Dunántúli Napló, 1973. április (30. évfolyam, 81-108. szám)

1973-04-22 / 101. szám

Sz. Lukács Imre:

Piros tojás, kék tojás

BÍRTOK LÁSZLÓ:

Savászana

Most eleresztem magamat Emyedj el, kézi Ernyedj el, testi Emyedj el, gondolati

Ügyi Belül csend van és sötét Valahol a tarkóm alatt eszmélni kezd egy régi rét

Lejjebb, a lábaim körül öreg parasztok szántanak. Nagyon messze, nesztelenül.

Felül, felettem kék az ég.

Nem látom, de átengedi a Mindenség lélegzetét.

Közöttem ménes porzik át zene szól alig hallhatón.

£s összeérnek fenn a fák.

FAZEKAS LAJOS:

Köss békéi!

Fénnyel jövö hajnal az ég fürjesapattal vadász zsákmánnyal pásztor a nyájjal mező dülöuttal jegenye varjukkal forrás itotóval patkó- s patanyommal kristály tó halakkal völgy szénaillattal őreg domb ösvénnyel erdö-zőld ég-kékkel föld esöszomjával ember hajlékával faluvég kereszttel udvar rózsakerttel szomszédság sövénnyel testvér-békességgel utca lécpadokkal vén marasztalókkal ifjú elmenőkkel gazvert temetővel roskodó házakkal tört ablak dőlt fánál öreg komondorral csfflagudvar Holddal — e táj: emléked s ez kötődik szivedhez —

S mint eső a röggel múlt a jövendőkkel rögök nyugalmával köss békét e tájjal.

A

kkor már a bíró lányát szerettem. Szép taavsz járt, meleg április. Szünetekben át-átszaladtunk a lányfolyosóra, mintha éppenséggel arra lenne dolgunk.

Csinos lány volt a Róza, szőke, kékszemű. Szerettük is valamennyien. Büszkén, nevetve kacérkodott velünk. Engem igazán kedvelt. Egyszer még levelet Is írt, a csengető fiúval küldte, de aznap hiányoztam az iskolából.

Másnap kifigyeltem, elébe szaladtam, a kanálisnál találkoztunk.

— Hát te? — kérdezte.

— Erre jöttem ...

— Nem is erre laktok!

Álldogáltunk ott jó darabig. A kanális korlátjának dőltem, cipőmmel vonalakat húzgáltam o földön.

— Igaz, hogy levelet küldtél?- Igaz.- Hiányoztam. Segítettem anyámnak.

— Tudom.

Nem jártak crz utcán. Vékony járda szaladt ott a Kákát mellett, erősen megnéztem.

— Itt lakunk a másik utcán.- Tudom - mondtam.

Kicsi, fehérfalú ház volt. Nádfede- les. Meglestem a sarokról, hová ment be.

Boldog voltam én akkoribon nagyon. Anyám meg így szólt:

— Húsvétra ruhát veszünk. Csők megbecsüld.

Szót fogadtam. Hordtam vizet a kútról, talicskával áttoltam az őrletni- volót, eljártam a boltba, megcsináltam mindent. Esténként kérdezgettem:- Vesszük már a ruhát?

Nehezen gyűlt össze az óra, a to- csolkodás ideje pedig közelgett. Haditanácsokat tartottunk az iskolaudvaron, Iá hova köszönt be a kölnivízzel.

Onneplőbe bújtak a fák. Az udvarokat felverte a laboda, az árokpartokon nagyra nőtt a fű. Szaladtam Róza után.

— Eljövök loesolkodni - szóltam.

— Gyere.

— Otthon leszel?

— Otthon.- Nem haragudnak majd apádék? — Nem.

Befordultunk a sarkon. Már nem sokáig kísérhettem. Sietve mondtam:- A.piactéren sergő is lesz.

— Láttad?

— Láttam. Befizetek érted.- Jó - mosolygott -, talán elengednek.

A kanálisnál apjával találkoztam. Magas, barna ember volt. Világéletében kubikos, napszámos. Amikór letűnt az uraknak, messzire hordta irháját éreznai főszolgóbíró úr, ókkor választották falu fejének, főbírónak a Róza apját.- Kezitcsókolom — köszöntem Illedelmesen. Fogadta. Kipirosodott az arcom.

A

nyám rámparancsolt, készülődjek. Megvesszük a ruhát. Mentünk; a piactéren üzletek sorakoztak. Benyitottunk a legnagyobba. Fekete olajjal eresztették be a padlót, meglátszott a cipőm nyoma.

— Ruha kellene a gyereknek — mondta anyám.

— Milyen árú?

— Az olcsóbbikból.

Elénk terítettek hármat Is. Anyám megfogta, meggyűrögette az anyagot, az ajtó közelébe vitte. Aztán szemügyre vette a másikat.

— Gyere csak. Vedd fel - mutatott a zakóra.

A kereskedő dicsérni kezdte, éppen rámszabták, meg efféléket mondott.

Nekem azonban nem tetszett. Megláttam a hozzávaló nadrágot is, a pultra terítve. Rövldszórú nadrág volt. Ilyenben menjek loesolkodni?

— Szorít a kabát — dacoskodtam.

— Hol?

— A hónom alján — kinyújtottam a kezemet és előre dőltem egy kicsit.

— Szorít? De hisz’ ki se látszol belőle.

Megforgattok az ajtónál, begombolták rajtam a kabátot, s alkudoztak. Aztán a boltos hozta a nadrágot is. A rövidszárút.

— Ez meg lötyög - kiáltottam.

— Sebaj. Belenősz.

— Hosszúszárú nadrág nincs? Nekem csak az kell!

— Az jóval drágább.

— Elvisszük ezt — mondta haragosan az anyám.

A, nem örültem ón a ruhának! Csüngött a fejem és a betonkockákat számoltam hazáig. Most már el se mehetek loesolkodni.

Otthon eztán eltörött a mécses. Hátramentem oz ólhoz, s megsirattam a nadrágot. Később nagyapám ült mellém. Pöfékelt az ócska cseréppipából.

— így menjek loesolkodni? - sze- pegtem. — Mint a kisiskolások? Rövid- nadrágbon? Meg kölnim sincs.

— Rózsavíz?

— Az sincs.

— Hm — mondta oz öreg. — Milyen legény az, aki nem megy loesolkodni?

M

ásnap korán ébredtem. Még alig jártak ez utcán, ünneplőbe öltözve leselkedtem a kerítésünk mögül. A szekrény tetejéről elökotor- tam a tavalyi kölnisüveget, szappanos

vizet eresztettem bele. Jószagú., lett. Számolni kezdtem a házakat, ahová elmehetek loesolkodni. Felírtam az irkalapra.

Gyűlt a forint, meg a tojás. Nem fért mór a zsebembe. Hazaszaladtam, kiraktam a kisablakba.- Ez az enyém — mondtam anyámnak meg a húgomnak. — Ne adjátok oda a locsolkodóknakl

Mentem tovább. A kanálisnál megálltam. Megigazítottam a ruhámat, megsimítottom a hajamat. A bíró hátába mégse léphetek be akárhogy. Leültetnek majd, tésztával kínálnak, borral, s még az Is meglehet, egyedül maradok Rózával. Ahogy a legények. Délután meg befizetem a sergőre, a körhintára, veszek papirrózsát is. Talán még a templomkertbe is eljön velem. Nagy fiú vagyok már.

Bátortalanul kopogtam az ajtón. Benyitottam. Ott állt a lány az asztal mellett. A zöld terítővei letakart asztalon tojások és tészták sorakoztak. Róza kivételesen szép volt! De tudnám én szeretni I — gondoltam.

A sarokban helyezték el az ágyat. Benne feküdt az anyja, betegen. Elmondtam valami versikét és meglocsoltam a hajukat.- Jószagú kölnid van — mondta a

lány.- Nagyapámtól kaptam - pirultam. Ott álltam a kemence mellett, és

senki se szólt hozzám. Álldogáltam néhány percig, míg végre az asszony megkérdezte:- Te ki fia vagy?

Megmondtam. Újra hallgattunk. Ráta hol az anyjára pillantott, hol rám. Piros lett az arcom.- Akkor én megyek - mondtam szomorúan.- Vegyél tojást — szólt a bírónő. Róza elébem emelte a tányért a

festett tojásokkal. Elpirult ő is. Kivettem egyet.

— Nem azért jöttem én TI!

— Ne szerénykedj I Vegyél rajta cuth rat!

Kitámolyogtam a szobából. Égett

az arcom, legszívesebben sírtam volna. Kezemben szorítottam a piros tojást és a negyven fillért. Róza ki se

kísért...

A kanálisnál még megálltam. Visz- szanéztem.

— Nem szeret ő engem igazán — gondoltam.

Nehéz lett a zsebem, lehúzta o tojás. Pedig milyen szép szeme van Rózának, a haja meg szőke. Elővettem a pénzt, meg a tojást. A kezem piros lett tőle. Hirtelen messzire visszadobtam az utcán.

— Egyétek megl

Szomorúan mentem haza. Leültem a kisszékre, csüngött a fejem erősen.

— Már befejezted a locsolkodást? — csodálkozott anyám.

— Be.

— A szomszédoknál voltál?

— Nem.

— Pedig várnak. Nagyon várnak. Gyönyörű kék tojást festettek neked.

— Egyék meg. Érti?

Odaugrottam a kisablakhoz. Felkaptam két tojást és földhöz csaptam. Anyám csak nézett. Aztán megfogta a karom, elhúzott onnan.

— Mi a baj, kisfiam? — simította meg a fejem.

— Semmi — pityeregtem, — Mondtam, hogy hosszú nadrágot vegyen I—

Sírtam egy darabig. Később megszámoltam a keresetemet, a festett tojásokat meg eladtam anyámnak. Akkor már délután volt.

A piactérre mentem. Zene szólt, forgott a sergő, meg a körhinta. Sokan ácsorogtak a céllövölde előtt. Egy forintért vagy egy tojásért hármat lehetett lőni. Megpróbáltam. Nem nyertem. Pedig a polcokon sorakozott a rengeteg ajándék, porcelán malackák, alvás babák, papír forgók. similabdák, papír trombiták, és hervadt rózsák.

Felültem a sergőre meg a körhin-i tára. Még mindig maradt pénzem, De Róza, Róza nem jött.- Nyerek neki egy szép ajándékáé — határoztam el mégis.

Célozgattam a kopott paprikajancsit, az erdei vaddisznót, míg végül is hozzám került az ócska papírvirág, Örültem. Ajándéknak szép ez.

Róza azonban nem jött el a piactérre. Estig vártam. Akkor megállt a sergő, meg a körhinta, « puskákat is elrakták. Csendes lett a falu. Besötétedett

Futottam hazáig.- Megint elesavarégtáf? — SzóR rám mérgesen anyám. — Ml lesz te- belőled?- Bíró — mondtam az mindenkinek parancsol.

Lefeküdtünk. Két égy volt a szobánkban. Azon aludt az egész család. Közelebb húzódtam anyámhoz, - Magának hoztam - adtam oda

a papirrózsát.- Köszönöm — simította végig az arcom. — Mégiscsak jó fiú vagy. A végén tényleg bíró lesz belőled.- Az nem lennék soha — suttogtam.

Elaludtunk. Reggelre esurámvíz lett a párnám. Meglehet, hogy sírtam akkor éjszaka. Észre se vettük, pedig akkor már elmúlt a húsvét.

KÁLDI JÁNOS:

Hortobágy

Azt láttuk;

a végtelen siket, ami maga az őszinteség, a hajnal óriás pipacsát, amint a szélvész lépte szét; a gofyahfr-k&dők sárgaságát, ahogy elfolyt lass« hullámzással a láthatárig a partszél könnyű árny-serén ét; a csikóst,

aki mindannyiunk szóméra fefejtheteden; lóra ugrott a „kBencfyukú hídnál", s eltűnt a fellegekben.

BöII:

A nevető ember

Heinrich

Amikor valaki megkérdi hivatósomot, mindenkor zavarban vagyok. Vörös lesz az arcom és dadogok, holott egyébként mindenki nyugodt és kiegyensúlyozott embernek ismer. Irigylem azokat, akik azt mondhatják magukról: „Kőműves vagyok.” Vagy: „Könyvelő vagyok.” Irigylem a fodrászokat, sót az írókat is; vallomásaik egyszerűségét Az ő hivatásuk magától értetődő, és nem követel hosz- szabb magyarázatokat.

Engem ózonban arra kényszerítenek. hogy ilyen kérdésekre így válaszoljak: „Én nevető ember vagyok.” Eme nyilatkozat természetesen továbbiakat követel, miután a második kérdésre is mindig igennel kell válaszolnom. S ez a kérdés így hangzik: - ön ebből él?

Valóban, én a nevetésemből élek és meg kell őszintén mondanom, jól élek, mert nevetésem — hogy kereskedelmi módon fejezzem ki magam -, keresett cikk a piacon.

Képzett nevető ember vagyok; senki más messze tájon nem nevet úgy, mint ért. Senki más nem képés művészetem árnvalatait oly magas színkén művelni. Éveken át t hogy a szá* . IH ......—.........................

momra oly kellemetlen magyarázkodástól megkíméljem személyemet —, színésznek neveztem magam, de mimikái és beszédkészségem oly csekély, hogy ez a meghatározás nem látszott igaznak. Szeretem az igazságot, és az igazság az, hogy — nevető ember vagyok.

Nem vagyok bohóc, se komikus; nem vidítom fel óz embereket, hanem vidám hangulatot teremtek. Nevetek Szívből, mint egy római imperá- tor, vagy mint egy érzékeny érettségiző diák. A tizenhetedik század nevetése számomra ugyanúgy ismert, mint a tizenkilencedik Századi kacagás, és értem a különféle századok önfeledt kuncogásóit Megtanultam nevetni úgy, ahogyan az ember megtanul cipőt talpalni.

Ameriko nevetése a mellkasomat feszíti. Afrika nevetése — tudóm - fehér, vörös és sárga nevetés. És mindenkori, megrendelt nevetésem a megfelelő tiszteletdij ellehébeh úgy bugayan fel belőlem, amint azt vásárlóim óhójtják.

Nélkülözhetetlen lettem, nevetek lemezekre, ma^netofónszalagra és á “hangjátékrendezők is megtisztelőén kezelnek és foglalkoztáinak.

Névetek mélabúsón, mértékkel, hisztérikusan; nevetek mint egy villamoskalauz vagy mint egy kereskedőtanuló. Reggeli nevetés, esti nevetés, éjszakai nevetés, a szürkületi órák nevetése: mind megtalálható repertoáromban. Egyszóval: bárhol és akárhogy kell nevetni, ehgem szerződtetnek.

Az emberek tisztelik bennem, hogy hivatásom erősen igénybe veszi szervezetemet. Specialitásom - ehhez is értek — a mogávalragadó nevettetés beindítása. Nélkülözhetetlen lettem a harmad- és neqyedrangú komikusok számára, akik joggal reszketnek poénjaik Csattanóiért. Minden este a varietében ülök, mint megbízható bér- tapsonc és előnevető. Felodútóm, hógy a műsorban elhangzó számok gyenge és erőtlen pontjain mogávál- ragadóan nevessek, kacagjak, vihogjak.

Persze, mint hivatásos nevétő, tisztában vágyók azzal, hogy munkám mirtdénkór ízlést és mértéktartást követel. Erős, harsány nevetésemnek nem szabad sem korán, sem későn robbannia, annak mirtdénkór a megfelelő pillanatban kell felhängzOrtia; az előre megbeszélt ritmus szerint

•

pukkadok IH, majd az egész nézőtér ordít, fulladozik, kacag velem. Az eredmény: egyetlen poén sem marad kellő visszhang nélkül. Es ez óriási győzelem.

Minden este kimerültén settenkedők óz öltözőbe, megelégedetten, hogy vége a munkaidőmnek. Otthon táviratok várnák: „Sürgősen szükségem van a nevetésedre, felvétel kedden." Néhány ára múlva egy túlfűtött gyorsvonatban gubbasztok és kesergek nevetéseimen.

Ezek után mindenki megérti, hogy munkaidő után vagy szabadságom heteiben nem lelkesedek a nevetésért. A fejőgulyás gyakran akkár vidám, ha a tehenet, a kőműves, ha a maltert elfelejthette és óz asztalosnak többnyire olyan ajtói vonnak a lakásában, mélyek nem működnék, fiókjai, melyek rtehezen nyílrtak. A cukrászok rajonganak a savanyú ubórkáért, a Mészárosok szerétik a marcipánt és ó óék többre becíülí a kolbászt a friss, ortilós kenyérnél; torreádorok szeretik a kapcsolatót á süketékkél, az ökölvívók elsópádnok, ha gyerekeiknek vérzik az orruk. Én megértem mindezt, mert én sem nevetek munkaidő utón. Haláloson komoly ember

vagyok, és mindenki joggal nevez pesszimistának.

Házasságunk elsó éveiben azt mondogatta a féleségem:

— Nevess egyet I

Azután rájött, hogy ezt a kívánságát nem tudom teljesíteni. Annak örülök, ha túlfeszített arcizmaimót, kifacsart lelkemet komolysággal gihentet- hetem. Mások nevetése is idegesít mó már, mert hivotásomra emlékeztet. Békés, csöndes házasságban élünk, mert a nevetést a feleségem is elfelejtette. Néha rajtakapom egy-egy röpke mo olygáson és akkör én is ösztönszerüen elmosolyodom. Egymással halkan beszélünk, mert haláloson gyűlölöm a varieték harsogé lármáját, a stúdiók felvételeinek falakat rengető zajait.

Akik nem ismernek, zárkózottnak tartanak. Bizonyára az is vágyók, mert rendszeresen kell 0 számat nevetésre nyitni. Életem ma mór fanyar arckifejezéssel töltőm el, s bár Időközönként még megengedhetek Magamnak egy gyenge kis mosolyt, néha arra gondolok, vajon nevettem-e életemben egyetlen egyszer jót, szívből, igazán?

Azt hiszem: soha.

Testvéreim elmondhatják, hogy mindig komoly kisfiú váltóm. Névetek százféle módon, de sóját nevetésem örömét nem ismerem.

Révész Tibor fordítás#

)

n