad Jóska és megpróbálsz más életet élni — mondtam magamnak. Dolgozol, tanulsz, olvasol, ■— ez lesz a további életed itt bent Azt mondja, hogy sikerült az elhatározását valóraváltani. A munka utáni szabadfoglalkozás ideje alatt tanult, olvasott. Cellatársai közül jónéhányan csú- folódtak vele: „Tudós akar len— Nem törődtem velük, de ezt megmondtam: hozzám ne szóljon senki, csak akkor, ha muszáj. Én sem szólok senkihez. Mert mi van? Sokféle ember, sokféle gondolkodás. Néhányon csak marhaságokon törték a fejüket, hogyan ügyeskednek majd, ha kiszabadulnak, meg majd hogyan vigyáznak jobban, nehogy lebukjanak ... Én tartottam magamat az elhatározásomhoz, nem haverkodtam senkivel. Aztán lassan békében hagytak. A munkában mindig ott voltam a legjobb három között. Magatartásomban sem találtak kifogásolni valót. A nevelőtiszt is többször megdicsért. Ahogy dolgoztam, tanultam, olvastam, úgy éreztem, másként látom a dolgokat. Már kezdtem felismerni mi a munka, a tisztesség. Furcsán hangzik tőlem, ugye? A falon túli világról az újságból, a rádióból szerzett ismereteket, a „beszélőkön" pedig az otthoni dolgokról, amikor meglátogatták. — öcsém sokszor jött. Elmondta egyszer, hogy az egész család Pécsre költözött az üszögpusztai cigánytelepre, ő pedig a gázgyárban talált munkát. Aztán később, hogy családi házat vett, kölcsönt kapott az üzemtől, már be is költöztek. Ez az a ház. Tizenhat év alatt sok minden történt. Láttam öcsémet bejönni hozzám látogatóba elegáns öltönyben, nyakkendősen ... Mondta, hogy jó munkája van, szeretik, megbecsülik. Valahogy onnan bent- ről is éreztem: megváltozott a kinti élet. Aztán most, amikor szabadultam, ide jöttem haza. Nézzen körül: kívánhat valaki szebb környezetet? Nem is álmodtam, hogy nekem valaha ilyen otthonom lesz. Ebben a szobában, ahol most vagyunk, az öcsém él feleségével és három gyerekkel. Pillanatnyilag így osztottuk meg. Van itt egy másik szoba is, az most az enyém. Lent a nyári konyhában a szüleim laknak. De jöjjön, nézze meg ezt a másik szobát. A konyhában fiatalasszony, ” az öccse felesége — foglalatoskodik. — Várom haza a férjemet, nemsokára jönnie kell, délelőttös. A konyhából nyíló másik szobában egy asszony takarít. — A feleségem, azaz még csak az élettársam — mutatja be. — Nemsokára megtartjuk az esküvőt... — Jóskával második unoka- testvérek vagyunk — mondja az élettárs. — Most rendezkedünk, hozzuk a bútorokat, meg ami kell. Ne nagyon nézzen körül, még rendetlenség van. De főzhetek egy feketét? Visszameqyünk a szobába, még alig ülünk le, amikor jólöltözött fiatalember nyitja ránk az ajtót. — Na, ő Pista öcsém, akié a ház, akiről beszéltem — mondja. — Most már lassan valóban az enyém lesz, nemsokára kifizetem a kölcsönt. Aztán majd építünk egy másikat. — Másikat? — Igen, Kozármislenyben. A házhelyet mór megvettem, ásottam rá kutat is. A ház tervei elkészültek. Megmutassam? Amíg a szekrényhez lép és a fiókban kutat, Jóska csillogó szemmel néz rám és integet, fejével, mintha mondaná: na, milyen rendes öcsém van? Pista dossziét vesz elő a fiókból, kibontja, aztán az asztalra teríti a tervrajzot. Komplett terv. Kétszintes épület. — Sokat köszönhetek az üzemnek, a tanácsnak. Ók segítettek a házhelyvételben, a tervrajz elkészítésében is. — És mi lesz ezzel az épülettel. ahol most laknak? A bátyjára néz, aztán válaszol: — Még nem beszéltünk róla, de úgy gondolom, hogy összeköltözünk majd az új házba. Ez az épület pedig a szüléinké marad ... Tudja, ők már öregek, más a gondolkodásuk, talán nem is jó így együtt... A mondatot a fiatalasszony szakítja félbe, a konyhából szól be: — Pista, gyere már ebédelni, mert iskolába is menned kell... — Melyik iskolába? — Most végzem a nyolcadik általánost ■— mondja Pista. — Segédmunkás vágyok itt a gázgyárban, tíz éve, tőrzsgárda- tag. Lakatos szeretnék lenni, de iskola nélkül nem lehetek szakmunkás. Most januárban elvégzem a nyolcadik általánost, aztán tanfolyamra iratkozom. Miközben Jóska élettársa az asztalra teszi a feketés készletet, Pista a szekrényhez lép, nylontáskát vesz elő, rakosgatja bele a kék papríba kötött tankönyveket, füzeteket. — Hol van az iskola? — kérdem tőle. — Itt az új erőmű melléit, az egyik régi felvonulási épületben. Ma történelem és magyar óra lesz, A múltkor ötösre feleltem. Az órájára pillantva folytatja : — Na, már nem is lesz időm ebédelni. Sietek, mert késni az Óráról nem akarok. Nincs is hiányzásom. Hiába, tanulni kell. De szeretek is. Kezét nyújtja búcsúzóul és a nylontáskával elsiet. 1/ ortyolgatjuk a feketét az „aranyozott" szélű porcelán kávéscsészékből. — örülök, hogy ilyen jógondolkodású öcsém van — mondja. — Hálás vagyok neki, hogy megteremtette ezt az otthont. Volt hova hazajönnöm. Arról beszélgetünk: hogyan tovább? A börtönben a simon- tornyai bőrgyárnak készítette a labdákat. A gyári művezető amikor belátogatott a börtön műhelyébe, gyakran megdicsérte a munkáját. — A művezető megígérte: ha kiszabadulok, akkor mint bedolgozó folytathatom itthon a labdakészítést Ügy gondolom, szépen keresek majd vele. Nemsokára elutazom Simontor- nyára jelentkezni, csak addig várok, amíg a személyi igazolványomat megkapom. Most egy ideiglenes személyim van, de ha ezzel állítok be, akkor mindjárt kérdezősködni kezdenek, mielőtt a művezetőhöz bejuthatnék ... Lassú szavakkal folytatja: — Azt bánom, hogy börtönben töltöttem a fiatal éveimet ... Csak az én hibám volt? Nem tudom ... Megbűnhődtem. De most már ember akarok lenni... A kapuig kísér. Most kapcsolják be a városi közvilágítást, villannak az ostornyelek itt az utcában, de a távolban is sorra gyúlnak a íámpák. Innen a gázmüvektől nézve úgy tűnik, mintha a fények felfutnának a hegyre ... Garay Ferenc „A halandóság törékeny arcai — a maradandóság törhetetlen arcai" íróportrék Juhász Ferencnek ezzel, a Molnár Edit fotókiállításához írt bevezetőjéből idézett, szójátéknak tűnő meghatározásával lehetne legtömörebben jellemezni a művésznő első ízben Pécsett bemutatott íróportréit. Az' alkotó kivételes tehetségén kívül a fotóművészet egyedülvaló lehetőségeit is bizonyítja a Doktor Sándor Művelődési Központban látható tárlat, melynek nézői újból meggyőződhetnek arról, hogy egyetlen kortárs művészeti ág sem képes egyetlen papírlapon ennyi kendőzetlen őszinteséggel és sokrétűséggel jellemezni, ennyire hétköznapion meleg emberközelbe hozni átlagon felüli adott- ságokkal-tehetséggel rendelkező, ország-világ elismerte nagy- jainkat Ki tudná méltóbban méltatni a kor- és pályatársak fotó- pantheonját, mint a képeken is kiemelkedően ábrázolt juhász Ferenc? „A tegnap, a ma, a holnap — eleven szobor-fejei, élő szobor-arcai — teremtő akaratokkal hittétek és hiszitek, a teremtő hiszékenységével tudjátok, hogy az ember nem maradhat magára!" Molnár Edit nagyon tudatos érzékenységgel figyeli a teremtő ember és a teremtő ember múlandó és halandó arcát - hogy megfejtse, vagy megfejteni segítse a Lényeg titkát! Könyv a könyvéhségről A világon percenként egy-egy új könyv hagyja el a nyomdát, az évente kiadott könyvek száma meghaladja a 8 milliárd példányt. Mégis, a nagy számok ellenére, a világon erősen érezhető a könyvek hiánya. A földgömb néhány körzetében valódi éhségről, „könyvéhségről” beszélhetünk. „Könyvéhség", ez a címe annak a könyvnek, amely nemrég jelent meg az UNESCO kiadásában. Ebben olvashatjuk, hogy minden megjelent öt könyv közül négyet a Szovjetunióban, az Egyesült Államokban, néhány európai országban. Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandban és Japánban adnak ki. A földgömb kétharmadát kitevő területet elfoglaló országok viszont könyvszükségletük felét is csak nagynehezen tudják kielégíteni, s azt is importból. A könyv szerzői nagy figyelmet fordítanak a fejlődő országok problémáira. Az írástudatlanság felszámolása, az oktatási rendszer korszerűsítése következtében növekszik a kereslet a könyvek iránt, a fejlődő országokban viszont nem állnak rendelkezésre a termelés növeléséhez a szükséges anyagi eszközök. Sőt, a fejlődő országok részesedése a világ könyvterméséből egyre csökken. Míg 1959- ben az Afrikában, Latin-Ameri- kában és Ázsiába« (Japán kivételével) kiadott könyvek száma a világ könyvtermésének 24 százalékát tette ki, addig 1970- ben ez a szám 19 százalékra esett vissza. Meg kell jegyezni, hogy ezekben az országokban az írástudatlanok száma az elmúlt húsz év alatt 42 százalékról 60 emelkedett. Világviszonylatban azonban a könyvcímek száma megkétszereződött, a példányszám megháromszorozódott Azoknak az embereknek a száma, akik tudnak olvasni, több mint kétszeresére emelkedett. Sok ország küzd a könyvkiadás fejlesztésének problémájával, s ezért az UNESCO programot dolgozott ki, amelyet 1966- tól kezdve valósít meg Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában, illetve az afrikai és közel-keleti arab államokban. Ázsiában és Latin-Amerikában regionális könyvfejlesztési központok jöttek létre s hasonló központok alapítását irányozzák elő Afrikában, valamint az arab országokban Mi készteti az embereket arra, hogy könyveket olvassanak? Ej — a szerzők véleménye szerint — bonyolult kérdés. Sokan az olvasni tudók közül soha nem nyitnak ki egy könyvet sem. Olaszországban például a lakosság 40 százaléka nem olvas könyvet, Franciaországban pedig ez a szám 53 százalékot tesz ki. Hollandia lakóinak 40 százaléka egy nemrég lebonyolított ankét tanúsága szerint nem szeret olvasni. Ézt a jelenséget a szerzők más tömegkommunikációs eszközök, mindenekelőtt a televízió „konkurrenciájával” magyarázzák. Azonban — teszik hozzá — ennek más okai is vannak. „Az a gyerek, aki az iskolában találkozik először a könyvvel — olvassuk a Könyvéhségben — gyakran az olvasást a tanulással kapcsolja össze, különösen ha otthon nem olvasnak. Ha pedig a tanulás nehézséget jelent számára, s nem hoz kielégülést, akkor ez olyan idegenkedést, undort kelt az olvasással szemben, amely oda vezethet, hogy a könyveket végleg sutba dobják, miután befejezték a tanulást. Ezért szükséges, hogy a könyv már az iskolás kort megelőzően belépjen a gyermekek életébe és a napi játék, időtöltés részévé váljék.” Ilyen méretű és igényű feladatot csak teljes szívvel-lélekkel, hosszú és nehéz, nemegyszer sikertelenségekkel torpan- tott, de ettől még fokozottabb erővel.’ elszántsággal folytatott szívós munkával lehet csupán megvalósítani. Molnár Edit, akit az elmúlt, több mint másfél évtized eredményei alapján az MTI egyik legkiválóbb riportereként ismernek, nem „munkaköri kötelességként” gyűjtögeti 1960 óta a magyar irodalmi múlt még köztünk élő, a jelen alkotóerejének teljében lévő és a jövő kibontakozó író-tehetsé- geinek „fotó-átiratát”. A tudatos következetességgel és példás igénnyel végzett munkája során csupán az eredménnyel törődik és nem az idővel, mint ahogy azzal sem, hogy szemfüles pályatársai ' közül többen „adaptálták" kezdeményezését és nagyhirtelen készült művészportréikkal valóságos divatot csináltak a kiállításokon. Csupán most, a Mecseki Fotóklub meghívásának eleget téve, lépett a nyilvánosság elé tíznél több év eddig őrzöttalakított, egyszeri és megismételhetetlen kincseivel: a holtukban is köztünk-bennünk élő és az életükben halhatatlanságukon munkálkodó író-nagyságok emberségének, emberi kapcsolódásainak szociográfiai hangvételű bemutatásával. Mindezek után a „vidékiben” felvetődhet a kérdés:- miért éppen itt mutatta be először pótolhatatlan értékű válogatását az, aki művészi rangjánál fogva válogathatna a főváros hírespatinás kiállítótermeiben? Molnár Edit (aki Amsterdamban született és Pesten él) meggyőződéssel vallja: nincs provincializmus, legfeljebb tehetségtelen- ség — no és üres beképzeltségen alapuló, fellengzős önhittség. A fővárosi lakásbejelentő nem ad egyidejűleg művészi rangot és még a vízfej- centrikusság bűvöletében sem szabad figyelmen kívül hagyni egyeseknek, hogy például Illyés Gyula (több kitűnő írótársával együtt) nem véletlenül választja új művei ősbemutatója otthonául a pécsi színházat (ahol úgy „mellesleg" a Pécsi Balett is működik), vagy hogy itt vált hagyománnyá a jótékfilmszem- le, a kisplasztikái és kerámiai biennálé, a bábfesztivál, stb., hogy itt található hazánk legnagyobb modern képtára és első Csontváry-múzeuma. Számára a Victor Vasarely, Marcel Breuer és társai szülővárosának közönsége előtti bemutatkozás őszinte sikere éppoly örömet adó élmény volt, mint a Műcsarnok, vagy a FÉSZEK-mű- vészklub „értő nézőinek" gratulációja. Dr. Szász János
