Dunántúli Napló, 1973. december (30. évfolyam, 320-348. szám)

1973-12-02 / 321. szám

Tiszta kis örömök és művészi fantázia

Egy énekmester vallomása

Tizenhat Kos$u»h-dijas érdemes és kiváló művész mestere

Budapest, Paulai Ede utca 41, első emelet, egyszer jobbra, egyszer balra kanyarral. Délelőtt tíztől jó késő estig jönnek ide a színészek, énekesek, pestiek és vidékiek, kezdők és rangosak, kétszázegynéhány kilométerrel a hátuk mögött hajnalban kelők, akik aznap visz- 5za is utaznak Pécsre az esti előadásra, vagy operaháziak, akik vállra vetett kabátban éppen csak átugornak. Különféle énekesek egyetlen közös hittel: mindenre van elegendő

büntetés, csak a rossz énektanárra nincsen. Éppen ezért járnak ide, a neves, kiváló énektanárnőhöz. Hoár Tempis Erzsébethez, a Zeneművészeti Főiskola nyugdíjas tanárához, aki ma is az Állami Operaház énektanára és eddig tizenhat Kos- suth-díjas, érdemes és kiváló művészt nevelt naggyá, s aki még most is egész nap a zongorája mellett énekelteti a magyar művészvilág sok tagját, szigorú szemmel és még szigorúbb füllel.

Néhány név tanítványai sorából: Mátyás Mária, Takács Paula, Komlóssy Erzsébet, Gesrty Szilvia — aki az NDK- ban állami díjat kapót — Andor Éva, Neményi Lili, a nemrég meghalt és Pécsett nagyon népszerű Réti József, Tolnai Klára, Koréh Endre.

Tizenhat Kossuth-díj, érdemes és kiváló művész díj a tanítványok tulajdonában — önmagában szenzáció és életműnek is nagyon gazdag. Kezdete Bécsbe nyúlik vissza, meg Kolozsvárra, Hoár Tempis Erzsébet kislány korába. Édesanyja a Kolozsvári Nemzeti Színház operaprimadonnája volt, édesapja pedig — matematika-fizika szakos műegyetemi tanár — Bécsben végezte az egyetemet s ott Brucknernek is a növendéke volt zeneszerző szakon. Ö maga hétéves korában kezdett el zongorát tanulni, tizenhat évesen énekelni, huszonegy éves múlt, amikor az első diplomáját kapta, az énekművészit, huszonnégy, amikor a másodikat, az énektanárit, s mindig kiváló eredménnyel.

Ez az indítás. És a pálya? — A debreceni zeneiskolának lett a tanára, s huszonkét év után, 1947-ben Tóth Aladár meghívta Pestre az Operába hangképző korrepetitornak, mivel akkor csupán ez a státusz volt üres. Majd a Zeneművészeti Főiskola tanára lett, de nyugdíj után is lakásán fogadja a növendékeket. Aztán Munkaérdemrend, Szocialista kultúráért kitüntetés... és a legnagyobb kitüntetések a tizenhat tanítvány tulajdonában, bársony tokban, vagy szép keretben a falakon, s mögöttük, bennük Hoár Tempis Erzsébet énekpedagógiája. Ennyi siker után nyilvánvaló a kérdés:

— Mi a lényege a pedagógiai módszerének?

— Minden emberrel másképpen kell foglalkozni és minden embernek az egyéniségét megfejteni. Ahány növendék, annyi egyéniség, annyi temperamentum, szinte annyiféle hang. Ezekből derül ki, hogy kiből mit lehet kihozni. Szerencsére első pillantásra megismerem, vagy inkább meqérzem, hogy ki milyen személyiség, s eddig nagyon ritkán csalódtam az első megállapításomban. Hivatalosan negyvenkilenc éve tanítok és olyan vagyok, mint a régi jó vidéki körorvos, aki egv életen át minden betegséggel szembekerült, minden betegséget megismert — én is szinte minden emberi gyöngét kiismertem mór.

Tanítványai számát egyszerűen képtelen megmondani. Már amikor lekerült Debrecenbe, az ottani nagy zeneiskola kilencszóz növendéke közül negyvenkilencet kezdett el ének- se oktatni. Még operákat is betanított, s miután jól rajzol és fest, díszleteket, kellékeket gyártott, festett, ruhát varrt, sőt, amikor tájoltak, beült a súgólyukba is. Mindent megtett Debrecen énekkultúrájáért, s amikor Pestre jött, Kodály Zoltán haragudott is ró, amiért otthagyta azt a várost. Kemény, szigorú énekpedagógus, aki vallja: azért fizetik, hogy megtanítson énekelni, s nem azért, hogy dicsérjen.

— A vasszigorral nem veszem el a tanítványaim önbizalmát — mondja — sőt, ha felfokozom az igényeiket, azzal csak növelem az önbizalmukat.

— Milyen az énekes lelki alkata az átlagemberéhez képest?

— Mindenki más-más, de vannak közös vonásaik is. A művész alapvetően szükséges tulajdonsága a művészi fantázia. Ha valaki a holdfényröl énekel és a harmatos fűről, de közben nem tudja azt a fantáziájával elképzelni, az akkor a közönséggel sem tudja elhitetni, hogy holdas éjszakán, harmatos fűben járkál.

— Ez az igény. És a valóság?

— Fel lehet ébreszteni bennük a művészi fantáziát, de sajnos viszonylag kevésben. Sokan csak azért mennek énekesnek, mert az társadalmilag rangosabb és aránylag több pénzt jelent, mint amennyit a legtöbb polgári foglalkozásban keresni lehet. De ha valakiben megvan a képesség, és lelkileg is érzi, amit énekel, az nagyon szép, azt ő is élvezi, és én is. Azt hiszem a lényeg itt is a kis dolgok művészete. Olyasféle, hogy valaki örülni tudjon a szép hóesésnek, remek hangversenynek, jó könyvnek. Egy óra ilyen tiszta kis öröm néha kárpótol kétheti bosszúságért. A művészethez az ilyen örömök nélkülözhetetlenek.

— De mi a különbség a lérti és a nő énekes között?

— A férfiakkal könnyebb megértetni a dolgot, talán mert magam is elég férfias, határozott természet vagyok. A férfi

énekesek nem gondolkodnak kicsinyesen és a többségük nem hiú. Nem sértődnek, megértik, ha kicsit kigúnyolom a hibáikat.

Most, hogy a zenei közműveltségünkben érezteti már a hatását a Kodály-módszer, érdemes emlékezni arra, hogy Hoár Tempis Erzsébet mór a háború alatt igen sok Kodály- dalt énekelt, s növendékeivel állandóan előadatta a mester műveit. Kamarakórust szervezett belőlük, azon kívül vidéken először ő tanította be a Székelyfonót

— Egy kis kitérő a művészettől a nagy tömegek énekigényéhez: mi a véleménye a mai magyar táncdalénekesekről?

— Kevés kivételével mind jobban megtanulhatnának énekelni, szebb, jobb ritmusban. Példát vehetnének a külföldi, elsősorban az angol és az olasz táncdaiénekesektől, akik bizony néha igen szépen énekelnek és a hangjukat nem torzítják el. Ez nemcsak az én véleményem, hanem általában az énekoedagógusoké. Például Rita Pavone muzikalitásáról és pontos ritmusáról vehetnének példát.

Bécsben Genfbacher iskoláján nevelkedett, aki akkor a bécsi énekiskola legelhivatottabb és legismertebb meste/e volt. A pesti zeneakadémián pedig Wagner stílusát tanulta meg híres Wagner-énekesektól. Majd Milánóban Caruso állandó kísérője és a Metropolitan tizenhét éven ót volt korrepetitora tanította. Tehát kiváló mesterektől vette át valamenhyí stílust, az olaszt, az osztrákot, a németet. Hiszen másképpen kell Mozartot, másként Wagnert, megint máshogyan Verdit, vagy egy modern szerző alkotását énekelni. Ezeknek a kiváló mestereknek tulajdonítja eredményeit. Növendékei, a tizenhat magas kitüntetés tulajdonosai és a többi százak pedig a maguk eredményeit Hoár Tempis Erzsébetnek. Kölnben, Bécsben, Münchenben, Salzburgban és az Egyesült Államokban is, ahol ugyancsak neves tanítványai — például Gafni Miklós — énekelnek. Nemrég a névnapján alig látszott a zongora a rárakott virágoktól.

Földessy Dénes

Örökletes hajlam?

Családi szokások

Az elhízás

Egy dán orvos kísérletekkel állapította meg azt a legkevesebb táplálékmennyiséget,

amellyel egy felnőtt dolgozó naponta meg tud élni. Feltevését először önmagán, majd népes családján is kipróbálta. Arra a meglepő eredményre jutott, hogy néhány száz gramm szitálatlan búzaliszt elegendő. Hindhede doktor, nemcsak megtartotta testsúlyát, hgnem erős testi munkát is végzett. Tanítványai, akik még tökéletesítették az ő módszerét, éveken át éltek hasonlóan kevés táplálékon.

A hormon is íeJelős

Az ember emésztőszerv-rendszere úgy alakult, hogy a gyomorba került mindenfajta táplálékot fedolgozza és a bél falán keresztül felszívja akár van rá szüksége a szervezetnek, akár nincs. Tehát, ha az emberi szervezet fölösleges táplálékmennyiséghez jut, akkor azt kénytelen valahol raktározni, így alakulnak ki a test egyes helyein a depók, amelyeknek állománya mindig zsír.

Majdnem félévszázada jöttek rá, hogy az agyalapi mirigy termel egyfajta hormont, amely lényegesen befolyásolja a zsír- anyagcserét. A kóros elhízást minden esetben ennek a mirigynek rendellenes működése okozza.

Családok testi állapotát, kondícióját vizsgálva, megállapítható, hogy az öröklésnek igen nagy szerepe van az elhízásban. Vannak emberek, akik bármilyen sokat esznek is, nem híznak el, sőt van olyan, aki ennek ellenére kifejezetten sovány. Egyik vizsgálati sor adatai szerint, amelyet egyik iskolaorvos végzett, 76 elhízott fiú közül 69-nek a családja szenvedett hasonló kórban.

Neurotikus

A túltáplálás okozta elhízásban a környezetnek is nagy hatása lehet. Az anyagi jólét, a szülők beállítottsága, biológiai konstitúciója stb. mellett erős befolyást gyakorol a család táplálkozási szokása, kiváltképpen olyan helyeken, ahol nagy jelentőséget tulajdonítanak az evésnek.

Az elhízott gyermekről az iskolában többnyire kiderül az, hogy a szülők nagyon féltett kedvence. A kövér gyermekben ügyetlensége miatt hamar kialakul a kisebbségi érzés, amiből nem ritkán neurózis válik. Súlyosabb eset, amikor az elhízott gyermek önállótlan, fejlődésben visszamaradt, infantilis, aki fél a nagyobb mozgástól, egyetlen örömet számára csak az evés biztosít. Az ilyen gyermek normális aktivitását az evéssel kompenzálja, ez pedig minden esetben túltáplálásra, inaktivitásra vezet.

Az orvosok véleménye szerint a gyermekkori elhízás a pubertás korig általában spontán javulhat, de hogy milyen mértékben, azt előre nem tudják megmondani. Megfelelő időben a tápanyag redukciójának sikere a szülők és a gyermek szoros együttműködésétől függ. Az egész procedúrát igen körültekintő pszichoterápiával kell bevezetni, hiszen nem kisebb dologról van szó, mint a gyermek hasáról. Nagyon fontos a pszihés zavar megszüntetése, az aktivitás fokozása a test- gyakorlás és a fizikai munka feltételeinek biztosítása árán. Természetes, hogy a fogyás is csak fokozatosan engedhető meg, mert az anyagcsereváltozás gyengeséget, hypoglyké- miát és pszichés eredetű étvágytalanságot okozhat.

Húsleves,

tőzelék

Diétás előírások az elhízottak számára leginkább a részleges éheztetést ajánlják. Nagy kalóriatartalmú ételek fokozatos csökkentése a zsírdepók erőteljes redukcióját eredményezik. Mindenekelőtt korlátozni kell a szénhidrátokat, a sót, a folyadékot és a zsírt. A táplálékot főleg fehérjékből, főzelékekből és gyümölcsfélékből kell összeállítani, de a vitaminokból bőségesebben kell gondoskodni, íme, egy fogyasztó diéta 8—14 éves korú gyermekeknek: Reggeli: 100 g tej, 30 g kenyér. Tízórai: 150 g gyümölcs, Ebéd: húsleves, 150 g főzelék, (rántáshoz 10 g lisztet és 10 g zsírt javasolnak) 40 g hús, 150 g gyümölcs. Uzsonna: 100 g tej. Vacsora: 60 g kenyér, 30 g húsféle, vagy egy tojás és 150 g gyümölcs.

Ha az elhízást kimutathatóan hormonzavar okozza, az orvos bizonyos hormonkezeléssel javíthat a helyzeten. Gyakran nyúlnak a pajzsmirigy-hormon terápiához, ami inkább az anyagcseréhez nélkülözhetetlen vízforgalmat, mintsem magát az anyagcserét befolyásolja. Néha ivari-hormon kezeléssel is megpróbálkoznak több-kevesebb sikerrel. Némely felnőttkori elhízást étvágycsökkentő gyógyszerekkel gyógyítanak.

Takács László

— Mi történt? Mi van veled? — riadt rám.

— A disznó ... a kocsi ...

Csak nyögdécselni tudtam a szavakat és a lábam annyira remegett, hogy majdnem összerogytam. Neki kellett támaszkodnom a falnak.

Anyám eldobta a söprűt és rohant ki az útra. Én utána. Mikor odaértünk, a disznó még mindig ott fetrengett az árokparton, ült a farán és első lábaira támaszkodva forgott maga körül, akár a kerge birka. Hosszú fe;ét égre emelte és szinte emberi fájdalommal sírt, könyörgött. Még egy idegennek a szívét is megindították volna ezek a fájdalmas hangok. És mi, akik valósággal családtagnak tekintettük? ..,

Anyám egy ideig némán állt mellette és nézte megtágult szemekkel. Aztán lehajolt hozzá és megsimogat ta csúnya, nagy fejét:

— Fáj, kis kocám? Nagyon táj?

Olyan gügyögő gyengédséggel kérdezte ezt, mint tőlem, mikor az első tapogatózó lépések u'.án végigvágódtam a földön és megütöttem magam. A disznó is megérezte a szavakból feléje sugárzó nagy szeretetet, mert néhány pillanatra abbahagyta a visítást és röfögve dugta tenyerébe a fejét. Mintha azt mondta volna:

— Csak simogass... ez nagyon jó . . . már nem fáj annyira . ..

Hozzám egy szót sem szólt anyám, pedig remegve vártam a szitkozódó szemrehányásokat. Csak a disznóval törődött, mintha én nem is lettem volna a világon. Egyszerre csak megfordult és szaladni kezdett hazafelé. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Menni akartam én is. Ez volt hozzám az első szava:

— Maradj!

Olyan végtelen gyűlölettel dobta ezt oda, hogy újra megindultak a könnyeim. És az volt a legszörnyübb, hogy nem is kérdezett tőlem semmit. Legalább szidna a vigyázatlanságomért. Azt se bántam volna, ha megver, az ostort is odanyújtottam volna neki, csak oldódna föl mór ez a rettentő feszültség- Mi lesz itt?

Hirtelen arra gondoltam, hogy világgá megyek. A nyár világos színeivel lebegő horizont úgy hívogatott és elcsitulást ígért nagy szomorúságomnak. Mégse mertem menni, csak álltam a disznó mellett és vártam a végzetet.

Anyám nemsokára jött visszafelé. Targoncát tolt és mellette bicegett Veréb Jani bácsi.

A disznót föltették a targoncára és tolták hazafelé. Fölváltva, mert nehéz

volt és nem maradt nyugton. Otthon bevitték az ólba. Anyám mindjárt vizet adott neki. Mohón és sokat ivott. Belső égés emészthette szegényt.

— Eltörött ennek a gerince — mondta Jani bácsi fejcsóválva, hogy alaposan körülnézegette. — Én azt mondom, kést neki. Míg nem késő.

— Hiszen hasas. Néhány hét múlva malaca lesz — mondta az anyám.

— Ennek ugyan aligha lesz malaca ...

— Malaca lesz! Néhány hét múlva malaca lesz — ismételgette anyám olyan makacs hangon, hogy Jani bácsi jobbnak látta nem ellenkezni. Köszönt és elkocogott haza.

Én ott ácsorogtam az ól előtt. Nem tudtam elmozdulni, mintha fogott volna valami titokzatos erő. Anyám bent foglalatoskodott a disznóval. A fájdalmas nyögéseken keresztül csak rövid félmondatok szűrődtek a füleimhez , ..

— Itt fáj, kis jószágom?... Ugye, meaqyógyulsz? .. . Lesz kismalacod . ., Legalább hat kismalacod... Szoptatod őket. ..

Egyszerre csak vijjogó kiáltás szakadt ki az ól ajtaján:

— Elvetél ... jaj elvetél . ..

Hogy meglátott engem, egy pillanatra meghökkent, mint idegen testbe ütköző ló, majd fölkapta az ólkerítéshez támasztott lapátot és azzal rohant felém:

— Tönkretettél, te átkozott!... Agyonütlek, te nyomorult! . . . Oda az én szép disznóm . . . Semmit nem lehet rádbízni?... Csak kárt tudsz csinálni? Agyonverlek!... /

Ezt olyan vészes komolysággal mondta, hogy semmi kétségem nem lehetett: valóban megteszi, ha elér. Futni kezdtem a Jani bácsiék udvarát elválasztó kerítés felé. A rémület megsokszorozta az erőmet és néhány pillanat alatt átvetettem magam a rozoga deszkapalánkon. A következő pillanatban már nagyot dörrent a fához csapódó lapát. ..

Hogy túl voltam a veszélyen, a ré mület görcse sírásban oldódott föl. Jani bácsi éppen kint ült az udvaron, süttette magát a nappal. Odaszalad- tom hozzá és remegve fúrtam fejem az ölébe.

Mi az? Mi a baj? — kérdezte tőlem jóságosán és tenyerével csillapítón végigsimított a fejemen.

— Anyám . . . agyon akart ütni . . . — nyögtem ki nagynehezen a csukló zokogás közül.

— Ugyan, hová gondolsz? Nem tesz Ő olyat...

— A lapátot... utánam is vágta ...

Jani bácsi kicsit hallgatott, azután

csendesen ezt mondta:

— Nagyon odáig van szegény... Csak ez az egy disznója volt... Tik meg hárman vagytok . ..

Estig náluk maradtam. Akkor ké- zenfogott és átvezetett hozzánk. Anyám éppen a tyúkok körül foglalatoskodott.

— Hazahoztam a fiát — mondta neki Jani bácsi. — Halálra ijesztette ezt a szegény gyereket.

Anyám rámnézett, de nem szólt semmit. És egész este nem szólt hozzám, csak lefekvés előtt adott egy darab kenyeret, de azt is szó nélkül. Mikor lefeküdtem, sokáig nem mertem elaludni. Attól féltem, hogy éjjel oda- lopódzik az ágyamhoz és álmomban megfojt.

Néhány nap alatt azért megbékült velem, de ettől az időtől kezdve valami kis ideqenség szakadt közénk. A disznót soha nem em'egette többé, és én se próbáltam előtte magyarázkodni. Mintha mindketten elfelehettük volna. És mégis: ez a nap örökre közénk furakodott.

Ügy hiszem, ekkor lettem lélekben felnőtt,..

I