Dunántúli Napló, 1973. október (30. évfolyam, 260-290. szám)
1973-10-14 / 273. szám
El kellene valahogyan mondani... Az igazi áldozat Amiről a levelek vallanak » Liszt Ferenc sorai Szekszárdról és Pécsről A z utcán találkozom vele, ** tulajdonképpen moí idő- secske. Ügy mutatták meg. Van oz arcán valami, amit úgy érzek, jobb nem feszegetni. Tekintete mélyen ül, szeme mélybarna, és valószínűleg mélyen hordhatja azt a sérülést, amit nem tud az arcáról letörölni. — Ide igyekszik? — mutatok az épületre. Lassan emeli rám a szemét. — Igen. Miből gondolta. Aztán később a folyosón egyszercsak hirtelen elhatározza magát. — No jó, elmondom magának. Pedig nem szeretek róla beszélni. A másodi’ világháború végén, Budapest ostrománál ott élt. Fiatal házasok voltak, férjéről nem tudott — elkeveredett mellőle. Hathónapos kisfiával élt az óvóhelyen, az emberek segítettek, tulajdonképpen megvoltak. Hanem kisfia megfázott, lázas lett... Egyszerű, manapság banális históriának tűnik, hiszen mi ma egy megfázás! Eljött az orvos is, aki aggódva hallgatózott a kis mellkason. Ultraseptyl kéne, mondta fejcsóválva, különben... Ultraseptyl. Körülbelül ötször onnyiba került, mint az arany —• ha egyáltalán volt. Az asz- szony beszélt, egyre halkabb hangon, de nem remegett a hangja, és nem sirt. így fejezte be: — ... ott halt meg a kezem között. És többet nem lett gyerekem. Próbáltunk az égvilágon mindent, nem sikerült. Valahogy nem is kellett. De most... Már öregek vagyunk, hisz látja. Most kell. Azért vagyok itt, hogy örökbe fogadjunk egyet. Hogy legyen. ■f A z asztalon egy kitűnő könyvet találok: Szexu- álpedagógia a címe. A Tanárképző Főiskolák tankönyve ez, van benne sokminden, a grup- pensex-től a tiszta férfiúságig. Megállapítások sorozata, hogy így, meg úgy, ha ezt, akkor óképpen, ha azt, akkor eképpen történik a dolog. Elmondom a szakembernek, hogy mi járatban vagyok, készséges. — El kellene valahogyan mondani ezeknek a tinédzser- fruskáknak, hogy mitevők legyenek. Hogy itt vigyázni kell sok mindenre, mert később ... Rámnéz, biggyeszt — Értelek — mondja. Azt hiszem, tényleg ért. ■f K ét esztendei rendszeres házasélet utón, ha o nő nem esik teherbe — és persze, nem védekeznek a terhesség ellen — meddőnek mondják ki. Előfordul az is, hogy o hiba a njásik félben van, de most nem ezekről az esetekről van szó: azt szeretném leírni, hogy oz orvosok mi mindent követnek el azért, hogy az őket felkereső asszony végül is egészséges gyermeknek adjon életet? Általában, * ahol a kétéves meddőség gondot okoz, a nő megjelenik a szakorvosnál. Ott megírják a kartont. Erre már sok minden felkerül. Egyáltalán nem volt még terhes? — Primer sterilitás. Vagy csak opuka előtt tagadta le a korábbi turpisságokat? — Szekunder sterilitás. Hány éves? Ez például rendkívül fontos, a szakmai berkek a huszonnyolc év feletti nőket, akik még nem szültek, „idős először szülő" titulussal látják el. Ilyen korban a szövődmények jóval gyakoribbak, erre a megkülönböztetésre tehát ezért van szükség. Az orvosi vizsgálat aztán mindjárt kideríthet dolgokat. Fejlődési rendellenesség áll vasárnap MftlEKltT fenn? Van-e valami rendellenesség a ciklusában? Akkor bizonyára valamiféle hormonális háttere van a meddőségnek. Olyan is előfordulhat, hogy minden rendben van, de a pete nem ér'k meg, a tüsző nem reped fel — nett) jöhet létre a fogamzás. Többféle vizsgálattal, hetekig, sokszor hónapokig tartó kezeléssel juthatnak eredményre. Be is fektetik valamelyik kórházba, klinikára őket. Messzemenő következtetésekre lehet jutni ugyanis, ha lekaparják a méh nyálkahártyáját, és szövettani vizsgálatot végeznek. Egyben el szokták végezni az ótfújást is, a meddőségnek sokszor az az oka, hogy a petekürtök nem átjárhatók, össze vannak tapadva. Ennek korábban lezajlott gyulladások az okai. Az a paradox helyzet alakul tehát ki, hogy a nő azért kaportatja ki magát, hogy legyen gyereke. , Sokszor sikerül, sokszor nem. Annyi biztos, hogy ismertem olyan kismamát, aki terhessége második hónapjában befeküdt a Baross utcai klinikára, és ott a hátralevő időben — trendellenburg helyzetben, tehát kissé alacsonyabban fektették a fejét, mint a lábát — igen szigorú ágynyugalomra ítélték, így hordta ki, hét hónapon át a gyereket, akiből végül egy császárral született, egészséges kis vasgyúró lett. Hét hónapon át feküdni egy lefüggönyözött szobában, ágytálazni, állandóan kába félálomban lenni — a pokol nem tartogathat ennyi szenvedést valakinek, A legtöbb bajt persze, a szekunder sterilitások okozzák. Itt gyakran mond csődöt a tudomány, a jószándék. Korábbi durva beavatkozások nagy gyulladásokat idézhetnek elő — a terhességmegszakításokra gondolok — és tönkreteszik a méhnyakat, vagy átjárhatatlanná teszik a petekürtöt. A nyak egyszerűen képtelen tartani a ránehezedő terhet, megnyílik és — indul is a vetélés. Különböző műtétekkel érnek el eredményeket, hanem azért minden orvos azt mondja: egyszerűbb lett volna, ha .,. ♦ Wolt egy negyvenegy ~ éves páciensem. A férje, ötvenéves, őszhajú ember, jó barátom. Felhívott egyik nap és arra kért, hogy nézzem meg a feleségét... Korainak tartotta a klimaxot, és hát... szóval, nem jött meg. Behívattam az asszonyt, megvizsgáltam: az áldóját, mondtam neki, ez bizony terhesség. Soha még olyan örömet nem láttam. Nem tudom elmondani, hogy miképpen viselkedett az az asszony. És. ha azt látta volna, amikor a kicsi megszületett... Az az ősz, ötvenéves ember zokogott az örömtől, alig merte kézbe fogni egészséges kis porontyát. ♦ S oha nem fogom elfelejteni azt az asszonyt, aki o kórházban, az elmeosztályon egy hang nélkül álldogált a sarokban egy kis ágy előtt. Két óráig állt ott, akkor bizonytalanul letette az ágyra a forintos csokoládét és elment. Nem köszönt, nem szólt senkihez. A sarokban levő kis ágyon egy nyolcéves fiúgyerek üldögélt hatalmas koponyával, sorvadt végtagokkal . .. Vízfejű. Születésekor nem jósoltak neki sok időt, azért mégis megért nyolc évet, szegényke. Senkit nem ismert meg, beszélni nem tudott, kontaktust nem lehetett vele kiépíteni. Csak ült. Időnként ar- tikulátlan hangon nyüszített. Akkor enni kapott. Egyszer elmesélték, hogy mi ennek az asszonynak a története. Férjhezment, egy évre rá született egy vízfejű gyereke. Meg is halt, s akkor felkeresett egy orvost, aki megvizsgálta és nem talált különösebb hibát... Elvált a férjétől — mert hiszen akkpr őbenne volt a hiba — férjhezment másvalakihez, egy évre rá született egy — újabb vízfejű gyereke ... Valósággal megdühödött. Nem és nem hitte el, hogy valami furcsa gén okozza ezt a sajnálatos dolgot, megutálta ezt a férjét is és megpróbálta harmddszor — ugyanolyan eredménnyel. Csak akkor hitte el a dolgokat. De szótlan lett, mosolytalan, kiégett. Annak idején alig múlt el harmincéves. Én egy öregasszonyt láttam ott a kórterem sarkában. ♦ pénzt, fáradságot nem kí■ mélnek. Járnak egyik orvostól a másikig, az őrületbe kergetik magukat és környezetüket. Furcsa személyiségtorzulások vehetők észre — valami rendhagyó van az életükben, persze, kevesebb, mint a többieknek. Kompenzálni, azt lehet. Sokat keresni. Hajtani a pénz után. Kocsicserék, kisházak, nagyházak, rongyrázós ötér. Vagy belül szomorkodni. Pá- tyolgatni más gyerekeit. És a reményt sokáig nem adják fel. Nagyon sokáig. Jött egy új gyógyszer — nosza! négy hónapig hordja a terhességet, elvetél. Befekszik a kórházba — átfúvás, alvókúra, minden az égvilágon. Jósnő, hókuszpókusz, házmester biztos szere, sőt! Félrelépés, mert hiszen azt is meg lehet próbálni, nem igaz? Nagy a fegyvertár. És a vége: a gyermekvédő folyosóján való üldögélés, várakozás, hogy milyen lesz? Aranyos-e? Szófogadó lesz-e? Miféle lelketlen szülő dobta el? Tudok egy olyan esetről, ahol csecsemőt fogadtak örökbe. Sőt! Elhíresztelték a szomszédoknak, hogy az asszony terhes, csak el kell mennie kórházba. El is költözött a meddő asz- szony kilenc hónapra, s hazajött egy aranyos, feketehajú kis ordibáló csecsemővel. Mindenki szerette, a gyerek szépen fejlődött, ajnározták, kényeztették, az a világon mindent megkapott. Puccparádésan járt óvodába, majd iskolába, és ott.... Nohát, ott kiderült, hogy a fiúcska nem bírja az általánost, kicsit fogyatékos az értelme ... Ha azt hiszik most, hogy az örökbefogadó szülők — akik mai napig nem árulták el a gyereknek, hogy nem édesgyermekük — eltaszították maguktól a gyereket, tévednek. Kísérték a kisegítő iskolába mindennap s azon voltak, hogy a lehetőségekhez képest ez a gyerek is annyit éljen át az egyetemes emberiből, amennyit tud ... Ez az igazi áldozat. És mindezt talán csak azért mondtam el, hogy rájöjjenek azok, akiknek rá kell jönniük, hogy később borzasztó nagy áldozatokat kell — és belülről jövő kényszerből — hozni a gyerekért. ♦ a z utcán, az autóbusz ÉA megállójában kevesen vannak. Ni, ott a kapualjban fiatalok. Elmélyülten nézik egymást, egymásra vonnak tapadva. A lengő nadrágok között ki sem ismerem magam. Szorosra font lábak, méla tekintet. A kislány arca vörös, piheg. „El kellene valahogyan mondani ezeknek a tinédzser-fruskáknak, hogy mitévők legyenek. Hogy itt vigyázni kell sok mindenre, mert később ..ezt hallom magamban, aztán o szakember biggyesztését látom magamban, és közben nézem az előkészítő tevékenységet. Azt hiszem, most mondhatok én ezeknek, amit akarok. Kampis Pét» Liszt legbizalmasabb magyarországi barátja Augusz Antal báró, ellenzéki politikus, Tolna megye főispánja volt. Augusz szépen énekelt, felesége ügyesen zongorázott és két lánya is kedvelte a zenét. Liszt Augusz Antalnak írt és rá hivatkozó leveleiben érdekes vallomásokat olvashatunk Szekszárdról, Pécsről, a villányi borról stb. 1.846 októberében barátjához Szekszórdra, majd Pécsre, innen pedig Temes megyébe látogatott a világhírű zeneszerző. 1846. november 10-én írta Temesvárról: „ ... szinte haragszom magamra, hogy nem maradtam a nyakán abban az elragadó szekszárdi lakosztályban, ahol olyan kényelmesen, olyan elegánsan szállásolt el: másrészt hiányzik nekem Temesvárod. Aradon Lugason is — ezek a helyek, ha lehetne, túltennének még Szekszárdon és Pécsen is irántam való jóakarat és hazafias rokonszerrv tekintetében". De Liszt nemcsak jól érezte magát Szekszárdon és Pécsett, hanem ihletet is merített itt. Weimarból címzett (1853. I. 11- én kelt) levelében ez áll: „Néhány hónap múlva Haslinger kiadja Magyar rapszódiáim teljes sorozatát, amelynek kéziratát épp most küldtem el neki. Ha megengedi, teljes példányt fogok küldeni önnek, s rá fog ismerni több olyan lapra, melyeket Szekszárdon írtam s önnek fogok ajánlani.” Amikor kedves tanítványa, Bülow Pesten koncertezett, azt kérte tőle; „Ha többször látja Auguszt, kérem, tájékozódjék nála egy különleges borfajta felöl, amelyből kiváló minőségűt ittam nála Szekszárdon. Villányi s Károly főhercegnek egy régi pincemestere termesztette. Ismertetője: »perillata van." Ugyancsak Bütownak írt leveléből találunk utalást az egyik Magyar rapszódiáról: „Játssza el Augusznak is az f-mollt (14.1), amit nála írtam Szekszárdon." 1865. szeptember 6-án Szekszárdról, Auguszéktól a következő sorokat küldte Wittgenstein hercegnének Rómába: „Szombat reggel, 6 órakor elindultam Pestről Bülövékkal és Reményivel. Hogy házigazdánkat megkíméljük a túlkorai fölkelés kényelmetlenségétől. a péntekről szombatra virradó éjszakát a gőzhajón töltöttük. Ez 6 óránál rövidebb idő alatt vitt Pacsra (Paksra), ahol két hintó várt: ezeken érkeztünk ide fél 4-re. Ugyanazt a lakosztályt foglalom el, mint 46-ban." Majd így folytatta: „Vasárnap este vokális és instrumentális szerenádot kaptam, ami állítólag 7—8000 főnyi csoportosulást okozott a téren. Ahelyett, hogy szónokoltam volna a lakossághoz, a zongorát a nyitott ablakok közelébe tétettem s egy magyar rapszódiát adtunk elő Reményivel, s a Rákóczit négykézre Hans-sal." Reményt Edéről, a kiváló magyar hegedűművészről így vélekedett: „Reményiben van meg leginkább egy nagy európai művész anyaga: ezért különösen érdeklődöm pályája iránt — hazafiasságból és barátságból egyaránt." A szekszárdi borról egyhe- lyütt ezt írta Augusznak: „ ... tudd meg, hogy továbbra Is nagyon melegen ajánlom szekszárdidat. Legutóbb is dicsértem paratlan tökéletességét". 1869. szeptember 19-én keltezett levelében, Rómából következő óhajáról és vállalásáról írt: „...azt kívánom, hogy férfihangokra irt, egyszerűen orgonával ki!ért misémet adja elő a dalárda. Idejében megküldöm majd partitúráját és m énekrészeket s magamra váHm- lom az utolsó próbák vezénf. lését". Egy másik levélben jöveteléi így adta hírül: „Éljen Szekszárdi Drága barátom, házad oázis lesz nekem. Ne állapítsunk meg semmit tartózkodásom időtartamára nézve s csak abban egyezzünk meg, hogy a lehető legtovább maradok. A ,transzcendentális szekszárdi* konferenciákon és koncerteken kívül mindenféle más foglaltosságokat is találunk majd." 1870. szeptember végén Liszt Rómába szóló levelét továbbítja a posta Szekszárdról! „ ,,. 25-én Mentet kisasszony hangversenye volt itt a szegények javára, s ugyanazon ot estén bál. Én csak az egyikre mentem el, s csak az ágyamból hallgattam a bálnak reggel 5-ig tartó zenéjét. A magyar minisztérium egyik nagy kapacitása, Horváth igazságügyminiszter ugyanaznap volt Nádas- don, mint mi. A miniszter megtisztelt azzal, hogy egészen is kívülről elszavalta — tósztképen — Vörösmarty szép költeményét, amelyet 1840-ben intézett hozzám. A miniszternek ez a meglepő alkalmi szavalata az emlékező tehetség bűvészmutatványa, rendkívül hízelgő rám nézve is." Liszt Németalföld királyánál tett látogatásakor sem felejtkezett el magyar barátjáról: „Őrt is folytattam — írta neki 1875. június 14-én — természetes tisztségem betöltését s mint a magyarországi borok propagálója felhívta őfelsége figyelmét drága barátom, Augusz báró szekszárdijára és az ibolyaillatú villányira is." Természetes, Liszt ennél fontosabb dolgokról sem feledkezett el, ennél lényegesebb dolgokat is szorgalmazott, mint például a Zeneakadémia létrehozását. Augusznak írt leveleiben bőven esett erről is szó: „A budapesti Zeneakadémia alkalmat ad-e majd nekem arra, hogy jó szolgálatot tegyek hazámnak s ott a zeneművészet iránti érzéket és annak gyakorlatát lölemelhessem? Kö- telességeimet lelkiismeretesen, legjobb tudásom szerint fogom teljesíteni, hazánk javára és dicsőségére. Közlésed szerint ,0 Zeneakadémia új épületének létrejöttét már nem vonhatom kétségbe. A nagyteremből nem hiányozhatik egy megfelelő orgona. Talán megfelel a pécsi orgonaépltő, aminek örülnék, mert honfitársainknak kell előnyt adnunk, ha teljesítményeik kiválóak ., Várnai Peren« i É k
