Dunántúli Napló, 1973. december (30. évfolyam, 320-348. szám)
1973-12-16 / 335. szám
Rangosán, nélkülözhetetlenül A tizenöt éves Jelenkorról Csendes és szerény jubileum; egyfolytában tizenöt éve jelenik meg Pécsett a Jelenkor. Minden hónapban < tt van az előfizetők asztalán és az újságárusok pavilonjaiban. Aki kicsit is tájékozott a magyar irodalom és sajtó történetében, tudja, hogy másfél évtized egy szerény keretek közt indult irodalmi folyóirat történetében bizony tisztes kor. Ha ennyit már megélt^ minden remény megvan arra is, hogy még egyszer, sői többször ennyit is megérjen, tisztességben, eredményekben gazdagon, egyre rangosabban és nélkülöz- hetetlenebbűL Csorba Győző Csőrbe Győző József Áttilo- díjas költő nemcsak a Jelenkor törzsgárdájához tartozik, de éveken át mint a szerkesztő- bizottság tagja segítette a folyóirat tevékenységét; — A Jelenkor az első olyan pécsi folyóirat, amely megért 15 évet, s amely mindig havonta jelent meg. Fontos körülmény, hiszen a Sorsunk csak később, a Dunántúl pedig sose érte meg, hogy rendszeresen havonta megjelenhessék. A lap hctáro zott profilja, koncepciója folyamatosan kerekedett, teljesedett lei, s már elérte, hogy olyan határozott karaktere van, amely megkülönbözteti a többi magyar folyóirattól. Kitűnően szerkesztett lap a Jelenkor és nem vidéki; ezt nem én mondom hanem hallottam ilyen véleményeket: magától értetődően jelen van a hazai kultúrában, s vele kapcsolatban senkinek nem jut eszébe, amikor kézbeveszi "hogy ezt történetesen egy vidéki magyar károsban szerkesztik Sajnálatos dolognak tartom viszont, s most talán nem érdektelen elmondani ezt sem, hogy ezzel szemben, amikor valaki megrajzolja a város kulturális összképét, igen nagy előszeretettel felejti ki abbói a Jelenkori Mélységesen tisztelem s magam is elismerem — mondjuk — a pécsi színház vagy az egyetem szerepét, jelentőségét, de ha a pécsi szellemi értékekei felsoroljuk, abban bizony nagyon is otf i helye a Jelenkornak. A Jelenkor is intézmény, szellemi műhely, csak tárgyi megvalósulása más, mint a többié. Ha az ^ember annak látja, ami: időben megvalósuló jelenségnek, akkor mindjárt kiderül, hogy — akár az irodalom — időben szinte korlátlanul kifejtheti hatását Elég, ha arra a Jelenkor- '-spertóriumra utalok, amit e folyóirat fennállásának tizedik évében készítettek: példátlanul gazdag kincsesbánya ez, amelyből „élni lehet’", amelyet jelentőségének megfelelően kell becsülni. Én 19/1-tő! kezdve benne élek a pécsi irodalmi életben, s a magam tapasztalatából mondhatom, hogy Pécs rohamléptekben távolodik a provincializmus- tő!, Irodaim! élete, irodalma és egész szellemi élete úgy fejlődött, hogy a nívó — kötelezővé vált Az idő diszkreditálta a rosszat a selejtest olyannyira, hogy ha valaki színvonal alatt ír, eleve szégyeül magát. •. még otthon, az íróasztal mellett is. Mindez nem azt jelenti, hogy régebben nem erre törekedtek azok, akik az irodalmi életet próbálták alakítani. Hiszen már a Janus Pannonius Társaság 31től, vagy azután 41-től a Sorsunk igazi színvonalra törekedett. De mostanra sikerült elérni, hogy a gyenge, a rossz szalonképtelenné vált. Ezzel szűnt meg a provincializmus. Az igényesség, a színvonal nincs helyhez kötve, s Pécsett az írók eljutottak odáig, hogy ezt megvalósították. Nem arról van szó, hogy az analfabétizmus még nem üti fel olykor a fejét, de az irodalom „reguláris hadserege” a lényeg, s itt ezt ma már a tehetség fémjelzi. Tuskés Tibor Tüskés Tibor 1959-től 1964-ig a Jelenkor szerkesztője, azóta is állandó munkatársa: — A folyóirat, ahogy a nevében is benne rejlik, folyamatosságot, az időben való állandó jelenlétet kíván. A folyóirat mindig ahhoz az évhez, hónapihoz akar szólni, amelynek számát a homlokán viseli. Másképpen: a folyóirat — az irodalmi élet hétköznapja. Ugyanakkor az irodalmi folyóirat a mara-< dandóságra, a továbblépésre, az utókorra is apellál a holnap elismerésére és értékelésére is számít. Véleményem szerint a Jelenkor ezt e kettős célt jói szolgálta az elmúlt tizenöt évben. Benne élt az irodalmi folyamatban, tükrözte a pillanatnyi magyar irodalmi és szellemi életet, ugyanakkor tizenöt évfolyamának megszámlálhatatlan sok írásából az igazán mare- dandóak az utókor érdeklődésére is számíthatnak. Ezek egy része könyv formájában is megjelent Ami miatt majd évek, sőt évtizedek múlva is érdemes lesz a Jelenkort kézbe venni, azt hiszem elsősorban a folyóiratban közölt tanulmányok, elméleti írások, esszék, bírálatok. Könyvekben különféle írói pályaképekben már most is számtalan hivatkozási találhatunk az itt megjelent tanulmányokról. A Jelenkor nemcsak közli szépíróit hanem tanulmányokkal, kritikai írásokkal is a folyóirat munkatársa: mellé áll. Nemcsak publikálja a szépírókat, hanem elméleti írásokkal, kritikákkal is segíti az irodalmi folyamat kibontakozását, írói pólyák és életművek elismertetését. Személy szerint magam is, mint a folyóirat egyik állandó munkatársa, erre törekedtem: támogatni a munkatársakat, a tájon élő írók, művészek munkásságát, s ugyanakkor eligazítani az olvasókat, segíteni tájékozódásukat Ha pedig egy következő, mondjuk, húszéves jubileumira gondolok, nagyon szívesen látnék egy olyan évkönyvet, amely jól válogatott írásokkal a folyóirat belső mozgását, történetét is tükrözni tudná. Bertha Bulcsu Bertha Bulcsu József Attiia- díjas író, a Jelenkor volt szerkesztője, s ma az Új írás szerkesztőjeként is állandó munkatársa : — Ha Pécsre jövök, mindig haza jövök. A Jelenkorhoz is Sőt, az a furcsa helyzet keletkezett, hogy bár elmentem innen, ma többet írok a Jelenkorba, mint azelőtt. Ez nem az én érdemem, persze, hanem Szederkényi Erviné, aki nagyon szigorú szerkesztő és állandóan munkára inspirálja az embert. Meghívtak Pécsre, a Jelenkor 1S éves jubileumára, s most, hogy megint itt vagyok, úgy érzem, egy nyugodt szigetre érkeztem. ahol alkotó légkor van. Abban az irodalmi szervező folyamatban, ami a Jelenkor körül ebben c másfél évtizedben kialakult, én is részt vettem, és ez igen jó érzés, látni, hogy értelme, eredménye volt Munkára serkentő, élénk, jó műhely jött létre. A régebbi idők és a mostani helyzet között Határozott különbséget lótok, ez a mai Jelenkor egy hosszú folyamat eredménye, amelyben az emberek megszokták egymást, összekovácsolódtak egy közös dolog, egy jó ügy érdekében. Jól szervezik a folyóiratot, ezt mai helyzetemből ftlán mégin- kább meg tudom ítélni. A Jelenkor talán a legtöbbet levelező magyar folyóirat, $ személyes kapcsolatban van szinte az egész magyar irodalommal. Ez egyébként legfőbb érdeme: az egységes magyar irodalom ügyét szolgálja, s nem vált sohasem klikkek vagy táborok fórumává. Szederkényi Ervin Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője: — Hogy ezt a tizenöt évet így megérjük, azt először is az ismert általános társadalmi, politikai háttér tette lehetővé, másodszor, de nemkevésbé fontos tényezőként, olyan helyi, megyei légkör, amely a mostani decentralizációs politikának megfelelően fontosnak és szükségesnek ismeri el a Jelenkor működését is, s azt nagymértékben segíti. A magyar irodalom történetében, állíthatjuk, soha ilyen kedvező lehetőségek nem voltak az irodalmi, s általában a szellemi alkotómunkához! Ez egészen odáig érvényes, hogy a szellemi alkotó gárda nem élvezett még ih erkölcsi és anyagi elismerést. A helyi vezetés értékének megfelelően és szellemi kincsként tartja-nyilván a folyóiratunkat, de ugyanezt mondhatom a központi szervekre is: szinte alig kérhetünk valamit, hogy szívesen és gyorsan ne teljesítenék. Annak az írói, kritikusi, szerkesztői körnek, amely a Jelenkor körül kialakult, a lap szorosan vett „elkészítése" mellett erőteljesen megnőtt a szellemi aktivitása, a nem csupán a folyóirat oldalain jelentkező tevékenysége, közéleti szereplése is. Szinte nincs olyan hét, amikor az ország különféle helyein, sajtóban, rádióban, kiállítóhelyiségekben és így tovább, pécsi, baranyai alkotók ne sze- reDelnének. A könyvkiadók úgy tekintenek erre a területre, mint egyik legfontosabb bázisra. Évente — néhány esztendő ótc — nyolc-tíz kötettel szerepelnek az itt élők az országos könyvkiadásban. Ha ehhez a Pécsről elszármazottakat is hozzávesz- szük, megállapíthatjuk, hogy az össztevékenység mint fontos tényező jelen van a magyar kultúrában. A decentralizációnak az a legfőbb értelme a kultúra területén, hogy a szunnyadó vagy kihasználatlan szellemi energiákat felszabadítja, s azokat behelyezi az országos értékek sorába. A föllendülőben lévő folyamat ellenére megoldatlan még a jövőbeni szerepünk kérdése, pontosabban az a kérdés, meg tud-e majd felelni' a folyóirql azoknak az igényeknek, amelyeket Pécs-Baranya megtervezett, nagyjából az ezredfordulóig számított fejlődési koncepciója támaszt Hogy meg tudunk-e felelni ennek a nagy feladatnak a tradíciók és äz országos tekintély szintjén, A fejlődésnek ezekben az évtizedeiben a nagyvárossá válás számtalan veszélyt rejt, a növekvő anyagi biztonság és ez emelkedő élet- színvonal még a szocialista fejlődés kereteiben is magában hordja az atomizálódás, a privatizálódás veszélyeit. Feladatunk az, hogy a magunk lehetőségei között, a magunk eszközeivel keressük az Emberi közösségeket szétoldó hatásokkal szemben a közösségi életforma lehetőségeit, a közösségformáló erőket, fölhasználva a szocialista kultúra alapvetően közösségi jellegét, a művészet humanizáló szerepét. Az új, közösségformáló erőket nekünk az egyes művészeteken belül, az eqyes művészeti ágak között, a művészet és a tudomány, a művészet és a társadalmi közélet között kell keresnünk. Ez az, ami a következő évtizedekben legfontosabb feladatunk lesz, közéletileq és a folyóirat tartalmát illetően is, s nem is kis feladatunk. Amikor tehát a pécsi eredetű teljesítményeket, a pécsi produktumokat, szellemi alkotásokat számbaveszik és jelentősnek értékelik, azért örülhetünk, mert ez egy kisebb közösség erejét bizonyítja, s ez a közösség, reméljük, a kővetkező másfél évtizedben éppen így vállalni, $ teljesítem tudja a majd ráháruló feladatokat Milyen segítséget kaphat az író a színháztól? Sándor Iván darabjának ősbemutatója elé Színházunk ismét új magyar bemutató előtt áll. Utolsó próbáihoz érkezett Sándor Ivón „Az áldozat hegyén” című darabja. Erre a bemutatóra elég rendhagyó módon került sor. Eleddig mi úgy jutottunk magyar darabjainkhoz, hogy előzőleg magam, a színház vezetőségének egyetértésével felkértem egy írót, költőt, írjon nekünk darabot. Ha aztán volt erre alkalmas témája, ezt megbeszéltem vele, elkezdődött a rendes dramaturgiai munka, majd a darab elkészülte után a próba. Ezúttal nem ez történt. Egy reggel a lakásomon felhívott Sándor Iván, hogy egyik pesti színháznál van egy elfogadott színműve, de ő valahogy a darabot nem érzi elég jónak, megtenném-e neki azt a baráti szívességet, hogy elolvasom és megpróbálom eloszlatni a rossz érzését, vagy segíteni megfogalmazni, honnan származnak az aggályai. Nem először fordul elő, hogy egy szerző tanácsot kér más színháznál lévő darabjával kapcsolatban. Ez mindig kényelmetlen helyzet, mert az ember nem szívesen szól bele más dolgába, ezért — bár a szerző magatartása tiszteletreméltó, kérése megtisztelő volt — most is csak arra vállalkozhattam, hogy a darabot elolvasom, közlöm — ha lesznek — észrevételeimet, a többi aztán az író és a színház dolpa. Á darab elolvasása után úgy éreztem, hogy egy nagyon jó drámai mag rejtőzik benne, de az egész helytelenül van megírva, a konfliktus nincs a helyén, az alakok nem hordozzák a mondanivalót satöbbi. Ezeket közöltem Sándor Ivánnal, aki megköszönte a fáradozásomat Nemsokára újra felhívott Belátva, hogy megjegyzéseim helyesek, visz- szakérte a fővárosi színháztól a darabot, mert neki ez a téma nagyon fontos, nem akarja így színpadra engedni, jól akarja megírni. És ebben szeretne továbbra is számítani baráti tanácsaimra. Folytatódott tehát, vagy inkább kezdődött elölről — még mindig teljesen barátion — a dramaturgiai munka, míg a darab el nem készült Akkor Sándor Ivén, akinek sem szerződése, sem megbízatása színházunktól nem volt egyszeresek bejelentette, hogy szeretné, ha a darab Pécsett kerülne színre, ő a pesti szerződését már régen felbontotta, ez különben is ahhoz képest egészen új darab. Ez azonban már meghaladta a hatáskörömet. Ajánlatát és a darabot továbbítottam színházunk igazgatójának, aki elolvasta, elolvastatta a rendezőkkel is, ezután a színház úgy döntött, hogy a darabot bemutatja, Dohai Vilmos főrendező mindjárt vállalta a rendezést is. Mármost térjünk vissza az eredeti kérdéshez: tud-e a színházi dramaturgia segíteni az írónak és miben? Segíteni úgy látszik valamennyire tud, különben nem igényelnék az írók. De miben? Fájdalom, drámaírásí hagyományaink nem túlságosan jók. íróink legtöbbje úgy képzeli, hogy aki drámát akar írni, annak elsősorban a színházhoz kell értenie. Ezt a színházi értést aztán, mivél ez ugye kívülállóknak nincs meg, valamiféle misztikum, rejté- lvesség veszi körül, hogy ez afféle csak beavatottaknak, vagy különös képességekkel rendelkezőknek nyíló szentély. Ezért az írók nagyrószének kisebbrendűségi érzése van a színpadi műfajjal szemben, ugyanakkor szeretnének bejutni a szentélybe, vagy legalábbis avatottnak bizonyulni. Mikor tehát az író drámához fog. elsősorban színpadikig akar helytállni. (És többnyire ebben vár segítséget a dramaturgtól is.) Ezért van, aki már jóelőre kigondolja, hány felvonás lesz a darabja, hol lesznek a szünetek, milyen színpadi fordulatok lesznek benne és már azzal is tisztában van, hogy a premieren milyen virágot vesz a hősnőt alakító színésznőnek. Ebből azonban nem lesz dráma, sem drámaírás. Dráma abból lesz, ha az írónak olyan drámai gondolata van, amely hordozni tud egy egész drámára való Összeütközést. És ha az író a megírás közben nem annyira a színpadra gondol, mint inkább a drámára, a konfliktust hordozó alakok sorsának szükségszerűségére és a megírás színvonalára. Ha már most a dramaturg képes rá, hogy következetesen képviselje az író drámai gondolatát, alakjainak igazsó- át, szavainak igényességét, a ehhez szigorúan ragaszkodik még gyakran az író ellenében is, amikor ez ettől el akarna térni — akkor a színházi dramaturgia sokat segíthet az írónak. Ha a dramaturg nem idegen elemeket akar kívülről bevinni a műbe, hanem az író saját eredeti koncepcióját védelmezi és kéri szómon, akkor — mint a tapasztalat mutatja — az igényes író még hálás is ezért a szigorért Mert ezzel segített a dramaturg a legtöbbet Persze tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a segítség nem korlátlan.-Nincs az a tehetséges dramaturgiai munka, amely rossz íróból jó írót csinál, a darab végső soron az írója színvonalától lesz jó vagy rossz. Mert sem Illyés Gyula, sem Hernádi Gyula, sem Garai Gábor, sem Weöres Sándor nem attól lesz jó költő vagy író, hogy milyen dramaturaiai segítséget kapott a színházban. Á drama- turqiai munka felelőssége abban mutatkozik, hogy ne enged |e az írót salát színvonala alatt dolgozni. De semmilyendramaturgiai segítség nem emelheti az írót lényegesen a saját színvonala fölé. így a dramaturgiai munka segíthette Sándor Ivánt, hogy „Az áldozat hegyén”-ben meggyőződésünk szerint élete legjobb darabját írja meg, de ha a dráma siker lesz — ezt most majd a közönséqünk dönti el — ez már eqyedül Sándor Iván írói érdeme. Czímer József Sándor Iván Az áldozat hegyén című színművét december 21-én mutatja be a Pécsi Nemzeti Színház. Arvo Vallon Tallinnból Szaggatott csengetés. — Hoztam az új verseskötetemet, meg egy rokont, rokonodat! Hozd,' jöjjetek! Éppen 30 évvel ezelőtt írtam első verseskötetéről a Sorsunkban! A szerkesztők, kissé hamiskásan össze is hunyorogtak: bizonyosan szép lány lehet, hát hadd írjon róla ... Igazuk volt, igazam lett. Azóta Rab Zsuzsa kereken 130, egy kis könyvtárra való orosz regényt s csaknem százezer sor verset fordított manyarra, 1963-ban és 1973-ban József Attila-díjat kapott. — Arvo Vallon Tallinnból. Magyar rokon — mondia szőke mosollyal és magyarul, amikor ajtót nyitok, csak a gy hang bizonytalan, s ezért a „magyar” szót megismétli, elég reménytelenül. Arvo Vallon jelenleg „maszek alapon” az írószövetség meghívására tartózkodik Magyarországon. 1972-ben egy észt iró- delegáció tagjaként járt hazánkban, s azóta könyvből szorgalmasan tanul magyarul.- Igen 30 százalékban már értek. Filológiai őrömből tanulok: boldoggá tesznek a felfedezett rokon szavak, s annak tapasztalata, hogy nem vagyunk egyedül, s persze titkos váqyam, hogy e~yszen magyarból fordíthassak is. Most még gyakran szükségem van Rab Zsuzsára, a tolmácsra. Aztán az is kiderül, hogy „cl- vÜDen” bányamérnök, az volt kilenc éven át, 1968 óta azonban csak az irodalomnak él. — Magyarországon eddig elbeszéléseim a Nagyvilág, a Tí- szatáj és az Új írás folyóiratban jelentek meg, de a Modern Könyvtár sorozatban 1969-ben kiadtak egy észt elbeszélő-kötetet is, s ebben öt novellával szerepeltem. 1974-ben pedig az Európa Kiadónál egy önálló 12 íves novellas kötetem fog megjelenni. — És Észtországban? — Hat önálló könyvem jelent meg eddiq, ebből kettő kisregény. Mi észtek egymillióan vagyunk. Utolsó könyvem harmincezer példányban jelent meg, s fél nap alatt elfogyott: nálunk az irodalom nemzeti ügy. — Arvo Vallon nagyon szerény, — veszi át a szót Rab Zsuzsa, — kitűnő író: tavaly „az esztendő legjobb elbeszélése" díjat kapta. Vallon bravúros tökéletességgel épített novellái általában a szovjet társadalom problémáira, a kis létszámú népekre, a köztük élő akarnok- felszínes emberekre lobbanta- nak fényt Észtországban ' bátor, igazságtevő írónak mondják. — És mit tudnak a magyarokról az észtek? — Szabály: a kisebb népek jobban ismerik a nagy és művelt rokonokat, ezért az átlag magyar kevesebbet tud az észtekről. Minden észt jól tudja, hogy a magyarok rokonok, s erre büszkék is. A magyar sport eseményeit például mindenki gondosan figyeli, s akárkivel mérkőznek is a magyarok, mindenki a magyaroknak szurkol, s a győzelmet is kicsit sajátjuknak is tekintik. Az Egri Csillagok, a Pál utcai fiúk és a Szent Péter esernyője pedig Magyar- országon sem lehet népszerűbb. A mai magyar írók művei közül a Rozsdatemető volt nagy siker. De azt is meg kell említenem,, hogy Az ember tragédiáját csak néhány évvel - ezelőtt fordították le észtre. Madách műve — a legjobb színház nem a fővárosban, hanem Tartóban van, ahol az 1603-ban alapított egyetem is működik (Tartu az észtországi Pécs) — Tartóban két éve állandóan műsoron van óriási sikerrel. Na és az észteknek, akár a baskíroknak és a hajdani hunoknak, ma is a méhsör a kedvelt nemzeti italuk, csak a magyarok tértek át a borra ... S amíg a rokonság eíősítésé- ms cseng a három baráti pohár, felvillan előttem az észt címer: egymás fölött három oroszlán keletről nyugati irányba halad, jobb első lábát méltóságteljesen éppen lépésre emeli, akár az esztergomi Szent István kápolnában az Árpád-házi vagy 'a navarrai baszkcímerben. Valamikor az együvé tartozók a címerről ismerték meg egymást .,. S aztán egyszeresek: föl, ki s el. (Ennél tömörebben talán méq Móricz Zsigmond sem fejezhette volna ki magát.) Magamra maradva kinyitom Rab Zsuzsa még nyomdaszagú, friss „Ráolvasó” című verseskönyvét „Ne sajnálj — meggyülöllek! Eső! Mondom! Eső csorog az arcomon!" Harcos Ötté L k í
