Dunántúli Napló, 1973. december (30. évfolyam, 320-348. szám)
1973-12-16 / 335. szám
A Pécsi Nevelők Háza Kamarakőrusának jubileumán Ait o régi gyertyalángot sokszor emlegetik ma is. Szímbó lummá vált A „hőskorszak” jelképének tartják, pedig az a láng több ennél. Nemcsak hit, akarat, muzikalitás, nemcsak önmaga jelképe, hanem a magyarországi kamarakórus-ének- lésrtek is örökmécse lett — végiggondolva ezt a 15 évet. Akkor viszont senki sem gondolt még erre. Tudatos program Akkor tizenöt-húszán kezdték. Magánlakásokon jöttek össze, vidám reneszánsz dallamokat daloltak a maguk kedvére. Azután próbahelyet kaptak a városi művelődési házban. Am egy este valahogy minden teremből kiszorultak. Az udvarra . Nem mentek haza. Munkatársunk éppen a házban járt: „önszántukból jöttek ennek a kórusnak a tagjai, a zene iránti szeretetükről vezetve ízért aztán se a hideg udvar, se a gyertyavilág, semmi nem ekoz egy percnyi kedvetlenségei sem. Fiatal arcokra vetődött az imbolygó gyertyafény, a viasz az újlakra csöpögött, s egy 200 éves madrigál szelíd hangjai visszhangoztak, a lépcsőház- ban..." — írta akkor az Esti Pécsi Naplóban. A hazai kórusmozgalomban az idő tájt jó ütemű erjedés indult Kamarakórusokról azonban alig hallottunk akkor még. Egy-két hivatásos együttes szerepelt néha a Rádióban, azon túl elvétve, ismeretlenül akadtak hasonló kislétszámú együttesek választékosabb kamaro- hangzású, jellegű művekkel. A kevesek közül is csakhamar kiemelkedett a Pécsi Kamarakó- ft/Si mely 1962-től — új otthonát Is jelezve — a Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa néven vált ismertté. Az első években rtt Pécsett és a megyében, majd Baranya határain kívül rs, mind gyakrabban. A sikersorozat a kórus zenei felkészültségéből és műsorvá- lasztásából született Pontosabban abból a tudatosan kitűzött és megvalósított programból, amely működésüket ma is jellemzi: „Céljuk az volt, hogy a nagy kórusoknál hajlékonyabb hangzású, gyorsabban tanuló együttessel szólaltassák meg a kórusirodalom remekeit köztük minél több olyant mely azelőtt nem szerepelt a magyar énekkarok műsorán.* Titka — ha von «eshető. — ebben keMérce Tevékenységüket at amotór- kérusok ritka ívű fejlődése kísérte. Ennek a történetét és állomásait hosszan sorolhatnánk, ízelítőül működésük néhány fémjele álljon itt Kezdettől rendszeresen hangversenyeztek, 1964 óta az Országos Filharmónia koncertjein is évente 2—3 alkalommal. A Magyar Rádió számos felvételüket őrzi. 1967-ben finnországi, 1969-ben olasz hangverseny- kőrút, rádión, tv-n is közvetített koncertekkel. Egy év múlva Corck (Írország) nemzetközi kórusversenyén megszerzik <j nagy- díjat és egyik 3. díjat. Hazafelé Londonban hangversenyeznek. Messze világító gyertyalángok a következő évben Arezzo nemzetközi versenyén újabb trófeákat szereznek: két 3. és egy 4. díjat — rendkívül erős mezőnyben. A hazai sikerek: valamennyi országos minősítésen a legma gasabb fokozatot, legutóbb a „Diplomás fesztiválkórus" minő sitést kapták meg, és négyszer eddig a „Kiváló együttes" címet. Repertoárjuk a reneszánsztól a fiatal magyar komponisták új utakat kereső művészetéig a kórusirodalom minden jelentősebb korszakát felöleli. A a tömegéneklés tartamát, igényességét jelentse, a legszélesebb körben. Áldozatvállalás Hogyan lehet ennyi szép eredményt felmutatni a mindig megújuló felívelés útján? Nem simán és nem áldozatok nélkül. Ne higgyük, hogy a nehéz és ritka művek gyors megtanulásához elegendő a szép hang, a muzikalitás, az alapvető ének-zenei képzettség. Az énekkar az V. Országos Kamarakórus Fesztiválon 15 év alatt 227 kórusmű szólalt meg a kórus előadásában, jelentős részük ősbemutatóként A művek fele XX. századi alkotás. ösztönző erejű kezdeményezésük: 1964-től kétévenként — a pécsi Országos Kamarakórus Fesztivál megrendezése az egész magyar kórusmozgalom történetében új fejezetet és új, megtermékenyítő erejű fórumot jelent. A fesztivál erkölcsi értéke és haszna szinte fölbecsül- hetetlen. Ma még elsősorban számokban mérhetjük le: tíz év alatt a kamarakórusok száma mintegy megháromszorozódott Előadásuk színvonala egyre szebb és biztatóbb. Lemérhető az az igény, amelyet a művek előadásának stílusismeretében; árnyalt, finom hongzáskultúró- jában, az új és a ritkán hallható darabok műsorválasztásó- ban és a mind sürgetőbben jelentkező moi modern művek előadásában az együttesek önmaguk előtt megszabnak. Mindebben egy kicsit országos mérce is a Pécsi Nevelők Háza teljesítménye, lendülete, vállalkozó szelleme. Es mindez — a kodólyi gondolat beérésé- nek jegyében — hallatlanul gazdag perspektívát rajzol a magyar kórusmozgalom elé. A tennivalókat o követelményrendszert maga az élet, a fejlődés szabja meg. Fundamentuma, a népdaléneklés országos mozgalma adott — most már csak jó szakemberek kellenek majd ahhoz, hogy a pécsi kezdeményezés egyszer majd (Mindössze nyolcon aktív muzsikusok: a tagság kétharmada orvos, jogász, és nem énekszakos nevelő.) Ez a munka nemcsak felüdítő. Hallatlanul kemény szellemi terhelés is. Hetente kétszer, óramű pontossággal este 7-tól 9, fél 10-ig. A kórustagok jó része családos. Dobos László karnagy és felesége is alapító tagok. Három gyereket nevelnek, A kórus baráti közösség, máshoz nem fogható összetartó erő. Baráti kör: klubestjeiken havonta neves magyar zeneművészek szerepelnek, tartanak előadásókat. Baráti kör, egymás iránti felelősséggel, amely már aligha tekinti áldozatnak a heti két próbát és a szereplések, fellépések sorát. Pedig az. Áldozat- ' vállalás. Tillai Aurél karnagyot arról kérdeztem, hogy a 15 év sikerélményeiből tudna-e kiemelni valamit. „Egyszer kisgyerek közönségnek énekeltük az Esti dali. Az az önfeledt áhítat, az a ráérzés, amit náluk ez a talán először hallott mű kiváltott... Vagy talán az, amikor Splitben a Diocletiánus-palota romjai között a kórus spontán elkezdett énekelni. Vagy hasonló, amikor Velencében nem kaptunk szállást és éjszaka a sikátorok közt csavarogva itt-ott kisebb tereken, lépcsőkön énekeltünk madrigálokat. Az összeverődő turisták alkalmi közönsége egyre nagyobb tömegben végigkísért bennünket, amerre az éjszakai Velencét jártuk. Talán ez..." — mondta. A tegnap esti ünnepi jubileumi koncerten a kórus talán eddigi legszebb és leggazdagabb műsorával lépett a közönség elé. Műsoruk második részében több bemutató is elhangzott, magyar közönség előtt először felcsendülő olyan művekkel, melyek a kórusirodalom mai legújabb törekvéseit, egyben — két karnagyuk egyenrangú munkásságával — a Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa számára a további, a fejlődésben önmaguk számára megszabott új ösvényeket jelzik. Ezen az úton. elkíséri őket a kezdet, a „hőskorszak" imbolygó gyertyafénye: a hit, az akarat, a messze tekintő lelkesedés meessze világító lángja! Wallinger Endre Az írországi Cork-ban nyert első díj Dr. Pórszász János: Dunaszekcső Művészet fekete-fehérben A Pécsi Kisgalériában évek során dicséretes hagyománnyá vált a társművészetek között rendszeres nyilvánosságot biztosítani a fényképezésnek. A Mecseki Fotóklub itt bemutatkozó alkotói között most a méltán nagyhírű szegedi KOR '68 alapítói közül Pécsre települt mű- vészhózaspór, P. Cibiszer Katalin és prof. dr. Pórszász János kiállítása adott nem mindennapi élményt, vagy ejtett ámulatba, esetleg hökkentette meg nézőit. Közömbösnek maradni nem lehetett: a rendkívül leegyszerűsített-tömörített témaválasztás kíméletlen őszinteségű mondanivalóját határozottan aláhúzó, kemény ellentété tónusok éppúgy nem a „langyos középszer” kifejezői, mint ahogy nem ódnak lehetőséget a hagyományos „gyönyörködésre”, idillikus elandalodásra sem. Művészi törvényszerűség ez: Csontvórynak, Bartóknak vagy József Attilának a maga korában éppúgy ki kellett alakíta- nia-vórnia a teljesen szokatlan, új hangon megszólaló műveik értő-értékelő befogadóinak táborát, mint például napjainkban (sorozatos külföldi sikereik után!) Bozaynak, Durkó Zsoltnak, vagy Jancsó Miklósnak. A merészen újszerű, a konvencionális esztétikai „fogódzókat" elvető alkotások sokk-hatására állást kell foglalni: elismerni, vagy elítélni, attól függően, hogy a befogadó érzi-e (és milyen mértékben-mélységben), mit akart mondani embertársainak az alkotó — és; hogy számára mit mond ez az alkotás. Akinek a falu csupán gyöngyös- bokrétás emlékeket, vagy ellenkezőleg csupán port-sarat, az ottani élet csupán a városba való „menekülésre" kényszerítő nehézségeit jelenti, aki volt ugyan Spanyolországban, de az Alföldet legfeljebb a tsikosch- gulasch álromantika délibábos torzképéből „ismeri”, vagy Bánffy Györgyöt, Hézső Ferencet szentségtörésnek érzi nem protokoll-glancban idealizálni, az értetlenül áll, esetleg meg is botránkozik a képek láttán. Mások viszont okkal ámulnak el a monumentális témák mesteri egyszerűségű képi tömörítése, a tudatos ihletésű „totemformák" oly sokat mondó szűkszavúságának hatására. Arról esetleg lehet vitatkozni, hogy ez a formanyelv és stílus a fotóművészet előrelépésének, jövőjének egyedüli, (vagy akár legígéretesebb) útját jelenti-e — az viszont nem vitatható, hogy ezúttal tudatos alkotói egyéniségek szólaltak meg a legkorszerűbb fotográfia nyelvén, egyértelmű határozottsággal párosuló példás esztétikai igénnyel, technikai tisztasággal. Még a megnyitó is tudatoson „rendhagyó” volt, (legalábbis pécsi viszonylatban) — a képzőművészet egyik rokon-ágának kiválósága, Rétfalvi Sándor szobrász méltatta a „szakmabélieknek" is dicsőségére váló módon a fényképeket és azok alkotóit Sajnálatos „specialitásunk* ugyanis a különböző művészeti ágak országos, sőt nemzetközi hírű, itt élő tehetségeinek egymást nem-ismerése, ebből fakadóan el-nem-ismerése, elkülönülése, Amilyen természetes Miskolcon, vagy Szegeden a kortárs-művészetek ' képviselőinek baráti együttléte a művészklubokban és a közvetlen, emberi kapcsolatok révén kialakult kölcsönös megbecsülés, egymás munkájára való termékenyítő hatás és együttműködés, annyira elszomorító tény mindezek ellenkezője mifelénk. (Ügy véljük, nem kell hangsúlyozni sem jelentőségét, sem hasznát mások jó példája követésének, városunk művészi élete erősítésének, kiteljesítésének érdekében. Dr. Szász János Ruha István szonátaestje Pécsi zongoraművész bemutatkozása Az Orvostudományi Egyetem aulájában rendezték meg hétfő este a kitűnő kolozsvári hegedűművész, Ruha István hangversenyét Ugyanannyi hallgató volt jelen, mint amennyi a Színházban és a Liszt-teremben egyidejűleg elfért volna! A rendezők a színpad új elhelyezésével keresik oz akusztikailag kielégítő megoldást. A mostani elhelyezés jobb volt az eddigieknél, de továbbra is úgy tartjuk: akusztikai szakemberek bevonásával kell megtalálni a módját, hogy ez a szép, nagy befogadóképességű terem hangversenyteremként is beváltsa a város belé helyezett reményeit Nagy érdeklődéssel vártuk Ruha István virtuóz művekből meghirdetett műsorát. Sok évűéi ezelőtt a Színházban adott Pécsett hasonló műsort, olyan sikerrel, hogy arra még ma is elragadtatással emlékezünk vissza. Nagy meglepetést keltett, amikor megtudtuk, hogy a műsor teljesen megváltozott, a meglepetés csak fokozódott, amikor kiderült, hogy a vendégművész pontosan azt a műsort adja elő, amelyet alig több mint fél éve — május 16- ón — az elmúlt évad Mesterbérletének utolsó előadásán játszott Antal Istvánnal. Sok oka lehet egy-egy műsor megváltozásának, de egy műsor ilyen rövid időn belüli megismétlésére egy városban, hasonló példát nem ismerünk. (A hangversenylátogató nemcsak az előadó személye, hanem egyben a műsor ismeretében váltja jegyét!) A változás különben sem volt szeren—i-. Szabóky Márta kitűnő zongorakísérő, oki a virtuóz müvek ki- iséretét — mint azt a ráadás- számok tanúsították — nagy szerűen ellátta volna. Egy szonátaest viszont összeszokott, hosszú ideje együtt dolgozó partnereket tételez fel, nem- csupán az együttjátszás érdekében. Hiszen Szabóky Márta jól eljátszotta a szonáták igényes, helyenként kifejezetten szólisztikus, nehéz zongoraszólamát. A megformálásban, az előadás intenzitásában viszont egyáltalán nem volt egyenrangú partner. Ismételten Ferdinand Weiss, Ruha István régi, kolozsvári szonátapartnere jutott eszünkbe és az az egykori hangverseny, amelyen együttesen bűvölték el csodálatos muzsikálásukkal a pécsi közönRuha Istvánban ezúttal sem csalódtunk, ezen a hangversenyen is igazi előadói énjét csodálhattuk, annak minden ecfyéní jellegzetességével. Muzsikálása továbbra is magasro fűtött, érzelemben felettébb gazdag. Ezt a kifejezést a nagymértékben szabad előadásmód és a vibrálóban (valamint a belevibrálásokban) szokatlanul gazdag hangképzés hordozzák. Dallamformálása, frazeálása is teljesen egyéni, csak nyomokban igazodik a megszokotthoz, az „elfogadotthoz"; markáns egyénisége, magával ragadó muzsikálása azonban mindig elfogadtatja az ó megoldásait. Némiképpen mégis újszerűnek hatott a mostani hangverseny a májusban hallott műsor után, mert megváltoztak a szólamok arányai. Míg akkor Antal István súlyosabb, szólisztikus zongorázása mellett helyenként háttérbe szorult a könnyebb volumenű, kamará- zásra vágyó hegedűlés, erút1 — 1 r-r -* lr/c0irit>4nci!z ÍmPC) zongora szólam felett akadálytalanul kibontakozhatott Ruha István hegedűlése. S éppen ezért bizony mégiscsak szólóestnek hatott a szonátaest! * Rendkívüli siker övezte Bodó Árpád zongoraművész pécsi bemutatkozó hangversenyét. Feltétlenül megérdemelt ez a nagy siker, mert személyében igen szerény, ugyanakkor kifejezetten muzikális, tartalmas játékú, érzelemben ritka gazdag, jól felkészült művészt ismertünk meg. Játékában a figyelemre méltó, sok szép megoldás mellett olykor némi technikai bizonytalanságot, a figyelem lonkadását is észleltük, de műsorát q szép megoldások, az emlékezetes pillanatok jellemezték! Igen szép, nem a könnyű sikert ígérő műsort állított össze. Már Chopin Fisz- dúr impromtájében feltűnt puha, tömör, sokszínű billentés- kultúrája, befelé forduló szemérmes lírája. Harmóniai szín- érzékét a Debussy-művekben í-r-'-rn--““'. inkább. A Gradus ad Parnassum, a különböző hangulatú Négy proliid és legfőképpen a Boldogság szigetének hallgatása során a közönség is a boldogság szigetén érezhette magát ahol minden a zene legbelső lényegéből fakad, ahol mindvégig abban gyönyörködünk, hogy mennyire artisztikus, mennyire örömteli a muzsika. Ritka az az előadás, amelynek során ennyire átengedi magát a muzsika élvezetének előadó és hallgató egyaránt. Liszt h-moü szonátájában már nem tudta a szünet előtti egyenletes színvonalat megismételni Bodó Árpád, a témák igazi megformálásával, a fokozások kiteljesítésével itt-ott adósunk maradt de ebben a hallatlanul nehéz (ugyanakkor egyedülállóan szép) műben is kiderült, hogy városunk zenei élete ambiciózus, tehetséges művésszel gazdagodott. Szesztay Zsolt R N A Pl f K16T
