Dunántúli Napló, 1973. április (30. évfolyam, 81-108. szám)
1973-04-04 / 84. szám
Jevgenyij Jevtusenko: Séta- fiammal Mily pezsdítő a hócsikorgás az aprócska csizmák alatt, az önfeledt gyermeksikoltás mikor a fán mókus szalad. A nap, ha fénytisztán felizzik midőn veled lép gyermeked, kék árnya, hol előresiklik, hol a hó fokán megreked. A gyermek más, mint a felnőttek. A természet nem tékozol. Gyermek nélkül - nyomor az élet Vele - gyermekké változol. A gyermek szeme úgy ragyog - jövőbe vágott ablakok. Szavai frissek, üde-tiszták, mintha nem is lenne hazugság. A gyermekben a lázadó ól. Teljessége az életé, arcán kiüt a játszódó szél, úgy fut a nap, a tél elé. A gyermek arca illatos, gyalufórgácsot illatoz, s mint a zelnicemeggy virága, vérszinű dinnye félbevágva, mint a pásztorsajt, tejvirág, mint az egész, őrök világ, hol méz és méreg izt kapott, s ki nem gyermek - már rég halott. Fordította: Havas Ervin Iván Laponogov: Debreceni napok és emberek Történelmi eseményekről a barát szemével A moszkvai távirat az egyik Budapest közelében harcoló csapat- testnél ért. „Azonnal utazzon Debrecenbe, vegye fel a kapcsolatot a Külügyi Népbiztosság képviselőjével, Puskinnal". S íme, a nyitott Villisz máris száguld velem keletre a debreceni országúton. A dermesztő szél sivításán át mind halkabban ér el fülünkhöz a fővárosért folyó csata morajlása. Az út kétoldalún elfutó mezők fekete pusztaságnak tűnnek. Estefelé érkezünk Debrecenbe. A máskor csöndes vidéki város utcáin nagy az élénkség. Mindenhol sok az ember, katonák és civilek tolonganak, az utcai hangosbeszélő szünet nélkül harsog, sok épületet fellobogóztak nemzeti színű és vörös zászlókkal. A város központjában, az Aranybika Szálló bejárata előtt gépkocsik sokasága várakozik. Percenként nyílnak- záródnak az ajtók. Alig, hogy belépek az előcsarnokba, az egyik fotelból határozott mozdulattal felemelkedik egy negyven év körüli szovjet tiszt, alezredesi rendfokozattal a vállán. — Laponogov elvtárs? — megszorítja a kezem és bemutatkozik: — Zuszma- novics Alekszander Zaharovics. Már nagyon vártuk. Moszkvából közölték, hogy a TASZSZ tudósítójaként részt vesz az Ideiglenes Nemzetgyűlés ülésein ... Menjünk a diplomata-épületbe. Nincs messze ... * Éppen csak fordult egyet a gépkocsi velünk, s lefékezett egy kétemeletes, cikornyás homlokzatú, szürke epület előtt. E rövid három perc alatt a nagyon szívélyes, barátkozó természetű alezredes — később a budapesti városparancsnok politikai helyettese — igyekezett minél többet elmondani a Debrecenben kialakult helyzetről. A második emeleti, tágas szobában, egy kerek asztal körül három polgári ruhás férfi ült. — örülök, hogy megérkezett — mondta az egyikük, amikor bemutatkoztam. „Nyilván, Puskin, a Külügyi Népbiztosság képviselője" — gondoltam, felidézve a moszkvai táviratot. Érdeklődő, kutató tekintettel mért végig. Fekete szemei okosságot sugároztak. Széles, orosz arc, magas homlok, egyszerűen hátrafésült "sötét haj. Egész megjelenése megnyerő harmóniát sugárzott. Később, közös magyarországi munkásságunk éveiben, ez az első látásra kialakult szimpátia meleg barátsággá érlelődött. Lassanként megismertem G. M. i Puskin úgynevezétt „diplomáciai karrierjét”, amely — mint ahogyan később, budapesti szovjet nagykövetté történt kinevezésekor a magyar újságok jellemezték - „a paraszti életsorsból lépett a magas diplomáciai posztra”. Harminc esztendős korában már követként képviselte hazáját Bratislavá- ban. Mondják, hogy egy követségi fogadáson az egyik magas, piros arcú, hitlerista diplomata megkérdezte a mellette álló jugoszláv nagykövettől: — Ki ez a picike ember? Az rápillantva Puskinra, akihez régi tisztelet fűzte, minden szót megnyomva így válaszolt: — Ez a „picike ember a nagy Szovjetunió képviselője. Georgij Makszimovics 1944 második felében - a Külügyminisztérium egyik európai osztályának munkatársaként - kezdett foglalkozni a magyar ügyekkel, s amikor az országban éles fordulatot vettek az események, részt vett a magyar küldöttségekkel folytatott tárgyalásokon, gyakran tanácskozott a Magyar Kommunista Párt Külföldi Bizottsága képviselőivel. Amikor azután a Szövetséges Ellenőrző Bizottság politikai tanácsadójaként Magyarországra érkezett, hamarason nagy tekintélyt vívott ki magának, élvezte a politikai pártok bizalmát, a lakosság széles körének rokonszenvét. Az érkezésem utáni napon az Ideiglenes Nemzetgyűlés első üléséről, a küldöttekről beszélgettünk Puskinnal. Sajátos helyzet alakult ki. A többséget alkotó munkások és parasztok mellett, képviselte magát az ülésen a burzsoáziának. a klérusnak, a régi tisztikarnak az a része is, amely szakított a németekkel és a nyilasokkal. — Igyekezzék megismerkedni a nemzetgyűlés elnökével, akit ma választottak meg — tanácsolta. — Egyúttal majd nekem is elmondja a véleményét róla ... * Este betértem az Aranybika éttermébe. Zsúfoltság, nagy zsivaj fogadott, a küldöttek és az aznap alakult Ideiglenes Kormány miniszterei min-' den helyet lefoglaltak. Az egyik asztalnál egy szélesvállú, markáns arcvonásé férfira lettem figyelmes, akinek a haja ezüstös boglyára hasonlított. — Zsedényi Béla professzor Miskolcról — mutatta be a távolból egy helyi újságíró, akivel hamar összebarátkoztam. — Érdekes ember. Miskolc környékén szőlője és iiatalmas borpincéi vannak. Csodálom, hogy egy teljes hétre otthagyta őket. Másnap reggel, ugyanebben az étteremben sikerült beszélgetnem a miskolci szőlősgazdával. Láthatóan elégedett volt, hogy magára vonta egy moszkvai tudósító érdeklődését. — A Kormányzó Ür Öfőméltóságát valamennyien nagyon szeretjük — mondta. Valószínűleg feltételezte, hogy magam is osztozom Horthy iránti rokonszenvében. — Amikor megtudtuk, hogy a németek elvitték, valódi könnyeket sírtunk .. . Később egy érdekes történetet meséltek nekem Zsedényiről. A Debrecenbe tartó gépkocsin munkásküldöttekkel utazott együtt. Rövid időre megálltak, hogy felmelegítsék meggémbe- redett testüket. Egy-két pohár bort is lecsúsztattak a torkukon. Valaki énekelni kezdte az Internacionálét, a többiek követték. Zsedényi nem titkolt iróniával megjegyezte: „Ügy látszik, a vörös bor hatása alatt kirajzolódik Magyarország jövője". ... Az első, demokratikus kormány megalakításával az Ideiglenes Nemzetgyűlés Miklós Béla altábornagyot bízta meg. Erről az ötvennégy esztendős tábornokról — aki húszéves korában végezte el a Ludbvika Akadémiát, résztvett az első világháborúban, katonai attaséként külföldön szolgált, s az utolsó időben a szovjet—német fronton harcoló Első Magyar Hadsereg parancsnoka volt — hallottam már. A magyar hadsereg vezérkarában az elsők között fejezte ki azt a véleményét, hogy a fegyvereket a németek ellen kell fordítani. Hasonló fellépést tulajdonított magának egy másik tábornok, Vörös János is — akit ugyancsak beválasztottak a kormányba. Az Aranybika Szállóban a legkülönbözőbb politikai nézetek-áramlatok képviselői gyűltek össze; egyetlen közös vonásban hasonlítottak egymásra: nyíltan kifejezték Hitler-ellenes érzelmüket. Emlékszem egy szellemes megjegyzésre, amelyben valaki az Aranybikát Noé bárkájához hasonlította. Valóban: idejött mindenki, aki tehette — habár különböző okokból — az ország ideiqlenes fővárosába, ahol éppen csak megalakult a kormány, szerveződtek a kormányhivatalok, tevékenykedni kezdtek a politikai pártok, s ahol mind több döntés született fontos állami és egyéb kérdésekben. A fényesen kivilágított étterem mindig zsúfolt volt. A nagy, kerek, fehér abrosszal terített asztalnál qyakran láttam Vörös Jánost, katonai díszöltözetben. Rendszerint felesége és fia társaságában foglalt helyet - utóbbi egy fiatal százados, több kitüntetés-sávval a mellén. Ö volt a tábornok-papa adjutánsa. Miklós Béla külön asztalnál ült, egy kellemetlen külsejű ezredes társaságában. Kéry ezredes az Első Hadsereg vezérkaránál szolgált, s parancsnokával ő is átállt a mi oldalunkra. * December 24-én, a sajtóban közzétették az Ideiglenes Kormány tagjainak névsorát. Újabb ismerős névvel találkoztam: „népjóléti miniszter: Molnár Erik". Tudtam róla, hogy kommunista, a Szovjetunió őszinte barátja. Rajta kívül a kormányban még két tárcát kapott a kommunista párt: a földművelésügyi és a kereskedelemügyi miniszterét. Két-két minisztert adott a szociáldemokrata és a kisgazda párt. S bekerült a kormányba három volt horthysta tábornok, s egy pártonkívüli miniszter: gróf Teleki Géza. A Nemzeti Parasztpártot dr. Erdei Ferenc belügyminiszter képviselte. Néhány nap múlva, december 29-én, jelen voltam a debreceni pályaudvaron a Moszkvába utazó magyar kormányküldöttség búcsúztatásán, amelynek az volt a feladata, hogy fegyver- szünetet kössön a Szovjetunióval és a szövetséges hatalmakkal. A delegáció Gyöngyösi János külügyminiszterből, Vörös János hadügyminiszterből, s egy szegedi katolikus lelkészből, a miniszteri iroda titkárából, Baloqh Istvánból állt. A félsötét, öreg, súlyos háborús sebektől ronqált épületben sokan ösz- szesereglettek a búcsúztatásra: miniszterek, pártvezetők, katonatisztek. Debreceni újságíróbarátom, a Néplap munkatársa megjegyezte: — Mennyire különböző emberek ... Már ami a politikai nézeteiket illeti — tette hozzá halkan. Igaza volt. S természetes is, a kormány összetétele a Magyar Nemzeti Füoqetlenségi Front szerkezetét tükrözte. A kommunisták mellett, akik a fasizmus éveiben a földalatti ellenállási mozgalom lelkét képezték, a függet- lenséqi frontba tömörültek azok a kispolgári pártok is, amelyek vezetői nem értettek egyet a Magyar Kommunista Párt eszméivel, a szocializmus magyar földön való felépítésével. * ...Egy februári napon a behavazott debreceni utcákon, egy impozáns külsejű, egyenruhás magyar tábornok tűnt fel. A legfeltűnőbb rideg és gőgös viselkedése volt. A helyi lakosság hamarosan felismerte benne Béldy tábornokot, Szálasi egyik legközvetlenebb munkatársát, a fasiszta ifjúsági szervezet vezetőjét Béldy a legutolsó napokig szilárdan követelte a Szovjetunió elleni háború folytatását, irányította a speciális különítmények partizán- és kommunista-ellenes hajszáját. S íme, Budapest felszabadítása után, ez az ember is Debrecenben, az Ideiglenes Kormány néhány tagjánál igyekezett menedéket keresni. S a hadügyminisztérium valóban nyugdíjba helyezte — teljes fizetése meghagyásával. Másként álltak az eseményekhez a debreceni munkások! A helyi Nemzeti Bizottság felháborodott tagjai magyarázatot követeltek a minisztériumtól. S a Nemzeti Bizottság határozott követelésére néhány nap múlva, mégiscsak letartóztatták a fasiszta tábornokot. Budapestről akkoriban sok reakciós, sőt, háborús bűnös is menekült a munkások haragja és a felelősségrevonás elől, arra számítva, hogy Debrecenben, valamelyik minisztériumban menedéket, védelmet talál. Ez, egyiknek-má- siknak átmenetileg sikerült is. De persze ideig-óráig ... A Kommunista Párt Arany János utcai székháza állandóan telve volt emberekkel. A kétemeletes épület minden szobájában lázas munka folyt. Ide érkeztek Budapestről, Szegedről, Miskolcról, s az ország más városaiból, falvaiból a felszabadulás és a demokratikus átalakulás első, örömteli hírei. Néhány nap múlva jelen voltam a kommunista párt aktívaülésén, amelyre az Aranybika nagytermében került sor. Ekkor lépett először nyilvánosság elé a nemrégiben hazaérkezett Rákosi Mátyás. Beszédében már az újjászülető ország jövőjét vázolta fel. Ezután tartottak tömeggyűlést a szociáldemokraták, amelyen Szakosíts Árpád, a párt elnöke tartott beszédet. Meglepett engem az az előrelátás és határozottság, amellyel a két munkáspárt egyesülésének szükséqességéről beszélt. „Ezt nemcsak az érzelmeim diktálják — mondta, — hanem a politikai realitások is. Csak a két párt egyesülése teremtheti meg az új Magyarország szilárd alapját”. Körülbelül ezekben a napokban — az említett eseményektől nem függetlenül - fogadott el rendeletet az Ideiglenes Kormány a népbíróságok létrehozásáról. A rendelet kiharcolásában naqy szerepet játszott a néptömegek felháborodása és a kommunista pórt határozott követelése. Valentiny iqazságüovminiszter — a külső nyomósra - a Népszava tudósítóiának már íav nyilatkozott: „A rendelettel arra törekszünk, hoay minden háborús bűnös és népellenes személy elnyerje méltó büntetését”. Nehezek, ellentmondásosak voltak • debreceni napok — mégis itt tette meg első lépéseit az újjászülető, demokratikus Magyarország. Egy február eleji napon különvonat gördült be a debreceni pályaudvarra. A szalonkocsiból Vorosilov, a Szovjetunió marsallja lépett ki és kezet szorított Miklós Bélával, ZsedényiveF, az Ideiglenes Kormány taqjaival, ellépett a felsorakozott díszőrség előtt... * Fontos esemény voK ez Debrecen és az egész ország életében. Vorosilov a Szövetséges Ellenőrző Bizottság fejeként érkezett Magyarországra, azzal a feladattal, hogy ellenőrizze a fegyverszüneti szerződés betartását, segítse az élet megindítását a háború pusztította országban. S valóban, hamarosan fény derült a SZEB szovjet részének jelentős szerepére a háborús maradványok felszámolásában, az új élet alapjainak lerakásában. Klement Jefremovics Vorosilov személyes szerepét, baráti érzelmeit a magyar nép iránt, ma már nyilvántartja a történelem, kedves, végtelenül egyszerű egyéniségét sokan őrzik emlékezetükbertr A SZEB szovjet apparátusa különösen nagy segítséget nyújtott a földreform megvalósításában. E történelmi eseményt is itt készítették elő, a tiszántúli városban, ez izgalmas, és tettekben gazdag napokban. Ez azonban már a következő fejezet története lesz. Szergej Nyikityin: Nézi majd a tengert Az indulásra váró távolsági taxi sofőrje — egy rövidkabátos, nyurga legény — a kocsinak támaszkodva állt és ingerülten forgatta mutatóujján a hosszú láncra kötött kulcsokat. Dél volt, az állomástér aszfaltján érdes csomagolópapírt görgetett a poros, forró szél. A taxi áttüzesedett a napon, amíg az utasok búcsúzkodtak. Végre a félrecsúszott kendős öregasz- szony sietősen kereszte* vetett a férfira és a fiúra, megcsókolta őket és sírva'r-kadt — Ním értem az embereket mondta a sofőr a diszpécser lánvnak. — Ko-ros száz kilométerre mennek, de mintha a sírba vennék őket! Én meg mind;g kifogom! Csak feltartóztatnak. — Nem a te dolgod. Addig búcsúznak, amíg a kedvük tartja - mondta a lány. A sofőr most még ingerültebben forgatta a kulcsokat. — A kölyöknek is kell jegy - szólt mogorván. - Van már neki? — Ne üsd bele mindenbe az orrod— Még öt éves sincs. — Ugyan már! Legalább nyolc. . Indítsd el a járgányt! A lány megvonta a vállát, odament az utasokhoz és elkérte a jegyet. — Szálljanak be! — mondta. - Oda ülnek, ahová akarnak. Magukon kívül senki nem utazik. Csomagjuk van? — A poggyásztartóban ... — felelte kurtán a férfi. Az autó elindult. Fekete, zömök masina volt, helyből is simán fogta a nagyobb sebességet. Gyorsan átszelte a teret, majd kivergődva a szűk városi utcákból az országút végeláthatatlan szalagján motorjának teljes hatalmával igyekezett előre. A ritkás fasor, ahogy száguldottak, tömör, szürkészöld falnak látszott. A sofőr egyszeriben felvidult. Megfeledkezett előbbi bosszankodásáról és barátságosan rákacsintva a fiúra, megkérdezte. — Na, hogy érzed magad, öeskös? Jó utazni? — Jó — mondta a fiú. — Azt meghiszem! Szerette kocsijának ezt a suhanó igyekvését, ahogy egyre fokozódó gyorsasággal szelte a zúgó levegőt. És feltétlenül kellett hogy legyen valaki, aki osztja vele az elragadtatását. Megpöccintette körmével a sebesség- mérőt. — Mehetnénk jobban is. De a férfi még nem éledt fel, egykedvűen és fáradtan nézte a szélvédőüveget. „Unalmas alak. Tipikus.” — gondolta a sofőr, Aki nem látott fantáziát az autókban, az számára feltétlenül unalmas alak volt és a tipikusok kategóriájába tartozott. Egyelőre be kellett érnie a kisfiú gyerekes elragadtatásával, már ami az autót illette. — Hová utazol? — elegyedett szóba megint a fiúval. ~ A Krímbe. — Hűha, olyan messzire! Ki volt az, aki elkísért benneteket, a nagymama? A férfi ezekre a szavakra hirtelen a sofőrhöz fordult. — Álljon meg! — szólt. — Állítsa meg a kocsit I — Hát ezt meg minek? Hisz éppen- hogy elindultunk. — A kisfiúnak ki kell szállni... — Nem kell, papa! — mondta sírásán a gyerek. — Álljon meg! — kiáltott a férfi majdnem gorombán. — Még nem kell! — nyafogta a gyerek. — De kell! „Ez bolond!" — döntötte el magában a sofőr. Port kavarva a széles útszegélyen a kocsi megállt az árok mellett. A férfi kinyitotta az ajtót és letette a kisfiút a földre. — Fuss a bokor mögé! No, gyorsan! — De nem akarok... nem kell még. papa — ellenkezett megint a fiú. — Fuss, azt mondtam! A kisfiú keresztülmászott az árkon, hátrapillantott é$ eltűnt az égerbókor mögött, A férfi visszalépett a kocsiba. — Ne haragudjon rám, kérem, hogy megállítottam — mondta a sofőrnek. — Meghalt az anyja, maga meg kérdésekkel zaklatja. Tudom én, hogy van ez ilyenkor: először — hová mégy, aztán kivel mégy, majd - hát a mamád hol van. És ez nehéz lenne most neki. A sofőr elfordította a tekintetét — Bocsásson meg — motyogta — nem tudtam. — Ezért mondtam el — szólt szigorúan a férfi. A kisfiú már az árok szélén állt Elhallgattak. — Ugord át — mondta a férfi. — Mindent elvégeztél? — Nem kellett, papa ... Megszidsz érte? — kérdezte a gyerek. — Dehogy szidlak, kisbuta! Ügy gondoltam, inkább most végezd el, hogy később ne kelljen megállni. Na, ugorj, gyorsan! — Ne törődj vele, öeskös, ha szükség lesz rá, még egyszer megállunk. Miénk az autó — mondta a sofőr és a férfira nézett, értéséi adva, hogy most már tudja, miről és hogyan kell beszélni.
