Dunántúli Napló, 1973. július (30. évfolyam, 169-199. szám)
1973-07-22 / 190. szám
„Nézőtéren" Ar Üjvidéken idén elsőíz- ben meghirdetett, október végéig tartó ARANYSZEM '73 elnevezésű fotó-világkiállítás iránti rendkívül nagy érdeklődésre jellemző, hogy 40 ország 2911 fotósától 8537 fénykép és diapozitív érkezett bírálatra. Hazánkból 184 beküldő 561 képpel nevezett; ebből 35 szerző 53 alkotása került nyilvánosság elé. A Mecseki Fotó- klub tagjai ismét kiemelkedően szerepeltek; Czakó László, Péter János és Tám László 2—2, dr. Szász János hét kiállított képpel, mely utóbbiak közül a NÉZŐTÉREN — egyetlen díjazott magyar alkotásként — bronzérmet, szerzője pedig az összteljesítmény alapján HON. GOLDEN EYE kitüntető címet és diplomát nyert A. Burmeev: A kalap Vettem a feleségemnek egy kalapot. Valójában nem is vettem, hanem szereztem, azaz hozzájutottam egy aranyos kalaphoz, ami a tényt egészen más megvilágításban mutatja, hisz venni mindenki tud, de szerezni? ... Féltve őrzött zsákmányommal hazafelémenet betértem a rendelő- intézetbe, mert hosszabb ideje vacakol az epehólyagom. Az előcsarnokban annak rendje és módja szerint fogasra akasztom a köpenyemet, s nejem dobozba csomagolt kalapját a polcra teszem. E fenti művelet közepette érzem: hátulról valaki kitartóan figyel. Óvatosan megfordulok, de valami megmagyarázhatatlan gyanakvásféle visszaparancsol a fogashoz. Leemelem a dobozt: biztos, ami biztos. Magammal viszem a rendelőbe. — Éppen jókor érkezett -, mondja Cávril Gávrilo- vics, vagyis Gáv-Gáv, ahogyan mi, páciensek hívjuk. — Új gyógyszert kaptunk. Naponta háromszor tizenöt cseppet keil bevenni, evés előtt, vagy evés után — mindegy. Ahogy kezet szorít velem, megkérdezi: — Mi ez a kerek magánálf — 0, szerény kis ajándék, egy kalap. — Ajándékf — szörnyül- ködik a doktor. — Hát hallotta maga valaha is, hogy Gávril Gávrilovics ajándékra tartott volna igénytf — Az ajándék —, szólok közbe — nem önnek, hanem ládának, az asszonynak ... — Ja vagy úgy fi — menydörgi, valamivel enyhébben Gáv-Gáv. — Tehát már a feleségem nevét is tudják. Micsoda spion-nép- ség! Mindent kifürkésznek! Kész újságtéma! Előre látom, Lidocska hogy begurul. Na de sebaj. Első alkalommal megbocsájtha- tó —, fejezi be Gáv-Gáv és kiveszi kezemből a dobozt Mikor hazatértem, Lida a feleségem nekem ront: — Hadd látom, hol az a kalap, amiről a telefonban ordítoztál... — A kalap Lidánál, Gávril Gávrilovics feleségénél ... — dadogtam félhülyén. — Ne is folytasd! Mindent értek! — fojtotta belém a szót. Es egy hajszálon múlt, hogy el nem váltunk. v asArnapi| M Ellf K l ET Dn TÜSKÉS TIBOR: Hódolat a szülőföldnek Gyergyai Albert: Anyáin meg a falum A míg más írók, novellisták vagy regényírók, többnyire pályájuk elején, legelső művükhöz merítenek gyermekkoruk élményvilágából ihletet (hogy aztán akár egész életükre elkísérje őket ez a múlt; sőt azt is mondják, egyetlen jó regényt mindenki meg tud írni, ha őszintén és hitelesen elmondja gyermekéveinek történetét), Gyergyai Albert any- nyi idegen és hazai klasszikus és kortárs író szolgálatában, a Nyugat „árnyékában" eltöltött esztendő után, rendhagyó módon, nyolcvanadik évéhez közeledvén hajolt életének forrásai fölé és beszélte el gyermekkorát. Könyvét az Anyám meg a falum címűt egy továbbírható, továbbnövelhető önéletrajz legelső darabjának, a fa legbelső évgyűrűjének is tekinthetnők, ha maga az író nem figyelmeztetne rá, hogy nem annyira önéletrajzot, mint inkább személyes vallomást kívánt olvasói kezébe adni. Amit írt, nem életrajzba burkolt önigazolás tehát, s nem is a tanúk halála utón közreadott emlékirat, mint nemegy munka e műfajban, hanem „az emlékezés megszépítő távolát" nyíltan vállaló tűnődés múlton, embereken, tájakon, történeteken, ahol az eltűnt idő, a hosszú élet, az elmúlt hét évtized különös dimenziót, megvilágítást ad az elbeszélésnek. S talán azért sem igazi önéletrajz, mert figyelme nem önmagára, hanem a környezetre, a miliőre tapad, s a könyvben az író személyénél, gyermekkoránál mindig hangsúlyosabbak a környezetében élő árnyalakok, a századforduló magyar falujának és kisvárosának a képe, az a színes kavargás, amelyet egy-egy emlékezetbe jutó név, utca, ház, illat fölidéz. Gyergyai Albertnak nincs szüksége arra, hogy érveket tanúkat, bizonyítékokat keressen hajdanvolt események igazolására, nem történeteket akar rekonstruálni, nem ragaszkodik hajthatatlanul az időrendhez, a múlt egyetlen lehetséges változatához, ehelyett tudatosan vállalja, hogy az emlékezés kiszűri a dolgokat, átszínezi az eseményeket lecsiszolja a szögleteket, s elfogadja a kérlelhetelen valót hogy úgy írja le a dolgokat ahogy ma látja. Családjának és somogyi szülőfalujának alakjai vonulnak el az olvasó előtt a könyv lapjain; megismerjük egy keménységből és szeretetből gyúrt szakácsné vagy házvezetőnő alakját, aki talán mégis leginkább egy régi orosz udvarház dajkájára emlékeztet; megismerjük az író költői hajlamú bátyját, akiben talán azért fojtódott el a tehetség, hogy búvópatak módján elrejtőzve, más alakot öltve öcs- csében támadjon majd föl később; megismerjük a falu világhíressé lett lányának, s a poros-sáros somogyi falu nevét és tájszólását a világvárosok csillogásába emelő táncosnő pályáját, aki Rozikából előbb Rosanette lett, majd Rosanet- teből Rozáliára változott; s legfőképp megismerjük a szeretett édesanyát, rejtett szomorúságait, kevés örömét, a sorstól terhes és űzött életét... S a család, a szülőház körül kirajzolódik a falu társadalmának is a képe, iparosok, mesteremberek, a suszter, a szabó, a hentes, a szatócs, a kékfestő, a kisrőfös, a tanító, a kántor, valamint a falusi „középosztály” jellegzetes alakjai, a bérlők, a hivatalnokok, a jegyző, a doktor, a földbirtokosok, s a századforduló, a ferencjózsefi „boldog békeidő” vihar előtti csendje, a tűrést és beletörődést sugalló évtizedek, öszesséqében egy törtgerincű társadalom képe. A z Anyám meg a falum ” mégsem csak vallomás, nemcsak érzékletesen megrajzolt portrék sorozata, nemcsak a gyermekévek megindító fölidézése, lapjain földerengenek az idős, sokat tanult és tapasztalt bölcs író arcvonásai és életszemlélete is. Mi az az érték, amit hét évtized öröméből és szorongásaiból kimentett, két világháború poklában megőrzött, 1944. gyalázata fölé emelt? Bármennyire „korszerűtlennek látszik, bármenynyire száz ok cáfolja értelmét és hasznát, Gyergyai Albert a humánus élet legnagyobb kincsének a mások megértését és megbecsülését, a szeretetet vallja. Nem lettek volna életének gyermekkorának sebei, keserűségei, megszégyenülé- sei? De azokat inkább elhallgatja, magába temeti, megszépíti, a sebek okát magában keresi. Érzékeny ember és érzékeny író, amit a világért se tévesszünk össze holmi érzelgősséggel. Sebekről, elhallgatott csalódásokról is hírt ad a könyv, de ezeket nem hagyta soha elmérgedni magában („mintha az ember jobb volna, mintsem maga is hinné magáról") ellenkezőleg, a könny és a bánat szeretetté és érzékenységgé nemesedett benne. S itt megint csak óvni kell a félreértéstől: a szeretet, amit Gyergyai Albert az élet nélkülözhetetlen kovászának mond, nem érzelmesség, hanem cselekvés, termékeny emberi kapcsolat viselkedés és tett, „amely éppolyan egyszerű, mint a legtöbb házimunka, mint a szövés, a kenyérsütés, a gyomlálás vagy a kötögetés”. A föld legnagyobb csodája az ember, mondja, s megindultan áll minden megnyilvánulása előtt. A könyv tiszta és nemes leckét ad a hűségből és a szeretetből, abból az értékből, ami nélkül az író szerint nincs értelmes emberi élet, ami le tudja győzni a szegénységet is, de ami nem akadályozza meg az embert abban, hogy megérez- tesse és kifejezze ítéletét a rossz, a hitvány, a silány fölött. Akinek szerencséje volt és hallgathatta Gyergyai Albert világirodalmi előadásait (mint e sorok írója, aki az ötvenes évek elején tanítványa volt a pesti egyetemen), - annak a könyv mondatai mögött fölidé- ződik az író hangja, az élőbeszéd ritmusa is. Különös, sajátos, egyéni lejtése, zenéje van ezeknek a mondatoknak, terjedelmesek, hosszú bekezdéseken át indóznak, utalások, célzások, kérdések, zárójelek, ellentétek, hasonlatok, felsorolások szakítják meg, de mindig célbatalálók, zeneiek, esztétikusán építkezők. Szemléletnek és hangnak, életlátásnak és stílusnak, gondolatnak és nyelvnek olyan tiszta egységét valósítják meg, amely a nyelv legkiválóbb művészei közül is csak keveseknek adatott meg: a példabeszédek biblikus, ódon zengése és a latin nyelvek tisztasága, az érzelmek szinte korlátlan áradása és a műveltség fegyelmező ereje együtt van meg bennük. Az író, aki a hajdani iskolájában létrehozott alapítvánnyal már nemes jelét nyilvánította szülőföldje iránti szeretetének, azt mondja, hogy e „falusi" könyvével is tartozást törleszt: a szülőföld, a falu, a család előtt tiszteleg. Ha így is van, s hogy így van, ahhoz semmi kétség nem fér, a könyv bennünket, olvasókat is adóssá, az író adósaivá tesz, s az író nyolcvanadik születésnapjára megjelent könyv kétszeresen is illő alkalom arra, hogy szülőföldje, a tág Somogy nevében tisztelettel és szeretettel köszöntsük Gyergyai Albertet élete és írói pályája e nevezetes állomásán. A z Anyám meg a falum ^ egy megindítóan szép képpel ér véget Az író elmondja, hogy kaposvári gimnazista korában minden évben, tavasz táján az iskola kirándult a kislaki erdőbe, a diákok gyöngyvirágot szedtek, ritka növényeket kerestek, a fűvön ebédeltek, énekeltek. Az erdő szélén egy kis forrás volt, melynek tiszta és jéghideg vizéből annak idején nem merte szomját oltani a hajdani kisdiák, de most, annyi idő múltán felfakad benne a vágy: „Megvan-e még a kislaki forrás? Ma már, több mint hatvan év után, nem tudnék odatalálni egyedül, de talán akad még Kaposváron, aki elvezetne: abból a kislaki forrásból szívesen innék néhány kortyot ..." A kép átvitt, szimbolikus értelmében is igaz: Az olvasó azzal az érzéssel teszi le Gyergyai Albert könyvét, hogy megtalálta azt az igazi és tiszta forrást, melynek ízét egy életen át nem felejti el. (Megjelent a Somogy első számában) RAB ZSUZSA: Az a város S felépül újra álmomban a város. Nevét előző létemben feledtem. Oda jegyet azóta ki nem adnak, A várost nem tudom már megnevezni. Csak azt tudom; a főutcától balra, á sikátorban lakik a kövér pék, nem zsemlét árul, szőke illatát csak, s ha jó a kedve, ajándékba adja. És túl a fűszakállas görbe utcán a rét, ahol repülni megtanultam, szárnyam keserű margaréta szirma, első szerelmem szél azon a réten, karján röpít, ki soha meg se csókolt A templomtéren majd letesz a padra, hol vénanyóként annyit üldögéltem, és hittem: a szerelem rámtalál még. Ez később lesz, Most még a kikötőben kotyog a sókristályos, ósdi bárka, átvisz a zöldhajú tündérszigetre, ahol halott matrózok táncra kérnek. Almomban újra látom azt a várost A földrészt sem tudom már megnevezni. De megtalálom azt a réti ösvényt A kút, a három sombokor, a szittyós. Lidércfény-szépanyám tizenhat éves, libeg felém, karonfog: erre, nénil Almomban újra járom azt a várost Egyéves magamat járni tanítom, húszéves magamat a szerelemre, halott szemem lezárom rézgarassal. A piactéren ott a régi koldus, három halpénzért szerencsét jövendöl, kilenc halpénzért igazat jövendöl, azt mondja, egyszer el kell mennem innen, és hogyha visszatérek, szörnyű áron. Évszázadot se tudok megnevezni. Ott foltja-mocska nincs a szerelemnek. Farsang után a rongyot összesöprik. Reggel fehéren szikrázik az utca. A temetőben mosolygó halottak a padokon élőket emlegetnek, ki-ki muskátlit öntözget a sírján. Leszállók egyszer majd az állomáson. A bolygót sem tudom már megnevezni. De ráismerek egy letört faágról. A házamat vakon is megtalálom. Ajtaja nincs, a függönyt szél habarja. Belépek, el nem mondott életemmel, s magamnak rendre mindent elmesélek. ARATÓ KAROLY: El kell hagynom egyszer El kell hagynom egyszer magamat, hátatfordítani annak, akit eddig nevemen neveztek s nekiindulni bátran a karjaimat tördelő szeleknek. El kell hagynom hajdani másom, aki bánkódni fog s motyogni halkan: „Emlékét, e halványan rezgő lámpát, utcám avagy ágyam fölé akasszam?" Búcsút sem intek majd neki, mert önző vagyok, mint a többiek s csonkig élt éveimnél az eljövök fájdalma szebb. Elhátrálok egyszer magamtól, hogy unt méreteimtől távol megítéljem: tájaimon a tűz kialudt-e vagy még világol? Ki kell nyomoznom végre, hogy lent a bikafejü hegy tövébe’ az a pirostetős ház káprázat vagy tényleg az enyém-e? S én vagyok-e ama fura alak, ki négy fala közt úgy vár az újjászületésre, hogy minden éjjel elszáll, belefogódzva a kéményen kiröppenő szivébe. A párt zászlaja alatt Az eszperantista Bizony régen volt már, amikor dr. Bállá Ignác, a Szociáldemokrata Párt Pécsi Szervezetének ügyésze 1924-ben a Zrínyi utca 13. szám alatti Munkás-otthonban meghirdette az eszperantó nyelvtanfolyamot. Talán szórakozásnak, hasznos időtöltésnek tűnt a kívülállók szemében e holt nyelv tanulása. Pedig egyáltalán nem az volt. Nagyon komoly politikci tartalom volt mögötte.' Erről beszélgettünk Prassnig Irén elvtársnővel, az Építők útján fekvő lakásán. — Két eszperantó tanfolyam indult, az egyik polgári szárny volt, a másik a munkásoké. Az SZDP akkori pécsi titkára, Dick György gyanakvó érdeklődéssel figyelte ezt a mozgalmat. Kijelentette, hogy csak olyan tagok tanulhatják a nyelvet, akikért ő felelősséget vállalhat a város vezetői előtt. Ezért indult meg 1925-ben egy munkástanfolyam is, amelyet Samu István asztalossegéd vezetett. E tanfolyamon 26-an voltak. A nyelv elsajátítása után minden résztvevő levelező partnert keresett. Én Leipzigbe írtam, hogy szeretnék levelezni, s rövid idő után meg is jött a válasz: 200 cím közül választhattam, a címek háromnegyed része a Szovjetunióba szólt — mondja Prassnig elvtársnő. — Mivel a magyar burzsoa sajtó és a hírközlő szervek valótlan tényeket közöltek a Szovjetunióról, mi közvetlenül szereztük híreinket a világ első munkásállamáról. Érdeklődtünk szovjet levelező partnereinktől, hogyan alakulnak az események a világpolitikában és az egyre erősödő, izmosodó munkásállamban. Az így kapott híreket hetente két alkalommal megvitattuk, s tisztábban láttuk a nagy társadalmi mozgásokat. « t
