Dunántúli Napló, 1973. december (30. évfolyam, 320-348. szám)
1973-12-02 / 321. szám
írt' . J. Medgyessy Ferenc: Önarckép (Cerurarajz) A Jelenkor decemberi száma Gazdag, változatos tartalommal, értékes szépirodalmi és tanulmány-anyaggal jelentkezik a Pécsett szerkesztett folyóirat új száma. A szám élén Bertha Bulcsu sorozatának új darabját, a Darvas Józseffel készített interjút olvashatjuk. Ehhez kapcsolódik Darvas József: „Gyermekéveimből” e. elbeszélése. összeállítással emlékezik a folyóirat a 200 éve született Csokonai Vitéz Mihályra. Az összeállításban Berták László Csokonai-verse, Bécsy Tamás: A Karnyóné világa c. tanulmánya, Szilágyi Ferenc: Csokonai Ismeretlen csurgói verse és feljegyzése c. dokumentuma, Jan- kovich Ferenc és Székely Júlia vallomása, s végül Csűrös Miklósnak Berták László: „így élt Csokonai Vitéz Mihály” c. könyvéről írott ismertetése kapott helyet. A Jelenkor hagyományos képzőművészeti krónikáját új munkatárs, Miklós Pál vette át. A dt-ísmberi számban mór az ő írását találjuk az utóbbi időszak jelentős képzőművészeti eseményeiről. Az irodalmi tanulmányok, Jegyzetek, kritikák közül figyelmet érdemel Czine Mihály „A vox humana költője” (Győri Dezsőről) c. írásának befejező része, Takáts Gyula tanulmánya Rónay György verseiről, Tüskés Tibor jegyzete Fodor András tanulmánykötetéről, valamint Fu- taky Haina kritikája Pécsi Gabriella verseskötetéról. A decemberi szám illusztrációi Miklós Pál képzőművészeti krónikájához kapcsolódnak, s többségükben a II.' Nemzetközi Kisplasztikái Biennálé anyagát mutatják be. * összeállításunkban bemutatjuk a folyóirat decemberi számának néhány írását, részletét. BERTHA BULCSU: Interjú Darvas Józseffel Mennyit bír ki egy író? — ezen gondolkodom. Darvas József szép, új otthonában ülök, a nappaliban. Ez a helyiség rendkívül tágas, levegős. Van egy magasabb, színpadszerű szintje a szobának, és egy mélyebb. A szoba egyik fala üvegből van, a közepe nyitható. Az üvegfalon át miniatűr kertre lótok. A kertben fehér asztalka áll, i ülőgarnitúrával. Az üvegfalú szoba mennyezetét fával burkolták, a falakat két oldalon hatalmas könyvespolcok takarják, a sarokban igazi kandalló áll. Az üvegfalon innen, vagy túl, csöbrök, a csöbrökben pálmák. A fotel, melyben ülök, hatalmas, kényelmes és modern. Amerre csak nézek, minden berendezési tárgy, bútor, eszköz, készség, mind-mind nagyon esztétikus és modern. (...),— Az alacsony asztalon tányér áll, orosházi kolbász-karikákkal, mellette szóda és egy metszett üvegben whisky. Velem szemben, az asztal túloldalán Darvas ül, ingujjban. (...) Darvas arra vár, hogy kérdezzek valamit, én pedig azon gondolkodom, hogy mennyit bír ki egy író? Darvas még nem látszik hatvanegy évesnek. Alakja erőteljes, teste gondozott, öltözéke szolidan elegáns. Csak ugye az arca ... Az arccal bajok vannak. Ügy tűnik, kialudta magát, mégis a bőr redői alól átüt a több évtizedes fáradtság. S a ráncok ahogy elsimulnak vagy elmélyülnek, mintha egy árokásó gép gurulna végig az arcán, úgy tűnik. Darvast 1933 óta ledarálták néhányszor. Ügy értem, hogy belegyömöszölték a történelem húsdarálójába és átnyomták rajt Csodák csodája, de mindig egészben jött ki a szerkezet másik végén, A kések éppen csak karistolták az arcát, s már-már úgy tűnt hogy sérthetetlen. De úgy látszik, valamikor a félidő táján az érfalak elvesztették korábbi rugalmasságukat, és belső sérüléseket szenvedett. Milyen hát Darvas arca? Negyven százalék fáradtság, tíz százalék közöny, tíz százalék gyanakvás, húsz százalék kíváncsiság és húsz százalék teremteni, elmondani, elrendezni vágyás. Mindez persze csak futó illúzió. Nem mondhatnám, hogy mindenre éppen most döbennék rá, hiszen Darvassal így félig-meddig szemben rengeteget ülök értekezleteken, az írószövetség választmányi ülésein és másutt is. Talán csak az a furcsa, hogy most ingujjban van, s ennyire közel vagyunk egymáshoz, mert Darvas máskor az elnöki asztalnál szokott ülni, mint vezető, mint, politikus. Ilyen alkalmakkor mi nyugodtak vagyunk. Átsúgunk egymásnak privát dolgokat. Darvas pedig ül az elnöki asztalnál, és hófehér, vérpiros, verej- tékes, és megold valamit helyettünk. Mi nyugodtak vagyunk, majd a Darvas elintézi... És tényleg elintézi, mert ért hozzá, érzéke van a vezetéshez, politikához (...) (Részletek) — Milyen volt a házatok Orosházán, az udvar? Mire emlékszel? — Az az igazság, hogy énné-* kém a gyermekkoromból jó emlékeim nem maradtak. Nem szívesen mondja ezeket az ember, mert ilyen nyomor gyerekének lenni szent ügy, de azt elképzelheted, ha négy kicsi gyerekkel egy fiatal nő ottmarad egyetlen talpalatnyi föld nélkül... A tüzelőt úgy szedtük össze, hogy a kukorica tuskójá- nak begyűjtését kiadták a gazdák felesbe a szegényeknek... — Anyám apám halála előtt is dolgozott. Ez volt ott az élet. Irtózatos nyomorúság. Amikor a bátyáim abba a korba értek, anyám cselédnek adta mind a hármat. Ez volt az életsorsuk törvénye, nem volt ebben semmi tragédia. Az ilyenfajta nyomorúságon belül (hatvannyolc félromán család élt ott), külön nyomorúság volt, hogy a románokat a gyerekek kínozták, csúfolták. Én egy szót sem tudtam románul, apám Is asszimilálódott. Nekem csak rossz, fájdalmas emlékeim vannak. Amire emlékszem .. .? Anyám hosszú évekig várta vissza a férjét. Kisgyerekként vele aludtam egy ágyban, és éjszakánként mindig arra ébredtem fel, hogy sír. Darvas néz rám, de átnéz rajtam. Gondolkodik. Nenf engem lát — Mondjuk szép emlékre, mire tudok visszaemlékezni, ami megmaradt? A mi házunk az utolsó előtti volt. Ha a sarokra kiértünk, elkezdődött egy végtelen pusztaság, tanyákkal. Pön- dölyünk volt. Pöndölyben kiszaladtam a ház végébe, néztem a kelő napba és mindenféle mese-dolgok jöttek fel bennem. Ott kezdett mozogni bennem az, ami később íróvá tett. Ezek a nyári reggelek. Amikor kenyeret sütöttünk, és zsír volt a házban, akkor a friss kenyérrel mentem ki a sarokra. Ez irtózatosan jó dolog volt. (...) — Az utazások tapasztalata alapján, másokkal összevetve, milyennek találod a magyar népet? — Van rólunk egy olyan kép, hogy mi szalmaláng nép vagyunk, néha hűbelebalázs nép. Énbennem egy egészen másfajta kép alakult ki, összehasonlítva más népekkel, valahogyan a történelem a mi számunkra annyi leckét adott a megmaradás feladványaiból, hogy a jó értelemben vett okos alkalmazkodásnak, a történelem buktatói után a jófajta újrakezdésnek az attitűdjét alakítottuk ki. Amit aztán később mindig elrontottunk, de von bennünk annyi talpraesettség, hogy ismét jól tudunk kezdeni.. Ady azt mondja, a hőkölések népe. Ez is igaz, de nem csak hőkölni tudunk. — Magyarországon kívül hol tudnál még élni a földön? — Két ország is volt, amelyik hallatlanul nagy vonzást gyakorolt rám. Az egyik Franciaország, ahol háromszor- négyszer voltam. Természetesen az ember mindig a fölszínt látja, de a primér benyomások adhatják a lényecst is. Franciaország: a hallatlan, mind nütt érezhető nyugtalan szellemi pezsgés. A másik Finnország volt. 1964-ben voltam ott Veres Péterrel, Lengyel Józseffel, Baranyi Ferivel. Az egy teljesen más valami, mint Franciaország. A történelmük egy kicsit hasonlít a miénkhez. Cári elnyomás... Hót azok az okos megmaradásnak és a boldogulásnak talán még jobb ösztöneit alakították ki, mint mi, a szó nem közhasznú politikai értelmében. A népi demokratizmus oly légkörét találtam ott, ami nagy élmény volt. Engem mindig érdekelt a kultúra, népművelés, ennek gazdag változatai Finnországban nagyon megragadtak en- (gém .. .)- Min dolgozol most?- Tulajdonképpen a készülődés állapotában vagyok többmindennel. Egyrészt elkezdtem az önéletrajzomat, de nem tudom olyan intenzitással írni, ohogy ... Aztán itt van egy évtizedes adósság, a Részeg eső második részének a megírása. Egyre inkább érzem, nem véletlen, hogy nem tudtam folytatni. Ügy gondolom, hogy az első kötetet is át kell írni ahhoz, hogy meg tudjam csinálni a másikat. Főleg az első kötet második részét kellene átírni. A kritikusok annak idején úgy fogalmaztak, hogy melodramati- kus hangvételű, de akkor én ezt nem hittem el. De azt a távolságtartást, ami az első felében volt, később nem tudtam megtartani. Ha egyáltalán befejezem ezt a könyvet, akkor csak így, az első rész átírása után tudom megcsinálni, Emellett darabtervek foglalkoztatnak,1 s az asztalomon jegyzetek sokasodnak. Terv van elég. Régóta kínlódom a Bajcsy-Zsilínszky- drámával Is. Eavszer már a fele megvolt, de félretettem. Pedig óriási dráma van abbnn a történelmi figurában, tulaldonkép- pen egy görög sorstragédia.- Mit tartasz mint irá a legfontosabb feladatodnak?- A jelenlétet a korban. Ezt..- Az irá, ha közvetlenül nem is, de áttételesen befolyásolhatja a világ eseményeit?- Mélységesen hiszek benne. Régebben, fiatalabb koromban ez a hit, hogy úgy mondjam, még pregnánsabban élt bennem. A korban való jelenlét párosult azzal a hittel, reménységgel, hogy az itt és most az íráson keresztül is úgy érvényesülhet, hogy közvetlen hatást érhet el az ember. Ez a hit nem halványodott el bennem, de rájöttem, hogy a hatás áttételesebb, bonyolultabban érvényesülő. Ha igaz az, hogy a valóság felfedezése az irodalomnak a legfontosabb hajtóereje, akkor ez soha sem lehet öncélú. Ebben benne van a változtatás indítéka is. (...) FODOR ANDRAS Köszöntő Húsz évvel ezelőtt egy lakodalmi köszöntő elmondta: annyit vonatoztam érted, hogy útjaimat összeadva, körüljárhattam volna már az egész földgolyót. Azóta is csak körötted járok. Minden elindulásom tehozzád érkezés. És nagyon régről, nagyon messziről el kellett kezdeni, hogy most már szótlanul is megértsük egymás igazát. Ha nincs a súly, mi kösse tengelyét, érvénytelen a pörgés, minden kalandor gyorsaság a semmit köszörüli. Mert ösztönöddel te tudod, miképp lehettem sorsok váltófutója, eredményről, bukásról elsőként te Ítélhetsz. És nem lehet nagyobb akármi szerzett győzelem, mint a te csalhatatlanul megőrzött méltóságod, mely boltokban nem kapható. Sokáig nem volt gyerekünk, de rengeteg-nagy mindig a családunk. Valahányszor kerestük egymást, ott voltak mindig szemünkben, szavunkban. Élhettünk volna másképp? lassan már senki se kérdi. Támadva, hullva pályák élő ellipszisében körülszőttem vonzásodat S ha együtt elmegyünk így, — a világ lesz szegényebb Utódaink még kutatni fogják titkát a fölsajgó hiánynak, Csillagtérképek sugaraival mérik be majd szerelmünk elvesztett aszeendenseit S meglelik tán a mágneses teret Látnak két forró nyárfa között egy szitakötőként szökdöső fiút, s egy kislányt, aki nézi. BERTOK LÁSZLÓ ' Csokonai Csak meghajolva? Kopogtatva? lüktetve az utakban mint a vér? csak a behunyt szem semmi ágén? csak igy? ebben a vállig érő mestergerendás hazában fejjel az isten füvei között csak igy? mellkast szétvető hajtóerő szárnyán garabonciás hírbe keveredve? szaftos névnapok igriceként? álszent cirkuszok pántlikájaként? lábbal mindig a kilövőpályán vállal a gerenda alatt marokban a parázzsal fütyörészve megjátszani csökött győztesek ünnepeit? legyező mögül kisütő mosolyokért pohár borért ötven vagy száz forintokért az eposzért? jázminlugas-járvány idején? kisiklatott hajnal idején? isten vasárnapja idején? mígnem a törzs szétroppan elrőpül keringeni egy ország körül? hogy aztán léha névnapok anekdoták távcsövein kánikulai hóesést? Inkább a halál, a jövő! Még házat épít, bíbelődik a Müvei, elgyomrozott tüdejét purizálja, s ebéd után mikor alusznak, eiszálL DARVAS JÓZSEF: Gyermekéveimből — RÉSZLET — Nyáron, mikor szüneteit oz iskola, az volt a dolgom, hogy legeltettem kisszámú jószágainkat. Anyámnak szenvedélye volt a jószágnevelós. Tágas udvarunkon mindig szaladgált néhány kóráló tyúk, gágogó liba és legalább egy malac, ha akkora is. mint az öklöm. Sokszor nem tudott nekik enni adni, mert elfogyott minden eleség és pénzünk se volt. Ilyenkor sírva hallgatta éhes könyörgésüket és megfogadta, hogy soha nem tart belőlük egy darabot se. Persze, a fogadalom csak keserű szó maradt. Tavasszal, nyáron még csak köny- nyű volt éket ellátni. A faluszéli árokparton d'isan nőtt a fű. Téptünk belőle néhány kosárral és jóllakott az egész állatállomány. Júniusban érni kezdett az eper és sárga tarlók nyúltak már a horizontba. Kihajtottam a libákat, a malacot, és eltelve térhettek nyugovóra. Régi vágya volt anyámnak, hogy egy hasas kocája legyen. — Elhajtja az ember a kanhoz s négy hónap múlva már meg is szaporodik — mondogatta mindig. — Csak kis szerencséje legyen az embernek, hatot-hetet is pottyanthat. Esetleg nyolcat is. A kismalacnak mindig jó ára van... Nem nyugodott, míg egyik malacot addig nevelte, hogy alkalmas lett az anyai hivatás betöltésére, örömünnep volt az a nap, amikor elhajtottuk a kanhoz. Utána néhány napig aggodalmasan figyelte. — Nem búg az — újságolta mindenkinek örömmel. — Megfogta elsőre ... A terhes anyát nem őrizhetik olyan féltő gondossággal, mint ő a disznóval tette. Már azt is eltervel- gette, hogy a malacok közül kettőt meghagy, szép lassan etetgeti őket. hogy télire legyen hízó. A többieket eladja, mert a pénz is kell. Egy júliusi reggelen kihajtottam a disznót legeltetni. Szokása szerint végigszaladta az összes árokmenti eperfák alját, hogy fölhabzsolja a széltől levert, vagy éretten lehullott gyümölcsöt. Ezért nagyon haragudtam rá, mert rövid, górna lábaimmal soho nem értem utói. Mire odaérkeztem a fához, ahol lakmározott, már futott is tovább a következőhöz, én pedig kifulladva, kacskaringós káromkodással utána. Végre nagynehezen megelőztem, és fölkapaszkodtam egy fára, hogy rázzak neki epret. Mezítelen lábszáramon végighasitottak az elszáradt gallyak, rongyos ingemet még cafato- sabbá tépték a kiálló, hegyes csonkok, és bőrömből is kiszakítottak hozzá egy darabot, de én kikönnyesedett szemmel, elkeseredetten ráztam az ágakat és hívogató szavakat kiabáltam a disznó felé: — Ca, ca, koca! Ide te! Az pár percre megállt a fa alatt, futtából fölkapott néhány szem epret és már szaladt is át a kocsiúton a másik árokpartra. A mohó éhség szédületében észre sem vette, hogy éppen akkor robog el az úton veszett csörömpöléssel egy megvasalt parasztszekér. A kerekek csattogásától nem is hallottam a disznó sikítását, csak azt láttam, hogy fetrengve maradt a porban. A kocsis is észrevette a szerencsétlenséget, de nem állt meg, hanem még jobban megcsapkodta a lovakat Ügy szíven markolt a rémület, hogy majdnem leestem a fáról. Magam sem tudom, hogy értem földet. Odaszaladtam a disznóhoz. Keserves sivalkodás- sal csúszkált ide-oda az út porában, de nem tudott talpraállni. Hátul folyt belőle a víz, hogy egész sártócsa keletkezett a faránál. — Mi lesz most? — döbbent belém a rémület. Úgy éreztem, ronggyá szakad a horizont és összekúszálódik körülöttem minden. Talán itt a végső ítélet ideje, mert ezután már nem következ- hetik semmi borzalom. Kiszakadt belőlem a sírás, de a szakadó könnyek árja most nem könnyített rajtam. — Kocám, kis kocám — könyörögtem a disznónak, mintha azt hinném, hogy csak ijeszteni akar. Megfogtam a farkát és vézna karjaimmal elkeseredetten cibáltam fölfelé, hogy talpra állítsam, de hiába. Céltalan kétségbeeséssel, segítséget keresvén néztem szét A közelben egy lélek se látszott. Fönt kéken ragyogott az ég, körülöttem gabonaérlelő bujasággal izzott a nyár. Az áldott termékenységű természet végtelen nyugodtsága még csak aláhúzta a bennem kavargó iszonyú tragédiát Hát lehet itt még élni, mikor mindennek vége?... A disznót addig noszogattam, míg kétségbeesett sivalkodások között le- vánszorgott, farán csúszva az útról. Néhány percig álldogáltam még mellette, hogy talán csak szörnyű álom az egész és jóleső felébredés lesz a vége. Azután lélekszakadva, ki-kizök- kenő sírással szaladni kezdtem a házunk felé. Más imádságot nem tudtam, csak a Miatyánkot. Annak a mondatai szakadoztak most föl a lelkem mélyéről és csukló sírással keveredve, tolultak a számra: — Miatyánk, ki vagy a mennyekben ... , Már csak az iskolában jóságosnak emlegetett Istenben bíztam, hogy csodát tesz és mire kimegyünk, vidám rö- fögéssel szalad elénk a disznó. Anyám éppen a pitvart söpörte, mikor tántorogva beestem az a:tón. Könnymaszatos, rémült arcomon azonnal látta, hogy valami nagy baj van.-t k k
