Dunántúli Napló, 1973. november (30. évfolyam, 291-319. szám)

1973-11-07 / 297. szám

DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1973, november 7. Vágyim Kozsevnyikov: A hajó huszonegy órakor távolodott el a folyami kikötő falától. Egy ideig eltar­tott, amíg az utasok megtalál­ták a helyüket, azután a sür- gölődést jótékony csönd vál­totta fel. Motorok ütemes, könnyű lö­kései, vízcsobogás, csillagoknál ékes égbolt, o folyó hatalmas teste... Sehol nem törnek 'ó erőteljesebben a gondolatok az emberre, mint utazás köz­ben. A szélmentes hajófar a nedves fém illatát árasztja. A víz két sugárfonatra bomolva szalad szét a hajó nyomán. A nullómvédre támaszkodva néz­tem a tajtékzó vizet, a tajao fekete bársonyfalát. A távol sö­tétjében kitartóan fel-felvillant, majd kialudt egy apró fény morzejele. Hamarosan egy kisebb mo­toros ért utol bennünket. A ha­jóról lebocsátották a reflektor­ral megvilágított kötélhágcsól. A függőlépcsőn egy nő ka­paszkodott fel a fedélzetre. Magasba emelt arca, amelyen a félénkség £s a bizakodás mosolya keveredett, mintha a víz fölött függött volna. S ami­kor a nő a fedélzetre lépett, s a másodkapitány a kajütbe kísérte, amikor már felvonták o kötélhágcsót és leoltották a reflektort - a sötétben, állha­tatosan továbbra is ott függött szemem előtt a jövevény meg­világított, magasba emelt or­ca. Egyszer valaki arra oktatott: ha képtárba látogatsz, a mű­alkotások sokaságából esek egyetlenegyet tekints még, az­után távozz el, a többivel nem törődve. Csak így lesz teljés az élmény ereje. S akarod, vagy sem, életre szóló kép marad az emlékezetedben. Ügy látszik, most valami ha­sonló történt velem. Felmen­tem a felső fedélzetre, ott jár­káltam tovább. A parton a taj- ga szürkéskék tömege hullám­zott. A Jenyiszej pikkelyes ra­gyogásban sietett a tenger fe­lé. Előttem pedig kitartóan fényiéit a nő, magasba emelt, könnyű mosolyú, megvilágított arca. Napközben a hajó semmi­ben sem különbözött egy szo­kásos szállodától. Az étterem­ben órákig üldögéltek a szohd. tapasztalt sarkkutatók: rádiót hallgattak, könyvet olvastak. Csaknem minden utas ismerte egymást.- E járattal befejező­dött a hajózási idény, a Sark­vidék lakói vele tértek vissza szabadságukról. A hajófar mö­gött sirályok lebegtek. Ez a madársereg láthatóan sajátjá­nak tartotta a hajót. Még a krasznojarszk kikötőben felfi­gyeltem rá, amint a tollas csa­pat közös erővel elűzött min­den közelítő, idegen madarat Itt a hátsó részben pillan­tottam meg a nőt, akí az éjjel szállt át a motorosról. Gyerme­ki szenvedéllyel kenyérdarabo­kat dobált a sirályoknak. Elegáns, idegen szabású ru­ha, Jakkcipő, oldalán apró filmfelvevő. Külföld! így már érthető ez a hatáskeltő mód, ahogyan a hajó után szállí­tották a csillogó motoroson. De fehér, kellemesen ovális ar­cában, zöldes, félénk piMar,Lá- sú szemében, nyílt homlokán, a tarkóján súlyos csomóba omló, a vct|ös színárnyalatai­ban játszó hajában ott pislá­kolt valami az északi orosz nőre olyannyira jellemző fény­ből. hogy erősen kételkedni kezdtem eredeti feltevésemben. Turuhanszkban egy nyenjec család szállt fel a hajóra, pó­rázon vezetett, hatalmas ter­metű, vontató-kutyákkal. Az ebeket a hajófarban helyez'ék el. Az utasok ákkorra már visz- szavonultak a fedélzetről, egye­dül ez a nő járkált ott válto­zatlanul és etette a sirályokat. A kutyacsapat figyelemmel kö­vette minden mozdulatát. Ami­kor végre távozni készült, eré­lyes mozdulattal lökte szét az állatokat, az arcán pedig éles­kemény vonás jelent meg, úgy hogy az ebek félrehúzódtak az útjából. A tajga véget ért, a föld re- meztelenedve tárta föl a tund­ra viharos pusztaságát. A fo­lyó hatalmasan, fényesen höm­pölygő«, s úgy uralkodott a mozdulatlan térségen, mint elő betolom a holtak fölött. El ha ­Katonaszív ladtunk az ősrégi település. Kárául mellett, ahol egykoron Péter parancsára az orosz em­berek oly hősiesen őrizték Jenyiszej torkolatát az idegen hajók betörésétől. A folyó itt megszűnt önme- ga lenni, a partok eltűntek. Gáttalan szélességben vágód­tak a hatalmas hullámok, ver­ték a hajóoldalt, be-betörtek a felső fedélzetre is. A hajó dü­löngélt. Az alacsony, kékes­szürke felhők szinte a vízen úsztak. A ■ folyó imbolygott, amint összeütközött az óce^n súlyos vízével, s úgy tetszett, hogy a föld is imbolyog, ahogy a hajó egyik oldaláról a má­sikra dőlt, A metsző északi szél hulláik­ban megfagyasztotta a viz- cseppeket, az égbolt pedig kozmikus nagyságában feszült a földi térre. A sarkkutatók közömbösen szemlélték mindezt, számukra ez még a Sarkvidék „déli” csücske volt csupán és szon­dáiban, pizsamában, könnyű, kerek sápkácskóval a fejükön tettek-vettek a fedélzeten. A nej inkább az alsó fedélzet magányát választotta, amely a fagyos szél és a csapódó jég - cseppek miatt néptelen volt, az ég pedig föld-feketébe, a víz égsötétbe burkolódzott. K/legkértem a fedélzetmes- tért, hogy ha megállnak valahol egy téli szállás közeié­ben, vigyen magával a partra. Hamarosan figyelmeztettek, hogy siessek. A hullámokon egy fémcsónak hánykolódott, A kormánylapátnál a fedélzet­mester ült, az evezőknél egy matróz, a fedélzetmester mel­lett pedig női útitársunk fog­lalt helyet. A csónakot egy hatalmas ár egy vízalatti kőzátony felé so­dorta, ahol a folyó láthatóan megemelkedett és szinte forrt, A matróz teljes erejéből eve­zett, de a keskeny kősáv elhá- ríthotatlonul közeledett. A fedélzetmester a nő lába hoz húzta az egyetlen mentő­övet. A matróz arcán nagy verejtékcsöppek gördültek vé­gig, A nő hirtelen parancsoló hangon felkiáltott: — Az ellenárba! Az kivisz minket! A fedélzetmester engedel­meskedett a szokatlan parancs­nak és valóban, az ellenárt el­kapva, a csónak szerencsésen elhaladt a kőzátony mellett, hamarosan beértünk az öböl­be és kikötöttünk. Sokszínű zuzmó, vízcsiszolta kavicsok és sötét hömpölykövek között nagy, barna gerendákból ösz- szetákolt kunyhó húzódott meg. Megindultam a házikó felé, de a fedélzetmester most má> teljesen nyugodtan, kissé el­lenségesen figyelmeztetett: — Ne hamarkodja el a dol­got! Itt a házigazda — és úti- társnőnkre mutatott, majd bé- külékeny hangon javasolta: — Úgyis a tundrán kívánt sé­tálni. Tessék, Íme a tundra. Ügy tűnt fel nekem, hogy itt valamikor egy gigászi prés mindent szétlapított. Sík moha, alacsony, alig látható növény­zet, földre lapuló cserje, az örök jég kövér, sárga, hasaló táblái. A mohásban csillogó patakok. Az ég megszámlálha­tatlan kis tóban tükröződik. S ott, ahol a horizont a tundrá­ra hajol, fehér fénnyel táplál­kozó, könnyű felhőgolyók gö­rögnek, A Jenyiszej súlyos víz­tömege tántoríthatatlanul, erő­szakosan tör az óceánba. A fedélzetmester hozzám lépett és határozottan mondta: — Lejárt az' időnk! Indul­nunk kell! Beléptünk a kunyhóba. A ho­mályos ablakszemek borongás fényében a téli szállás belseie a barlanglakáséra emlékezte­tett. Kihúzott köteleken nedves szarvasbőrök függtek. Egy fa­kódban — nagyobb szeletekre yágott haldarabok — a sarki róka elesége. A sarokban szőr­mebála. Rádión nyugvó lá­basban. nylonzsineggel átkö­tött bankjegyköteg. És forrá- ság a befutott kemencétől. A mi nőutasunk ujjatlan sporttrikóban, sínadrágban, gu­micsizmában mosott valamit Nevetve mondta: • — Apám halat fogott. Megigazította arcába hulló, nedves haját és hozzátette: — Hoztam konyakot. ör­mény konyak, jó márka. A fedélzetmester tiltakozott — Szolgálatban nem iszom- Figyelmesen körülnéztem: 07 ablakon selyemfüqgöny, sző­nyeg a padlón, tükör, nehán» női toalett-tartozékkal, felbon tott petróleumos hordó. A fe délzetmester egy sóhajt e'- nyomva, félig kérdő hangjúly- lya! jegyezte meg : — Látom, örömmel marad itt? . . . — Jól látja - válaszolta a nő és búcsúra nyújtotta , vékory, meztelen karját, — Nincs valamire szüksége?- kérdezte még a férfi. — Nincs, köszönöm. Vállára dobva apja rövid prémbundáját, elkísért minket a partig. Ott följebb húzta 0 csízmaszárát, begózolt a vízbe, hogy segítsen ellökni a csóna­kot. A víz fölött nehéz, szürke köd lebegett. Úsztunk a kőd­ben, s olyan érzésem támadt, mintha egy szakadék fölött függenék. Megkérdeztem a ködben láthatatlanná vált íe- délzetmestert: — Végül is, miért maradt ott ? — Cssss... — intett le. - csöndesen! — Rájöttem, hogy a ^távolban felzúgó sziréna- hang irányát kutatja. A csónakkal együtt egyene­sen a hajó oldalára emellek minket. Fölkapaszkodtunk a fe­délzetre, amely fényben úszott, akár egy nagyváros főutcája. A fedélzetmester rögzítette a csónakot és a fedélzetre ugor­va úgy kérdezett vissza, mint­ha most látna először: — Miben állhatok rendelke­zésére, polgártárs? Megismételtem a csónakban mondottakat. Komoran, hiva­talos tónusban válaszolta: — Az utas itt szállt ki, mert eddig szólt a jegye. Később engedékenyebben hozzáfűzte: — Ha éppen tudni akarja, ez a höléjy az itt élő Flegont vadász fogadott lánya. történet hétköznapi: a katona valamelyik tele­pülésen egy csecsemőt talált, elvitte a front mögötti terület­re, s átadta, hogy evakuálják. A csecsemőt az ő nevén lajst­romozták. Véget ért a hóba ú. Flegont egész készletnyi kitün­tetéssel bírt, de nem volt kü­lönösebb szakképzettsége. Északra utazott.' Egy kutató ex­pedícióhoz szegődött, végül bányász lett Norilszkban, Nem alapított családot. Agglegény maradt. És egyszer csak — puff neki! Értesítés. Meglepetés. Vagyis, hogy megtalálták a lá­nyát. Miféle lányát? Nekem semmilyen lányom nincs I Be­mutatták neki a kiürítési állo­más igazolását. Emlékezett az esetre. Igen, mondta: ha nem alálják meg a szüleit, hadd viselje a nevemet. Mindenesetre fogta a címet s miért, miért nem, a követke­ző fizetését átutalta a lány­nak, csak úgy egyszerűen, az­után mind sűrűbben, mígnem szokásává vált, talán azért, mert tetszett neki a gondolat: ez olyan, mintha lánya volna. Azután vadászkerületet vállalt, vagy ötven kilométernyi terüle- , tét és téli szállást: egyedül foglalkozott a vadgazdaseg- gal. Szezon végére többet ke­resett bárki másnál. 5 az ez­reseket elküldte a lányának, pontosan úgy, ahogy az a ki­rály Shakespeare-nél, aki min­denét szétosztotta a lányainak, s magának semmit sem ha­gyott S a lány? Elvégezte az egye­temet. Felvették a Tudományos Akadémia Novoszibírszki Inté­zetébe — tudományos fokozatot kapott. Bár Flegont régen ki­nyilvánította. hogy nem az ap­ja, esztendők óta ellátogat hozzá a téli szállásra, mint az édesapjához. Flegont pedig boldog és szégyelli magát. Azt a felismerést szégyelli, hogy ha vérszerinti lánya van, azt nem tudta volna így felnevelni. Megpróbálta elhidegíteni ma­gától. Jön a lány a téli szál­lásra, ő pedig gyerünk — a tundrára. De a lány nála is konokabb. Kibírja egyedül is a szálláson ... A fedélzetmester rágyújtott, elhallgatott, azután elgondol­kozva, inkább önmagának for­málta a szavakat:- Micsoda fortélyokkal veri az élet az embert... de se­baj. Állni kell ... - sóhajtott, felvonta nehéz vállait, elbaHaT gott a hajóidba. Az óceánról érkező erős szél szétlökte a ködhégyeket, elő­tűnt a jégszilónkos víz, a sirá­lyok a jégtáblákon pihentek. A hajó a jég között manő­verezett, a fényszórók sugará­val megvilágítva az utat maga előtt, A matrózok ellőkdöstók a jégtáblákat a hajó oldalá­tól. A sarkkutató-utasok ottho­nosan segítettek a matrózok­nak. Ismét tiszta vízre értünk, s a parttalan térség nyomán bána­tot, magányt éreztünk. A sirálycsapat a hajó mö­gött lebegett, várva egy-egy emberi figura megjelenését, pedig ha közeledett valaki, mintha csak egy jelre történ­né, odébb repültek, S úgy tűnt nekem, hogy e madarak ép­pen art a nőt várták, aki már nem volt a hajón, de otthagy­ta képét a mi szárnyas útitár­saink • emlékezetében. (Havas Ervin fordítása) ORSOVAI EMIL ; Leni nin Az alkotás, — a világ vállalása. Nem vérszegény elidegenülés, hanem mikor már ráismer magára az ember a múltja mély tükrébe néz, gondolata nem öncélú mennyország sem egyszemélyes balga vizió, hanem avult tények megtámadása, a változás, mi változtatva jó. És tudni kell a tagadást tagadni, kisajátítva kisajátítót, kétkézre fogni, hévvel megragadni szerszámot, gépet, számítást, a szót, s kimondani, mi történelmi mondat: a tudatossá emelt létezést. Még akkor is, ha végül önmagad vagy kit meg kell alkoss, bármilyen nehéz. e E S LE IMRE; Acélsisak, Bajonett És akkor, negyvennégyben — Radnóti még irta levelét — föld-vágyó öreg paraszt kezében megcsillant egy orosz bajonét, rejtett szalonnát vágott szeletre, ünnep volt. Ragyogó őszi nap kacsintott a békés fegyverekre és csillogott kerék acélsisak. Elmúlt pillanat-ragyogás! élő emléke földnek, vérnek, Emléke bennünk is lobogjon a pillanatnak, ifjú nemzedékek I ..csendes Don folyó, kinek mélyéből kútfő árad” . SOLOHOV Az idén ősszel az egész Szovjetunióban megünnepelték Mihail Solohov ötvenéves alko­tói jubileumát. A Csendes Don immár világhírű szerzője 1923- ban jelentkezett első írásaival a Junosevszkajo Pravda című, jobbára fiatalok számára szer­kesztett lap hasábjain. A sza­tirikus tárcák sora nyitotta meg századunk egyik legjelentősebb alkotójának művészi pályáját A DONI ELBESZÉLÉSEK Solohov a Don-vidék szülötte, egész életét eljegyezte szü'ő- földjével. Itt töltötte gyermek­korát, itt esett át szinte gye­rekfejjel az első tűzkeresztsé­gen a polgárháború véres-ke­gyetlen forgatagában. Itt sze­rezte a tehetségét megszólol- totó élményeket, Kozák szár­mazású, annak a népcsoport­nak 0 fia, mely évszázadokon keresztül fontos .szerepet' ját­szott az orosz történelemben. A húszas évek meglepetések­kel bővelkedő szovjet irodal­mában is igazi szenzáció volt az a könyvecske, mely Doni elbeszélések címmel látott nap­világot 1926-ban. A szerzőt, Mihail Solohovot akkor még kevesen ismerték, hiszen mind­össze huszonegy éves volt és addigi írásai elszórtan jelen­tek meg az újságokban. A Do­ni elbeszélések egycsapásra íróvá avatták. A tekintő'yes Szeráfimovies elragadtatott hangú cikkben köszöntötte az új tehetséget. A Doni elbeszélések csak- nem mindegyik darabja a pol­gárháborús idők egy-egy diá­mat epizódját dolgozza fel. Mikor apa és fia halálos el­lenséggé váltak, az egykori barátok fegyvert fogtak egy másra, a történelmi öröksen vívta kegyetlen csatáját a for­radalom szülte új világgal. A fiatal író frissen szerzett él­ményeit avatja művészetté az életközelség sodró lendületé­vel. Ellentétben Bábellel, aki szinte a vázlatosságig tömör elbeszélő, Solohov a cselek­mény, a mese bő áradásának sohasem vet gátat. A meglepe­tést éppen ezzel a természetes ,,áradással" okozta, mely ugyanakkor so-sok emberi sc- sot forgató örvény megmutatá- • sóra képes. A CSENDES DON FOLYÁSA Az elbeszélések mozaikjaiból összeálló kép azonban koránt­sem mutatta be a polgárhá­borút a maga történelmi mé­reteiben, Solohovot a Doni el­beszélések megjelenése után máris egy nagyszabású terv foglalkoztatja: megírni az egész kozákság sorsát a hábo­rúban, a forradalomban es a íestvérharcok idején. Többszö­ri újrakezdés, változtatás után 1926 végén nekilát a Csendes Don megírásának. Lázasan dolgozik, az elsőt résszel, mely a kozákság há­ború előtti életéről szól, ha­marosan el is készül. Az Ok- tyábr szerkesztői az irodalmi életben időközben bekövetke­zett változásokra figyelve elő­ször érdektelennek nyilvánítják és elutasítják. Szerafimovics értő bírálata siet 0 szerző se­gítségére. A hatalmas mű első kötete így jelenik meg 1928- ban. melyet egy év múlva kö­vet a második, 1933-ban a harmadik s közel hét év után, 1940-ben az utolsó, negyedik kötet. Tizenöt esztendeig szüle­tett a Csendes Don, ha nem számítjuk azt a néhány évet, melyet Solohov a Feltört ugar megírására fordított^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom