Dunántúli Napló, 1973. augusztus (30. évfolyam, 200-229. szám)

1973-08-05 / 204. szám

A menta- lepárlás (Fotó: IFJ. SZÁSZ JÁNOS) Az újvidéki ARANY- SZEM ’73 fotó-világkiál­lítás legjobban sike­rült mezőgazdasági té­májú képeiből reprezen­tatív fotóalbum jelent meg „Barázdák" cím­mel. A szerzők között a Mecseki Fotóklub négy tagja is szerepel: ifj. Szász János Balaton- fenyvesen készült „Men- talepáriás" c. képe mel­lett Péter János egy, Czakó László és dr. Szász János 2—2 felvé­tele kapott helyet a 150 fotót bemutató album­ban. Színházi levél Gyuláról Tíz év a kultúra „végvárában" Jubileum a Várszínházban Kilenc évad: nyolc új magyar bemutató Meghívásos pályázat Jövőre: történelmi dráma az aradi tizenhármakról Pathelin mester tékunk ápolása mpllett jál szolgálja a hazafias nevelés feladatát is. Itt minden nyáron — egy-egy klasszikus vígjáték bemutatása mellett — ját­szottak történelmi drámát, közülük nyolc magyar történelmi dráma volt. „Itt került színre Sárközi György el­feledett Dózsa-drámája, itt próbálta ki először Keresztury Dezső Madách ifjúkori művének, a Csák végnapjai­nak újjáformált változatát, hogy ezt követően a Nemzeti Színházban le­gyen országos sikere. Itt újították fel először Kos Károly nemesveretű István királyát, s e falak közt látták újból életre kelni Szigligeti két elfeledett drámáját is a Béláit és A trónörököst. S tavaly nyáron itt került először szín­padra Aprily Lajos posztumusz üzene­te, A bíboros című történelmi drámá­ja is ...” — olvastam eddigi eredmé­nyeikről a Várszínház jubileumi év­könyvében. Gyula fogalommá lett. Először lát­va a rácsodálkozás örömével járjuk be ódon utcáit, a Várfürdő tünemé­nyes környezetét. A visszatérő pedig szívéhez közeli kedves ismerőst kö­szönt ebben a miliőben. Mondják oázisnak az Alföld, a Viharsarok szé­lén, újabban a kultúra végváraként emlegetik Gyulát, nagyon, találóan. Részben hagyományai, meg a kultu­rális-művészeti sajátosságai, rész­ben a nyári gyulai várjátékok tar­talma révén. Színhóztörténészeink nem véletle­nül emlegetik a Gyulai Várszínházát az egyetlen olyan magyarországi sza­badtéri színpadi vállalkozásként, amelyik az utóbbi tíz évben szinte kezdettől kitalálta és következetesen végig is vitte műsorprofilját. Ehhez azonban vessünk egy pillantást ennek a tíz évnek a történetére. 1963 nyarán néhány hangversenyt, énekkari találkozót rendeztek a gyu­lai vár — hazánk egyetlen épségben megmaradt középkori téglavárának — udvarán. A koncertek a várudvar ki­váló akusztikai adottságait bizonyítot­ták. Ezt követően a város vezetői ért­hetően örömmel fogadták Miszlay Istvánnak, a békéscsabai színház ak­kori főrendezőjének a Várszínház lét­rehozására vonatkozó indítványát. Vá­rosi, megyei és országos összefogás eredményeként a következő nyáron megindulhatott a bemutatók soroza­ta. Érdemes azonban orra is figyel­nünk itt: milyen koncepcióval. A Gyu­lai Várszínház ugyanis nem sorolható egyértelműen a hasonló, egyre diva­tosabb — és természetes módon a gyarapodó turizmussal összefüggő — törekvésekhez. Itt nem arról van szó, hogy a város hőforrásának és jól ki­épített, európai rangú fürdőkomplexu­mának gyógyhellyé nyilvánítása mellé. Gyula is megcsinálta a maga kis fesztiválját. Sok példát sorolhatnánk arra, hogy általában jogosultsága, művészi vonzása csak ott van a sza­badtéri színháznak, ahol a hely és a megfelelő miliő szinte kényszeríti a rendezőket a helyhez is illő, tehát a környezetnek is megfelelő stilus és műfajok megjelenítésére. Enélkül a szabadtéri színpadi kezdeményezések vagy megbuknak, vagy szűkebb pro­vinciális körben maradnak. A Gyulai Várszínház nem szakadt el a környezetétől. A Várjátékok meg­alapításában Salzburg, Krakkó, Bay­reuth, Dubrovnik, Szeged nyomdokain járt, amikor gazdái elfogadták a fia­tal főrendező elképzelését: a Gyulai Várszínház legyen az ismeretlen vagy kevéssé ismert magyar történelmi drá­mák és a klasszikus vígjátékok fó­ruma. Ez a program a történelmi leve­gőjű falak közt formálódott valóság­gá. A bemutatott művek sorában a magyar történelmi drámák némelyike az újrafelfedezés, az újraalkotás ere­jével hat, miközben klasszikus hagya­Miszlay István Jászay-díjas rendező, a Vórjátékok művészeti vezetője jelen­leg már a kecskeméti Katona József Színház igazgatója. Tíz éve interjút készítettem vele munkájáról, elképze­léseiről, így alighanem elsők közt le­hettem, akik hírül adták a Gyulai Vár­színház — akkor még — gondolat- csíráját, szép, nemes ihletettségű ter­veit. Most itt, a vár előtt randevúzom vele. Az eső szemerkél, az ég borús, a Rádió valamennyi mai szabadtéri program elmaradásáról tudósít. Ké­sőbb a TV korrigálja: a gyulai kivéte­lével ... Este 7 óra, az időjárás vigasztalan, áznak a TV-kamerák a nézőtéren, né­hány díszletmunkás az eget kémleli. Miszlay derűs, reménykedik. — Nyugi. Ezt a vígjátékot négy papja játsszuk. Azóta minden este zuhogott egy ideig, de csak egy elő­adást mosott el az eső. Úgy látszik haragszanak az égiek a Pathelin mes­terre, azaz pontosabban inkább Hu- bay mesterre az előjátéka miatt. Ami­ért — reneszánsz módra — pajzánul tréfálkozik a biblia néhány passzu­sán ... Bemenekülünk a vár tövében álló Rondellába, amely felül presszó, alul borozó. Egy pohár száraz homoki mel­lett beszélgetünk ennek a tíz évnek a mérlegéről, amely a legtárgyilago- sabban ítélve is nagyon kedvező. , 1964 nyarán Sárközy Dózsa drámá­jával indult a bemutatók sora. Akkor 10 előadást tartottak, majd 14-re, 16-ra nőtt, a következő évtől pedig a to­vábbiakban 18 az előadások száma nyaranként, ötszázötven főnyi, min­dig zsúfolt ház előtt. Hogyan alakult, miben változott az előadások rend­je? — A Várjátékok társadalmi vezető­sége — köztük Darvas József, (s halá­láig: Erdei Ferenc), továbbá Ke­resztury Dezső, Hubay Miklós és a magyar szellemi élet más alakjai — általában a történelmi drámák mel­lett érveltek.. Én kitartottam amellett, hogy magyar várba magyar történel­mi drámát válasszunk. Igen, de nem lesz-e „múzeum-színház” Gyula? Le­het, hogy részben igen. A Csák vég­napjait azonban átvette a Nemzeti is. Ez nemcsak ellenpélda, hanem az az út is, amelyet követnünk kell. Úgy érzem, sikerült továbblépnünk. A könyvtárakban keresett darabok utón most, a 10. évad alkalmából meghí­vásos pályázatot írt ki a Várszínház. Erre hozta el Darvas József most be­mutatott nagy sikerű Hunyadi-drámá­ját; Keresztury Dezső Zrínyi-drámáján dolgozik: jövőre pedig Száraz György A nagyszerű halál című történelmi drámáját mutatjuk be, az aradi ti­zenhárom tábornokról. Ennek gyulai aktualitása is van: kilencet itt, Gyulán fosztottak meg a rangjától. A darab huszonnégy óra története a börtön­ben. Egy részük még hisz a tiszti „fair Király Levente és Guillemette — Martin Márta p!ay”-ben, Damjanich és néhány tár­sa azonban jól ismeri Haynaut.., En­nek a drámája Száraz György da­rabja. — Ami a vígjátékokat illeti: szeret­nénk itt is előbbre lépni az eddigi reneszánsz daraboknál. A pályázat erre is szól, ezenkívül sok-sok rejtett kincs lappang még a magyar vígjá­téki hagyományban: Csokonai vígjá­tékai, a hivtvitázó drámák, az erdélyi diákszínjátszás, vagy az iskoladrámák tradíciói — megújult formában, mai színpadon — kiapadhatatlan források lehetnek a Gyulai Várszínház részére. Az a fontos, hogy a megfelelő egyen­súlyt megtaláljuk a történelmi drámák és a vígjátékok között... Az eső permetszerűen hull. Hol meg­ered, hol meg alábbhagy ismét. 8 óra^10-kor felhangzik az első jelzés. A közönség fesztelenül befelé indul a leeresztett várkapun át a nézőtérre. Plédekkel, esernyőkel , .. Szakmai ber­kek szerint a legedzettebb közönség és színpadi gárda Gyulán található. Az eddigi 153 előadásbői csupán hármat mosott el teljesen az időjárás (később azokat is megtartották). Volt, hogy az utolsó felvonást zuhogó eső­ben is végigcsinálták —; a közönség moccanás nélkül a helyén maradt, s lelkesen ünnepelte a művészeket. A színpadon Langmár András han­gulatos, a gótikus várablakokat is jól hasznosító díszletei. Felfénylenek a reflektorok —, most látjuk, a mai elő­adáson TV-felvétel is folyik —. a kö­zönség otthonosan „berendezkedik” a helyén. Mire harmadszor felcsendül a „Hazám, hazám ...” szignál, mintha az időjárás is megelégelné a „perme­tezést”. A játék spontán megindul s ezzel kezdetét veszi egy amolyan igazán jóízű, bővérű népi komédia, az isme­retlen XV. századi szerző Pathelin mester című komédiája, amelyet az egyetemes irodalomtörténet is o leg­híresebb középkori francia „farce”- nak, jellegzetes, tréfós-anekdotikus történetet dramatizáló színpadi műnek ismer. A darabhoz még 1955-ben Hubay Miklós írt szatirikus hangvételű előjátékot. Hangot adva a francia vi­lági színjátszás iránti hódolatának, hi­szen ez a mű akkor jelent meg a váh- dortársulatok színpadain — az 1400-as évek közepén — amikor még szinte töretlen volt a vallásos színjáték ural­ma. Alakjai Pathelin, a ravasz ügyvéd és csalafinta felesége; az ostoba röfös és a pásztor, aki mindannyiok eszén túljár, halhatatlanok lettek és később, főleg Moliere számos színpadi figurá­jában tovább éltek. A mű kevésbé egyénített, ám hús-vér alakjainak tör- ténete hasonlatos a későbbi korok kedvelt cselvígjátékaihoz. Pathelin (Király Levente) a minden hájjal meg­kent ügyvéd ügyes szófűzéssel kicsal hat rőf kelmét a zsugori posztókeres­kedőtől (Horváth Gyula), és meghívja vacsorára. A kelmét nincs miből kifi­zetnie, ezért ágyba bújik és súlyos be­tegséget színlel, miközben feleségét (Martin Márta) arra kéri: rázza le va­lahogy a rŐföst. A fiatalasszonynak sikerül úgy megkevernie a szerencsét­len kalmárt, hogy az végül már a bíró­ság előtt sem tudja: fiú-e vagy lány. Bepereli ugyanis egyik pásztorát (Ko­vács János), akinek jó pénzért Pathelin azt tanácsolja, minden kérdésre bé- qessen egyet. S mikor végül tőle kéri Pathelin a tiszteletdíjót, az agyafúrt oaraszt arra is szánalmasan — és bocsánatkérő hangsúllyal — béget... A darab helyzetkomikum adta lehe­tőségeit ragyogóan hasznosítva lendü­letes, kitűnő előadást komponált meg a szegedi színház főrendezője, Sándor János. Színészei a mű faji határokon belül felszabadultan, ízesen komé- diáztok, mindenki nagy őzömére. Mély benyomást tett rám az előadás fogad­tatása. A közönség szoros kontaktus­ban a színpadi történésekkel — eser­nyőjét hol összecsukva, hol újra fel­nyitva — végigkacagta az előadást és a színházi élmény maradandó örö­mével tért haza az ország legkülön­bözőbb tájai felé. Wallinger Endre Augusztusi esték Pécsett A meleg idő inkább a strandokra, a vízre csalogatja az embereket, Pé­csett mégis viszonylag gazdag az augusztusi program is. HANGVERSENY A Pécsi Zenélő Udvarok keretében augusztus 13-án hétfőn az Ars Rena­ta és a Camerata Hungarica Együt­tes ad koncertet a Hotel Tourist ud­varán, elsősorban XVI—XVII, század­beli művekből. Augusztus 19-én és 20- án pedig az Úttörő Fúvószenekarok Napja lesz. Ezen a majsi, pécsi, ba- barci és szászvári gyermekzenekarok szinte egész Pécset végigmuzsikólják, a városnak annyi utcájában rendez­nek nyilvános hangversenyt. KÖNNYŰZENE Az OMEGA együttes érkezik Pécs­re augusztus 8-án és a Német De­mokratikus Köztársaság-beli Bürkholz beat-együttesével ad közös hangver­senyt a szabadtéri színpadon. A vá­ros idei nyári nagy könnyűzenei ren­dezvénye azonban a KITT-egylet be­mutatkozása lesz augusztus 28-án, amikor a KITT — úgymint Koncz Zsuzsa, Illés zenekar és a Tolcsvay Trió, akik­nek nevéből alakították a műsor ne­vét — így együtt először szerepel a pécsi közönség előtt. MOZI Most már végre jó mozilehetőségük van a pécsieknek nyáron. Az új Park Kertmozi 70 milliméteres monumentá­lis képméretével és lenyűgöző pano­rámahatásával hatalmas nézőtöme­get képes befogadni. A nagysikerű West Side Story után augusztusban a Szép Ernő regényéből készült Lila ákác című színes, zenés magyar filmet vetítik. S a többi film? — a szinkroni­zált csehszlovák Aranylakodalom, az­tán a Sidney Poitier rendezésében és főszereplésével készült Buck és a pré­dikátor, a Zahar Bermut és a Hárman a kincs nyomóban című romantikus, szovjet filmek szerepelnek az augusz­tusi műsorban. Felújítják a Katona­zene című, annak idején nagy sikert aratott magyar filmet, amely Bródy Sándor Kaál Samu című novellájából készült. De vetítik A betörés című francia—olasz bűnügyi filmet, az Aki­nek van egy unokatestvére Bronxban című angol vígjátékot, az ugyancsak angol Valerie című filmet, amely az elidegenedésről szól, aztán a rend­kívül érdekes öt könnyű darab című amerikai pszichológiai filmalkotást és a már nagyon várt, A szerelem ana­tómiája című jóhírű lengyel művet. f mlékezetem szerint úgy ötvenen, hatvanon lehettünk, szeszélye­sen elhelyezkedő csoportosulásban, telsróloltan, lent még, a legyező alak­ban kiszélesedő márványlépcső alján, a nyikorgó tejbótintásokat és a kinti villamoscsörömpölést itatósként felszí­vó előtérben. A márványragyogású hűvösség, a szinte égaljig emelkedő lépcsősor látványa egymás után ra­katta arcomra a görög vígjátékok és tragédiák ismert álarcait. Hátrahúzód­va láttam: a többiek is sűrűn cserél­ték őket pillanatnyi lelki és idegálla­potuk szerint. Csupa maszkírozott, lámpalázas figura színrelépés előtt. Színrelépéshez a jelt kifakult mun­kaköpenyben egy bitliárdgolyó-fejű emberke adta meg, aki a lépcsősor felső végén állva és onnan összehú­zott szemmel nézve le ránk szobor­szerű tartással súlyos veretű ajtóra mutat. A fejbólintások nyikorgása megszűnt, a villamosok is vattapuha csendben érkeztek és indultak el, mindenki elnémult és szorongva lép­delt az ajtó felé, amely magától ki­nyílt. A terem, amelyet ajtaja után hatal­masnak képzeltem el, meglepően sze­rény méretű, mondhatnám: kicsi volt. A székek sűrűn sorakoztak, szorosan egymás mellett, és mindegyiken egy rajztábla hevert rajzlappal közepén. A lapok négy sarkán rozsdás rajzszö­gek. Elöl, a katedrán egy zöldre festett asztal állott, az asztalon köcsög. Egészen egyszerű köcsög, máz, min­ta, cirkalmas díszítés nélküli, afféle Felvételi derék jószág, ami csak használati cé­lul szolgál. Mégis megijedtem tőle. Ellenfelem lett attól a pillanattól fogva, hogy megértettem: vesztek, ha lerajzolni nem tudom, 0 vereség pe­dig bukással egyenlő a felvételin. A köcsög most már magasodott a teremben, karcsún, arányosan, göm­bölyű idomokkal. Büszkén. Izzadva, dühösen estem a rajzlap­nak. Rángattam, karcoltam a vonala­kat, radíroztam, a fehér lap bemasza­tolódott és kilyukadt. Újra kezdtem, másikkal, még nagyobb dühvei. Mire elkészültem, papiromra nem köcsögöt, hanem dagadt kisbirót kerekítettem, majd egy hordóhasat póznanyakkal és cseresznyema g-f ejjel. És Így tovább, reménytelenül, sor­jázó vázlatokkal, dühödt újrakezdés­sel, egyre csüggesztőbben. Ekkor átnyúlt valaki a váltam fö­lött, megfogta ceruzát ropogtató ke­zem és vezetni kezdte a papiron, fi­noman kanyarodva, könnyedén, lágy ha jutásokkal. Nem mertem se hátra-, se felnézni, ö se szólt semmit, csak a leheletét éreztem a tarkómon. Ahogy készült a rajz, a köcsög az asztalon egyre kisebbedéit, végül nyomtalanul eltűnt, De eltűnt vele ő is, aki kezemet kormányozta a papirof, amikor hátra fordultam, hogy segítségét megkö­szönjem. Azóta tudom, hogy ott áll valahol AA hátam mögött és szótlanul ha­jol fölém a naponta ismétlődő felvé­teliken, ha valamit elrajzolok. Lehet, hogy magas, szikár és pengevékony arca van, vagy testes és kövér — le­het. Még nem láttam soha Jóságos Mesterem, mert mire megfordulok, már nincs sehol. Érzem leheletét most is: fogja, ve­zeti kezem, nehogy elrajzoljam öt is: szárnyakkal ékesítsem. Csak nem szabad hátra pillanta­nom! ARATÓ KAROLY l I É

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom