Dunántúli Napló, 1973. április (30. évfolyam, 81-108. szám)

1973-04-08 / 87. szám

A Költő és a magiszter. A tégely és a lant Kissé groteszk frigy: színpadra való. Hógyan kerültem erre a színpadra, kik közé, micsoda miliőbe? Ml történhetik egy ilyen latin kony­hán, amiről szólni érdemes? Gyógyszerész-krónika lapjait forgat­juk. Ezekről a lapokról jodoform- és kámforlllatú patikus-bácsik lépnek elő, akiknek a gyógyszertár az éltetőjük, a csigaházuk, a mindenük. Ebben a bol- zsamszagú közegben képzelhetők csak el, magánéletük nincsen. De van ide­jük és türelmük, van szívük tisztelni, segíteni, dédelgetni a beteget, azt, aki az, orvosságra vár. Nem tanítja ezt senki, mert nem is kell. Áramló flui- dum, szelid szellem az emberiség jó­ság-korszakából, a régi doktorbácsik testvér-lelke. * A Szabadság út északi deltájában • Munka szobra áll. A város gyermeke itt pillanthat fel e Zsolnay-példárq. De megláthatja az idegen is, hogy ahová ellátogatott, ott komolyan mérik a tetteket, a szor­galmat, az alkotás örökös vágyát. A jó Öreg Pécs termopüléi oszlopa ez a monumentális mementó, melynek nin­csen szüksége a klasszikus verssorokra sem, hogy a Föld minden nyelvén messze zengjen a szép és jó emberi munka kórusa. Vázát tart Vilmos bácsi a jobb ke­zében. Görögös vonalú, zömök kísér­leti Idomot. Ezzel indul kőrútjára ép­pen, a különböző munkahelyekre a Gyár édesapja, hogy megbeszélje a nap tennivalóit és holnapi elképzelé­seit közvetlen munkatestvéreivel. Munkaköpenyben ő is, akár a bronz­ba öntött társak: a szobrász, az épí­tész, festő, fazekas és vegyész. A ké­mikus kolléga kémcsövet sodorgat uj­jal között és a Mattyasovszky-palota déli sarka felé int vele, ahol nemré­giben Még patika működött A Petőfi pátika. Pontosán száz évvel Petőfi Sándor születése után, tehát 1923 legvégén, nyitotta meg itt gyógyszertárát Frid- rich Sándor, a pécsi gyógyszerészség egyik rendkívüli alakja. Bohém, pa­zarló, csupaszív-ember, a klasszikus patikússág talán utolsó magyar Gaié- nuso. „Itt essem el én, az officina kö­vén, itt hulljon ki a mérleg a kezem­ből," mondta nemegyszer és soha­sem tréfásan, a kopasz Mester, ez az unikum, a bérmaapám. Nála, á Petőfiben töltöttem tizen­nyolc és fél eseztendőt, életem egy­negyedét Belső titoknoka voltam, jól ismertem a gyógyszertár minden szeg­letét gazdája minden gondját — örö­mét, a szíve gyökeréig. Mint bérmafia, nem idegenként kerültem hozzá. Kap­csolatunknak komoly múltja volt: fel­idézte a fényes koronák emlékét, ami­kért a fiatal Ferenc József arcképe domborult s amiket sanyarú diákko­romban kaptam tőle, ha bepironkod­tam házzá, a főtéri patikába, ahol akkáriban gondnokként működött. A „kezitcsókolom“ hangsúlyából ózon­nál kiérezte, hogy anyagi gondokkal csatázom reménytelenül, s amíg va­lamit is kinyögtem volna, már mar­komba nyomta a koronát, ami egy hétre Krözussg tett. Kezdő oklevelesként léptem szárnyai alá 23 éves koromban. Nem állítha­tó, hogy valami fényesen lettem volna kistaffírozva, mert anyogi gondjaim azóta sem szüneteltek. De januári hi­deg volt s fel kellett öltözködnöm, és nem is akárhogyan, mert a rólam szerzendő első benyomás varázsáról Cégsem szerettem volna lemondani. Parádéba vágtam hát magam. Apám bumfordi, súlyos kék posztókabátját viseltem, amilyen a vasutasok szolgá­lati féiöltöje egész Európában. Mar­komban fura hullámú szürke kalapot szorongatva, fekete bakanccsal a lá­bamon, némi elszántsággal léptem be a Petőfi gyógyszertár ajtaján, két gö­rög isten között. Aszklepiosz és kedves leánya, a sugárzó szépségű Hügiea biztatóan hunyorgottak rám. Aztán egyszerre csak benn álltam a Benczúr Gyula Petőfi-képe alatt, a pénztárpá­holy szilárd peremébe fogódzva. — Bözsi, mutasd meg a lakást a gyéreknek! — 5 mentünk a negyedik házba, ahol májd lakni fogok, egy nagyon magasrangú katona nagyon rtéMfiatal bánatos özvegyénél. Szo­bát* Semmivel sem volt fényűzőbb egy nyŐH méSŐkányhónál. Déli üvegfalá­val zárt folyosóra bámult: hasamba láthatott, aki elvonult előtte. Szeren­csére nem sokat tartózkodtam itt, mert valódi lakásom, sőt otthonomul a pa­tikát választottam. Az első napon kul­csot kaptam, s a Petőfi mindenestől az enyém lett. En meg az övé. Az apotéka három szintes. Az utca szintjén meggyszín pácólású bútorzat­tal a csinosan berendezett officina szűkösködött. Két táraasztal, három táramérleg. Mögötte három gyógysze­rész. Pedig egy is elég lett volna - normális fogalmak szerint Ám itt mi- nálunk nem voltak normális fogalmak. A pécsi Petőfi patika rezervátum vo't. kihalóban levő biológiai egyedekkel, ahová berepülhetett minden didergő madárka. Állástalan gyógyszerész-se­gédek sirató fala és kikötője, szomjas garatok töltőállomása, vadászkaszlnó és majd elmondom, mi minden még. A reprezentatív vényező fölött a la­boratórium, egyben ügyeletes szoba, kisipari ággyal az inspekciós kolléga részére. Száraz szerek raktára és sok­témájú ülésterem. A pince az alag­sorban sötétlett és — akár az emelet­re — ide is keskeny vas csigalépcső szolgált. Itt működött a laboratorius gyógyszerész a laboráns ministróláso mellett, a hatalmas vörösmórvány mo­zsár, mészárosnak is megfelelő masz- szív munkaasztal és piócás üvegek előterében. Kenőcsök, viaszok, mixtú­rák és tinktúrák a fal melletti állvá­nyokon. Ez volt a díszlét, amit élettel, mun­kával, humorral és a szamaritánusok segítő emberségével a beltagok bé­leltek ki. * A nép nyüzsgése mér reggel meg­indult a vasútról érkezők instan­ciáival. Jöttek a magyarok, a né­metek, a horvátok a Dráváról, a Hegy­hátról, Szigetvár és Barcs környékéről s majdhogynem jobbágyi tisztelet- adással óvakodtak be az ajtón. Olyan is akadt — persze inkább a vénebbje — oki a kálapot-botot, de még tán a pipát is kívül hagyta a kü­szöbön, annyira vérébe ivódott áz apák szolga-alázatossága, a föltétien tekintélytisztelet Merengő perceimben eszembe jut ez a kép és összehasonlítom o mai patikajárá emberrel, aki úgy lép Aes- culap szentélyébe, mint jakut-őseink az ebédtálhoz: kucsmáján és fakanál­lal, egymással tereferélve. Annyira ál­talános kép ez rohanó jelenünkben, hogy fel sem tűnik, hiszen alig van alóla kivétel, alig akad férfiú, aki le­venné fövegét a gyógyszertárban. Am, ha mégis adódik ily megrendítő eset. ünnepélyesen felállók, hogy látványo­san viszonozzam e divatjamúlt kedves tisztelgést A mai gyógyszerész ugyanis csü­csül egész nap s jó, hogy ülőgümo- kórt nem kap. Nem így elődei a Pe­tőfiben meg a többi pilula-üzemben! Leülni? Még ha lett volna is ülő-al­kalmatosság, akkor is szentségtörés­nek minősült volna- Az utcáról bete­kintőnek, a patikában várakozónak art kellett látnia, hogy itt állandó és szorgos munka folyik. Hogy a porce­lánmozsárban keverő kéz folytonos körözéssel, az óramutató járásával el­lentétes irányban mozog még akkor is, ha a dörzscsészében semmi sincs! Gonoszkodó nyelvek még azt is állí­tották, hogy a patikus praxi a Pesti Hírlap 32 oldalas vasárnapi számának hetekig tartó elporításával szerzett csak jogot valódi gyógyszeres porok vagy kenőcsök keverésére. A praxik! Szívesen adták hozzánk gyermekei­ket gyakornokul a gyógyszerészet jö­vőjében bizakodó szülök, mert úgy érezték, hogy ennek a misztikus, finom és tiszta mesterségnek termékeny hu-, musza és tudományos temploma a Pe­tőfi pátika. Olyan praxik nevelődtek nálunk, akik nélkül a mai Magyar gyógyszerészet jóval szegényebb len­ne. (Nem rólam van szó.) A Gazda, főként a Gazda volt a szakmai szel­lem forrása. Menet közben, síinte mel­lékesen. Hogyan csinálta, nem tudom, de mégmozdította bennem és tanítvá­nyaiban is azt, ami csak élő példára mozdul: a Pálya szeretetét. Félhosszú fehér köpenyben, szem­üveges tar fejével izig-vérig a gyakor­lat papja volt s fiatalodott a gyakor- nok-oktatásbon. Vasalotlan nadrágja bakancsban végtődÖtt. Duplatalpú, gojzerni varrótű, péhélykönnyű, re- mekbe-szerkesttétt, valódi Bellmond bakancsban, a nemzetközi-díját ősz mester Apáca utcái műterméből. így festett Sándor bátyám külső ha­bitusa. Lelke-képe megfestéséhez szemér­mes jáságszirteket kellene kérései. Egyszerűt és köznapit. Szűrkéslilát, olívazöldet? Igen, szürkét, de nem azt a bazaltos komort s lilát a vidám öz­vegyéből. És holdsárgát, epétlent és zöldet, mint az őszi gyep, vagy mint a fakéreg, amire zuzmó és moha tele­pedett, azokra meg egy furulyqzó faun. Szívére szigetelőt növesztett ez a csúfondáros patikáros, aki talán azért traktálta csak potyázó vendégeit, hogy aztán megvethesse őket, mint Kirké, a bűvölő. Sándor bátyámnak lesújtó vélemé­nye volt azokról, akik nem tudták, hogy levesnek a marhalábszár való és a repülő galuskát tejföllel kell készí­teni. Magyar mustár receptjét ma már alig ismeri valaki: poharakat töltögettem és rajzolgat- tam. Komoly szerepet vállaltam a pé­csi sportban és az aranyifjúság sereg­szemléin (színi előadásokon, zsúrokon, táncvigalmakban) én lengettem a Pe­tőfi patika zászlaját. Mindezek pénz­ügyi fedezetére külön alap szolgált. At írni valók rám vártak. Még a Gaz­da név-aláírását is nekem kellett esz­közölni, mert hites hamisítóvá nevelt, csak ne kelljen firkálnia. (Ma sem tudom biztosan, nem volt-e igaza.) Nem szerkesztett sem számlát, sem fo­lyamodványt. Rám bízta, s nem írom le, hogy mi volt a véleménye a hiva­talos aktákról. Nem szívelte a szóbe­Pocakos katonák, rendőrtisztek, ro­konok és ismerősök szívesen befahak egy ringlit meg egy kiflit a sör mellé és szívesen vállalkoztak házi keserűink mélyen szántó bírálatára a külpolitikai negyedóra alatt. Időnként esti kórtyapartikra hívta cimboráit a patikába, ha rá esett a vendéglátás sora s az inspekciós szo­bát nem igényelte a fiatalság. Mert az éjszakai ügyelet az ifjúság előjoga volt. Amint elcsendesült az utcai élet, a patika is bezárt, vagyis egy szimpla kaliantyút ráfordítottunk az ajtóra. Do­log nemigen akadt, zenék és sport­ügyek fórumává alakult át a Majláth utca sarka. Városunk sportnagyságai, de országos kiválóságok is tervezget­tek, vitáztok a patikai edények és il­latok birodalmában: Bárány István, Csik Ferenc, Kerezsi Endre, birkózó bajnokok, sportszövetségi elnökök is megfordultak a Petőfi patikában. A hi­vatalos inspekció nagyobbóra forma? ság volt Komolyabb eset alig akadt, apró panaszok miatt pedig restelljék volna háborgatni a gyógyszerészt. Ré­szegek ritkán randalíroztak ezen a tá­jon s betörőktől sem kellett tartani. A fölösebb éjszakás kolléga egyébként- benyúlhatott a nagy fiókba, ahol „pe- riculum in moro" akkora stukker volt élesre töltve, mint a kovácskalapács. Dacára ennek a sokféle patikai szépségnek, az évi szabadság ígérte 0 legizgalmasabb élményt s ahogy be­lekóstoltam a külföld idegen csodái­ba, egyre gyakrabban fordultam meg a távoli sport- és természeti gyönyö­rűségek között s szívtam ismeretlen szépségeket és megrázkódtatásokat. S ha elfogyott a pénz, a Petőfi patika táviratilag küldte a rohamsegélyt: „Pénz megy, maradj, ahol vagy, ide­haza senki sem kíváncsi rád: Sándor." Principálisát kizsákmányoló patikus segéd: ilyen se volt még — rajtam kí­vül — sehol a világon. * A színdarabnak vége. A bibórfüg- göny lehull. A Gazda ott bandu­kol már a túlvilág vadászmezőin, mely egy kissé hasonlít q lápos Volhy- niára, meg egy kicsit a nagyárpódi lan­kákra, ahol vadászbecsülettel. elbontott hűséges Gandhi kutyája nyugszik.. Fridrich Sándort eltemettük, bár nem a Wranitsch Gizella kísérte ki lóhá­ton, ahogyan a Gazda szerette válna. Ügy élt ez oz ember, mint a harminc­éves háború markotányosai: kulacs­csal, szalonnával, puskával és kötöző- szerekkel s mindig másokat gyámo- lítva, tanítva és lelkesítve: „A gyógy­szerész keze harapófogó, hogyha kell, de simogató, lágy lesz, ha, mint a csónak orra, felfelé ívelő ujjhegyeivel a pilulát gömbölygeti annyi gyengéd­séggel, ahogyan a kisgyermek haját simogatjuk." Az alapítástól számított huszonha­todik esztendőben meghalt a Petőfi patika s emléke elenyészett. Petőfi is. éppen huszonhat évig élt, de túlért minden halálon, amit dalaiba réjtett. A pécsiek Petőfi patikája addig éh. ameddig a Költő, aki néhány boldog esztendőre odakölcsönözte szent ne­vét egy kisded egészség-hajléknak. Az a másik munkaköpenyes ember, a Zsolnay azonban maradt és mű­vész-kezében örökké ott lesz a munka jelképe. A bronzkorsó, melyben ga­lamb szökött fészkelni. BARANYAI AURÉL: A pécsi Petőfi patika „Négy liter mustot egy literre bepó- rologtatunk. 300 gramm fekete és 100 gramm fehér mustármagot lisztté őr­iünk és megszitáljuk. Az összekevert mustárliszteket vízzel leforrázzuk és csúcsos vászonzacskóban a vizéf le­csepegtetjük róla. A pépet cseréptál­ban a besűrített musttal apránként elkeverjük, 150 gramm porcukrot ele­gyítve hozzá. Keverékünket egyszer fel­főzzük és egy citrom reszelt héját, íz­lés szerinti mennyiségű fahéj- és szeg­fűszegport szórunk bele. Ha mustá­runk túlsűrű lett, besűrített musttal méz-állományúra kell hígítani.'' Ha a disznóölésből kóstolóba ka­pott friss kolbászt magyar mustárral van módunkban fogyasztani, elmond­hatjuk, hogy ettünk a magyar istenek eledeléből. Nem akadt még poéta, aki ezt a nyálmirigy-csordító ambró­ziát illúziót keltőn meg tudta volna énekelni. De vissza Sándor bácsihoz! Munkatársai az ország legdúsabban dotált gyógyszerészei voltak. Géza bácsi a patikában receptúró- zott. A skót puritánok e kései utóda a református egyház presbitere vett. Amerikát járt, egyedül élő, takarékos agglegény. Jóságos lélek, halalmqs orr, szemüveg, harcsa bajusztés zöldes­szürke munkaköpeny. Lakása múzeum, szekrénye patika. A polcokon száz do­boz s rajta a címke: keménygallér, tarka ing, meleg alsó, törülköző, zseb­kendő és így tovább. „A rend alapja az, hogy mindent a helyére tegyünk vissza” törvényét tőle tanultam. De sokszor versenyre kelt velem a befor­duló beteg receptjének megkaparintá- sáért! Dezső a laborálás szuverén uralko­dója a mélyben, illetve a magasban. Vérbeli gyógyszerészmester, igazi Ma­giszter. A meg nem alkgvó patikus pontosság maga amilyennel azóta sem találkoztam. Ilyen kollégák árnyékában hamaro­san rádöbbentem, hogy felesleges va­gyok, hogy külön tárcát kell kapnom. Ki is alakult eg/ zselatin-állományú íródeák-títkór-képviselő-kézláb-pohár- nok-hibrid, akinék nincs merev mun­kaköre, sem munkaideje, egy majd­nem felelőtlen pozíció. Tehát számlá­kat írtam és verseket (tizenkilenc Sári- dor-napra íródott s a „Könyörgés Aszklepioszhoz" című ciklust alkották). szédet, megvetette a tollat, irtózott a betűtől, de a papírtól is és buzgón kí­vánta, bárcsak ezer pengőbe kerülne minden ív belőle. B ebizonyosodott, hogy szükség van ilyen magamfajta circumvolons- ra, mert a patika társadalmi színtér is volt egyben. A többi kilenc pécsi gyógyszertárba összesen se járt annyi nem-beteg, mint hozzánk. Törzs­vendégeink a Nickbe vonulás előtt, vogy hivataluk végeztével bekukkan­tottak hozzánk, ahol többnyire ott ta­lálták már Reéh Gyurit: „Elgondolta a Tettye-isten: ide teszlek, hogy légy úr itt s az enyhe Tettye-gyepre tette a nagy rajongó Reéh Gyurit” A szikár tanácsnok Pécs szerves ré­sze volt (patikusnak indult, de mert a principálisnéja két álló hétig cukor­borsóval traktálta, lekanyarodott az ígéretes pályáról még kezdő gyakor­nok korában.) Reéh Gyuri tudott min­den valamire való pletykát, kitűnő kasrinózó partner lévén. Bohém-bo­londos Fedák-imádó, szegfűs gomb- lyukú vén gavallér. A környék klinikái és egyetemi in­tézetei testvérként ragaszkodtak pa­tikánkhoz. Az egyetemi professzorok nagyrésze szívesen üdült a vidám kör­nyezetben, még Heim Pál. meg Imre József is. Reuter Camillo turista-, Neu- ber Ernő pedig vodásztársa volt az öregnek. Aztán Vertén, a kis Vertón, a bril- liáns sebész, akinek kése alá a fejü­ket is lehajtották volna a szenvedők, hányszor betért hozzánk, hogy patto­gó mondataiban, franciásan a torká­ból lehelve az érr betűt, bizonyos cí­mekre megrendelje a „Vertán-féle szomorú szagos” címkéjű kölni vizet Ennek receptje éppen úgy benne sze­repelt a „Manuálisában, mint a „Rum-pomádé” elöirata, melyet bajusz és szakáll lágyítására és fényesrtésére használt a főispán papája. A szakállas Kiss József, o Mecsek Egyesület titkára, piros köptető po­raiért jött, Páldy, a madarász, Géza bácsihoz. Pápaszemmel és szivaroson Paunz bácsi fiakkeron érkezett, hogy kezet fogjon a Gazdával és huncut- kodva megemlítse: Ismét kigyógyított valakit a maláriából magyarbors és vörösbor-kúrával. A kinin keserű is, drága is, csak a patikus zsebeket Ra­gasztja. Váci Mihály nyomában Hanoiban 1972. július 10., szombat. Hónéi lé­giriadóval fogad bennünket Persze, nem önszántából. Amikor vendéglátóink a Thong Nhat szállóban a kívánságainkról érdeklőd­nek, rögtön bejelentem: szeretném Váci Mihály emlékét felkutatni. Kísé­rőnk, Tó Tuong, a Külföldi Kapcsola­tok Bizottságának munkatársa Min­dent szorgalmasan feljegyez. Háború van, itt minden kérést sokszorosan elő kell készíteni. Először a harmadik napon van lél- kilsmeretfurdalásom á kívánságom miatt Ez a tűzkeresztségünk nopjä. Haj halban kimegyünk egy két nappal korábban bombázott gátszakaszhoz, hogy számos külföldi úJságí/ővOl együtt megtekintsük a sérült gátszá- kaszt. S ekkor anélkül, hogy bármiféle előrejelzést kapnánk á légivesíélyrál, légitámadás ét bennünket Valamelyik kísérőnk kiáltására fi- áyelüék fel. aki az égre mutat Nyolc Phantom ereszkedik alá. hangtalanul. mert ö szuperszonikus vedászbombá- zák hangrobbanásai és hangja má­sodpercek múltán érkezik. Aztán ezer méter magasságban apró, fekete szi­varok jelennek meg alattuk — bom­bák. S ebben a pillanatban — sok egyéb mellett — a Váci Mihóly-kívánságom is eszembe jut. Vagy döbben belém: hi­szen itt minden nap emberek halnak meg, én pedig egy két évvel korábban tragikus hirtelenséggel elhunyt ma­gyar költőről akárök hallani. Sértetlenül ússzuk meg a bombázás* — az „ajóndékösórnagak” néhány száz méterrel távolabb róbbannak fel. De amit egyszer elkezd az ember, bé kell fejeznie. * i9/2. július íj. tő Tuong jelzi, hegy várnák bennűáket 0 $Jfővjét~vlétnárti Barátság Kórházban, óhát Vád Mi­hályt kezelték. Esőre hdjlá, s tálán ezért viszonylag csendes, légiriadótól mentes délelőtt uns. A nagy kiterjedésű kórház a gát kö­zelében van. A főbejárattól balra óvó­helyek, jobbra egy földszintes épít let Ide vezetnek. A helyisége* betölti a tiszta fehér abrosszal leterített asz­tal. Az asztalon az elmaradhatatlan teáscsészék. Várurtlt. Fehér köpenyes és sapkás orvosok jönnek be, meg két ápolónő. A eset port, amely Váci Mihályt ápolta, kei zelte: dr. Nguyen Huu Giqé ideggyó­gyász főorvos, dr. Búi The Ky szíVspe? ciólisto, dr. Vu Thi Hau ideggyógyász és a két nővér, Nguyen Thi Hárth és Nguyen Thi Tuat .Kezelhetjük a beszélgetést Magyar tolmácsunk nincs jelen, így orosz a közvetítő nyelv. Arra kérem Őket, mondják el emlékeikét a költőről. Az ideggyógyász főorvos egy nagy, avult borítójú könyvet nyit ki, amelyen napióféiét s ennon diktálja áz ede- tekot A tragédia klasszikus szerkesztésűi hátam felvonása váe. t c

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom