Dunántúli Napló, 1973. december (30. évfolyam, 320-348. szám)
1973-12-09 / 328. szám
Gyimesi Ferenc ARATÓ KAROLY Felségek a hóban Ők A kis vicinális vonat nagy prüszköléssel igyekezett előre- fúrni magát a havas pályán. Zakatolt, dohogott, nyögött a szerelvény elején a mozdony, mégis csak lépésben haladt az emelkedőn. Tömör, fekete füstje, amelyben kavarogva repkedtek a szikrák, néhány méternyire fölszállt a jajgató gőzzel, azután szétterült a ké- sódéiutáni égbolt alatt és elenyészett az aprószemű, sűrű havazásban. Sikitva fújt, fújt a szél a hegyek felől, hordta a sínekre a havat, temette a kocsikat, a fuldokló kerekeket. Az ütközőkön, a kampókon, lépcsőkön is percől-percre vastagodott a hó, végtelenül szép, de zord és reménytelen volt ez a nagy, fehér ölelés. A befújt ablakok közepén párás foltokat olvasztott a benti meleg és a hóesést néző utasok lehelete. A kerekek már nem is adtak hangot, a lassú gör- dülés zaja belefulladt a hóbó. Bundába öltözött, kucsmós, hócsizmás fiatal nő lépett ki az egyik fülkéből a folyosón ácsorgó utasok közé. Bőröndjét az ajtó mellé tette, azután odaállt az egyik üres ablakhoz, kesztyűs kezével tiszta foltot törölt magának az üvegen és kinézett a hófúvásba. Puha remegéssel döcögött tovább a vonat, s érezni lehetett a mozdony erőlködését. A tempó lépésről lépésre lassult, egyik sürgönypóznától a másikig mór percek teltek el. A kis gép prüszkölése néhány pillanatra kétségbeesetten fölcsapott, mintha az utolsó roham következne. Tompa zökkenés követte az elszánt erőlködést. A szétfeszült ütközők fáradtan egymáshoz ütődtek, a kocsikon végigremegett a mozdony egyhelyben forgó kerekeinek haldokló csikorgása, azután egy pillanat alatt oz is megszűnt és nem hallatszott más, csak a gép kimerült, •egadó lihegése. — Elakadtunk? — állt oda o nő mellé egy harminc év körüli férfi. Prémgalléros télikabát volt rajta, a lábán félcipő. Jobb arcán egy régi sebhely; valamilyen műtét, vagy baleset nyoma. Megpróbál kilesni a nő mellett, közben megkockáztatta a további beszélgetést: — Pedig már nem lehet messze az állomás. — Talán két kilométernyire — szólt visssza barátságosan a nő. Kint egy kalauz és néhány munkósember törtetett előre a mozdony felé. Közben a kis gép élesen, szaggatottan füty- työgött, kérte a segítséget oz állomásból. A szél pedig tovább hordta a havat a sínekre és a vonat oldalára. A nő fölhajtotta a gallérját, fogta a bőröndjét és elszántan kinyitotta az ajtót. — Begyalogol? — kérdezte csodálkozva a férfi. — Órákig tarthat, míg kiszabadítanak bennünket — felelte a nő. — Ha megengedi, magával megyek. A nő már az alsó lépcsőn állt, s ahogy visszafordult, tekintete megakadt a férfi félcipőjén. — Az országúton már lesznek nyomok, mert folyton járnak a vontatók. De addig térdig kellene járnia a hóban. — Nem számít, nem vagyok kényes. A szél rögtön rójukcsápott és ízelítőül az arcukba vágott egy tsomó szúrós havat. A férfi előre akart menni, de a nő megelőzte. — Én csizmában vagyok, majd csinálok nyomot. — Akkor legalább a bőröndjét hadd vigyem. A nő odaadta a bőröndöt, azután elindult a vonat mellett. Hátrakiabált a süvítő szélben: — Vigyázzon, hogy mindig a nyomomba lépjen. Akkor már többen álltak a mozdony körül. Hárman szénlapátokkal próbálták szabaddá tenni a síneket, a többiek meg azon tanakodtak, » hogy hóeke nélkül aligha lehet kiszabadítani innen. A nő kikerülte őket, azután tovább ment, amerre a síneket sejtette, Valaki azt mondta a hátuk mögött: — Ennek a fiatalembernek sem szeretnék a zoknijában lenni. A szél oldalról vágta őket. Csikorogva süppedt állattuk a hordott hó, s ahogyan emelték a lábukat, mintha füstöltek volna a lépéseik. Jó húsz percig tartott, míg elérték a síneket keresztező országútat. — Innen már könnyebb lesz — fújt nagyot a nő és vidáman beugrott egy széles keréknyomba. A férfi amennyire tudta, kirázta cipőjéből a havat. Addig a nő háttal fordult a szélnek és egyhelyben toporgott. Innen már egymás mellett mentek tovább a párhuzamos nyomban. A hófúvás nem gyengült, fejüket előre kellett szegniük, hogy az aprószemű hó ne vágódjon a szemükbe. Néhány lépés után megkérdezte a férfi: — Maga idevalósi? — Igen — szólt a nő a fölhajtott gallér mögül. — Könyvelő vagyok a szövetkezetben. — Én is jártam itt talán tizenöt éve. 'Gyermekkoromban itt szoktam nyaralni a rokonaimnál. — Most is hozzájuk megy? — Oda. Holnap lesz az unokahúgom esküvője. Kiabálva kellett beszélniük, mert a szél elkapta a hangjukat. Ruhájukat már egészen belepte a hó, a keréknyomokat is kezdte befújni előttük. Nemsokára elértek a falu alatti réthez, Már erősen szürkült az égbolt, s a falu felől átpislogott a hóesésen néhány utcai villanykörte. A férfi körülnézett, mintha keresne valamit, azután megállt egy helyen. — Vallahol itt állt régen egy terebélyes, öreg fűz'la ... A nő is . megállt, s mindkét kezével a fölhajtott gallért szorongatta az arcára. — Két vagy három éve kifordította egy erős vihar. — Nagyon kedves emlékem fűződött hozzá — mondta továbbindultában a férfi. Gyermekkoromban sokat játszottunk alatta. Nagy gyerekcsapat gyűlt itt össze napról- napra. Egyszer elhatároztuk, hogy királyt és királynét választunk magunk közül. A király az lett volna, aki legmagasabbra mászik a fűzfára, a királynét pedig maga választhatja ki magának. Pesti gyerek voltam, nem értettem úgy a famászáshoz, mint a többiek, mégis nekivágtam. Nem is jutottam föl annyira, mint a pajtásaim, mégis én lettem a király. Mégpedig úgy, hogy egy ág leszakadt alattam és lezuhantam. Esés közben egy másik ág jó mélyen fölhasította az arcomat, de nem történt komolyabb bajom. A gyerekek ijedten körülállták és baj- tórsiasságból, meg hogy megvigasztaljanak, kikiáltottak királyukká, A szélnek dőlve taposták a havat a kitartó viharban. A férfi leveregette a gallérját, úgy beszélt tovább: — Volt a gyerekek között egy nagyon szép kislány. Amikor látta, hogy vérzik oz arcom, gyorsan kibontotta a hajából széles fehér szalagját és azt szorongatta a sebemre. Mondanom sem kell, hogy ót választottam királynénak, és azon a nyáron egymás mellett ültünk minden játék alkalmával a fűzfa allatti trónon. A nő nem szólt, csak a szeme mosolygott a behavazott kucsma és a fölhajtott gallér között. Visszaemlékezett a be- vérezett fehér szalagra. Nem merte hazavinni. Azt hazudta, hogy elvesztette a réten. PÁL JÓZSEF Lakatlan maradt ez a harminchét ház az ablakokat ajtókat a napra fordulókat engedelmes kalapács szögezte be a kertek alatt suttyó gyertyán csapat s a halpikkelyesre pattogzott falakat már támadja az utcáról a gyomok érdes-zöld hadserege nem ódnak fel sohamár a térdeplésból kútjuk káváján béka brekeg tornácuk döngölt földje repedezett nincs megszólalás se csintalan kacaj gyöngyházhéja hű kutyák helyett éjszaka az udvarokon rókák ugatnak és vándorláskori kerekek nyikorognak hova hát merre merre szivárványhidként ivei a város vas-beton-Gveg tömege gyász helyett vonaglik a gitár dobbant a dob Gteme A gyanakvók, szeszélyes szentek, a törvénytudók okosak, az ostobák, mindent megfontolok, < fekete ruhában finomkodók, a bölcsek, cikkelyek tudói, a hazugok, a hidegek s a rendeletek makogói, gyülölködők, haragosok, a mindent megmagyarázók, féltékenyek, íróasztal mögött ülő idegesek, a hírnévben sütkérezők, hülyék, a köldöknézők, hízelgők, arcátlanok, a szavaid kifacsarok, a tolvajok, szenteskedők, alantasok, fillérek után kapkodok, a kiábrándultak, magukat felkinálók, gyávák, a rettentő jövendölés mesterei, az érctorkuak, hurrázók, fölényesek, a mindig-minden-jó dalnokai, vaksin hunyorgók, süketek, a páváskodók, szerelem bajnokai, lezser lovagok, vagány gyerekek, a tolakodók, könyöklők, erőszakos kérelmezők, az izgágák, pénzesek, folyton levegőt követelő nagyszájuak, a szurósszemüek, velőkig látók a fennköltek, félreismertek, titokzatosak, parancsolok, feleselők, hanyag tartással ellépő idegenek jaj, nem tudják; mit kezdjenek gyönyöreinkkel, mosolyunkkal, a fehérre meszelt falukkal, seregünkkel, amely naponta indul uj rohamokra, hogy váltóinkra véve sorsát tisztuljon ez az országi PAKOLITZ ISTVÁN Bérházudvari Vasárnapig be van kvártélyozva egy kimustrált Orion-dobozba. Minden kukkurikú hasztalan már; odaveszett a gyémántfélkrajcár. Szatyor Győző JLLUSZTRACIÖ” TOLLRAJZ Korunk divatos műfaja A KRIMI A közelmúltban a bűnügyi irodalom új hősével ismerkedhetett meg a televízió nézőtábora: megjelent a képernyőn Arséne Lupin, az úri betörő, aki mellesleg detektív is. Igaz ugyan, hogy Arséne Lupin csak a televízióban új jelenség, „szülőatyja", Maurice Leblanc még o század elején indította el egekbe szárnyaló karrierjét. Hosszú időn át azonban csak a könyvekbe temetve élt a híre, míg egy szemfüles filmipo- rosnak eszébe nem jutott a nagy lehetőség. Simon Templar, Maigret felügyelő után tehát Arséne Lupin raffinált kalandjain rághatjuk csonkig a körmünket... S a sornak még nincs vége, a televízió élelmes beszerzői még bizonyára soksok ellenállhatatlan krimihőst plántálnak át a hazai képernyőre. MERRE MUTASSON A HÜVELYKUJJ? A kultúra bennfentesei között nincs egységes álláspont a bűnügyi irodalom — azaz népszerű becenevén krimi — értékét illetően. Nem kevés azoknak a száma, akik legszívesebben kitörölnék az irodalomtörténetből, pedig már több mint százharminc éves múltra tekinthet vissza és csaknem minden évtizedeben van ereje ahhoz, hogy megújuljon. A krimi ellenzői általában sekélyes művészi értékét bírálják, íróik a kalandosság, az izgalmas, fordulatos cselekmény érdekében lemondanak mindenféle társadalom- és jellemábrázolásról, s nem egyszer a gátlástalanságot eszményítik. A krimiolvasásra pazarolt idő — elveszett idő — mondják, az olvasó semmi maradandót nem kap a buzgalmáért. Nem tagadhatjuk, hogy nagyon is meggondolan- dók az imént felsorolt érvek, igazságukat csak kiforgatni lehet, de érdemlegesen megcáfolni nem. Különösen napjainkban kell odafigyelni az ellenzők szavára, mikor az izgalom mesterséges fokozására a krimiszerzők alantas dolgokhoz sem restek nyúlni, előszeretettel alkalmazzák az erőszak különböző változatait, hősiességet faragnak a beteges emberi torzulásokból. A nyugati piacon a bűnügyi irodalom kilencven százaléka az erőszak, a szex, a gátlástalanság jegyében kelleti magát a fogyasztóknak. Szerencsére nálunk eddig csak a műfaj szalonképes klasszikusainak, s egy-két ötletes moi szerzőnek a munkáit jelentették meg könyvkiadóink, s a televízió képernyőjére is jobbára hasoriló alkotások kerültek. A jó irodalom apostolai, kedvelői bizonyára csak a legritkább esetben vesznek krimit a kezükbe. Meglehetősen sokan vannak azonban azok is, akik rajonganak a bűnügyi regények izgalmáért, a cselekményesség, a romantikusan továbbélő kaland rabul ejti őket. Kulturális statisztikák, olvasási felmérések, újságcikkek tömege tanúskodik erről. Nemcsak a krimi él tehát, hanem egy nagyszámú olvasótábor is — a kettő sajátosan feltételezi egymást Persze sok változata él a krimiélvezőnek. Van olyan, aki más egyebet rtem is hajlandó olvasni vagy az értékes irodalmi művekben is a puszta izgalmat keresi. Azt hiszem, ez a legreménytelenebb típus. Makacsul védi álláspontját. Sokan kedvelik a kalandos történeteket, ezeknél a krimi a pótszert jelenti. Mások a logikai játékot, a rejtvényfejtést szeretik a krimiben. Értékrendjükben természetesen a műfaj az őt megillető helyre kerül. Ismeretes, hogy a világirodalom nagy írói között is akadtak hívei a bűnügyi történeteknek. Heine élvezettel forgatta az akkor még zsenge korát élő műfaj első termékeit, a sokoldalú francia író, Jean Cocteau szintén nagy barátja volt a detek- tívregényeknek. A magyar írók közül Babits Mihályról tudjuk, hogy szívesen áldozott idejéből heti egy-két órát krimiolvasásra. A HOLLÓ SZÁRNYA ALÓL... A detektívregény paradoxonjai közé tartozik, hogy a műfajt egy olyan író teremtette meg, akit máig a legjelentősebb alkotók között tisztelünk. Edgar Allen Poe, a sejtelmes hangulatok költője írta az első mai értelemben vett detektívtörténe- tet 1841-ben. „A Morgue utcai kettős gyilkosság” terjedelme még csak novellányi, de már magában hordozza a bűnügyi regények valamennyi ismert kellékét. Rejtélyes gyilkosság, az ügy felgöngyölítését kezébe vevő ravasz nyomozó - Dupin — meglepő fordulatok, nem várt megoldás. Póe természetesen nem minden előzmény nélkül írta meg művét. Hatottak rá a romantikus rémtörténetek, s számos ötlettel ajándékozta meg Vidocq, híres francia detektív, akinek éppen ebben az időben jelentek meg emlékiratai angol nyelven. Az első detektívregény E. Gaborieau francia szerző nevéhez fűződik. A „Lerouge-ügy” 1863-ban keletkezett, hőse M. Lecoq nemcsak nevében emlékeztet Vidocq-ra, hanem jellemében, leleményességében is. A regény színvonalas munka, az író remek logikával bonyolítja a cselekményt, ma is igazi szórakozást nyújt. Közel negyedszázad múlva született meg minden idők legi
