Dunántúli Napló, 1973. május (30. évfolyam, 109-138. szám)
1973-05-06 / 113. szám
Sírrányi fra felrít*l« Cz az emlék tizenöt esztendeje kísért: meglett korú barátom, old egy kórház gazdasági igazgatója volt, s igazán nem ment a szomszédba a turpisságokért, egy alkalommal késett a megbeszélt találkozóról... Türelmetlenek voltunk, hisz többen is vártuk, aztán nekem jutott az a feladat, hogy érte menjek. A József körúton lakott, a belvárosból hamar odaértem, megleltem a házat, felmentem és becsöngettem. Maga nyitott ajtót, s borzasztóan meg volt lepődve. Elfelejtette a programot, de azt mondta, hogy természetesen, jön. — Csak előbb elkéretőzöm kedvesanyámtól - mondta, s én akkor azt hittem, hogy viccel. Azonnal valami heréig kis nőre gondoltam, elnevettem magam. Kitárta a szobaajtót — addig ugyanis az előszobában voltunk — s én megpillantottam egy öreg, ráncosarcú nénikét, kékfestett ruhában, sötét fejkendővel a fején. Egy nagy fotelban ült, fekete, csatos könyvecskét tartott a kezében, amelyre körbetekerve ott volt az olvasó.. — Kedvesanyám, ez itt a barátom — és én akkor az arcára néztem meglett korú Igazgatómnak: szavakkal ki nem fejezhető féltés, aggódás, olyan mérhetetlen szeretet sugárzott az arcáról, ami egyáltalán nem volt méltó egy vén korhelyhez. Kedvesanyám - ezt a szót azóta sem hallottam. Az hírük, Erdélyben honos ez a kifejezés. Szép és egyszerű, mint egy virág. A zt mondják, hogy a dolgok igazi értékét hiányuk mutatja csak meg. És, hogy a dolgok igazi mélységeibe csak nagyon körmönfonton, nehezen lehet eljutni. Hát, hiszen így is van. Varsóban járkáltam, koratavaszi napsütésben, megbámultam mindent, ahogy idegenhez illik. Rengeteg volt a kisbaba és a kutya, banánt ettem az utcán, el- töltöttem fél napot a Mar- salkovszkán az áruházban, ettem céklalevest, belepök- tem a Visztulába — egyszóval egészen boldog voltam. Aztán kis, romos fairészek tűntek elő, táblák és koszorúk, aztán elvittek a Pawiak- ba, ahol a cellák kukucská- val szembeni falán tenyérnyi lyukak voltak - időnként be-belőttek ... Megnéztük a siralomházat, a kétszer három méteres cellát, amelynek földjén némi szalmahulladék volt a bútor. Őszintén bevallom, kissé idegenül, érzelmileg távol jártam végig ezt a földalatti birodalmat. A kötelező megillető- dés vett rajtam erőt, s ez - valljuk meg — kevés az azonosuláshoz. Utolsóként megnéztem a közös termet, ahová begyűjtötték a zsidókat, s ahol hetekig, hónapokig éltek. Szürke volt minden. Minden. A teremben félhomály volt, nehezen szoktam meg. Rejtett fények bújtak elő, ijesztővé tették a bilincseket, egyéb berendezési tárgyakat. A fal is szürke volt, a vasak is szürkék voltak. Ronda-szürkék, utálatosan szürkék. És a terem egyik sarkában hirtelen megálltam: úgy vert szíven a látvány, hogy levegőt is alig kaptam. Nem messze tőlem egy rideg-sodronyos, szürke kiságy állt, lehúzható oldallal, egyméteres az egész. Egy kiságy. A szememet elfutotta a könny, olyan hirtelen lepett meg az indulat. Valamikor lakója Is volt ennek a kiságynak, sírás kisgyerek, mellette ott állt az édesanyja és énekelt, a halálraítéltek sokasága közt, félreérthetetlen-sorsú emberek közt. A kisgyerek pedig meanyugodott. Mit érezhetett az az édesanya? zt hiszem, ezt nem lehet semmiféle nyelvre lefordítani. Iszonyatosan nagy hősök, ők az igaziak. Hasonlítanak ahhoz a jázminághoz, amelyből nyársat készítettek, majd amúgy üszkösen földbe szúrták és — kihajtott, néhány hét múlva megjelentek rajta a kis, zöld hajtások, majd bimbók, és virágba borult. Nem pusztulni — ez volt a jelszava. Anya — szimbólum. Az élet hordozói, újrateremtői, felmagasztosítói. Mindezt voltaképpen csak tudomásul vesszük, a lényeget talán évente egyszer - anyák napjón — megérintjük. Himnuszt kéne írni róluk és nekik, valahogy így szólót: „Alkik reggel azon tűnődtök, hogy a gyerek reggelizzen, aggódtok, hogy melegen öltözzön, odaérjen az óvodába, iskolába időben, magatok se késsetek el, akik napközben egy pillanatra felnéztek munkátokból, az íróasztal, vagy a kesztyűvarrógép mellől és sóhajtotok: vajon esett-e baja? Akik munkátok végeztével rohantok a boltba, s nem tudtok az önkiszolgáló-pult előtt elmenni anélkül, hogy valami finomat le ne vennétek, aminek örül majd a gyerek, qkik ijedten szaladtok az orvosért, kitartóan ápoltok, ha a gyerek beteg, akik tulajdonképpen magatokon most viselitek igazán ezeréves szokások gyötrelmeit, higgyétek el: férjeitek, kamasz fiaitok szeretnek benneteket! Hiába a látszat, a kivétel — ez az igazság, ezt kell alapul venni. De ti ezt vagy tudjátok, vagy idegesítően nem vesztek róla tudomást. Túlnéztek rajtunk a felhőtlen messzeségekbe, nyugodt mosoly ül az arcotokon, végzitek teremtő munkátokat: vagytok. Gyönyörűek vagytok valamennyien, mint a trópusi virágok, ezerszirmú, csodaszínű, fű- és esőillatú lények. Köszönünk mindent. Azt, hogy vagyunk és azt, hogy tovább lehetünk. Ajándékaink : orgonacsokor, kis ákom- bákomok a színes papírból kivágott szíven — Édesanyámnak ... Fogadjátok szeretettel tőlünk, gyerekeitektől ákombákomjainkat. Olyan igaz szeretettel, ahogyan adtuk.. Valahogy így kéne szólni ennek a himnusznak. yilágra jövünk, megkínlódunk érte magunk is. Felnövekszünk, és nem értjük az anyaság lényegét — soha nem is fogjuk megérteni. Valamit sejtünk, homályosan, de meg sem tudjuk közelíteni, átérezni: mit jelent anyának lenni? A fiatal lány se tudja még, aki eleinte inkább fél ettől a státusztól, mint vállalná... De az már tudja, aki a kórház kapujában, steppelt pongyolában beszáll a taviba, és irtó vigyázatosan cipeli a kis csomagot. Az ÉLETET, amit amióta létezik a Földön, nem sikerült elpusztítani senkinek és semminek. Mi férfiak pedig csak viszonyulunk. Saját édesanyánkhoz, gyermekeink édesanyjához, másokéhoz. Anyák napján virágot viszünk, vagy bonbont, zavart félmosollyal átadjuk, lerójuk a kötelező puszikat és csak belül érezzük, hogy voltaképpen nem erről van szó, érezzük, hogy iszonyatosan megfont szálak kapcsolnak bennünket hozzájuk, elszakíthatatlan szálak, ettől jövünk aztán zavarba, kemények akarunk lenni — „férfiak" - hangoskodunk és szégyelljük magunkat, hogy kukkot sem értünk az egészből. De fgy van ez jól. Elég néhány pillanat, hogy megközelítsük a lényeget, ha el nem is érhetjük sóha. Elég megpillantani egy szürke kiságyat, hogy a világot megpillanthassuk rácsain keresztül, minden összefüggésével, törvényével... Minden gyerek kedves olvasmánya az Egri csillagok. Ugye, emlékeznek arra a jelenetre, ahol a két édesanya kicseréli gyermekeit? Megható, lényegre tapintó jelenet. Süt a Nap, zöld minden. Az ablakon kinézve titokban gyönyörködik az ember a rajcsúrozó gyermekseregben. Szépek, egészségesek, elevenek és rosszak, mint a fene. Fociznak, babáznak, verekednek. Játszanak. Ez az ő életűk, a játék. Ki mennyit és hogyan játszott gyermekkorában, úgy él majd felnőve, úgy tájékozódik a feladatok erdejében. Az ember pályafutása nem túl hosszú. És fokozatonként veszt a biztonságából. Az anyaöl, az anyamell biztonságából. Néhány hónap, és a kis embert már a keze érdekli jobban, nézegeti, forgatja — édesanyja mellette áll és először ébred ró, hogy gyermeke valamivel máris távolabb került. Aztán megtanítja játszani, elvezeti a mesék világába, a csodákéba, ahová a gyermekeken kívül csak ő bejáratos. Es - nem kap cserébe semmit sem. Néhány ákom- bákomot, orgonacsokrot, puszit. Anya jobban örül ennek a semminek, mintsem valami fényes, idétlen értéknek. Szeretetet kap, azt pedig nem látni sehol, nem lehet kitapintani, azt csak érezni lehet. Szeretetet, amely tulajdonképpen egész életén végigkíséri, és olyan nagy szeretetet, amelytől már-már félünk, inkább sokszor be sem valljuk... Won, aki nem ilyen gyó- ” va. Van, aki meglett korára is merészeli tartani azt a kapcsolatot, amely nap-mint-nap visszavezeti őt a gyermekkorba, s amelytől nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, egyszóval boldogabb is lesz. Van, aki nem hívja meg barátait riesajoz- ni az otthonába, mert kíméli idős anyját. Van, aki negyvenhárom éves fejjel is elké- retőzik attól a ráncosarcú, ízületes-kezű öregasszonytól, aki kékfestett ruhában, sötét fejkendőben egy fotelban üldögél, imakőnywel és olvasóval a kezében, s addig nem fekszik le, amíg korhely gyermeke haza nem tér... „Kedvesanyám ...” Ez a kifejezés ma minden édesanyát megillet. Katnpis Péter Kosztolányi Dezső: Fényes koszorú Megsértették az én édesanyámat, azt mondták róla, hogy már öregasszony ráncos a homloka, napja múlóban, s ily korba bizony látása homályos. Ó jaj, be megértik a bölcsek a végzet otromba parancsát, ó jaj, beh tudósok. De én, a tudatián nem érthetem ezt meg. Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel izgága szátok a hű szeretetrőlf Láttátok-e arcát és kék szeme tündérfényét a sötétbe, ha rémeket űzve hozzám suhogott a gyermekszoba mélyén, s ágyamra hajolva körülötte csönd lett, fény lett körülötte? Láttátok-e aztán, hogy tűnt tova lassan, visszatekintve, az éjt aranyozva, rám hagyva a békétt Tudjátok-e, hogy nekem ő az egyetlen, és nem fiatal nekem ő, nem is agg ö, — csak édesanyám, akit angyali szó hív Szépen-csevegőnek, Euláliának. Nem hagylak el én, lásd, nem hagylak el, (áldott s mint egykor a gyermek, kis lovagod már öklét mutogatta, ha bántani mertek, úgy zördülők én most a vodkani-aljas életre, mi megtép disznó-agyarával a porba alázva téged, te mágasztos. Nem hagylak el sohasem te legelső asszony a földön, a gyermeked itt van, hogy védjen őrökre és az időn túl fölrakja fejedre fényes koszorúdat. Garai Gábor: Asszony a napon Gömbölyű rügy, tömény bonyodalom; magában ül és hallgat a pádon. Bombázza a nap, vad tavaszi fény, s megszelídül a szeme íriszén. Nagy örömében mintha szállana, bár meg se mozdul — boldog, hogy anya; s hogy anya lett, bentről vallatja már az a remény — ragyogás? vak-homályt — mrf ösztöne méhébe fogadott, az eszméletlen, testtelen Htok. Es mosolyogva beszélget vele, gyermekével, ki még nem gyermeke, vele, ki — hiszen még nem szülte meg — akármi: szép, csúf, jó s rossz is lehet, de bármi lesz — már teste részeként issza mohón a létezést, a fényt; és bármi lesz, immár el nem szakad tőle: szabad lesz — s ő rabja marad. Majd enni kér, s ha járni megtanul, boldogan jár — vagy boldogtalanul apjára üt — vagy rá emel kezettl ö vár, szül és nevel — mást nem tehet. A nemlét zárját főinyitotta — hót méltán remél egy testté lett csodát terítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel... Aktatáskát szorít a derekához, 6 is munkába megy. A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit: csinos a ruhája, vasalt az úttörőnyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni a növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső részről. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca — nem tudom miféle eszmekapcsolás révén — valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé. A most következő megállónői a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen:- Lacika, szervusz.- Szerbusz, anyu — mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba és azt mondta:- Most átmehetsz, Lacika. A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság. Anyu csak nézett utána, a Villamos ablakából. Épp átel- lenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. „Miért nem megy át az a gyerek?" — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motörbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyéről. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedet! és kisebbedet* az a pöttömnyi figaró. Most már egészen kicsire zsugorodott és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek és teherautómobilok, szembe jövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők — mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna . .. Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő. Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyérek, de már ném láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához s csak nézte. Csak nézte, nézte bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket... így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szere- tetük átlát a hegyekén, hétmér- földes csizmával lépked a sze- retetük, s egy léghájót elkör- mqnyoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiúk ... Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az öllói útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta * a kanyorulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán --, hegy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátát fordított az ablaknak. DnUl 7
