Dunántúli Napló, 1973. szeptember (30. évfolyam, 230-259. szám)

1973-09-02 / 231. szám

Soboi Antal: Nagyapa az unokájával strandra indul- Ugye, maga is gratulál, Krisz­tin ka? — Ó, igenl - mondja nagy­anya, és mosolyog. — Köszönöm, Vilmos bácsi nevében isi — hajol meg büsz­kén nagyapa. - Bácsikám, a budapesti távirász tegnap ér­tesítette a várost, hogy ma dél­után Zeppelin-léghajó száll el fölöttünk. . — És nézze! - kiált Léni kis­asszony. — Tiszta égbolttal fo­gadjuk a léghajót. Kint lesz az egész város, a közönség már gyülekezni kezd a téren. Zené­vel tiszteljük a lég bátor uta­sát. Ó, de vajon, meghalljo-e? A kisasszonyok úgy tekinte­nek nagyapára, mint a nap íö- sére: akinek van egy Vilmos bácsija Budapesten, Vilmos bácsinak van egy távírdája, amellyel akár az egész világot tájékoztathatja a rendkívüli eseményről. És ekkor feltűnik Fiumei hu­szárkapitány. A platánsorban rugtatja kényes lovát, mögötte a legénye, könnyű galoppban. A hölgyek kissé félreállnak a bősz lovasok elől. Léni kisasz- szony egy boldog Ah I fölkiól- tással köszönti a lóról szálló kapitányt, aki elegánsan, nagy ívben hajítja a kantárt a le­a gimnázium tanárai és diák­jai, a Güttlinger-varroda leányai, nyalka huszártisztek, kaszinóbeli gavallérok. A főté­ren egy élelmes bábos már sátrat vert, sütéshez látott, illa­tozott egy sebtében fölállított lacikonyha is. Illatfelhők úsz­nak, csapnak össze és kevered­nek el egymással: sokféle di­vatos szappan, levendula, ru­hák naftalinja és szivarfüst. Kelmék tarka forgataga, se­lyem, krepdesin, tafota és csip­ke: kalapok, tornyos frizurák, legyezők és gyöngyös füzérek; sétapálcák, fényes kardok, szo- pókás cigarellák, pödrött ba­juszok és karcsú agárkutyák. A zenekar játszik, a csákók alatt a fölfújt vörös-barna arcok fényt izazdnak, a rézhangsze­rek forró aranyat olvasztanak: a tamburmajor fehér kesztyűs kezével úgy adogatja föl a gazdag hangzásokat, mintha ajándékokat nyújtogatna föl az égre a nagy Zeppelin elébe. És a szelíd dombok felől a kék-arany párában valóban megjelenik a léghajó. Csöndes úszása, néma közelítése min­denkibe belefojtja a szót, a ze­nekar egy percre szünetet tart, áhítatos csönd száll a térre, akár a körmeneti úrfölmutatás gényének. Sarkantyú pang, és az őszülő hajú kapitány szalu­tál. ők ketten, Léni kisasszony és Fiumei kapitány képviselik a városban a finom muzsikát, a vasárnapi szalonokban ők ját­szanak négykezest a zongorán. — Szives engedelmükkel én fs csatlakozom, éppen a térre igyekszem, hogy megtekintsem a levegő huszárját. Amondó vagyok, hogy lépjünk is mind­járt tovább! — szól a kapitány, és bőrkesztyűs kezével utat mu­tat a tér felé. Négyesben lépdelnek immár az árnyas platánok alatt. Fiu­mei kapitány nagyapához for­dul, ő is dicséri a derék nagy­bácsit, amiért nem késlekedett értesíteni a váróst a küszöbön- álló nagyszabású eseményről. És maga, fiacskám, minek ké­szül, ugye? — intézett hozzá meleg hangú kérdést. — Engem, kérem, szintén a távírda érdekel — válaszolta nagyapa. - De én Amerikába készülök, hogy az ottani táv- irászatot megtanuljam. Vilmos nagybácsim azt mondja, az amerikai távírda és telefoniro- zás mostan a legjobb a vilá­gon. A hírközvetítés, nekik, amerikaiaknak, mindennél fon­tosabb. Tetszik tudni, hogy a tenger alatt már kábel köti ösz- sze Európát Amerikával. A huszárkapitány töprengve hallgatta nagyapa okos vála­szát. Gondterhelt arccal figyelt, bozontos szemöldöke alatt ap­ró szemei úgy bújtak meg, mint sűrű bozótban az erdei szamóca. — Na igen, igen ... — Mind­ez nagyon derék — mondta. — De jó lesz ám iparkodni, ne­hogy lekéssük a nagy pillana­tot. A térén á fölbólydult vá- rös tarkó sokasága, vi­dám zsongás; izgatott csopor­tok tárgyalják a várható ese­ményt, minduntalan óz eget kémlelik, hogy feltűnik-e már á léghájó. Itt pompázik, pará­dézik a város apraja-nagyja: méltóságteljes városatyák, a I patikusék, ügyvédék, doktorék, takarékpénztári hivatalnokok, boltosok, iparosok családostól. VASÁRNAPI M E i l £ K l E T Dn pillanatában. A csodalátós, az ámulat, a visszatartott lélegzet pillanatai ezek. Aztán hatalmas dördüléssel Vivat I csap föl az égre, a zenekar tust húz. Él­jenzés, sikongatás, visongás tá­mad; zászlók, kezek lengenek, nyúlnak a magasba. A diákok ugrálnak, hogy mind közelebb érezhessék magukat a légi tü­neményhez. Amikor pedig a fejük fölé úszott a léghajó, megint néma döbbenet szállta meg a teret. A diadalmas hajó ezüstszürke teste betölti az eget; most egy pillanatra megállni látszik, mintha megrendítené, majd té­tova, meghatott várakozásra késztetné ez a túláradó földi üdvözlet. A hatalmas testet, el­nyújtott, szép vonalaival, bor­dázatának gyönyörű szerkezeté­vel, a tekintetek mintha megál­lították volna az égen. Egyszer­re látszott boldognak és önfe­ledtnek, esendő lebegésében sután monstruózusnak, magá­nyosnak és szomorúnak. De ez csak egy pillanatig tartott, mert egyszeriben, mint parányi fehér pillangó, megröppent egy ken­dő a roppant szerkezet oldalán. A kar nem látszott, amely len­gette, az üdvözlet és egyben a búcsú mozdulatához nem tarto­zott emberi kéz, sem emberi arc. Intés volt, amely fönnakadt, majd tehetetlenül alábukott, egy könnycsepp, ami megrez­zent és megcsillant, aztán alá­gördült. A kendő elvált a hajó­testtől, légáram ragadta el, so­dorta. Mert a hajó máris to­vábblengett, egy táncos moz­dulattal ellibbent, kissé elfordí­totta magát a várostól; ki tud­ja, milyen szelek és micsoda műszerek hatalmában vett ma­gának új irányt, hogy folytat­hassa útját. És lent újább dörgő taps, hangorkán, és újra tust rob­bantott a zenekar. Nagyapa nyelt egy nagyot, pislantott. Könnybelábadt szem­mel a mellette álló nagyanyára nézett. Ámult kis arcára, egy picit eltátott szájára. A csoda­látó kislány állt mellette.- Krisztinkéi kisasszony! Na­gyon szép ... - súgta nagyapa. — 6, Gyula, kérem .. ■ Egyszeriben kiürült körülöt­tük a tér, mert mindenki a lég­hajó után szaladt, bódultán kö­vette, kísérte a város széléig, és integetett utána, amíg el nem tűnt a messzeségben. Az üres téren, a néptelen városban ők álltak ketten, mögöttük a gömbakácok, előttük a Kék Hattyú vendégfogadó kapubol­tos háza, nagy némaságban. Álltak egymás mellett, nagy­anya lehajtott fejjel, a cipellő­je orrát nézte, nagyapa pedig várta, hogy fölpillantson rá ... — Szegény Vilmos bácsi I — motyogta maga elé nagyapa, ott a diófa alatt. — Egy dalmá- ciai dolinában lelte halálát. Ta­lálat érte a tábori távírdát, re­pülőgépről boritbát dobtak ie rá. Térdére támaszkodva, ne- ' hézkesen fölállt a szék­ből, elindult hátra a kertbe. — Halló! Orsi! - szólongatta nagyapa az unokáját. Csönd. Nem kapott választ. — Ejnye, hát hol vagy? Csöpp kis nevetés, kuncogás jött a diófáról, a nyomában két szandál huppant le a fűre. Nagyapa fölnézett a fára, hunyorogva kereste a zöldfényű lombban a leányt. — Megvagy, te feketerigó! — kiáltotta. — Röppenj csak le ha­marosan ! Az utolsó ágról csakugyan ■öppen a kisleány, egyenesen íagyapa karjaiba. Nevetve megölelik egymást, nagyapa ordul is egyet a gyerekkel. Ne- léz neki a teher, hallani szo- jora lélegzését, azért Orsi le- :susszan a fűre, fürgén beleug- ik a szandálba, és előreszalad íz úton. Barna bőrű, sovány kis eremtés, formátlan, fakó fürdő- uhát visel, a teste tele van az igák finom, fehér karcolásai­ul. Fekete haja minden lépés­iéi szanaszét libben, ahogy el­üt az úton és hátra-hátranéz. ievet nagyapa nehézkes járó­én, a gyönyörködő nézésén, Imivel kíséri őt. — Gyerünk csak mosogatni, e fáramászó! Ott vár az aszto- on az edény — kiáltja utána íagyapa. A kisleány már hozza Is a ve- andáról O bögréket, a tányé- okat. A kerti vízcsapnál nagy­ipa elveszi tőle az edényt. Orsi arbatett kézzel, kajánul nézi a nosogatáshoz kezdő nagyapát, ihogy előbb feltűri az inge új­át, közben föl-főlsandít O ve- anda félig nyitva hagyott ajtó­éra, nem figyeli-e nagyanya a nesterkedésüket. Aztán gyorson irős vízsugár alá tartja a bög- éket, tányérokat, nagyhirtelen illöttyinti őket — Vidd föl gyorsan! - súgja. — Ez nem jó! — suttogja Orsi, és mór ő lát hozzá a mosoga­táshoz. Szelídebb Ivízsugár alatt gon­dosan elmossa az edényt. Nagy­apa már föltalálta magát, a szárítókötélről léveszi a konyha­ruhát, sorra eltörli vele az edényt. — Látod, ez már jobban megy neked - mondja a kisleány kot­nyelesén. Előbb mosoly bujkál az ar­cán, aztán hirtelen elkomorul. két irts ránc W oz orratővén,’ ahogy nagyanyát utánozza; — Lám, valamit maga Is meg­tanult vénségérel Együtt nevetnek hangosat, nagyot. Nagyanya áll ki a verandára. Szigorúan nézi őket. — Mit művelnek ott maguk ketten? — Semmit — mondja nagy­apa. - Csak elmosogattunk. Most majd Orsi szépen fölvíszi az edényt, és eltesz mindent a helyére. A kisleány viszi az edényt, nagyanya megállítja, megnézi, bólint egyet, meg van eléged­ve. Amikor a kisleány visszajön a konyhából, nagyanya meg­fogja a karját, magával húzza őt, leül a székbe, szembefordít­ja a gyereket. — Micsoda himpellérség I Te­le van a bőre karcolásokkal. Megnyálazott ujjával dörzsö­li a kisleány vállát, de aztán abbahagyja, legyint Elmoso­lyodik, magához húzza, az ölé­be dönti Orsit, megcsókolja. De nyomban szigorúan eltartja ma­gától, a hajót Igazgatja, ren­dezgeti. — Mondhatom, szép egy fri­zura! Mire való, kérem, a csatt, ha örökké szélnek átl ez a csu­tak? így nem lehet strandra menni! Hozd csak ki nekem azt a fésűt! Amíg a kisleány a fésűért járj nagyapára is vet egy pil­lantást. — Itt von a zacskóban a zsí­ros kenyér, vigyék le magukkal uzsonnára. Szedjen barackot meg ringlót hozzá! Nagyapa toporog egy kicsit megindul a fák felé, de aztán megáll. — Mondja, kérem - szól föl nagyanyához —, mi történt Fiu­mei kapitánnyal? — Kivel? — kapja föl a fejét nagyanya. Dereka megmereve­dik a székben, kihúzza magát — Micsoda kapitánnyal? — Hót... Fiumei Adóm..: vagyis inkább Aladár huszárka­pitánnyal. — Én ilyen nevű valakit nem ismerek és nem is ismertem so­ha! - csattan föl erélyesen nagyanya. — Honnan szedi e'ő ezeket a fantasztikus alakokat? Jóságos Isten! Hát nem hagyja abba ezeket a ... ezeket a ... Miféle huszárról beszél itt? — De Krisztina .. j a kapi­tány. Tudja, aki négykezest ját­szott ... Fiumei Aladár. Igen, Aladár volt — Ugyan, kérem! Tudtommal ilyen nevű kapitány nem létezik. Maga képzelődik! Nézze, jobb, ha abbahagyja ezeket a dolgo­kat Mondtam már magának, hogy hagyja abba! Nehogy ne­kem a gyerek fejét is ezekkel a micsodákkal tömje! A maga sohasem volt huszárjaival I — Na, jó, csak éppen eszem­be jutott... — Magának ne jusson az eszébe semmi! - kiáltott föl nagyanya, és egészen belesá­A Jelenkor szeptemberi száma /loidog, változatos tartalom­mal, értikos szépirodalmi és tanulmány-anyaggal felantko- , zik a Pécsett szerkesztett folyó­irat új száma. A lírai rovatban többek körött Arató Károly, Baranyl Ferenc, Kalász Márton, Kiss. Dénes, Pá- kolitz István, Szécsi Margit és Ténagy Sándor verseit találjuk. A szépprózai írások sorában Kolozs­vári Grandpierre Emil elbeszélé­sének második részét és Sobor Antal novelláját olvashatjuk. Az irodalmi tanulmányok közül kiemelkedik Bécsy Tamás Írása Pákolitz István költészetéről. Fi­gyelmet érdemel emellett Bajomi Lázár Endre Francia krónikája, valamint Loránd Imre: Dilettan­tizmus és könyvkultúra c. Írása. Az irodalmi folyóiratok újszerű gyakorlatát követi a Jelenkor rá­dióban elhangzott jelentős mű­soranyagának közlésével. A szeptemberi szám Beszélge­tés a kritikáról cimen Béládi Miklós, Bodnár György, Czine Mi­hály, Dobozy Imre, Garal Gábor, Illa Mihály, Koczkás Sándor, Si­mon István, Szabó B. István és Szabolcsi Miklós rádlóvitájét te­szi közzé. padt. - Menjenek le a strand.' ra, és a fürdésnél a gyerekre legyen gondja! Orsi hozza a fésűt, nagyanya a fésülésbe kezd, de a szeme nagyapán Jár. Nagyapa vár még egy kicsit, de hogy több szó nem" hangzik már el, elin­dul a barackért meg a ringló^ ért. Az elemózsiát kék nylontasak* ba tették. Orsi fölkapta az asz-í tálról, futott vele a köves úton egészen a kapuig. Fogta a kH lincset, hátrafordult, várta nagy­apát, oki még mindig a veranJ dán szöszmötölt, keresgélt vo»’ lamit. Nagyanya kontáros kötény! kötött magára, mór a virágai­hoz készült, csak azt vártai hogy előbb nagyapa induljon meg. A kerti út mentében két oldalt violát, dáliát, rezedát és rózsát nevel, hátrább, nagy kör alakban margarétát. Ilyenkor elrendezgeti a kerti lugast Is, a ribiszkét meg az egresbokrokot Orsi türelmesen vár a kapu­ban, elnézi a két öreget, ahogy egymást kerülgetik, szó nélkül méregetik ott a verandán. Végül nagyapa egy tétova mozdulattal a fésűért nyúlj és csak úgy futtában, átabotábarv belefésül vele a hajába. Rövidv fehér haját előrekotorja, aztán a végét egy kicsit oldalra csap­ja. Eközben a szeme sarkából egyre nagyanyát fürkészi. Nagy­anya már elunta ezt a hosszú készülődést, hirtelen fölvonja a szemöldökét. Nagyapa leteszi a fésűt az asztalra, és megindul lefelé a lépcsőn. Útközben már mosolyog. In! Orsinak, hogy nyithatja a ka­put, máris indulnak a strand­ra ... Pákolitz István: Följegyzés i 1 4 M agyapa a verandán i * ' és görögdinnyét eszi A dinnye jó hideg, az imé húzta föl a kútból. Ay. öreg ki már csak hűtésre szolgál, h szén vízvezeték van a háznó Nagyapa a hűteni valót gór dósán a vödörbe rakja, le ereszti a kútba. Szereti a ki körüli foglalatosságot, a hűte műveletét mint különös cere mániát végzi, napjában töbfc szőr is leereszti meg fölhúzz a vödröt Ilyenkor elnézege' odalent a kút falának mohó: nyirkos köveit, csillanó, kere tükrét a víznek. Nagyanya most megjelenik veranda ajtajában. A háttc ülő nagyapát nézi, amint dinnye fölé görnyed. — Nlcsakl Itten torkoskodi már megint. Tett legalább vize a tyúkoknak? És hol van a ma ga unokája? Talán ő is enni a dinnyéből? Nagyapa éppen végzett < dinnyéjével. Nem fordult meg csupán a fejét fordította, úg szólt nagyanyához. — A 'tyúkjai már ittak, a unokám is evett. Láthatná it a dinnyehéjat a tányérján. Eb bői evett, ni! — Ügyi És hol van most a a leány? — Elment Evett és lemen egy kicsit oda a kertbe. — Oda a kertbe! Mit csiná ott újabban? — Semmit. Csak fölmászik c nagyobbik diófára és ül .eg; kicsit az ágán. — Ez igen! Jól nézünk ki leány a diófán. Olyan fare mászás ez a leány. Nem gon­dolja? De hát miért? — Semmiért Csak annyi a: egész, hogy onnan föntről jc messzire ellát. Azt mondja, c csúcsából már a Balatont i: látja. — Mondhatom, jóféle szokás Persze, ha maga foglalkoznc vele egy kicsit... Nagyanya legyint, aztór Visszafordultában, elmenőber azt mondja: — Hívja nekem előre azt a gyereket! Mossa el ezeket c bögréket, tányérokat, mert jön­nek rájuk a legyek. Nagyapa föláll az asztaltól, lelépdel a lépcsőn, viszi ma­gával a dinnyehéjat, bedobja a baromfiudvarba. Hadd váj­ják ki az örökké éhes és szom­jas tyúkok. Elindul a köves ker­ti úton hátra, de aztán meg­áll a maga diófája alatt. Egy kicsit tanakodik, táblából, vé­gül úgy dönt: hagyja még egy kicsit az unokáját, hadd üljön ott a fa csúcsában, ő maga is leül szokott merengő helyé­re, a kerti székbe. A veranda félig nyitott ajtajára sandít. Nagyanya a konyhában tesz- vesz, talán a vacsora előké­születeit végzi, megtisztítja a zöldbabot, fölszeleteli a ránta­ni való vargányát. Aztán majd úgyis bemegy a szobába, leül és szunyókál egy kicsit. Ő oda­bent szeret leülni a délutáni hűvös szobában. Talán neki is a régi dolgok járnak az eszé­ben; mint elsárgult, fakó fény­képeket, lapozgatja őket, amíg majd megállnak, elakadnak, ki­fordulnak a kezéből, és az ölé­be, a padlóra hullanak. Nagy- onyót mindig elnyomja az álóm ott a szobában. Hej, nagyanyának is, akár a fára mászó unokának, valaha fekete rigófeje volt Nyári kék kalapocska födte, óz óllá alatt nagy csokorra kötött szalagja volt. A fodros ruhája, a nap­ernyője is kék. így lépdel Léni kisasszonnyal a platánsorban. A Főtérre igyekeznek, ahol a rézfúvószenekar játszik föl­váltva indulókat és keringőket. Léni kisasszony a német nyelv és a zongora tanárnője, szőke és magas, a ruhája galamb- szürke, forgó napernyője hal­ványlila. — Die Sonne sinkt, bald leuchten mir die Sterne. O wärst du da! — szavalja Léni kisasszony a lemenő napról, a följövő csillagokról: hogy jössz-e már! és mint végszóra, nagyapa lép elő egy óriás pla­tón mögül. Meghajol 0 kisasszonyoknak, gesztenyeszín fürtjei a homlo­kába hullanak. — Ó, gratuiiren! — kiált föl lelkesen Léni kisasszony, mi­közben nagyapa kis pirulással nagyanyának újra meghajol, és ettől nagyanya szintén elpi­rul a kék ernyő alatt. — Szívből gratulálunk a ma­ga Vilmos bácsijához! Neki köszönhetjük, hogy ma légha­jót látunk városunk egén — lel­kendezik tovább a kisasszony. A nehezen iperedő falu és e vakarózva követelődző tanya arányérzékét vesztett lesántult menyasszonyként kepeszkedik a városi addignyújtózkodj­vőlegény után A tennivaló több a soknál Kinek robot Kinek meló Kinek munka így eztán a jegyzőkönyvi Keltmintfent-nél valamivel később lesz a kényszeredett ingázóból állandó lakos a nyughatatlan vándormadárból fészekrakó a falakból lakás a lakásból otthon a véletlen-településből szűkebb pátria az országos gondosságból és gondos országlásból HAZA Betonerdő Kőrengeteg Vasmező Panelhegy Hüpercivilizáció Osztályonfelüli pöffeszkedő kényelem Mindenevő fogyasztók szervezetnélküli gyülekezete Tülekedés Taposás Könyöklés Harácsolás Alamizsnáért könyörgő gatyamadzagos imádata mindenféle idepottyant előkelő idegennek és a még előkelőbb a nyafka világpolgárrá avanzsált vállveregető haza-hazalátogatónak Vízfejű Város Víznélküli Város Mindentszomjúhózó Város Szerelmetes Város Kevésnél is kevesebb a fű fa virág a jószívű meleg emberi szó fehérholló a fáradtság jóleső őrölne

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom