Dunántúli Napló, 1973. július (30. évfolyam, 169-199. szám)

1973-07-08 / 176. szám

Nászay Csilla rajzai

PAKOUTZ ISTVÁN

Motívum

Se a pásztor, se a gúnár nem ad jelet

Magától értetődően halad hazafelé a menet.

Végérvényesen-természetes a mozdulat,

ahogy az útkanyarban egyszerre fordulnak be a ludalc.

PAKOUTZ ISTVÁN

Mérleg hava

Elhagytad.

Mert elhagyott.

Mit vethetne a szemedre? Semmivel se tartozol.

Elhagyott Mert elhagytad.

Mit vethetnél a szemére? Semmivel se tartozik.

ARATÓ KAROLY

Portré

Tárgyai mögül arca fölparázsllk árnyéka fogasra akasztva lóg fölérobognak megtapossák látomásai a fehér csikók

De ménesükkel nem törődik tavasz vonzza bámul a kertbe hol kőrmenetet járnak a fák feltartott karral énekelve

Eloldódik magától arcától elindul a szája s teljes erővel a feltámadást beleujjongja a világba

Szökni vágyó kalapáló szive bordáit szétfeszíti annyira hogy köztük biboran kicsúszik s ráül egy futó szarvas agancsaira *

Ekkor keze is csuklóból leválik felröppen köröz tájai felett keringve suhogva keres egy szárnyaló másik kezet

Csokonai Baranyában

Csokonai-év van: 200 éve

született a költő, akit manapság Debrecen vall leginkább a magáénak. De a poéta Baranyában is megfordult, s ennek az útnak néma tanúja ma is áll — a Doktor Sándor utca és a Kórház tér sarkán a „Százéves" borozó nemrégiben felújított épülete, a valamikori Magyar Korona szálló.

1800 tavaszán, csurgói helyettes tanárkodása megszűntével a költő Pécsen keresztül indul haza Debrecenbe. A búcsú- zás hangu'atát a Visszajövetel az Alföldről című verse őrzi:

vasárnapi) MELlfKLET

Dll

Sok volt a baj s a törődés, Me//y alatt erőm rogyott,

De az édesb képzelődés Felejtette Somogyot.

A baranyai utat a Festetics György grófnak írott egyik levele is említi: „Az ég megőrzött, megsegített; még arra is, hogy Baranya és Bács vármegyéket is kitapasztalhassam."

Tudjuk, hogy március végén Szigetváron megnézi a vár ostromának emlékeit, majd Pécsen és Baján keresztül tér haza Debrecenbe.

A Magyar Korona szálló éppen a szigetvári út mentén volt. 1750 körül épült, várfalon kívüli vendégfogadónak. Feltehetően Csokonai sem kerülte el.

F gy ideje bizonyos képek

*■““ üldöznek. Iceberg, vagyis lebegő jéghegy, amqly csak afféle dudorként emelkedik a tenger színe fölé, de nagyobbik fele, akár valami kékeszöld jégből formált óriási hajótest, láthatatlanul rejtőzik a víz alatt. Vadrózsabokrok takarta észrevehetetlen, majdnem elzárt, szűk nyílás, barlangok, vagy barlangrendszerek bejárata, amelyekben oszlopként áll vagy függ a cseppkő, és föld alatti tavakra, folyókra, termekre, folyosókra, átjárókra bukkan az ember. Egyajtós, egyablakos házikó, amelyből hatalmas zárt pincébe juthatunk, s odalent egy iszonyatosan nagy, csillogó, fekete gép serény munkájának kattogása és zúgása hallatszik. Sokfajta képet látok, de mindegyik ugyanazt a gondolatot fejezi ki: ami látható, az kicsi és egyszerű, ami nem látható, az óriási, hatalmas és bonyolult. Röviden és nem képletesen szólva: a látható az én vagyok, jelentéktelen tisztviselő, a városban működő számos pénzintézet egyikének alkalmazottja; de az is én vagyok, ami nem látható, illetve helyesebben, hogy is mondjam, az én életerőm, lelki energiám; mindezt pontosan tudom, de képtelen vagyok bármit is kezdeni vele. Sajnos két egyenlőtlen részem között nincsen kapcsolat, a nagyobbik semmilyen formájában sem hat a kisebbikre, így hát néha az a gyanúm támad, hogy nagyobbik, láthatatlan részem nem is az enyém, csak őrzője vagyok, és mint az összes többi őr, én sem használhatom fel, be kell érnem azzal, hogy épségben megőrzőm halálomig.

Az az érzés, hogy életem csők letétként van a birtokomban, elbátortalanít és lehangol. Egy alkalommal érthetetlen módon kedvem támadt rá, hogy kiöntsem a lelkemet, és megemlítettem a dolgot egy csinos gépírónőnek, Bellának, akivel egy helyiségben dolgozom. Az ice- bergről, a barlangról, a gépről természetesen nem szóltam: szégyelltem magamat. Csupán félénkségemre és elszigeteltségemre céloztam. Bella némán meredt rám kissé kancsal szemével, egy kis ideig erősebben rágta az amerikai rágógumit amit már előzőleg a szájába vett, majd határozottan azt mondta: — Tudod, Girolamo, mi a te bajod? Az, hogy nem kommunikálsz.

— Hogyhogy?

— Megfigyeltelek, amikor

köztünk vagy: nem beszélsz, nem veszel részt a társalgásban, nem szólalsz meg, tartózkodóan félrehúzódsz: vagyis

nem kommunikálsz.

— Nincs semmi mondanivalóm.

— Az nem számít: a komm.u- nikálás nem azt jelenti, hogy az embernek mondanivalója van.

— Hát akkor mit jelent?

— Kommunikálni annyit jelent mint... kommunikálni.

— Ó, igen. De végül is szerinted hogyan kell kommunikálni?

Bella újra eltűnődött, közben erősen rágta a rágógumit és félig lehunyta a szemét Végre válaszolt: — Nem tudom: az ember sok mindent csinál úgy, hogy számot se vet vele, például lélegzik, jár. Van egy ötletem. Menjünk le holnap a

tengerpartra Luclanőval, Giuda- nóval és Carával, jó? Figyeld majd meg, hogyan csinálják a többiek és utánozd őket

M

egfogadtam Bella tanácsát. Amikor elindultunk a kocsival úticélunk, Fregene felé, akár a rovarkutató, aki rejtekhelyéről kémleli egy csomó rovar viselkedését, szinte tudományos alapossággal figyelni kezdtem útitársaimat. Majdnem a kezdet kezdetén fölfedeztem valamit. A két fiatalember és a lány roppant elevenen beszélgetett, szavaikat a munkát követő pihenés öröme, a megkönnyebbülés vidámsága, fel- szabadultsáqa hatotta át. Vagyis kommunikáltak. De nem olyan személyes dolgokat közöltek egymással, amelyek csakugyan fontosak nekik, és amelyek közvetlenül és mélyen érintik őket

hanem csupán információkat cseréltek a legkülönfélébb kérdésekről, sportról, tudományról, filmekről, divatról, politikáról, szórakozásról, takarékosságról és így tovább. Ezeket az információkat két, hallásra kevéssé meghökkentő vonás jellemezte: jóllehet nagy lendülettel mondták ki őket, semmi új se volt bennük, egytől egyig ismert, köztudott értesülések voltak, és a társaság tagjai általában nem is figyeltek rájuk, mégis, miközben egyikük beszélt, a többi, anélkül, hogy hallgatta volna, türelmetlenül várta, hogy az illető befejezze mon- dókáját, és ő juthasson szóhoz. Például:

— Rómából az autósztrádán már öt óra alatt el lehet jutni Milánóba.

— Én két óra alatt tettem meg az utat Rómából Firenzébe.

— Én félóra alatt Firenzéből Bolognába.

— Időnként lassítani kell, főleg kis kocsival.

— Az autósztrádákon az o legveszélyesebb, hogy a kocsik egymásba szaladhatnak.

— No meg az egyhangúság.

— Főként éjszaka.

— És nappal hogyan védekezel a vakító napfény ellen?

Satöbbi, satöbbi. Megnéztem az órámat, kerek félórát beszélgettek az autósztrádákról, sorra vették a kérdés minden részletét, olyan lendülettel, olyan hévvel cserélték ki az összes lehetséges információkat, mintha minden szavukkal alapvető fölfedezést tennének. Elnéztem őket: arcuk kipirult, elevenen csillogó szemük könnyesnek tetszett a rokonszenvtől. „Az ördögbe is” gondoltam önkéntelenül magamban „mekkora hűhót csapnak, pedig csak az autósztrádák használatáról váltottak néhány közhelyet’’.

Elhatároztam, hogy én is megpróbálom a dolgot. A kocsiban a következőképpen helyezkedtünk el: elöl a vezető és Bella, hátul Luciano, Cara és én. Odafordultam a csinos, alacsony, barna Cáréhoz, aki ugyancsak gépírónő: láttam,

hogy cigarettázik. Elkezdtem o beszélgetést: — Én húsz cigarettát szívok el naponta.

Máris válaszolt: — Én csak tizet.

— A keleti cigaretták a legkönnyebbek.

— Az amerikai cigaretták a legerősebbek.

— A francia cigarettákba nagyon sötét dohányt töltenek— A dohánytól rákot lehet kapni.

— A füstszűrő megvéd a ráktól.

— Az egyik barátom naponta hatvan cigarettát szív el.

— Az apám nyolcvanat is elszív.

És így tovább. Alaposan megvitattuk a dohány problémáját, beleértve a tubák, a pipa- és a cigarettadohényt Amikor elhallgattunk, észrevettem.

hogy ez legalább is Cara szempontjából kommunikáció volt: epekedó tekintetet vetett rám, csípője hozzám simult, keze hozzáért a kezemhez. Bella felfigyelt a dologra, megfordult, és hirtelen azt sziszegte: — A legjobb cigarettát az Óceánon túl csinálják. — A hangja olyan dühös volt, hogy Cara meg én ösztönösen elhúztunk egymástól.

íme Fregene. íme a zöldre festett kabinok sora, mögöttülf a tenger kék sávja, Elsőnek Bella és Cara ment be a kabinba vetkőzni. Miközben odakint várakoztam, hallottam, hogy a különböző fürdőruhákról váltanak információkat:

— A kétrészes fürdőruha kényelmesebb.

— Az egyrészes divatosabb.

— A bikini kiemeli a csípőt

— Az egyrészes karcsúbbnak tünteti fel a nők alakját.

— Toplesst csak az hordhat akinek szép melle van.

— Toplesst tilos viselni.

Ez alkalommal is az volt a benyomásom, hogy a két lány kommunikált. De mit közöltek egymással? Az égvilágon semmit, legalábbis azokból a szavakból ítélve, amelyeket hallottam.

B

ella végre kijött a kabinból, s elindult a tenger felé, de engem arra se méltatott, hogy rám nézzen. Gyorsan levetkőztem, közben két társam információkat cserélt a vízálló és normális, az arany és fém, a négyszögletes és kerek karórákról, valamint az óraszíjakról és az acélláncból font karkötőkről: rohantam Bella utón. Amikor utolértem, lustán járkált o parton, s minden lépésnél megnedvesítette a lábát a nyugodt tenger egy-egy kis fodrával. Megfogtam az egyik karját és megkérdeztem: — Bella, mi bajod?

Nem felelt, sanda pillantást vetett rám, és karját kihúzta a kezemből. Nem hagytam any- nyiban a dolgot: — Bella, mivel bántottalak meg? Azt tanácsoltad, hogy kommunikáljak, és én kommunikáltam.

— Persze, persze, ne félj, észrevettem.

— Pontosabban, Cara talán azt hitte, hogy kommunikál velem, de én biztosan nem kommunikáltam vele. Bella szeretlek, és csakis veled akarok kommunikálni, de nem úgy, mint a többiek, akik információkat cserélnek egymással: úgy akarok kommunikálni veled, hogy elmondom az igazat magamról, hogy magamról beszélek neked. Először is szeretném, ha megtudnád, hogy én a lelkem mélyén olyan vagyok, mint egy iceberg, mint egy mély barlang, mint egy föld alatti gép: nagyobbik részem nem látható, ami látható, az semmi. Én azt szeretném Bella, ha megismernéd a rejtett részemet, amely, ha szeretni fogsz, végre felszínre kerülhet, végre kifejeződhet.

Amikor elhallgattam, fürőd- tem az izzadságban: még soha sem voltam ilyen őszinte, még soha sem beszéltem ilyen sokat magamról. Elhallgattam, és reménykedve néztem Bellát Láttam, hogy sanda, becsmérlő pillantást vet rám, azután megvetése jeléül elfintorítja a száját — Nem értelek — mondta végül.

— De hisz én.:;

— Nem értelek, nem is ókoriak megérteni. Szokásod szerint nem kommunikálsz, legalábbis velem nem kommunikálsz, Giro» lamo. Persze az előbb Carával kommunikáltál a kocsiban. Eriggy Carához.

— De Bella

— Eriggy Carához és hagyj engem békében.

Ebben a pillanatban a derült égbolt felől száraz robbanást lehetett hallani: egy katonai repülőgép, amelyet még nem láttunk, átlépte a hangsebesség határát. Támadt egy ötletem, s miközben a repülőgép süketítő dübörgéssel elszállt a fejünk fölött, odakiáltottam Bellának:

— Szuperszónikus katonai repülőgép.

Láttam, hogy fölnéz, és tekintetével követi a repülőgépet, amely hosszú páracsíkot vonva' távolodott. Azután kelletlenül válaszolt: — Nemsokára a polgári járatokon Is szuperszónikus gépek fognak közlekedni.

— Igen, Rómából két óra alatt eljuthatunk New Yorkba.

— A szuperszonikus repülőgéppel az a baj, hogy nagyon erős zajt üt, amikor leszáll.

— Ráadásul meg kell hosz^ szabbítani a kifutópályákat.

— A szuperszonikus repülő-j gép többe fog kerülni.

— A szuperszonikus repülő« gép kevesebbe fog kerülni.

És így tovább. Közben odamentem Bella mellé és megfogtam a kezét; nem ellenkezett Epekedő tekintetet vetett rám és mosolyogva — mondta: — Ne ússzunk egyet?

— De igen.

Egymás kezét fogva, ujjainkat összefonva elindultunk a tenger felé.

Fordította: Zsámboki Zoltán

Alberto Moravia

Kommunikáció

Nehéz gyermekkor

K

ócos sötétszőke baja a homlokába lógott, szája körül keserű ránc. Húsz évének teljes súlya ránehezedett a fiatalember vállára, így szólt:-L- Maga újságíró. Meg fog engem érteni. Éppen eleget írnak mostanában a szülők felelősségéről, a rossz otthoni környezet hatásáról, a fejlődő gyermek lelkére. Én már nem bírtam tovább. Mélyet sóhajtott, aztán feldőltön folytatta:

— Talán tizenhat éves lehettem, mikor egy este, hazatérve otthonomba, szörnyű veszekedést hallottam a konyhából. Szüleim szinte rikácsoltak a dühtől. Ugyanis a konyhakredencből, a leveses- tál alól eltűnt kétszáz forint. — És ki vitte el?

— Természetesen én. De képzelhetni, hogy mit éreztem. Hazajövök, hogy nyugodtan elköltsem vacsorámat, otthon pedig tombol a vihar, azon vitatkoznak, hogy melyikük rontott el engem. Ha nem állok közéjük, talán össze is verekednek. Szörnyű volt! Higgye el, alig tudtam elaludni.

— Képzelem, hogy megviselte az eset. Szegény, szegény barátom!

— De ez még semmi. Néhány hónap múlva, egy ködös hajnalon, arra ébredtem, hogy anyám csomagol. Apám erőszakkal hozta vissza a szobából. Mondanom sem kell, megint elkezdődött az az átkozott veszekedés. A dunyhát a fülemre húztam, de sajnos, így is mindent hallottam.

— Miért akart elmenni az édesanyja hazulról? Csak nem egy másik férfi miatt?

— Hová gondol? Előző nap eladtam anyám ruháit az Ecseri piacon, csak egy fla- nell háziruhát, meg egy hajhálót sikerült megmentenie. Sejtheti, hogy mi következett ezután. Botrány. Óriási botrány, ami alaposan feldúlta idegeimet.

— Nehéz gyermekkora volt, barátom — bólintottam szomorkásán.

— Várjon! A pohár akkor telt csordultig, akkor vqlt pokollá az életem, mikor apám odavágta anyámnak; ő nem azért dolgozik, hogy gyermektartásdíjat fizessen.

— A kedves anyukának született egy ...

— Dehogy! Nekem. S mivel állandó munkahelyem nem volt, a gyermektartást se volt miből levonni. A srác pedig mégsem nőhet fel csak úgy, ebek harmincadjára. Szüleim éjjel-nappal vitáztak; apám azt akarta, hogy anyám vállaljon különmunkát, mert az én gyermekemet is fel kell nevelni. Nem is folytatom. A mi kis, meleg otthonunkból elköltözött a megértés. Nem tudtam tovább élni ebben a légkörben, nem bírtam tovább: összecsomagoltam

apám holmiját és eljöttem hazuról.

— Még minden jóra fordulhat, kedves barátom — mondtam vigasztalóan.

— Soha — felelt dacosan a fiatalember. — Sohasem tudnék megbocsátani nekik...

Galambos Szilveszter

MarafVó László